A külügyminiszter ezen nyilatkozatával az élettér kérdése hivatalosan bevonult a nemzetközi politikába és a nemzetközi jogi irodalomba, és tág teret nyert az élettér kérdése a publicisztikában. Hiszen ma már nincs újságolvasó ember, aki kedvenc lapjának első hasábjain ne találkozna ezzel a divatos szóval. Csak éppen magával a fogalommal szemben vagyunk zavarban. [A] Meghatározások csak úgy cikkáznak a levegőben körülötte. Éppen ezeknek a meghatározásoknak a sokszerűsége és gyakran a keresettsége azt mutatja, hogy élesen körül nem határolható valamivel van dolgunk. Mindez azért van, mert az élettér fizikai és pszichikai, tér- és időbeli, gazdasági, társadalmi és politikai fogalom.

Számunkra az élettér politikai jelentőségét előtérbe helyezte az első világháború döntése. A Párizs-környéki békeparancsok ugyanis meghagytak nekünk egy területet, amelyet feldíszíthettünk mindazzal a gyönyörűséggel, szépséggel, amellyel az ember a hazáját ékesíti, de elvették tőlünk természetes életterünket, a Kárpát-medencét. Tér nélküli nép (Volk ohne Raum) lettünk mi, magyarok a csonka hazában. De ekkor is megőriztük hitünket és meggyőződésünket, hogy Szent István országának a maga teljességében való birtoklásának történelmi tulajdonjogán egy jottá[nyi]t sem változtattak sem a békeszerződés, sem hazánknak politikai földarabolása.

Míg a magyar revíziós mozgalom területi követelményeink kiteljesülésére tette a hangsúlyt, addig a német nép a népközösségi elv síkján kereste az elszenvedett igazságtalanságok jóvátételét. Törekvésük oda irányult, hogy a német nép egysége a maga egészében ismertessék el olyan formában, hogy a népközösség (Volkstum) gerince az államalkotó németség és tartóoszlopai pedig Közép-Európa egyéb országaiban szétszóródottan élő népcsoportok (Volksgruppe). Ennek az etnikai elvnek érvényesülése érdekében a német élettér-írók három követelést állítottak fel.

1. A népközösség egyeteméhez kapcsolódó népi kötelékek és kötelezettségek rangban elsőbbrendűek azoknál az állampolgári követelményeknél és tartozásoknál, amelyek az egyes német népcsoportokat az otthont adó országhoz fűzik.

2. A német népcsoportok mind erőszakos mind önkéntes, beolvasztása illetőleg beolvadása tilos.

3. A német népközösséget olyan kiterjedésű élettér illeti meg, amely egyenesen arányos az össznémetség lélekszámával, biológiai indexével, kulturális emelkedettségével, technikai felkészültségével, hadi erejével, és végül azzal a gazdasági és politikai befolyással, amivel nemzetük rendelkezik. - A német népközösség ezen igényeit megfelelő módon kielégítő térség az élettér, a Lebensraum.

Rendkívül sokat foglalkoztatja az élettér-írókat az élettér fogalmának politikai bölcseleti meghatározása. Hesch szerint egy nemzet élettere annak azon legtágabb környezete, amely vele állandó kölcsönhatásban van. Mirgeller élettér-fogalmában olyan emberlakta erőtérről van szó, amelyből meghatározott módon bizonyos fajta politikai, gazdasági és kulturális erők sugárzanak szét a környező területekre. A sugárzó és besugárzott térség együtt az élettér. Giselher Wirsing szerint az élettér, amit ő »nagytérnek« (Grossraum) nevez, az emberi fejlődésben éppen olyan életvalóság, mint az állam. A nagytér földfelszíni kiterjedését nemcsak történelmi és földrajzi, hanem elsősorban gazdasági és politikai törvényszerűségek szabályozzák. A nagytér lényege az a hatalmas dinamizmus, amely egyrészt nemzet és államfeletti valósággá képesíti, másrészt pedig oda vezet, hogy a nagytér önmagának sohasem szab határt, sőt vele szemben minden határmegvonás lehetetlen, mert sajátos erejénél fogva az élettér túlburjánzik az útjába kerülő, ellenszegülő országhatárokon. Az élettér határainak kérdésében az élettér-irodalom gyakorlati síkon mozgó művelőjének Haushofer tábornoknak is az a véleménye, hogy az élettérbe beépített politikai életforma kereteit állandóan ritmikusan változtatja, szűkíti és tágítja a mellkas lélegzési mechanizmusa szerint. Haushofer azt tanítja, hogy a tökéletes élettér kiépítése, csakis a vér és a föld helyes szintéziséből származott, ennélfogva öncélja meghatározására képes népnek sikerülhet, amelynek minden egyes tagja, mint a vér és népi államakarat hordozója lehet csak tisztában az élettéralkotás szükséges feltételeivel. Ezeknek legelseje [sic!] a népközösség biológiai aktivitása, a népgyarapodás fokozott mértéke, aminek a népsűrűség emelkedő feszültsége (Volksdruck) és a kapcsolatos térelégtelenség (Raumenge) a velejárója. A népközösség élettani körülményeinek változatossága hozza magával azután azt, hogy sem magának az élettérnek, sem pedig a belefejlődött politikai formának nem lehetnek állandó határai.

Kivétel nélkül megállapítják az élettér-írók azt, hogy az élettér a földnek, a népközösségnek és a kettőt egységbe foglaló eszmének hármas valósága, és mindannyian felismerték azt, hogy a népi igény és céltűzésnek megfelelő élettér megszerzése csak egy élet-halál harcnak megvívása árán lehetséges. Ennek a harcnak kimenetele a rendelkezésre álló népi és anyagi erők helyes elosztásán múlik, tehát organizatórikus kérdés. Ezért fordítanak olyan nagy figyelmet a népközösségnek aprólékos gonddal való megszervezésére. Pintschovius hangsúlyozza, hogy a népközösség egy központi akaratrendszernek szociális képződménye abban az értelemben, hogy a központi akarat a nemzeti céltűzés számára kiválasztott eszmével a népközösséget értelmi közösséggé formálja át. Ebben a közösségben az egyes ember felemelkedik az egyéni, az önző kicsinyesség fölé, meglátja a közösség magasabb céljait, és megérti, hogy miért vagyunk mindnyájan elkötelezve az áldozathozatalra. Ilyen módon a közösségi lét átélése lelki szükségletté válik. A közösségi létbe való betársulás azonban nem csak a vezérlő akaraton és emberi érzelmünk helyeslésén múlik, hanem elősegíti, valósággal kikényszeríti azt az egyénben a hitel érzése, annak a hitnek a fellángolása, amellyel az egyén megajándékozza azokat, akikkel együtt él, és akik az embert vezetik. Pintschovius megállapítja, hogy a hitel a társadalom ősjelensége, minden önkénytől független, befolyásolhatatlan erkölcsi hatalom. A hitel géniusza a közösségképződésnek, amely így nem egyéb, mint jogilag szabályozott hitelrendszer.

Az élettér második alkotóeleme a vezérlő ösztön által megihletett és megáldott személyiségek által megállapított eszme, általuk hordozott világnézet, amely a népközösséget és az életteret egy sajátos életformában egybefűző és kötelező törvény. Az élettér a világnézet kizárólagos tulajdona; a világnézet azonban akkor ahhoz a térséghez kötött, amelybe beleszületett. A világnézet fajlagos térkötöttségéből Haushofer azt következteti, hogy a világnézet fajlagos életteréből nem exportálható. Ezt a felfogást vallotta mindig a Német birodalom vezére és kancellárja, aki ismételten kijelentette, hogy a nemzetiszocializmus nem kiviteli cikk politikai nagykereskedők számára. Hogy a világnézet életterét teremtő ihlettel és faji sajátosságával átképezhesse, akkor Wüst szerint át kell szőnie és impregnálnia az élettér valamennyi képződményét. Döntőleg kell irányítania a nevelést, a művészet és vallás, az irodalom, az állami és gazdasági élet minden ágát, megnyilvánulását, mert csak így érhető el, hogy a központi állandó eszmesugárzás a népközösség minden egyes tápját, annak egész valóját betöltse és a közösséggel való együttműködésre késztesse feltétlen engedelmességben, vak bizalomban, teljes odaadásban és a sajátos egyéniségnek egészen a megsemmisülésig menő feláldozásában.

Az élettér harmadik alkotóeleme maga a földfelszínen elterülő térség. Geopolitikai értelemben az élettér egy a természettől már előre elkészített hatalmas térség, amelynek meglévő méreteibe a népközösség életkereteinek utólag kell belefejlődniük. Ez a kiteljesülése a népi igényeknek és kívánságoknak az átlagosnál nagyobb áldozatkészséget, alapos gazdasági, kulturális és hadi felkészültséget kíván meg a néptársaktól egyenként. Viszont a térakarás felelős tényezőinek rendkívül éles térösztönnel és a térisme emelkedett tudásával kell bírniuk akkor, hogy amint a népközösség élettani erejének gyarapodása okán az adott államkeretek között hirtelen felszökken a népsűrűség feszültsége, és egyszeribe tűrhetetlenné válik a térelégtelenség, akkor a szélrózsa különböző irányaiból kínálkozó lehetőségek közül éppen a legalkalmasabb méretekkel rendelkező térségbe építsék bele a népközösség jövendő életkereteit.

Haushofer például felhozza és a térösztön teljes hiányával magyarázza a cimberek és a teutonok tervszerűtlen itáliai kalandozásainak sikertelenségét, akiket - szerinte - a napsugaras égbolt utáni vágy kicsábított fajlagos életterükből, a Duna-medencéből. Hibás térösztön vezette az egyébként ragyogó emlékezetű császárnemzedéket, amikor generációkon keresztül ragaszkodtak itáliai politikájukhoz, és ügyet sem vetettek a Közel- kelet felől kínálkozó lehetőségekre. A német törzsek térszerző jelentőségéren utal Dammert, amikor megírja, hogy a bátor szívű gazdák miként építették fel a német népi élni akarásnak új országait. Így jött létre a német élni akarásnak Erdélybirodalma [sic!] is (Das Siebenbürger Reich deutschen Lebenswillens) a térösztön helyes irányítása mellett.

Az élettérisme akadémikus tudása az élettér szerkezetének mikéntjét tárja fel. Haushofer síkmértanilag négy egymást fedő koncentrikus körrel ábrázolja az életteret. Ezek közül a legbelső a védelmi terület (Wehrgebiet). Ha az ellenség ide be tud törni haderejével, akkor töbhé már nem lehet szó állami függetlenségről. A következő kör az országnak mindenkori politikai területe (Reichsgebiet). A harmadik koncentrikus kör az országhatár mentén lakó és azt gyűrűszerűén körülölelő, azonos vérű népcsoportokat zárja magába. Ez a népközösség zárt területe (Geschlossener Volksboden). Nem vitás, hogy Haushofer itt kizárólag Németország esetét példázta. Mert valóban úgy a valamikori Ausztriában, a Szudéták hegyvidékén, az 1918-ban lengyel felségjog alá került területeken, a Memel-folyó mentén és Nyugat felé és részben német, részben rokonvérű nép vette körül a világháború utáni csonka birodalmat. De magyarázatra szorul a népközösség területének jelzője. A »zárt« jelzőt nem a geopolitikus, hanem az etnogáfus Haushofer használja, aki beleesett mindnyájunk hibájába, amit akkor követünk el, ha nemzetiségi térképeinket pusztán csak a területi elhelyezkedést szemléltető színfoltok alapján értékeljük. A néprajzi térképen a domicilium alapján megrajzolt homogén színfolt valóban zárt egységet mutat. Végül az élettér legkülsőbb köre, az eddig felsoroltakat mind magában felölelő térség a népközösség nyelvi és kulturális befolyásának területe (Bereich des Sprach und Kultureinflusses). Hogy ennek a körnek mekkora a rádiusza, az a népközösségnek mint tértömegnek (Raummasse) kerettartó és feszítő erejétől függ.

Az élettérisme gyakorlati alkalmazásában a német publicisztika Közép-Európára gondol. Schüssler Közép-Európa alatt a Rajna, az Elba, a Duna, a Visztula, a Dnyeszter és a Don folyamok rendszerét érti. Történelmi és népi gondolat szemléletében Közép-Európa az a tér, ahol a németség zárt tömben, vagy kisebb-nagyobb csoportokban él, tehát mindenütt jelenvaló. A mindenütt jelenvalóság elvének (Allgegenwärtigkeitsprinzip) döntő jelentőségét abban látja, hogy a hat folyam térségével, mint egységes uralmi térrel, az itt élő nációk egyike sem tudna mit kezdeni a németség jelenléte nélkül. A németség egyedül szervezte meg ezt a tartományt, megművelte az ugart, közvetítette a kereszténységet, és sajátos népi egyéniségük tudatára ébresztette a különböző fajtákat. Közép-Európa szervezettsége a német népközösség egyetlen alakulata a mindenütt jelenvalóságnak jegyében. Wirsing élettere szintén Közép-Európa, vagyis az a térség, amely Franciaország és Oroszország között terült el. Ennek a térségnek a csonka Német birodalomból keletre eső és a Finn-öböl meg a Földközi tenger között lévő része a Közbeeső-Európa (Zwischeneuropa). Haushofer a német élettér politikai határainak megjelölésénél nem elégszik meg a mindenütt jelenvalóság elvével, hanem a történelmi jogra való hivatkozással azt követeli, hogy mindazon térségek kerüljenek vissza a német élettérbe, ahol valamikor a német nép római szent birodalmának jogrendszere érvényesült. Végeredményben Schüssler a hat folyamrendszerét kiegészíti az egész Ró síksággal (a középkori, Észak-olaszországi egyházi államok területével), a Rôhne-folyam teljes rendszerével (Burgundia), továbbá Hollandiával, Belgiummal és Észak-Franciaországból még a verduni, touli és metzi püspökségek egykori, egyházi államterületével. Az ily módon biztos kézzel körülhatárolt területet a német fajközösség által legsürgősebben megkívánt térségnek (Raum der dringensten deutschen Rassengemeinschaftswünsche) nevezi el Haushofer.

A német élettér gazdasági kérdéseivel Wirsing foglalkozik igen behatóan. Megállapítja, hogy a német élettérben az érdekelt nemzetek, az érdekelt népek mint nemzetgazdaságilag messzemenően megszervezett egységek vesznek majdan részt. Vállalniuk kell az élettér egységes termelési rendszerét. Megvalósítást nyer az élettér belső piacának a világpiaci áraktól függetlenített árszabályozása. Az élettér külkereskedelmét a világpiacon egy központi vezető szerv fogja végezni munkavalutában történő leszámolással és árucsere formájában. A belső áruforgalmat az egyes országok kereskedelmi hivatalai bonyolítják le. Wirsing végül azon meggyőződésének ad kifejezést, hogy a nagytérgazdálkodás betetőzése csak az egész életteret felölelő vámunió lehet.

Az élettér-irodalom publicisztáinak ismertetése után a nemzetközi jogtudománynak egy elméleti és egy gyakorlati művelője tarthat elsősorban számot a nagyközönség érdeklődésére. Schmitt professzor a Monroe-doktrínából indul ki, amely szerinte először adja meg a nagytérségnek (Grossraum) nemzetközi jogi meghatározását és egyúttal leszögezi a a nagytérség politikájában a következő hármas alapelvet: (1) A nagytérség belső ügyeibe idegen hatalmak nem avatkozhatnak be. (2) A nagytérségben idegen hatalmak nem gyarmatosíthatnak. (3) A nagytérségben helyet foglaló államok egymás közti viszonylatban egyenlő jogúak és függetlenek. A német élettérre vonatkoztatva Schmitt elfogadja az intervenció és a gyarmatosítás tilalmának alapelveit, de az államok szuverenitásának kérdésében a Monroe-doktrínától eltérő felfogást vall. Azt tanítja ugyanis, hogy a nemzetközi jogalany csak olyan állam lehet, amely a fejlődésnek bizonyos fokán már túljutott, amely öncélja meghatározására képes, és amely a nagytérség belső életében fegyelmezett magatartást tanúsít. Ugyanekkor azt is hangoztatja Schmitt, hogy mindez azonban csak külső keret, amelyet az államalkotó népnek be kell töltenie magas erkölcsi tulajdonságaival. Az erkölcsi kvalitások kifejlesztése a népi erő tréningszerű gyakorlásán múlik. A nagytérségnek a vezető állama a birodalom (Reich) az élettéren belül csak azokat az államokat ismeri el magával egyenrangúnak, amelyek kellően felkészültek a népi erő begyakorlásában, és amelyek azt a kellő időben a nagytérség érdekében alkalmazni is tudják. Az ilyen módon képesített államok a nagytérségen belül is alanyai az államközi jognak. A nemzetközi jogszabályok alkotása a jövőben csupán csak a nagytérségek vezető birodalmainak lészen feladata. Egyedül ők lesznek a nemzetközi jog elsőrendű alanyai a nagytérségeknek egymás közti jogi viszonylatában.

A nagytérség politika jelentőségét a legvilágosabban a nemzetközi élet kiváló diplomatája, Werner Best adja közre. Nagytérség alatt - így írja Best - azt az összterületet kell értenünk, amelyet valamely nép saját népi területét messzemenőleg meghaladva egy új politikai és gazdasági egységbe foglal egybe, ezt a területet más adott nagytérségekkel szemben a maga számára elhatárolja, és azt amazokhoz képest bizonyos viszonylatba hozza. A nagytérség belső ügyrendjét és igazgatásának mikéntjét a vezető nemzet állapítja meg téridegen hatalmak beavatkozásának teljes kizárásával. A nagytérség többi népei többé-kevésbé cselekvőleg vagy szenvedőleg a vezető nemzet felügyelete mellett vesznek a nagytérség ügyrendjének és igazgatásának megteremtésében és fenntartásában. A vezető nemzet a nagytérség népeit csak abban az esetben tekinti sajátos egyéniséggel, fajlagos céltűzéssel rendelkező életegységeknek, ha azok népi világszemléletükben kötelező módon magukévá teszik a nagytérség belső életében törvényszerűen megnyilatkozó ügyrend és igazgatásnak szempontjait. A vezető nemzet a nagytérségben csak addig tarthatja meg kiváltságos helyzetét, ameddig a vele együtt élő népekkel szemben megőrzi függetlenségét, és gyakorolja felsőbbségét. A történelem azt bizonyítja, hogy a szolganépekkel keveredő nemzet fajtájában meghal (Rassentod), éppen ezért idegenfajú népközösség kiirtása egyáltalában nem ellenkezik az Élet törvényeivel, ha a kiirtást tökéletesen hajtják végre. A vezető nemzet legfőbb feladata azonban nem a pusztítás, hanem a nagytérség belső rendjének és igazgatásának, a népi törvényeinek új formában való megállapítása. A nagytérség jogrendjébe beilleszkedő nép (Grossraumvolk) számára természetesen egyszeribe avult lommá válik a szuverenitásnak, az állampolgárságnak, az államterületnek a múltban oly sok vitára alkalmat adó összes kérdése. Négy formája lészen [sic!] a nagytérség igazgatásának a jogrendbe való beilleszkedésben tanúsított készség szerint. A szövetségi igazgatást (Bündnissverwaltung) a nagytérség olyan népe fogja élvezni, amely cselekvésében a vezető nemzet által megadott irányelvekhez igazodik. Ez a nép megtartja saját kormányát, amely mellett a vezető nemzet képviselője nem annyira diplomáciai tevékenységet folytat, hanem inkább azzal a feladattal van megbízva, hogy a kormány figyelmét felhívja olyan igazgatási teendők elvégzésére, amelyeket a nagytérség ügyrendje szükségszerűen előír. A végrehajtás mikéntjéért a vezető nemzettel szemben egyedül a kormány felelős. A felügyeleti igazgatást (Aufsichtsverwaltung) olyan nép fogja elnyerni, amelyről nyilvánvalóvá válik, hogy önkormányzatát csak tanácsok meg utasítások alapján tudja ellátni, és amely a vezető nemzet hivatott szervei számára készített tartalmas jelentések nélkül képtelen a legmagasabb igazgatási kérdésekkel megbirkózni. A népi élet tökéletes berendezéséért és működéséért az ilyen esetben a hivatalban lévő kormány és a vezető nemzet képviselője együttesen felelősek. A kormányzati igazgatásban (Regierungsverwaltung) annak szüksége merül fel, hogy a vezető nemzet illetékes szervei teljesen átvegyék a felső- és középfokú hatóságok ügykörét. A nagytérség ilyen igazgatás alatt élő népének már nincs felelős kormánya, önkormányzatát csak a helyi közigazgatásban gyakorolhatja. Végül a gyarmati igazgatás (Kolonialverwaltung) teljesen megfosztja a nagytérség népét az igazgatási ügykörtől. A népi sajátos élet csupán a kulturális közösségekben folytatódik.

Áttekintve az élettér-írók elgondolásait, az emberben önkéntelenül támad az a törekvés, hogy egyrészt megkísérelje beleilleszteni az élettér problematikáját az általános világfejlődés sorába, másrészt, hogy a felvetődött kérdéseket egybekösse saját nemzetének sorsábal.

Világháborúnak még nem is sejtett fordulatai előtt állunk, de talán nem tévedünk abban, hogyha a világfejlődés jelen pillanatát úgy ítéljük meg, hogy államokon felüli, azokat gazdasági és politikai egymásra utaltságukban összefonó regionális egységeknek kitágulásáról van szó, felfejlődéséről nagyobb életegységek kereteibe. Ezt az eljövendő nagyobb és tökéletesebb egységet mind a felsorolt szerzők, mind írótársaik és híveik a hatalmi önkénnyel egybeforrasztott és agyonorganizált élettérben látják. Nem akarják felismerni azt, hogy az eddigi fejlődés tanulsága szerint az életterek elsősorban vízrendszereket és hegyrajzi adottságokat követő természetes tájak voltak. Ennélfogva az a nagyobb keret vagy terület, amelyre a fejlődés iránya mutat, szintén csak természetes életegység lehet: Európa, amelyből a szerves fejlődés törvényszerűségeinek ellenére hatalmi szóval vonalhatárokkal sem élettereket, sem államterületeket kivágni nem lehet. Ha mégis megtörténik, akkor csupán ideig-óráig tartó kísérlet, de nem megoldás. Hogy Európa valóságos életegység, az különösebb bizonyításra nem szorul. Európának az lett a sorsa és a végzete, hogy az első világháború befejezése után közvetlenül nem tudott kitermelni magából egy alkalmas egyént, aki bölcsességével és szervező képességével, igazságot osztó erejével egyesíteni tudta volna egész Európát a világrészeknek gazdasági és politikai versenyében, amelynek következménye az lett, hogy Európa, a múlt század közepén még a világ ura, a földkerekségnek egész jelentéktelen részecskéjévé vált Ázsiával és Amerikával szemben. Európának az lett a sorsa és végzete, hogy haszontalan és felesleges organizatórikus pepecseléssel töltöttük a drága időt; egyszer az európai lelkiséget elszíntelenítő Nemzetek Szövetsége apparátusának felállításával, másszor kipróbált, ezeresztendős életegységeknek, a Közép-Duna-medencének trianoni feldarabolásával. Delaisi úgy látja, hogy Európa csak akkor fog boldogulni a világrészek versenyében, hogyha majd nem kell törekednie más feladat megoldására, mint az ipari és agrár területek között felmerülő természetes ellentétek áthidalására. Delaisi az ipari Európát olyan körvonallal határolja, amely Glasgowból indul ki, hogy Bilbao, Barcelona, Firenze, Budapest, Danzing, Stockholm és Bergen érintésével ugyanoda térjen vissza. Lehet, hogy Delaisi téved, akkor is azt kell mondanom, hogy ez a tévedés egy jóakaratú ember tévedése, aki hibás praemisszák után végül helyes konklúzióra jut abban, amit úgy fejez ki : »Le salut de l’Européen est dans le retour a l’Europe.« Vagyis az európai ember és nemzet csak akkor fog boldogulni, hogyha sürgősen visszatér Európába, annak kulturális, egymást megértő és nacionalizmusában is józan kompromisszumokra hajlandó gazdasági és politikai együttesébe.

Gondolataink másik csoportja saját sorsunkkal foglalkozik. Azt láttuk, hogy az élettér az embernek és földrajzi tájnak, a vérnek és földnek szintéziséből áll elő. Mi, magyarok ezer esztendeje valljuk ezt a felfogást azzal a különbséggel, hogy mi a vért nemzetnek, a földet pedig hazának nevezzük. Közjogilag pedig úgy határozzuk meg életterünket, hogy a nemezt és a haza alkotja a Szent Korona egész testét. A Szent Koronának van tehát országa és nemzete: a politikai magyar nemzet.

A Szent Korona országa egy test, de három fogalom: földrajzi, történelmi és politikai. A Szent Korona országa, mint földrajzi fogalom a Közép-Duna medencéjét jelenti. Azért kell ezt ilyen pontosan hangsúlyoznunk, mert a publicisztika igen sokszor önkényesen bánik a folyamrendszerekkel. Három Duna-medence van. A felső, amely Dévényig tart, a középső Orsováig a Szent Koronáé és az alsó. Ezt a hármat csak a szomszédság kapcsolja egybe és a folyam adta útvonal. Néprajzi és kulturális, gazdasági, társadalmi és politikai fejlődésünk azonban egymástól olyan lényegesen eltérő, hogy semmi módon sem préselhetők bele egyetlen mesterséges élettérbe. Mint történelmi fogalom a Szent Korona országa jelenti a magyar vérnek és a földnek egybekapcsolódását. Jelenti tehát a honalapítás tényét, és abban a magyarságnak elsőszülöttségi jogát a Kárpát-medencében. Mint politikai fogalom a Szent Korona országa az a hatalmi szervezet, amelyet legelőször és véglegesen a magyarság tudott kiépíteni a medence egészére. A magyarságot illeti meg tehát időtlen-időkig az a jog, hogy itt a Közép-Duna-medencében az együttélés mikéntjét előírja, és a jövő fejlődés irányát, menetét megszabja.

A Szent Korona nemzete egy test, de három személy. Élettani, erkölcsi és társadalmi személyiség a politikai magyar nemzet. Mint élettani személyiség az élő nemzet minden tulajdonságával bír, ennélfogva asszimilál és disszimilál egyszerre. Hogy a párhuzamosan haladó élettani folyamatok közül melyik gyorsul, melyik válik erőteljesebbé, azt a nemzet belső életének biokémiai reakciója határozza meg úgy, hogy ezeket az élettani folyamatokat egy bizonyos határon túl erőszakos eszközökkel sem megakadályozni, sem elősegíteni nem lehet. A Szent Korona nemzetének élettani személyiségét azért megfelelő nyomatékkal ezen a helyen is nyíltan és emelt fővel kell visszautasítanunk az erőszakos magyarosításnak értelmetlen és messzemenő politikai kombinációkra alkalmat adó vádaskodását, amellyel Trianonban, de az élettér-írók munkáiban is találkoztunk. Békedelegációnk statisztikai munkálatainak tárgyilagos bírálói meggyőződhettek arról, hogy sem iskoláink, sem törvényeink nem magyarosítottak, még kevésbbé magyarosított a K. u. K. hadsereg. Saját önös érdekeik gyarapítására magyarosodtak, ellenben a gazdasági és politikai életbe kilépett évjáratok. Csakúgy, mint ahogyan 700 évvel azelőtt elnémetesedtek az Elbe-Saale vonaltól keletre lakó vendek és rokon szláv törzsek. Arnim az említett folyóktól északkeletre eső térség germanizálódásával foglalkozván megállapítja azt, hogy az asszimilációs folyamatot főleg azon körülmény segítette elő, hogy a még laza törzsi állapotban leledző szlávtörzsek állandóan civakodtak egymással, és így váltak a kulturálisan képzettebb és haditechnikában fejlettebb német törzsek könnyű zsákmányává. A wettin törzsek hódították meg a mai Szászországot, majd eljutottak Lausitzba és elérték az Odera-folyót Frankfurttól délre. Az askániai törzsek Brandenburgba törtek, ők lettek Poroszország megalapítói. Oroszlán Henrik vezérlete alatt welf törzsek Mecklenburgot és Pomerániát szerezték meg a németség számára. Mindez elegendő annak igazolására, hogy minden nemzet, amelyben szokásosan pezseg az élet energiája, asszimilálni törekszik. Ha pedig az asszimiláció egy szigeten, vagy egy hegyek által körülzárt tájegységben történik, elkerülhetetlenné válik, Arnim szerint, hogy az uralkodó nép reá ne nyomja bélyegét az együttélés közösségére. A kiváló német szerző maga igazolja nemzeti hitvallásunk első tételét: A magyar állameszme életformáló erő.

A Szent Korona nemzete erkölcsi személyiség. A politikai magyar nemzet ugyanis morális felelősséggel tartozik a nemzettest különböző anyanyelvű tagjai előtt abban a vonatkozásban, hogy itt a Közép-Duna-medencében az életjavaknak, tehát mind a kulturális, mind a gazdasági javaknak megosztása mindenkor csak a Szent Korona iránt tanúsított hűség arányában fog megtörténni. Ez azt jelenti, hogy a sajátos népi- ségnek öntudatos művelése sohasem kerülhet szembe a Szent Korona tanításával és életrendező alapelveivel. A Szent Korona iránt tanúsított áldozatos és köteles hűségben a nemzettest különböző anyanyelvű részei egymásnak édes testvérei. A Szent Korona hűséges szolgálatából következik a különböző népi közösségeknek azon kötelezettsége, hogy önmagától ki kell taszítania kebeléből mindazokat, akikről észreveszi, hogy a Szent Korona létérdekeivel ellentétes magatartást tanúsítanak. Viszont a hazaszervező magyarságnak kötelessége az, hogy felkaroljon mindenkit, akiről megbizonyosodik, hogy lélek szerint valóban beletartozik a Szent Korona életének családi együttessébe.

A Szent Korona nemzete éppen ezért szociális, vagyis társadalmi személyiség. A politikai magyar nemzet ugyanis nemcsak vérből és fajból születik, hanem lélekből és elhatározásból, a közös múlt örömeinek és szenvedéseinek átérzéséből és átéléséből. A Közép-Duna-medence népei azért tudták fenntartani az ezer esztendős hazát, mert Magyarország a közös múltban, szokásokban, életformákban gyökerező kölcsönös jóakaratra épült fel, amelyben mindenki felismeri és elfogadja a másikban azt, amit magában és magára nézve szentnek és kötelességnek tekint, és amiről megköveteli, hogy őbenne tiszteljék.

A Szent Korona nem csupán a magyarság nemzeti létének, céltűzésének jelképe, hanem elsősorban a Közép-Duna-medencéjében hazára talált népek együttélésének kipróbált, bevált és a jövőben is egyetlen lehetséges formája. A Szent Korona eszméje sajátos magyar politikai termék, egyúttal pedig európai rangú és világpolitikai vonatkozású program, jelképe olyan eredeti és páratlan hivatásnak, amelyet senki más nem teljesíthet a mi helyünkön és a mi helyzetünkben. Évszázadok óta ebben az élettérbe a magyarság egyesítő, szervező és rendező szelleme tudott csak stabil viszonyokat teremteni, és csak ő tudta beilleszteni az általa íratlan törvények szerint igazgatott dunai népszövetséget Európa életébe. A Duna-kárpátaljai élettér törvényszerűsége az, hogy itt kereszteződnek az egymás ellen fenekedő világhatalmi erők. Elvitathatatlan, hogy Európa békés egyensúlyának állandó érdekei fűződnek ahhoz, hogy a Közép-Duna-medence mentesíttessék minden külső befolyás alól. Ha ez így áll, akkor ebből két következtetés vonható le: A magyarság egyedül az a nemzet, amely az európai érdekek képviseletére ebben a térségben fajnépi erejénél, fölényes politikai génuszánál, mély történelmi öntudatánál és katonai értékénél fogva a legilletékesebb, legelhivatottabb és a legalkalmasabb. A másik tanulság az európai érdeket és sorsot intéző tényezők számára az, hogy a magyarság a maga nélkülözhetetlen európai politikai hivatását csak történelmi jogainak teljességében tudja csak a jövőre nézve vállalni és teljesíteni. Bármi is legyen következésképpen ennek a mostan folyó világháborúnak a döntése, Európa érdekében vissza kell állítani a magyar haza integritását, mert a Szent Koronából sugárzó eszme az egyetlen életformáló erő a Közép-Duna-menti népek életterében, a Kárpát-medencében. 

*

Forrásmunkák

Teleki Pál gróf: Európáról és Magyarországról. Budapest, 1934.

Karl Pintschovius: Das Problem des sozialen Raumes. Berlin, 1934.

Giselher Wirsing: Zwischeneuropa und die deutsche Zukunft. Jena, 1932.

Rudolf Daumert: Deutschlands Nachbarns in Südosten. Leipzig, 1938.

Karl Haushofer: Raumüberwindende Mächte. Leipzig, 1934.

Karl Haushofer: Weltpolitik von Heute. Berlin, 1934.

Wener Best: Grossraumordnung und Verwaltung. Zeitschrift for Politik. Karl Heymanns Verlag, Berlin, 1942. VI. füzet.

Carl Schmitt: Völkerrechtliche Grossraumordnung. Mit Interventionsverbot für Raumfremde Mächte. Berlin, 1941.

Achim von Arnim: Festung Deutschland. Berlin, 1938.

G. Ward Pierce: Year of Reckoning. London, 1939.

*

In Kárpátmedence [Kárpát-medence], 3. évf., 6. szám (1943), 321-330.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés