Az életünket formáló erők, koreszmék: a Tekintélyállamiság, a Hivatásrendiség és a Népiség hármas eszméje. A koreszmék vizsgálatának rendkívüli jelentőséget kölcsönöz az a tény, hogy valamennyi európai nép elé mered az a kérdés, mi légyen a helyes magatartás az előretörő eszmékkel szemben? És e három közül melyik az, amelyik biztosabb alapot nyújt a nemzet fejlődésének? A helyes választ Salazar adja meg, mikor azt mondja, hogy a nemzet érdekeinek a hideg munkása az eszmék szabad mérkőzésétől várja a feleletet.

Az eszmék minden korban változóak, viszonylagosak. Minden emberi eszmének az a tulajdonsága, hogy maga előtt minden akadályt elsöpör, és amikor elhagyta pályájának delelőpontját, rendszerint olyan túlzásokra ragadtatja híveit, amelyek már szöges ellentétben állnak az eszme eredeti célkitűzésével. A francia forradalmárok például valóban hittek abban, hogy az egész emberiségnek rendeznek örömmámor ünnepeket, amikor ezreket hurcolták a vesztőhelyre a szabadság, az egyenlőség és testvériség nevében. Így történt, hogy az emberiség Napóleon vaskezéből vette át öröktulajdonba ezeket az eszméket azzal a toldással, hogy az ő diadalmas hódításai nyomán éled fel a népekben szunnyadó nemzeti eszme.

A nemzeti államok kialakulásának utolsó drámai felvonása volt az, amikor már világosan láttuk, hegy rövidesen élet-halál harc fog megindulni Szent István birodalmának felosztása és annak érdekében, hogy területünkön sem lelkileg, sem gazdaságilag egybe nem illő országokat alapítsanak. Mi, magyarok hiába magyaráztuk a trianoni békeszerzőknek azt, hagy a nemzeti eszme túlhajtásának a Közép-Duna medencében gátat vet a Kárpátok örökkévaló láncolata, és ellentmond a gazdasági élet kétszer kettője, a békeparancsok mégis életre hívták azokat az államokat, melyek nemzetiségi összetétel tekintetében változást a múlthoz képest nem mutattak ugyan, de amelyeknek hivatása az lett, hogy minél jobban irtsák a rab magyarságot; az ő nemzeti eszméjük nagyobb dicsőségére.

A Párizs-környéki békeszerződések nem érték el a céljukat. Támadnak tömegek, amelyekben határozott ellenszenv ébred a plutokráciák, a demokráciák világának intézményei ellen. Prófétáik azt hirdetik, hogy az elkövetkezendő sorsdöntő feladatok elvégzésére olyképpen kell államaikat átszervezni, hogy az magába szívhassa a népi erők teljességét. Mussolini és Hitler a nemzeti módon gondolkodó tömegek szárnyain emelkednek, és velük együtt terebélyesedik ki a népi erő, az egy nép, egy párt rendszerévé. Megfelelően a két nép lelkiségének, a hivatásrendiség megteremti a korporációkat, a tekintélyelvűség pedig a nemzetbiztosító szerveket. A totális államok politikai felépítményében azonban tovább hatnak az örök eszmék azzal, hogy a szabadság többé nem jog, hanem a közjó munkásának eszköze, az egyenlőség pedig nem a természet ajándéka, hanem az egyénre kirótt kötelezettségek, az azzal járó felelősség és az általa nyújtott teljesítmények függvénye. Az egyenlőség mértéke a szolgálat azonos fokozataiban egyforma, a totális államok a testvériséget a népi értékek mélyreható ápolásában látják.

Az Új Európa hármas koreszméjének világtörténeti jelentése az, hogy a nemzeti életforma mindenekfelett való értékességére mutatnak rá, és arra, hogy [azt] ezen életformához ragaszkodók összességének dolgozó, harcos nemzetté kell válnia.

Ebben a harcban pedig világosan kell látnunk azt, hogy mi az, amit megvalósítanunk feltétlenül érdekünkben áll, és mi az, ami a koreszmékben ütközik a magyar hagyományokkal. Egész történelmünk ugyanis azt bizonyítja, hogy a magyarság vezetői mindenkor csak lelkiismeretes tanulmányozás után, és csak a honi szükséglethez képest vették át a koreszmék értékeit. Ha napjainkban a tekintélyállamiságból átvesszük a katonai pontossággal működő, szervezett nemzeti erőt, a hivatásrendiségből az osztályellentétek intézményes áthidalásának mikéntjét, és a népiségből a nemzeti érzés ápolását, akkor bízvást megálljuk helyünket az új Európában.

Ami ma Európában történik, az a német publicisztika meglátásában nem más, mint a német nép küldetésének, történelmi hivatásának kiteljesülése. Hogy a német népnek a sors mindig valamely különleges feladatot szánt, ez a gondolat nem új, erről már Bismarck írt. A mostani sorslátók főleg azt hangsúlyozzák, hogy az új Európa valamennyi népét ugyanazon közösségi eszmének kell áthatnia, amely a népet betölti annak tudatával, hogy fokozott hatalma nagyobb felelősséggel is jár az új Európában. Lelki szemeik előtt a sokállamú, vezetés nélküli Európa egyetlen hatalmas szervezetté olvad, amelynek lesz annyi ereje, hogy minden idegen behatást távol tartson a kontinens belsejétől.

Az új Európában reánk váró hazai feladataink felett nem kell sokat vitatkoznunk. Kijelölték azt már a mi prófétáink. Tágítanunk kell a politikánkat, amint azt Kemény Zsigmond követelte, tágítani a magyar és humánus értelemben, ahogyan azt Széchenyi tanította. Hagyományaink belső udvarán kell folytatnunk nemzetépítő munkánkat, amire eléggé megtanított a sors csonkaságunk szomorú éveiben. Sohasem lankadva kell hirdetnünk az új Európában integritásunk történelmi jogát, mert azt mondja Lange, hogy amelyik népben nincs meg országhatárainak világos akarása, abból hiányzik az önálló életnek elszántsága is,

A mélyenszántó érdekes fejtegetéseket a megjelent nagyszámú közönség élénk tetszéssel fogadta.

*

In Magyar Országos Tudósító, 23. évf., 318. szám, 1941. november 27., 162-163.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés