Jómagam a szomszéd Búzafalván nőttem fel. Kocsisunk Széplakra menve, így szólt:

- Idzem do Sziplaka - Széplakra megyek.

A falu nevét tótosan ugyan, de magyar nevén ejtette ki. Aztán jöttek a csehek, és szlovák neveket faragtak ezeknek a magyar falvaknak. Persze hivatalosan, mert tótjaink továbbra is csak Buzofalyát és Sziplakot emlegettek. A szlovák tanítónő nemzeti rajongása minden komolyabb történelmi alapot és tudást nélkülöz. Ha Széplaknak még szlovák neve sincs, hogy lehetett az „mindig“ szlovák?

A tanítónő jellemző példája a csehszlovák nevelésnek, amely mit sem törődött az igazsággal, a valósággal. Csak egy célt ismert: meggyűlöltetni mindent, ami magyar. Nem volt olyan iskolakönyvük, amely ne becsmérelte volna a magyarságot. Még a nyelvtanba, számtanba is belecsempésztek legalább egy-két magyargyalázó mondatot. Ilyen oktatási elvek mellett komoly - magyar értelemben vett - tudományos irodalom a szlovákoknál alig fejlődhetett ki. A csehszlovák uralom alatt nem tudósok írtak tudományos m unkákat, hanem olyanok, akik politikai érdemeket akartak szerezni. Elolvastak két rossz könyvet, azután írtak egy még rosszabb harmadikat. Jól telerakták a magyarok gyalázásával, és készen volt a tudományos munka. A szlovák irodalomban feltűnő sajátság az, hogy a szépirodalom, a versírás, a regény a szlovákság csekély számához viszonyítva valóban magas színvonalú, de tudományos irodalom alig van. A történelemmel is így állnak. Minden szlovák történelmi m unka csak egy célt ismert: gyűlölni, lebecsülni mindent, ami m agyar, meghamisítani mindent, ami magyar történelem, letagadni mindent, ami ezeréves valóság.

A cseh uralom másik romboló eredménye a fegyelmezetlenség. A csehek öntudatos demokraták voltak - persze csak addig, amíg csehekről volt szó -, tehát laza fegyelműek. Ha csak magyarokról és tótokról volt szó, akkor a demokráciát kiterjesztették a szlovákokra is. A csehek önzése ugyan határtalan volt, de a szlovákokat a magyarokkal szemben mindig előnyben részesítették, annak ellenére, hogy a hallgatag magyar ellenállás helyett a szlovákoknál nyílt tüntetésekkel kellett számolniuk. A szlovákok megtanulták, hogy a hatalomtól mindent követelni kell. A követeléshez kitűnő fegyver volt az a fenyegetés, hogy átállnak a magyarokhoz. A cseh laza fegyelem így náluk a fegyelmezetlenség iskolája volt. Azt a hősies önmegtagadást, amit a magyarság húsz éven keresztül összeszorított fogakkal élt át, a szlovák ifjúság nem ismeri. A csehek alatt megtanulták azt is, hogy a politikai érdemekért jutalom jár. Ezt még magyarok is el tudták érni. S megtanultak még egyet. A cseheket valami érthetetlen nagyzási mánia fűtötte. Szerintük a cseh a világ első népe, s valósággal dühbe jöttek, ha ezt valaki nekik nem akarta elhinni. Most a szlovákok a cseheket küzdés nélkül lerázták magukról. Ezzel bebizonyították önmaguk előtt, hogy ők még a cseheknél is különbek.

Ilyen viszonyok közt nevelkedett fel egy nemzedék, amely történelmi múltját, politikai hivatását nem ismeri, amely követelő, elbizakodott, fegyelmezetlen, lemondásra, önmegtagadásra képtelen, így nagyhangú, de minden valódi hősiességre alkalmatlan.

Ami a legsajátságosabb, ez a jellem nem is annyira az igazán szlovák községekben jelentkezik a leggyakrabban. Ilyenek a Nagysurány-környéki morvák, akik mint vendégek érkeztek Magyarországra, nyilván rosszabb viszonyok közül jobb viszonyok közé, s akiknél a rövid, kétszáz éves magyar múltat a legközelebbi múlt élményei elhomályosították. A másik a „becsehelt“, vagy csak a közelmúltban eltótosodott m agyar, aki a cseh uralom alatt fedezte fel, hogy ő szlovák, s aki fájlalja a renegátság, vagy legalább az alkalmazkodás hasznának elvesztését, azt, hogy ő most már a hűen magyarnak maradottakkal szemben nem részesül meg nem érdemelt előnyben. Ezt az érzést kimélyíti az, hogy a szabados cseh szellem után nem ízlik a magyar fegyelem. Hogy ebben a szlováknak nevezett, de valójában cseh szellemmel megrontott magyar típusban a cseh nevelés milyen rombolást végzett, arra elmondok néhány esetet.

Bevonulásunk után az egyik lassan szlovákosodó ősi magyar faluban egy érettségizett fiatalember szlovák propagandába kezdett. Feltűnt, hogy a fiúnak magyar volt a neve. Magyar volt az anyja is. Nincs az ősei között egyetlenegy sem, aki ne lett volna magyar eredetű. A vallása református. Atyja vasúti munkás, aki féltette az állását, s így gyermekét szlovák iskolába járatta. Fordult a kocka, bejöttek a magyar csapatok. Az apában felébredt az ősi magyar vér, s házára kitűzte a magyar zászlót. Fia a zászlót letépte, összetaposta, s pisztollyal fenyegette meg az apját, ha a zászlót még egyszer ki meri tenni. A fiú egy ideig még bujtogatott, azután átszökött a határon, és beállt a Hlinka-gárdába.

Más. Még a békevilágban egy református karcagi magyar került a Felvidékre vasutasnak. A csehek ott találták, s megtették állomáselöljárónak. Magyar érzését még azzal is bizonyította, hogy fiát Árpádnak kereszteltette. Azonban vasutas lévén ő is, nem merte fiát magyar iskolába járatni. A felszabaduláskor a fiút át akarta íratni a magyar osztályba. A fiú hallani sem akart róla. Hiába volt atyai parancs, kérés, fenyegetés, a fiú a szlovák osztályban maradt, mert ő szlovák, s akkor érzi magát elemében, ha a magyarság ellen tüntethet.

A szomszéd, honfoglaláskori színmagyar eredetű faluban lakodalom volt. Természetesen, az egész menyegző az ősi magyar népszokások szerint folyt le. A násznép egy másik, ugyancsak színmagyar eredetű faluból hozta át a menyasszonyt. A menyasszonyt kísérő lányok szekereken vonultak át a falvakon. Csupa szép, egészséges, tiszta m agyarfajú barna lányok voltak a régi magyar népviseletben. Eltótosodott magyar falu leányai voltak, akik megőrizték a magyar népviseletet, ezzel szemben a magyarnak megmaradtak közül ezt levetették, s színtelen városi ruhát viselnek helyette.

A szekereken ülő leányok ezt dalolták végig a falvakon: „Mi szlovák lányok vagyunk, nem rongyos magyar lányok.“ A lakodalmas háznál persze reggelig tartott a legtüzesebb csárdás. A leányok nevei: Veres, Sárosi, Juhász, Vig, Baksi, Mulató, stb. Ezek a szerencsétlen, elbolondított leánykák nem is tudják, hogy szépségük kimondottan magyar szépség, s egyikük-másikukban egy ezredév óta nincs talán más vér, csak magyar.

A következő esetet sírva beszélte el egy háromgyermekes családapa. Amit elmondott, hiteles-e, nem- e, nem tudjuk, de nem valószínű, hogy nem igazat mondott volna. Odaát élt Szlovákiában. Három fiát elkapta a magyarellenes uszítás lángja, s beálltak Hlinka-gárdistáknak. Őt magát saját fiai feljelentésére elfogták, bevitték Eperjesre a gárda székházába, s ott ütötték fiai jelenlétében. Amikor körmét az asztalon kalapáccsal verték, fiai még biztatták társaikat, hogy csak üssék, üssék a magyart. Amikor az ember ilyeneket hall, könnyen hajlik arra, hogy ezekkel a rossz kölykökkel csak egyetlen helyes bánásmód van: a bot.

Én azonban ennek a véleménynek ellentmondok. Tagadom azt, hogy ez a fiatalság rossz lenne. Ezek hitből cselekednek így. Ők hiszik azt, hogy akkor cselekszenek helyesen, ha gyűlölik a magyart. Aki ennyire erősen tud hinni, az nem lehet fenekestől rossz. Még akkor sem, ha hitük nyilvánvalóan téves. Ez a fiatalság nem rossz, csak beteg. Olyan beteg, akibe hosszú időn át napról-napra mérget oltottak be, mérget, ami megfertőzte egész szervezetüket. Ezek szellemi oltásokat kaptak, s egész szellemi világuk meg van fertőzve. Nem látnak, nem hallanak, fülük be van dugva a hallásra, vakok arra, hogy a valóságot felismerjék. Amit hallanak, nem hallják, mert a szó elszáll fülük mellett, mielőtt a mondottak agyukba kerülnének. A fiatalság gondolkozását az idősebb nemzedék nem érti. A szlovák nép józan és értelmes, akár a m agyar. (Nem ok nélkül.) Egy-két középiskolát végzett fiatalember terrorizálja az egész falut. Így van ez egész Szlovákia területén.

Ezt a fiatalságot úgy kell kezelni, m int a betegeket. Ne gondoljuk, hogy ők gyógyíthatatlanok, csak nem gyógyíthatók egyszerre. Idő és türelem kell hozzá. A gyógymód az, ami a lelki betegeké. Orvosi nyelven szólva, úgy kell kezelni őket, mint akiknek kényszerképzeteik vannak, s lélekelemzéssel kell rögeszméjüktől megszabadítani. Foglalkozni kell velük, lehetőleg egyenként, mert ha tömegben vannak, még meggyőzés esetén is visszaesnek kényszerképzeteik közé. De egyenként meggyógyíthatok, mint minden jóhiszemű ember. Sőt, arról is meg vagyok győződve, hogy ezek egy része a szentistváni állam megbízhatóbb hívei lesznek, mint azok, akik rögtön alkalmazkodtak. Meg kell érteni azt, hogy ha valaki egész fiatal életét egy olyan világban élte le, amelyikben csak ellenszenvet tanult a mi világunk ellen, nem képes ehhez egyszerre hozzásimulni.

Ezt a türelmi politikát folytatja a magyar országvezetés is. Ennek az egyébként helyes politikának, sajnos, nagyon kellemetlen visszahatása van. A magyar közönség szerint ez a bánásmód erélytelen, s itt-ott maga akar egyszerre más világot teremteni. Így például megtörtént az alábbi - egyébként eléggé el nem ítélhető - eset. Kassán egy dohánygyári munkásnő - a kassai „husták“ (külváros) nyelvén „cigaroska“ -, aki a magvar pártnak mindig hű tagja volt, az utcán összetalálkozott egyik barátnőjével, s vele kassai tót nyelven, „po kosicki“ beszélgetett. Megjegyzem, hogy ezt a magyaros „szlovják“-nak nevezett nyelvet a csehek és szlovákok jobban üldözték és üldözik, mint a magyart. Ebben a nyelvben ők nagyobb irredentát látnak, mint a magyarban.

Arra jött egy anyaországi, s rákiáltott:

- Ne ugasson itt! Beszéljen magyarul!

Hogy az ilyen korlátolt észjárásra valló magyarkodással mire megyünk, arról felesleges beszélni. De ebből az esetből is levonhatjuk a tanulságot. A nemzetiségi kérdésnek sokféle megoldása lehet, csak egy nem, az ököl. Szükség van erélyre is, mert a gyöngédséget könnyen gyengeségnek tekintik. De az ököl, a parancs még senkit népi sajátosságából ki nem forgatott. Csak egy hódít; a tekintély. Tekintélye pedig a felsőbbrendűségnek, az erőnek van, de az erőszaknak soha.

Az orvoslás útja tehát a gyógyítás, a helyes önismeretre való rávezetés. Egyenként kell lehámozni azt a hamis álomvilágot, amellyel ez az ifjúság, egy hazugságokon felépült oktatási rendszer útján, a tisztánlátását elvesztette. Az első feladat: ismerje meg a szlovák ifjúság a maga valódi múltját, ki ő, honnan jött, miért alakult azzá, ami ma, és mi a jövőben a rendeltetése. Mert minderről ma még fogalma sincs.

2. Félreismert történelem

A szlovák nemzeti érzést elsősorban az jellemzi, hogy tiltakozik a tót elnevezés ellen. Ezt, hogy „tót“, egyszerűen sértésnek tekinti. Egyszer több ezer ember előtt kellett beszélnem magyarul is, tótul is. Megkérdeztem egy kassai barátomat, hogy miként nevezzem tót nyelvű hallgatóimat. Azt tudtam, hogy a tót elnevezés ellenszenves lesz. Szlovákot nem akartam mondani, mert nem szlovákok előtt beszéltem, hanem keleti tótok előtt, akik azelőtt sohasem nevezték magukat szlováknak, hanem szlovják-nak. A barátom azt válaszolta, hogyha pofon akarom őket ütni, akkor tótot mondjak, mert ők ezt fogják a tót szóra érezni. Sérteni természetesen nem akartam, így magyar beszédemben is szlovjákot mondtam.

Ez az érzékenység teljesen indokolatlan. A „tót“ ősi magyar szó, és egyáltalában nem olyan, hogy az sértő lehetne. Nagy múltú elnevezés, igen komoly történelmi értékkel, ami fokozatosan szűkült össze odáig, hogy csak a felvidéki származású, tót nyelven beszélő embereket értjük alatta. Ezzel szemben a szlovák elnevezés a tótokra alkalmazva új, íróasztal melletti kitalálás. Valójában a szlovák név tekinthető sértésnek, mert elismerése annak, hogy szlovák csak másfélszázad óta van, azóta, amióta ezt az elnevezést egyes írók használni kezdték. Ha tehát ezentúl inkább a „tót“ nevet használom, kijelentem, hogy ezzel semmi bántó szándékom nincs. Szlovákot akkor írok, ha szlovák tudatú embereket akarok vele megjelölni.

Amilyen téves a szlovák-tót elnevezésekről vallott felfogás, olyan téves az egész szlovák történelmi látás. Tévedés az alap, amiből kiindul. Ez a téves alap a nyelvnemzeti gondolkozás. Másfélszázad óta szabadkőműves propagandára megindult egy mozgalom, melynek elve az, hogy az embereket aszerint kell megkülönböztetni egymástól, milyen nyelven beszélnek. Aki magyar nyelven beszél, az, és csak az a magyar, aki tótul, az tót, aki oláhul beszél, az oláh, és így tovább. Akik egy nyelven beszélnek, azok egy nép, egy nemzet. Az állam csak akkor egészséges és erős, ha abban egyérzésű emberek laknak, az egyérzés pedig egyetlen nyelv használatában jut kifejezésre. E felfogás szerint csak annak az államnak igazságos a fennállása, amelyiknek lakói egy nyelven beszélnek. Miután ilyen állam nincs, a meglévő államokat fel kell bontani, és a beszélt nyelvek szerint új állambeosztást kell csinálni. A szabadkőművesség célja az volt, hogy ezzel a propagandával felbomlassza egész Európát, s az új Európát maga építse fel. Ebben az új Európában a vezetés a nagytőkés szabadkőműveseké. Ezek azután a titkos szabadkőműves páholyokból madzagon rángatott és megvásárolt emberekkel csinálnak politikát mindenben a saját érdekeik szerint. Ez a terv a világháború után sikerült is. Európát szabadkőműves előírás szerint felosztották. Jellemző azonban, hogy olyan államokban, ahol a szabadkőművesség volt addig is uralmon, nem alkalmazták a nyelvnemzeti elvet. Sőt, a kipróbált szabadkőműves államokhoz, mint például Csehország, odacsatoltak egy csomó nem cseh népet is.

Hogy a csehek uralmuknak erkölcsi alapot tudjanak adni, történetírásukban igyekeztek a múltból mindent törölni, ami magyar. A nyelvnemzeti eszmével, a tudományosság látszatát fenntartva, ezt elég ügyesen el is tudták érni. Elérték olyképpen, hogy a népeknek a nyelvek szerinti elkülönítését egyszerűen ráhúzták az egész történelemre. Mintha nemcsak ma, de amióta az ember a világon él, embert az embertől, nemzetet a nemzettől mindig a nyelv különböztette volna meg. Ezt a felfogást a fiatalabb nemzedékkel teljes mértékben sikerült is elhitetni. Az idősebbekkel nem, mert azok, akik az 1918 előtti időkre vissza tudnak emlékezni, igen jól tudják, hogy a magyar uralom alatt például Kassán még csak szóba se jött soha az a kérdés, hogy valaki otthon magyarul, németül, tótul, vagy ruténül beszél-e. Ez az embereket egyáltalában nem érdekelte. Ha valaki tót anyanyelvű volt, vagy német, épp úgy kapott állást, épp úgy ment előre, mint aki magyar anyanyelvű volt. Nyelv szerint az emberek közt egyszerűen nem volt semmi ellentét, éspedig nem volt az ősidőktől kezdve pontosan addig, amíg a csehek be nem tették a lábukat. Annak ellenére, hogy az idősebb nemzedék ezt világosan tudja, nem tagadhatjuk le, hogy a húszéves csehuralom alatt többé-kevésbé az ő látásuk is elferdült, s ha nem is annyira, mint a fiatalok, de szintén különböztetnek az emberek közt nyelv szerint. Ez sajnálatos bomlasztó maradványa a cseh uralomnak, ami csak lassan fog ismét helyes irányba terelődni.

A csehszlovák nevelésnek tehát sikerült a szlovákokat beugratni a szabadkőműves történelemszemléletbe. Csakhogy amíg a csehek mindig ügyeltek arra, hogy a tudományosság látszatát megőrizzék, sőt egyes kiválóbb tudósaik kereken szembeszálltak a történelemhamisítással, addig a szlovákok erőlködése, hogy minden magyarságot száműzzenek történetükből, már szánalmas. Ez a történetírás el-elkap egy-egy történelmi gombot, ahhoz azután varr egy képzeletbeli kabátot. Persze, ha ehhez a kabáthoz hozzányúl az ember, szétfoszlik a levegőben, s csak a gomb marad meg.

3. Kik voltak az őstótok?

A népnevekkel a régmúltban nagyon óvatosan kellett bánni. A népnév nehezen állandósul. Egy-egy nép úgy alakul ki, hogy egy kitűnő szervező egy nagyobb embercsoportra kiterjeszti uralmát. Vezérségét elismerteti, s aztán vezetése alatt elindul a nép közös harcra, zsákmányolásra. Ha a harcok sikerülnek, erre alkalmas helyen új hazát alapítanak. Ez a szervező a múltban, amikor a népek kialakultak, sohasem volt földmíves, halász, vadász, hanem mindig pásztor, kereskedő. Ezekben volt csak meg az a széleskörű ismeret, világlátottság, vállalkozó kedv, szilajság, tehát mindazok a teltételek, amelyek vezetésre képesítenek. A népnevet sohasem a vezér adja, sem azok, akik vele hódító útra indulnak, hanem mindig a környező, esetleg hozzá csatlakozó népek. Különböző nevek bukkannak fel. Ezek közül az egyik, vagy több is állandósul, az illető nép tagjai maguk is megszokják, és így nevezik magukat. Ez a név lehet a vezető törzs neve, vagy egy átvett régi népnév, amely azért ragadt rá az új népre, mert ez életmódjában a régihez hasonlított, vagy mert azon a helyen telepedett le, ahol azelőtt ilyen nevű nép lakott. Ez utóbbi népnevekhez tartozik a tót is. Eredetileg „teuton“ alakban kelta népnév volt, azután ráragadt a germán németek egyik csoportjára. Ezek a teutonok a hunok után Magyarországon telepedtek le, s őket egy másik germán népcsoport, a gótok és a bolgár törökök tautoknak nevezték. Ezek a tautok új honfoglalók - az avarok - elől elköltöztek Magyarországról. Az ilyen elköltözés ritkán szokott teljes lenni, a nép egy része csaknem mindig visszamarad. Így a tauto név is megmaradt, s átragadt az új honfoglaló avarokra is. Megmaradt legalább a magyarok előtt, akik keletről hozott földrajzi ismereteik alapján az itt talált őslakókat tautoknak, tótoknak nevezték.

A régmúltban egy nép-név nem jelentett meghatározott nyelvet, hanem a beszélt nyelvre való minden tekintet nélkül együttesen megjelenő embercsoportot. De a népnév nem is jelenthetett nyelvet, mert egyetlen egy honalapításnál sem volt egynyelvű a fölényes szervező és az ettől megszervezett nép. Egynyelvűre a népeket a tartós együttélés teszi. Minden országban ismétlődő jelenség, hogy az együttlakó különböző nyelvű népek idők múltán egynyelvűekké válnak. Amikor az ország lakóinak túlnyomó része már egynyelvűvé válik, akkor a népnév nyelvet is jelent. A kisebbségi népnév pedig ráragad egy-egy nyelvmaradványra.

Milyen volt az a tót nép, amelyet a magyarság a honfoglaláskor itt talált?

Nyugat-Oroszország közepén az erdőkben, mocsarakban ősidők óta éltek halászok, vadászok, akik az ős-szláv nyelven beszéltek. Nem volt ezeknek semmiféle állami vagy társadalmi szervezetük, mert ilyenre halász-vadász népeknek szükségük nem volt. Tőlük északra és keletre finn-ugor nyelvű halász- vadász népek éltek hasonló életviszonyok között. Az erdőktől, mocsaraktól délre füves pusztaság terült el, ami a pásztornépek igaz otthona. A szilaj pásztornépek állandóan hadakoztak egymással. A halász-vadász népek ide le sem merészkedtek. A pásztorokat együttesen szittyáknak nevezték, akik többféle fajú és nyelvű, egységes államban nem élő népek voltak.

Krisztus születése után, a II. század végén, a germán gótok megvetik a lábukat Oroszország délnyugati részében. A gótok a szlávokat befogják földművelésre. A gótokat azonban megverik a hunok. Egy részük meghódol a hunoknak.

Attila halála után azonban szétzüllik a hun birodalom. A gótok a hunokkal nem fértek össze, ezért felkerekedtek, s nyugatra vándoroltak. Helyüket a hunok és bolgárok foglalták el. A hun és a bolgár közt az a különbség, hogy a hun csak pásztor, kereskedő volt, de a bolgár ezen kívül földművelő és városlakó is. Mindkét nép nyelve - legalább vezető rétegüké - török volt. A bolgár nép Dél- Oroszországban kiterjesztette uralmát a szlávokra is, városokat alapított, és virágzó műveltséget teremtett. Amiként a gót befogta a szlávokat földművelésre, úgy tanította be a bolgár az ural a alá került finn-ugorokat földművelésre. A bolgártörökök és finnugor magyarok együttélése idején fejlődött ki a magyar nyelv.

A VI. század közepén igen nagy tömegben megjelent egy új nép keleten: az avar. Az avarok is török nyelven beszéltek, mint a bolgárok, de lényegesen más nép voltak. Az avarok kizárólag pásztoréletet éltek, földművelést nem űztek, a városi élet nekik idegen volt. Fajilag is különböztek a bolgároktól. A bolgárok turáni fajúak voltak, olyan emberfajta, amelyiket az európai fajtákhoz sorol az embertan tudománya. Az avar ázsiai, tiszta mongol faj volt. Amíg a hunok és bolgárok harcaikban csak annyit pusztítottak, amennyi katonai szempontból szükséges volt, az avarok emberirtása mérhetetlen volt, és ok nélkül is történt. Ők mint ázsiai nép, nem érezték magukat biztonságban Európában, tehát a rémuralmat a végtelenségig fokozták. Ezzel szemben a bolgárok nemcsak hogy állandóan kultúrvilágban éltek, de fajtájuk az a turáni volt, amely minden magasabb emberi műveltség megteremtője. A hunok is mielőtt betörtek Európába, hosszabb ideje tartózkodtak Európa határán, mint világjáró s kereskedő nép. Az európai viszonyokat kitűnően ismerték. Az avarok a bolgárokat és hunokat megverték, s uralmukat úgy rájuk, mint földmíves szolgáikra kiterjesztették. A bolgárok és hunok egy részét magukkal ragadva, Lengyelországon át Németországba nyomultak, kiszorítva mindenütt a germánokat, eljutottak Franciaországig. A frank királyt is megverték, de kiegyeztek vele, majd Csehországon át Magyarországra költöztek, ahonnan csaknem az egész Balkánt meghódították. Persze mindenütt, ahol végigvonultak, a maguk embereit otthagyták, akik az avar khán nevében uralkodtak a meghódított népek felett.

Ahol az avarok mint hódítók megjelentek, velük együtt megjelentek szláv szolgáik is, akiket az egykori gót birodalom területéről szedtek össze. Az avarok és szlávok a németek és rómaiak lakóhelyein telepedtek le. Aki nem tudott menekülni, azokat az avarok mint rabszolgákat osztották szét egymás közt. Az avar szolgasorsban úgy a németek, mint más népek egykettőre elszlávosodtak. Ezt az a tény bizonyítja, hogy a szláv nyelv mindenütt ott terjedt el, ahol az avarok uralkodtak. Így például Németországban szláv faluneveket csak addig a határig találni, ameddig az avarok uralma kiterjedt.

Pásztor és meghódított földmíves-rabszolga közt a viszony sohasem volt kíméletes. A szolga valóságos rabszolga volt, adható-vehető áru. A pásztor nem mellé, hanem rátelepedett a földmívesekre. A pásztorok nagycsaládban éltek, mert a nyájat, amely néha ezer marhából és lóból is állott, így lehetett a legjobban őrizni. A nagycsalád feje korlátlan úr. A család tagjai ennek fiai, unokái, oldalági rokonai, s idegen szegényebb pásztorok, akiket a családba felvettek. A pásztorok nyáron át sátrakban laktak, s a füves pusztákon legeltettek. Télen nyájaikkal a földmívesek falvaiba vonultak, ahol m ár várta őket a télire összegyűjtött szénatermés. A pásztorok a földmíves falvakban kényükre- kedvükre éltek. Minden pásztornak volt egyenrangú pásztorleány felesége, ennek gyermekei voltak csak a törvényesek. A földmívesek asszonyai és leányai kényszerből a pásztorok ágyasai voltak. Így ha a pásztorhadsereg lélekszám a kisebb is volt, mint az uralmuk alá hajtott szolgák száma, két-három nemzedék alatt fajtájuk az egész lakosságban aránytalanul megszaporodott. A pásztor vére a földmíves, halász-vadász szolgák vérével teljesen összevegyült. Az ilyen - mondjuk – törvénytelen gyermekeket anyjuk nevelte, így ha a pásztorvér állandóan emelkedett is, a gyermekek mindig az anyjuk nyelvét tanulták meg.

Az avar pásztorbirodalmat természetesen nem lehet úgy tekinteni, mint egy modern államot. Az avar király, a khán hatalma mindig csak addig terjedt, ameddig azt érvényesíteni tudta. Ezeket a szilaj pásztorokat nehéz volt fegyelmezni, s a khán hatalma aszerint volt nagyobb, vagy kisebb, hogy milyen volt a tekintélye. Erőskezű khán, szerencsés háborúkkal mindenfelé tudott parancsolni. Gyenge király mellett, és vesztett hadjárat után az egyes fejedelmek mind önállóbbak lettek, és saját hatalmuk megerősítése érdekében, önállóan szövetkeztek, háborúskodtak egymással is. Ezért is tűnt el az avar birodalom.

Kétszázötven éves uralom után, Nagy Károly frank király megdöntötte az avar birodalmat. Ezt úgy érte el, hogy az egyes avar fejedelmek belső harcaiba beavatkozott, egyiket segítette a másik ellen, s azután mindkettővel elismertette az uralmát. Így lassan a kisebb avar fejedelmek egész sorát maga köré gyűjtötte. A pártütő avar fejedelmek közé tartozott a nyugati Felvidék fejedelme is, akit török néven „tüdün“-nek neveztek. Nyolc éves nehéz harc után Nagy Károly avar szövetségesei támogatásával az avar királyt legyőzte. A frankok az avaroktól oly mérhetetlen vagyont raboltak el, hogy ezzel a kincstömeggel megalapozták Franciaország jövő nagyhatalmát. A kifosztott avarok meghódoltak, maga az avar khán is hűséget esküdött Nagy Károlynak, s megkeresztelkedett. A leszegényedett avarok életsora lesüllyedt a szolgák életsorára, amivel együtt járt, hogy a szolgák szokásait, így szláv nyelvüket is átvették. A szlávosodást a kereszténység is siettette.

Az avarok rabszolgái közt volt bőven keresztény pap is, akik a szolganép leghasználatosabb nyelvét: a szlávot ismerték, s a rabszolgák közt ezen a nyelven terjesztették a kereszténységet. Ha tehát ebben az időben már nem török, de szláv személyneveket találunk, ebből nem lehet arra következtetni, mintha a szlávok az avarok fölé kerekedtek volna. Amelyik történész ezt így képzeli el, annak fogalma sincs a pásztornépek gondolkozásmódjáról.

A pásztorok pogány vallása alig volt más, mint az ősök tisztelete. Ezt még a kereszténység sem változtatta meg. Csak a nagynevű ősök utódainak volt olyan tekintélye, hogy őket a pásztornépek vezetőiknek elismerjék. A pásztorok közt csak a tehetség, képesség révén lehetett vezető helyre emelkedni. Ezek a népek vezetőik isteni küldetésében hittek, valóságos isteni származásában, s csak ilyeneknek engedelmeskedtek. Fergeteges felháborodást váltott ki a pásztornépeknél, ha valaki, akár egy törvénytelen gyermek, valamelyik nagynevű előd tisztavérű utódjának hazudta magát, és ezt leleplezték. Hogy szolgaeredetű ember kerüljön uralomra fölöttük, ismerve a pásztorgőgöt, még csak beszélni sem lehetett.

Az avar pásztorokat a frankok kifosztották, de hűségüket biztosították, és uralmukat szolgáik fölött meghagyták. A megkeresztelkedés általános következménye lett, hogy a török neveket szlávval cserélték fel. Ugyanez mind a bolgároknál, mind a magyaroknál és kun-oláhoknál megismétlődött. Az a későbbi szólásmód, hogy „eltűntek, mint az avarok“, csak annyiban igaz, hogy az, avar népnév szorult vissza. Így van ez a bukott népekkel. Addig, amíg az avar dicsőség fényes volt, mindenki avar volt. Amint ez a dicsőség lehanyatlott, senki sem akart avar lenni. Csak a khán és rokonsága maradt annak. Dehogy tűntek el az avarok! Itt maradtak különféle népnevek alatt elvegyülve, s itt élnek ma is köztünk, ahol valamikor letelepedtek. Birodalmuk azonban megsemmisült. A Dunáig a frank birodalomhoz csatolták, az attól keletre eső részt pedig Oláhföldre és Balkánra költözött bolgárok vették birtokukba. A nyugat-felvidéki és morvaországi avarok, m int volt frank szövetségesek teljesen függetlenítették magukat a khántól. Hogy őket a khán népétől megkülönböztessék, többé nem avaroknak nevezték, hanem morváknak. Egyes tudósok szerint a morva szó is az avar szóból származik. Az avar életmód továbbra is m egmaradt. Sőt, amíg a többi avar területen a különleges avar műveltség egy csapásra megszűnt a leszegényedéssel, addig a nyugati Felvidéken és morva területen ez a műveltség tovább élt, valósággal új virágzásnak indult. A magyar honfoglalás koráig különösen gazdagok az avar emlékek a Morva folyó vidékén, ahol eredetileg a Szvatopluk család székelt.

Az a vélemény tehát, amely a nyugati Felvidéken és a Dunántúl felbukkanó szláv nevű kisebb fejedelmet úgy tekinti, mint az ősszláv népek vezéreit, vagy kiváltképpen újabban egy elképzelt szlovák hőskor nagyjait, ez a legnagyobb történeti félreértés. Itt az avar birodalom felbomlása után is az avarok maradtak az urak, de már nem független urak, hanem ők maguk is a frank császári családnak szolgáltak. A frankok csak tudták, hogy kik az ő hűbéreseik, s ők ezt a földet egészen a magyar honfoglalásig a hunok és avarok országának nevezik. Freisingeni Ottó német krónikás is azt írja, hogy a magyarok erről a földről az avarokat űzik ki. A szláv történetírókat teljesen megtévesztette a nyelvnemzeti gondolkodásmód, és azokat az adatokat, amelyek ennek ellentmondanak, egyszerűen nem veszik tudomásul. Ez a történetírás mereven ragaszkodik a népnevek állandóságához, és ahhoz, hogy a népnevek egyúttal nyelvet is jelentenek. Egyik álláspont sem igaz. A frankoknak volt igazuk. Itt a magyar honfoglalás előtt avarok és hunok laktak. A hunokat egyes egykorú krónikások bolgároknak nevezik, mások pedig szlávoknak. Az avarokat is felváltva nevezik hol avaroknak, hol szlávoknak. Ezek az avar, hun, bolgár, szláv népnevek abban az időben nem egymás mellett élő különböző nyelvű népeket jelentettek, hanem egységes, pásztoruralmi életformában, vagyis különböző rangsorban egymás alatt élő népet, amelyben a vezetők az avar pásztorok, alárendelt pásztorok a bolgárok és legalul a rabszolgasorban élő földmívesek, halászok, vadászok. A szláv nyelvek ebben az alsó rétegben terjedtek el, azután felfelé előbb a hunbolgárok, majd az avarok közt is.

A tót települések teljesen az avar települési rendet mutatják, enélkül meg sem lehet érteni. Az alföldeken pásztorélet folyt állandó falvak nélkül. Csak vándorló sátorfalvak voltak. A földmívesek azokon a helyeken telepedtek le, ahol erdőket kellett irtaniuk, s a földet földművelésre alkalmassá tenniük. Ha a pásztorok legelője kevés volt, akkor ezeket a földeket is lefoglalták legelőnek, és földmíves szolgáiknak ismét feljebb kellett menni, hogy az erdőterületet visszaszorítsák. Ezért találunk sok szláv falunevet az Alföld és a hegyvidék között az úgynevezett peremvidéken. Az Alföldeken csak kivételesen. A felvidéki avar fejedelemnek székhelye Nyitra volt, mert az avar pásztorlegelők és a szláv földmíves falvak határán terült el. A falunevekből ez az ősi települési rend még ma is világosan megállapítható. Nyitrától északra csupa szláv eredetű falunevet találunk, míg délre le a Dunáig csak mutatóba akad egy-két szláv falunév. Itt szlávok sohasem laktak, hanem török nyelvű avarok. Falvakat csak a magyar földmívesek alapítottak jóval később. Szláv faluneveket újra csak a Dunántúl, ismét a hegyek alatt, pásztorlegelőknek kevésbé alkalmas helyeken találunk. Ez a települési rend még a kisebb folyóvölgyekben is feltűnik. Például Turócban csodálkoztak azon, hogy miért nem voltak a magyar település előtti tót nevű falvak a legtermékenyebb helyen, a folyó körül, vagy fent a hegyekben, hanem a kettő közti peremvidéken? Azért, mert a legtermékenyebb földeket a pásztorok legelőknek foglalták le, a földmíveseknek csak a hegyek oldalán lévő földek jutottak. Fent a hegyekben akkor még senki sem lakott.

Csak avarok lehettek tehát azok a szlávoknak elkönyvelt fejedelmek, akik a magyar honfoglalás előtt a nyugati Felvidéken uralkodtak, így Pribina, majd Szvatopluk. E fejedelmek leszármazása ugyan bizonyítva nincs, de mert a régészet tanúsága szerint itt egy frankkal kevert avar műveltség maradt meg, kétségtelen, hogy az avar vezetés megszakítatlan volt a magyar uralomig. Hiszen ha a frankok még ellenségüket, az avar khánt sem fosztották meg teljesen az uralmától, hogy fosztották volna meg volt szövetséges-társaikat, a felvidéki avarokat ettől, akiknek segítségével sikerült a khánt leverni. Nincs is semmiféle történelmi adat arra, hogy szlávok az avar pásztorurak fölé kerekedtek volna a Felvidéken. Ha pedig ilyen nem történt, akkor teljesen tudománytalan és történelemellenes az az álláspont, hogy a szlávok itt az avar uralmat lerázták volna. A Dunántúl ilyen felkelésről már tudunk, de ott is tisztában lehetünk azzal, hogy kik voltak az avar khán ellen felkelő szlávok: azok a hunoknak is nevezett bolgárok, akiknek egy korábbi fellázadását az avarok véresen leverték, s egy részük az olasz félszigetre menekült.

Az avar korszak tehát a magyar honfoglalásig tartott. Azok az avarok, akik a csatában élve maradtak, vagy elmenekültek - állítólag a Balkánra vándoroltak -, vagy a magyarokhoz csatlakoztak. A földmívesekkel, az igazi szlávokkal semmi más nem történt, minthogy urakat cseréltek. Ezt a meghódított népet nevezték a magyarok tótoknak, anélkül, hogy ez alatt szlávnyelvű népet kellett volna érteniük. De miután az őslakosság a magyarokkal túlnyomórészt teljesen összeolvadt, és semmi m ás jellemzője nem maradt, minthogy itt-ott szláv nyelven beszéltek, a tót népnév összeszűkült az egész ország területén lévő minden olyan népmaradványra, amely szláv nyelvét megőrizte.

4. Tót és magyar vérazonosság

Az oroszországi bolgár birodalom keleti részén a finnugorok és bolgártörökök keveredéséből alakult magyarság, ellenséges pásztornépek folytonos támadásai miatt kénytelen volt új hazát keresni. A végleges otthont hazánkban találták meg. Néhány év alatt leverték a kisebb pásztorfejedelmeket, és birtokba vették az egész országot. Az elfoglalt földet a nyolc magyar törzs egymás között felosztotta. A pásztor magyarok az aljterületeket természetesen lefoglalták legelőnek, a földmíves magyarok pedig a peremvidékeken telepedtek le, oda, ahol addig tót földmívesek szántottak. Ezekkel aztán összekeveredtek. A rosszabb erdőalatti földekre és a mocsaras vidékekre egy ideig magyar földmíves települő nem jutott. Az ilyen helyeken inkább csak szláv földmívesek maradtak. A meghódolt avarokat a katonailag veszélyesebb határvidékekre telepítették, vagy az egyes törzseken belül emeletes sorrendben helyezkedtek el velük úgy, hogy lent a folyók mellett a magyarok pásztorkodtak, a domboldalakon az avarok, a dombokon feljebb az avarok szláv földmívesei laktak. Az ország keleti része lakatlanabb volt, mint a nyugati. Például Sáros, Sóvártól felfelé a honfoglaláskor teljesen lakatlan lehetett. Feltűnő, hogy itt a termékeny völgyekben csak magyar helynevek vannak. Szláv neveket csak feljebb a hegyek felé találunk. A már letelepedett magyarság telepítette őket oda erdőirtás céljából.

Persze ez a letelepedési rend nem jelentette azt, hogy a magyar pásztor, s a magyar földművelő, az avar pásztor és a szláv földmíves egymástól elkülönítve élt volna. A magyar pásztor nem lett volna vérbeli pásztor, ha csak a földmíves falvak mellett élt volna. Rátelepedett ő is a magyar és szláv földmívesekre, amint azt a pásztorélet megkívánja ott, ahol pásztorként uralkodik. Különbség csak a magyar és avar pásztor bánásmódja között volt.

A pásztor és a földmíves közti viszony kezdetben kíméletlen, később azonban, ha már összeszoktak, megenyhül. A magyar pásztorok a földmívesekkel már az óhazában kialakult jogviszonyban éltek egymással, míg az avarok ideköltözésükkor még teljesen nyers, csak pásztorkodásból álló nép voltak. Így a magyar bánásmód is kétségtelenül enyhébb volt, mint az avar. Nem ok nélkül írják a legrégibb történetíróink, hogy a nép a magyarokat a honfoglaláskor örömmel fogadta. A vérkeveredés azonban így is végbement, főként akkor, amikor a népesség elszaporodtával nemcsak a pásztor, de a földmívelő magyarság is széttelepedett a felsőbb folyóvölgyekbe és mocsárvidékekre. Így az országban egységes népiség alakult ki: egy török-magyar-szláv vegyület. Az így kialakult népből sem a török, sem a magyar, sem a szláv v ért többé elválasztani nem lehet. Különbség a tájak szerint csak annyiban van, hogy az alföldi magyarban a szláv, a hegyvidéki lakosságban pedig a török vér kevesebb.

Ez az ezeréves történelmi élményekben, a közös sorsban, azonos kultúrában azonos jelleművé összeforrt egységes török-magyar-szláv vegyület lett később a magyar nemzet. Az egybeolvadás még a nyelvben is folytatódott, és az egész ország az Árpádok királysága alatt csaknem teljesen magyarrá lett. Körülbelül annyira magyarrá, mint például a mai Franciaország francia. Nem először van ugyanis a nyelv, amiből aztán lesz a nemzet, mely országot csinál, hanem először van az ország különféle nyelvű lakosokkal, akik a közös sors küzdelmeiben egy nemzetté forrnak össze, s vérben is összevegyülnek. Az együttélés következtében az összeolvadás folyamata annyira halad, hogy mindenben egymáshoz hasonulnak, még nyelvben is. Így történt ez Franciaországban is, és jóval korábban nálunk. Az ország annyira egynyelvűvé vált, hogy a legrégibb oklevelek, amelyek neveket tartalmaznak, óriási többségben magyar neveket említenek a szolgarétegben is. A határjárásokról szóló összes oklevelek egész Magyarországon csak magyar határ- és dűlőneveket sorolnak fel egész Mátyás királyig. Ezeknek az okleveleknek az volt a céljuk, hogy vitás esetekben az ott lakó nép meg tudja mondani, hogy az oklevélben említett dűlő hol van. Azokat a dűlőneveket kellett az oklevélbe felvenni, amelyeket az ott lakó nép ismert és használt. Magyar dűlőnevek csak ott lehettek, ahol a lakosság magyarul beszélt. Magyarul pedig csak ott beszélt a nép, ahol magyarokkal legalábbis nagymértékben összevegyült.

Cseh tudós írta össze a Felvidék vízneveit. Ebből kitűnik, hogy az egész Felvidéken a legészakibb megyéket sem véve ki, mindenütt bőven találunk magyar vízneveket. Még a szláv eredetű nevek is - néhány kivételes esettől eltekintve - olyan alakban fordulnak elő, amilyenekké magyar ajkon kifejlődtek. Tehát a szlovák Felvidéken túlnyomórészt magyarul beszélő néptől vette át a mai tót nyelvű lakosság a helyneveket akkor, amikor magyar nyelvét szlávval felcserélte. Magyar pásztorélet fejlődött ki a havasokon, a hegyek tisztásain is. Amint Kniezsa bebizonyította, a később vlachoknak nevezett pásztoroknak az ősi foglalkozással összefüggő szavai tanúsítják, hogy őseik eredeti pásztoréletmódot folytató magyarok voltak. Ezeket ismerve, nincs csodálkoznivalónk azon, hogy a Felvidék népe az egész történelem alatt semmi közösséget nem érzett a Pribina-Szvatopluk-féle avar- tót uralommal, ennek utódjaiul magát nem tartotta, nem is emlékezett rá, nem is tudott róla addig, amíg a történetírás ezt a korszakot fel nem fedezte. Tót nemzeti tudat nem volt, csak magyar, hiszen a nép a magyarokkal vérben összevegyült, teljesen magyarrá vált, csak itt-ott kisebb foltokban tudott a magyaron kívül tót nyelven is beszélni.

Ezt az egyetemes magyarra válást súlyos történelmi események akasztották meg, sőt fordították vissza. Az első ilyen esemény a tatárjárás volt, amely a felvidéki magyar telepek jórészét elpusztította. Ezt újabb magyar rajok a legtöbb helyen pótolták; sőt kibővítették. A XIV. században azonban Európa- szerte nagyarányú telepítések indultak meg a hegyvidéken. A hegyek eddig lakatlanok voltak. Ahhoz, hogy a hegyek be tudjanak népesedni, tőkeerős földbirtokos osztálynak kellett kifejlődnie. A magára hagyott telepes télen a hegyekben állataival együtt elpusztul. A vagyonos földesúr adott az irtás idejére terményt a megélhetéshez. A földesúrnak ez hasznos tőkebefektetés volt, mert amint az irtásfalu népe megerősödött, a birtokos jobbágyává lett. Telepesek mindenfelől jöttek, voltak közöttük magyarok, németek, de legnagyobbrészt szlávok. A nyugati Felvidéken sziléziaiak és morvák, keleten lengyelek és oroszok jelentkeztek. Ha a nyugodt fejlődés tovább tart, az irtásfalvak népe is hozzásimult volna az őslakos magyarsághoz. Ezt a folyamatot azonban megakasztották a cseh-huszita betörések és az oszmán-török háborúk.

Csehek eddig is költöztek be az országba, mint politikai menekültek, ők szlávosították el a nyugat- felvidéki városokat. Cseh hadjáratban pusztult a legnyugatibb vidéki falusi magyar lakosságunk egy része. Az erőteljes elszlávosodás azonban a huszita korral kezdődött. Zsigmond király idejében ugyanis Csehországban németellenes éllel a huszita eretnek-mozgalom ütötte fel a fejét. A mozgalom türelmetlen kezelése a cseheket teljesen elvadította. Új életformát vettek fel, rablóharcos lett belőlük. Harci módszerük az volt, hogy szekereken váratlanul megrohantak egy-egy vidéket, a falvakat kirabolták, felgyújtották, s mielőtt egy rendes sereg összeszedelődzködött volna, a rablott holmival újra szekerekre ültek, s bezárkóztak kőváraikba. Ezeket a várakat az akkori tüzérséggel nem lehetett megvenni.

A csehek számos ilyen rablóhadjáratot indítottak a Felvidékre is. Ahogy Mátyás király olasz történésze írja, ez az idő volt a Felvidék legborzalmasabb korszaka. A nép kirabolva teljesen leszegényedett, állati sorba került, dolgozni nem akart, mert nem tudta, kinek fog aratni. A völgyek falvai tömegesen pusztultak el. Ezt az időt legjobban még az irtásfalvak népe tudta kihúzni, egyrészt, mert nehezebben hozzáférhető helyen lakott, másrészt szegényebb is volt, oda kevésbé volt érdemes rabolni menni. Ezt a hordát szabadította a Felvidékre V. László király magyargyűlölő anyja, amikor Giskrát tette meg a Felvidék főkapitányának. Maga a magyarság nem tudott hatályosan segíteni a népen, mert minden erejét lefoglalták a meg-megújuló török hadjáratok. Giskra a cseh nyelvet is bevezette. A cseh lett a nemesség társalgási, irodalmi nyelve, s az egyházi nyelv is, amit máig is használnak a tót lutheránusok.

Hogy a huszita uralom milyen pusztítást végzett a Felvidéken, arra csak egy példát mondok. A Sáros megyei makovicai uradalom 1150 jobbágytelkéből a cseh uralom után összesen csak 157 maradt meg, közel 1000 elpusztult. Amikor Mátyás király megszabadította a Felvidéket ezektől a hordáktól, az irtásfalvak szláv nyelvű lakói leereszkedtek a völgyek megritkult lakossága közé. Az ő életmódjuk volt a gyászos idők legelviselhetőbb életformája, és a megmaradt lakosság is ehhez alkalmazkodott. Életforma a nyelv is, átvették a szláv nyelvet is. Így lett tót nyelvű a Felvidék. Ekkor tűntek fel először az oklevelekben a tót helynevek.

A Felvidék nyugati, északi, majd részben az északkeleti része is tót nyelvűvé vált. Ez azonban nem változtatta meg az ott élő lakosság magyar nemzeti érzületét. Akkor még tudták, hogy ők magyarok, csak a nyelvük tót. Magyarok származásban, vérben, fajban, történeti múltban, sorsközösségben. Magyarok olyan értelemben, mint az ország többi népe, századok alatt vérben teljesen összefonódott török-magyar-szláv vegyület.

Állításomra azt felelhetné valaki, hogy ha a Felvidék egykor valóban annyira magyar volt, hogyan lehet az, hogy ezt a magyarságot a mai családnevek nem bizonyítják! Van ugyan tótok közt számos magyar családnév, de csak a tót nyelvterület déli és keleti részén. A Kassa körüli tót falvakban például alig akad olyan, amelyikben nem volnának többségben a magyar családnevek. Az északnyugati felső megyékben még a nemesek is többnyire tót nevűek. Ennek oka az, hogy a családnevek régebben nem voltak apáról fiúra öröklődők. Nemeseknél a XV-XVI. században, jobbágyoknál a XVI-XVII., hegylakóknál csak a XVIII. században állandósultak a családnevek. Ekkor azonban már túl voltunk a huszita pusztításon, és az eltótosodáson.

Névváltozás később is volt, különösen, ha falut cserélt valaki. Az élő nyelvben ez még ma is folyik. A nép a neki idegen hangzású nevet kiforgatja, vagy átcseréli. Két cselédünket Timurának, illetve Marczinnak hívták. Csak a pap, meg a jegyző tudta, hogy valódi nevük Buza és Balog. Amikor még nem voltak rendes keresztelési feljegyzések, ezek a névváltozások megmaradtak. Sőt, azóta is tudunk számos elferdítésről. A nevekből annyit lehet megállapítani, hogy ahol az őslakosság közt magyar név nem fordul elő, azt a vidéket a huszitizmus szlávosította el, míg ahol vannak magyar családnevek, azok azóta tótosodtak el.

A tótosodás Mohács után ugyanis tovább haladt A politikai és gazdasági hanyatlás idején mindig az egyszerűbb életmódú emberek szokásai terjednek el, köztük a nyelve is. Ez ismét a szegényesebb élethez szokott hegylakók szokásainak, tehát nyelve elterjedésének kedvezett. Pedig a Felvidéket új magyar népi áradat lepte el. Az Alföld törökdúlta vidékeiről tömegesen menekült a magyarság a Felvidékre. Ezek a részletekben érkező, kifosztott, lerongyolódott csoportok a szegényebb hegyvidéki tót lakosság életformájában találtak új életlehetőséget. Igen sok alföldi magyar rácoktól, oláhoktól tanulta meg, hogyan lehet a kóbor pásztorkodás életszokásaiban a török uralmat a legjobban elviselni. Az életszokás eltanulásával eltanulták ezek nyelvét, és mint szegény rutén és oláh pásztorok jelennek meg a Felvidék hegyei közt. Rohamos tótosodás következett a török elleni felszabadító háború és kuruc-labanc pusztítások alatt is. Ekkor tótosodott el Sáros.

Gr. Teleki Sándor magyarországi utazásairól írt könyvében csodálkozik azon, hogy Kassától északra, a nemrég magyar nyelvű vidéken már tótul beszélnek. Aki még tud magyarul, az is tótos kiejtéssel beszél. A pestisjárványok is inkább a forgalmasabb völgyeket pusztították, mint az eldugottabb hegyi falvakat. Az 1711. évi pestis előtt Felsőabaúj még - néhány német falu kivételével - teljesen magyar volt. Ekkor Abaújban több ember halt meg pestisben, mint amennyi megmaradt. Ezek helyébe kerültek le a tótok, s száz év alatt e vidéknek lakossága, annak ellenére, hogy vérségi származásra túlnyomóan magyar, nyelvileg eltótosodott. Színmagyar volt Nyitra környéke is. A háborúkban elpusztult lakosság helyére telepített morvák tették tóttá a falvak nagy részét.

A felszabadított, de megritkult Alföld szivattyúként szívta az embereket. Telepesek, szökött jobbágyok áradata indult meg az Alföld felé. Mentek magyarok, tótok, oláhok, rutének vegyesen. Ezek az ott talált maradék magyar lakossághoz települtek. Ezért találunk az Alföld tót falvaiban 20-30%-ban magyar családneveket. A magyar nyelv még a békés korszakban is állandóan visszaszorult. Ennek oka az volt, hogy a Rákóczi-szabadságharc után a magyarság teljesen ki volt merülve. Labanc szellem vált úrrá az országban. A latin, német, francia nyelv volt a tekintélyes nyelv a nemesség, polgárság körében.

A magyar föld nagy része idegen földesurak kezébe került. Ezek feléje sem néztek birtokaiknak, tisztjeikkel gazdálkodtak, s egyetlen céljuk volt, hogy minél több pénzt kisajtoljanak a fényűző bécsi élethez. A jobbágyterhek rohamosan nőttek. Rákóczi vagyonos jobbágyai, 4-8 ökrös-lovas telkesek, teljesen leszegényedtek. Ennek az lett a következménye, hogy a magyar jobbágyok átvették a szegényes hegylakók szokásait és nyelvét. Munkács közvetlen közelében, Rákóczi idején, még 56 olyan színmagyar jobbágyfalu volt, amelyek m a már rutén falvak, és szinte teljesen elvesztették magyar nyelvüket.

Mindez azonban még mindig nem jelentette azt, hogy ez az eltótosodott lakosság magyar öntudatát is elvesztette volna. Az akkori tót még tudta, hogy ő magyar. Tudta annyira, hogy a magyar szabadságharcban a tótok Rákóczi leghívebb kuruc vitézei közé tartoztak. Bercsényi tanácsolja egyszer, hogy [a] Dunántúlra a labancok ellen a legjobb magyar ezredeket kell küldeni, tehát a tótokat. Ha a szlovák nemzeti tudatnak csak egy szikrája is élt volna, nem kihasználta volna ezt a bécsi kormány és a török szultán arra, hogy vele a magyarságot gyöngítse! Ilyesmi azonban elképzelhetetlen volt. Még csak eszébe sem jutott senkinek ilyen propagandát kezdeni. Csak amikor a XVIII. században a tudomány világszerte komoly érdeklődéssel tanulmányozza a nyelveket; amikor a kiváltságos osztályok fényűző életmódja az elnyomott osztályokat világszerte elkeseríti, és ezt az elkeseredést a szabadkőművesség ügyesen kihasználva, megcsinálja a maga francia forradalmát; amikor a szabadkőművesség az osztályelkeseredést egybekapcsolja a nyelvnemzeti gondolattal, hogy az egész európai rendet megdöntse, csak akkor üti fel a fejét nálunk is - néhány írástudó közt - a pánszlávizmus alakjában az a vélemény, hogy a tót más, mint a magyar. A népet azonban ez a mozgalom nem érintette.

A bécsi udvar most már mindent megkísérelt, hogy a tótokat a magyarok ellen fellázítsa. Hurbánt bízták meg a tót légiók megszervezésével. De jellemző, hogy a szervezés egyszer sem tudott a Felvidékről elindulni. Háromszor kellett – mindig Ausztriából - a szervezést elindítani. Néhányszáz tót diák kivételével a bécsi csőcselékből toborozták össze az embereket, akik szabad rablás reményében álltak be a toborzottak közé. Ezeket a légiókat tót honvédek verték szét. Stur szlovák politikus elkeseredve panaszkodik, hogy a tótokat nem lehet a magyarok ellen fellázítani. A világháborúban az összeomlásig a tót ezredek együttéreztek a magyarokkal. Fenyegetésekkel és a gyorsabb hazamenetel reményével állították össze az ellenséges külföldön a cseh-szlovák légiókat. Abban a kérdésben pedig, hogy a tótok Csehszlovákiához tartozzanak-e vagy Magyarországhoz, a népet még csak meg sem merték kérdezni.

S ha ez így volt, akkor ennek nagyon komoly okainak kell lenni, s ezt nem lehet a csehek és szlovákok propagálta öntudatelaltatással, felébredéssel és más dajkamesékkel elintézni. Ez a komoly ok a magyarok és tótok azonos népisége, a „nép“ szónak helyesen vett értelmében, mely a valóságos származást és hagyományokat, a szokások összességét a nyelvnél fontosabb tulajdonságoknak tekinti. A nyelv csak egy sajátság a sok közt. Ilyen értelemben véve a népet, a tót nem egyéb, mint a magyarnak olyan tájfajtája, amelyik tót nyelven beszél, s egész összességében több ősszláv vér van benne, mint a m agyarban. Egyéb népi tulajdonságaiban azonban a tót tájak népe közelebb áll a szomszédos magyar falvak népéhez, mint más tót tájak népéhez, vagy mint a magyarok különböző tájtípusai egymáshoz. A szlovákok a cseheknek csak nyelvrokonai, de nem nép- és vérrokonai. Ezzel szemben a magyarokkal ugyan nem nyelvrokonok, de nép- és vérrokonok. Annak a fogalomnak pedig, hogy „szlovák nemzet“, csak egyetlenegy értelme van, az, hogy tagjai tót nyelven beszélnek. Ezen kívül semmi más. Ami a nemzetnek lényege, a közös történelmi emlékek, a kikerülhetetlenül közös sors, a magyar nemzettel egy és ugyanaz. Vagyis a szlovákok nem öntudatra ébredtek, hanem elvesztették öntudatukat, mert egyszínű szemüvegen látnak. Csak a nyelvet látják, a többi embersajátságokat nem.

A vérnek, népiségnek, nemzetnek propagandával háttérbe szorított titkos szavát követték azok a tótok, akik a Felvidéken oly természetesnek tartották a Magyarországhoz való visszatérést, hogy minden uszítás ellenére sem történt sehol a legkisebb összetűzés sem a bevonuláskor, sőt a legtöbb tót faluban ezt örömmel fogadták. Ezt követték azok a tótok, akik a Csehszlovákiában maradt területen tízezrével írtak alá nyilatkozatokat, hogy falujukat is Magyarországhoz csatolják. Sőt ezt a titkos szót követték a szlovákok vezetői is, akik a Csehszlovákia felbomlásakor tartott zsolnai értekezleten nagyrészt a Magyarországhoz való csatlakozást óhajtották, s csak hosszabb rábeszéléssel sikerült az önálló Szlovákia eszméjének kis többséget elérnie.

A magyarellenes propaganda tömegerőt csak annak a fiatalságnak körében tudott elérni, amely a lélekromboló cseh szellemben nőtt fel, s a rosszul-neveltségnek minden ösztönét szabad útjára engedte. Maga a tót nép akár tudatosan, akár tudat alatt számol azzal, hogy politikájának zsákutcájából csak egy kiút van: annak az útnak a követése, amely népi egyéniségének, történelme alakulásának, vérségi kapcsolatainak, természetes földrajzi és gazdasági helyzetének irányában halad.

*

Stádium Rt., Budapest, 1940

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés