A barokk kor a jelen adottságait a múlt hagyományaival szentelte meg. Felfogása szerint Magyarország Szűz Mária országa. Nemcsak létesítője, hanem megszentelője is maga az Úr Isten, és ezért Magyarország már kezdettől fogva sem egyszerű profán, világi állam, hanem sacro-sancta respublica. Alapítása is két vallásos momentumból tevődött össze, a Szent Koronának Szilveszter pápától való elküldéséből, és annak a szentéletű István király által való felajánlásából.

Az államalapításnak ez a transzcendens jellegű magyarázata az 1711 óta, a Rákóczi-küzdelmek befejezése után konszolidálódó rendi viszonyoknak a múltba való visszavetítésével volt egyenlő. Az államfelfogás szerint a Szent István által alapított négy rend - az egyházi, nemesi, polgári és jobbágyi rend - a királynak segít a kormányzás munkájában. A kormányhatalmat a magyarság egyhangú önelhatározással adta át a királyoknak. Ezt maguk a királyok is tudták, és ezért adtak hallgatólagos megegyezéssel részt a négy rendnek az ország kormányzásából. Nem más ez a felfogás, mint az európai keresztény természetjogi felfogásnak a magyar talajba való átültetése. Ez az államszemlélet csak a régmúltra nézve ismerte el az abszolutisztikus elvet, vagyis, hogy a királyt a rendek sem kényszeríthetik, mert ő egyedül Isten büntető hatalma alatt áll. II. Endre óta azonban már megvan a nemességnek az a joga. hogy a közjó érdekében királyával szemben kényszert is alkalmazzon A rendi magyar állam országkormányzati politikája tulajdonképpen a XVIII. század folyamán nyerte el teljes kifejtésének idejét, és a szentistváni államszemlélet újkori felfogásában, érett formájában csak ekkor alakult ki.

Ennek, a barokk korban a maga teljes egészében kiforrt szentistváni államszemléletnek a legfeltűnőbb sajátsága az volt, hogy az ország vallás és nemzetiségi különbségek nélkül egyesítette szerves egészben a rendeket, vagyis mivel mindenki tartozott valamelyik rendbe, az ország egész lakosságát. A szervező erőnek oly élő ereje jellemzi ezt az államszemléletet, hogy hozzá még a francia rendiség formáit sem tudjuk hasonlítani. A francia rendiség bizonyos merev kereteket eredményezett, és a francia államszemlélet hovatovább nemesi, tehát nem pusztán rendi, államszemléletté alakult át. Ezzel szemben Magyarországon -  a nemesség és jobbágyság érintkezésében a riasztó ellentétektől eltekintve, határozott, több százados múltra visszatekintő familiaritás érvényesült, amely ugyan kétségtelen, hogy bizonyos elparlagiasodást hozott magával - mindig a nemzeti rendi alkotmányról van szó, amely pontosan körülhatárolta a nemes, a polgár és a jobbágy állampolitikai szerepét.

A másik nagy jelentőségű vonása a XVIII. századi barokk államszemléletnek az, hogy a rendi kiváltságokat és kötelességeket nem korátozta csak egy nemzetiség körére, hanem Magyarország mindennyelvű lakosának a maga rendi keretein belül, egyenlő jogokat biztosított. Oláh és tót nemes urak büszkék [a] magyar nemességükre, és talán egy szót sem tudva magyarul, büszkén hirdetik egy XV. századi neoplatonikusnak, Coelius Rhodiginusnak a század közepén felelevenített, híressé vált mondását: Extra Hungariam non est vita, et si est, non est ita.

Ennek a barokk lelkiségnek, büszke magyar öntudatnak és ebből fakadó barokk kultúrának szülője és kétségtelen igazi hordozója az ellenreformáció katolicizmusa volt. Legjellemzőbb azonban a barokk magyar lelkiségére az, hogy a szentistváni államszemléletet, és a vele járó barokk öntudatot: Isten választott népéhez, Európa pajzsához való tartozását, katolikus és protestáns egyaránt vallotta. Kétségtelenül megállapítható, hogy egyes kultúrjelenségek gyökerei úgy a katolikus, mint a protestáns gondolatvilágban megtalálhatók. Ez azonban természetes, hisz[en] lényegileg a protestantizmus is a keresztény természetbölcselet alapján állott, és így a kölcsönös egymásra hatást - hiszen nem állottak lelki kínai falak sem a protestáns, sem a katolikus gondolatáramlatok útjában, -lényegesen semmi sem gátolta. Ez magyarázza meg, hogy mindkét nagy kortárs, Bethlen Gábor és Pázmány Péter cselekedeteiben barokk vonások fedezhetők fel. Vallási téren mind a ketten buzgók. Az egyik Magyarország bíboros érseke, a másik Erdély fejedelme. Két véglet, amely között hidat építeni sohasem sikerült. És mégis, ha talán nem is mondta soha Pázmány Péter a neki tulajdonított mondást, hogy azért van szükségünk az önálló Erdélyre, mert különben „gallérunk alá pökik a német”, ebben a neki tulajdonított idézetben a magyar lelkiségnek oly mindent legyőző ereje rejlik, amit a kortársak, korai barokk nemzedékek, maguk is éreztek és kiélni igyekeztek. Ez a felfogás magyarázza meg a protestáns és a katolikus felekezeti ellentéteken felülemelkedett szentistváni államszemléletnek nemzetfenntartó erejét. Ez a szentistváni álamszemlélet az érett, XVIII. századi formájában - az egyetemes, közös európai gondolatáramlatok lényegtelen elemeitől eltekintve - tisztán katolikus és magyar nemzeti elemekből tevődött össze.

Téves tehát az a fe'fogás, amely legutóbb ismét szóhoz jutott, és a magyar lelkiség múltjából ki akarja törölni a szatmári beké utáni időszak barokk állampolitikai berendezkedettségének korszakát, és éles határvonalat akar állítani az általa barokknak tekintett XVII. és rokokónak tekintett XVIII. század között.

Ez a felfogás a magyar barokk kor utolsó nagy fellángolásának Rákóczi Ferenc tragikus korszakát tekinti. Példákkal -mondhatjuk bátran, egyoldailól megvilágított példákkal - igyekszik kimutatni ugyanekkor, hogy Rákóczi fejedelmi udvarában a francia és angol rokokó új stílusa jutott szóhoz. Ami pedig 1711 után felszínre került, úgy állam-, mint valláspolitikai téren, az mind reakciós, az mind a bécsi abszolutizmus szolgálatában álló, nemzeti erőnket aláásó cselekedet volt.

A magyar barokk a XVIII. században külső megnyilvánulásaiban valóban osztrák példák után indult. Nagy barokk palotáinkat és templomainkat osztrák építőmesterek készítették, osztrák eredetű festők és szobrászok díszítették. A nagy barokk színpadot a magyar talajon tényleg az ő kezük munkája hozta létre, de a magyar kisvárosok utcáin, csendes falvak templomain már többnyire elfelejtett, hazai mesteremberek dolgoztak az ellesett nagy, de mégiscsak provinciális művészi példák után indulva.Az idegen eredetű, hozzánk szakadt művész- és mester nemzedékek azonban csak a külső keretet adják, de az azt betöltő lelket, a többé-kevésbé tudatos magyar barokk gondolatot, a magyar rendiség intellektuelljei képviselték.

A szentistváni államgondolat életszemlélte elsősorban a szerzetesi iskolák padjaiból áradt szét a magyár glóbuszon. A XVIII. század individuális materialisztikus életszemlélete mérte rá az első törést, amikor a jezsuita iskolákat 1772-ben feloszlatták és államosították. A sors csodálatos iróniája volt, hogy az új állami befolyás alá került magyar közoktatás, bár még egyelőre külsőleg a barokk lelkiség formai keretei között mozgott, a magyar lelki közösséget, amely a szláv, román és német elemeket is a közös magyar rendi gondolat körébe vonta, többé már nem tudta megtartani. A Ratio Educationis korának kétségtelenül egyik formailag legtökéletesebb tanterve volt, és a testnevelés erős kihangsúlyozásával kétségtelenül modernebb is a réginél. Igazi szerzője Kollár Ádám, ez a csalódott ex-jezsuita volt, akit Magyarországon jogtörténeti tanulmányai miatt, amelyekben különösen Werbőczy híres Hármaskönyvének és a nemesi adómentességnek kapuit döngette, hazaárulónak tartottak, és akinek nevéhez az 1764. évi országgyűlés eredménytelensége nem kis mértékben fűződik, aki már magát magyarországinak vallva, büszkén állítja: slavus sum. Tanügyi rendszerében a magyar nyelvnek jóformán semmi szerepet sem juttat, és csak úgy ajánlja tanulásra, mint bármely más hazai nyelvet. A katolikus magyar barokk szellemet, amely még nem volt annyira erős, hogy önmagában is képes lett volna a további nemzedékekre lelki örökségét átszármaztatni, a magyarság nemzeti fejlődésének, a nemzetiségekkel való békés viszonyának legnagyobb kárára, az ország legtöbb iskolájában lassan egy kétségtelenül modernebb, franciásabb, nyugatiasabb, de kozmopolita adottságú nevelési szellem szorítja ki, amelynek keresztapja egy, a hazájának gerincét alkotó, magyar magyar nemességben ellenfelét látó elfogult tudós koponya volt.

De nemcsak a csendesen dolgozó iskolák, hanem maga az egyre mozgalmasabbá váló mindennapi élet is napról napra jobban kidomborította a rendi berendezkedés hiányait és hibáit. Bécs, ez az ország határain kívül fekvő magyar kultúrcentrum megízleltette Szent István országának fiaival a nyugatias életformák mellett, a nyugatias gonolkozást is. Nemcsak testőrírók és főnemesek, de hivatalnok emberek is idegenül kezdtek nézni a magyar államberendezkedésre. József császár uralma alatt egy időre visszavágyott, és régi szép álomnak tüntette fel a barokk rendiséget, és II. Lipót korának felbuzdulása hitt is annak korszerű alakban való felelevenítésében, de a felnőtt, új nemzedék lassan már más eszmék felé kezd orientálódni.

A szabadságmozgalmak évtizedeiben a magyar barokk államgondolat történelemmé vált. Hora és Kloska lázadása II. József korában már nemcsak jobbágylázadás volt, és fent a Felvidéken már Nagy-Szláviáról álmodoztak. A szentistváni alapokon felépült államszemlélet barokk formáit még mindig tanulták jogász nemzedékek a sárospataki Kövy professzor híres könyveiből, és a Mária Terézia korában hozott királyi táblai végzéseket, a Planum Tabularét még a XIX. század húszas éveiben is kiadták. De éppen ez a jellemző a barokk kor államszemléletére, és a belőle fakadó gyakorlati eredményekre, hogy jogászi gondolkodássá kövesedtek, és Jókai jó öreg táblabíráinak játszóeszközeivé váltak. Senki sem kereste a régiben az igazán jót, és ha a kortesbeszédek Magyarországában ősi alkotmányról szónokoltak, mindig csak a kiváltságokat féltették, de nem törődtek az elhalványodó, elsikkadó biztos alappal, az összefogó állameszme már távolba vesző, országépítő, nemzetösszefogó, lelki közösséget teremtő gondolatával... Hová lett már ekkor a boldog Magyarország, amelynek határain kívül nincsen élet? Hans Normann, egy szemfüles német utazó tollából szaladt ki ez a pár sor a múlt század harmincas éveinek elején: extra Hungariam etiam vita, aber Gott sei gelobt, non est ita. Magyarországon kívül is volt tehát már élet, és méghozzá jobb élet, és ezt külföldön is, nálunk is, észrevették, de már késő volt, és Wesselényi Miklós lelki szemei előtt már feltűnt a nemzetiségek elszakadása következtében megcsonkított Magyarország képe.

A barokk kor Szent Istvánnak tulajdonított alkotmányszemléletéböl csak jelzők és távoli halvány reminiszcencia maradtak meg a napi politikával foglalkozók gondolatvilágában. Ez az egy reminiszcencia azonban tovább élt a jelzőknél és az azokat kísérő külső megnyilvánulásoknál, és amikor Deák Ferenc kora a múlt század hatvanas éveiben Európa térképére írta a Szent Korona országait, ez ennek a regi, igazában a barokk gondolatvilág államszemléletében kifejlett - de sajnos ki nem élt - szentistváni államszemléletnek volt az új, késői megnyilvánulása. Az természetesen nem az államszemlélet hibája, hogy a liberális korban hatni nem tudott, de még ekkor is olyan valami volt, amelynek lelkekben élésétől az új államalakulatoknak félniük kellett. Azonban, hogy ez a magyar állameszme nem volt olyan „Moloch”, mint azt 1918-ban a nemzetiségek látták, az az elmondottak után világos, mert egy államszemlélet csak akkor képes az életre alakítólag hatni, ha azt egy ország értelmiségének a többsége döntőleg vallja magáénak.

*

In Országút, 1. évf., 2. szám (1935), 6-7.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés