Ezek a tünetek már akkor is megvoltak, amikor egy nagyhatalmi állás minden tekintélye, fénye és védelme alatt egy félszázad adatott a magyar nemzetiség megerősítésére, s hatalmi pozíciójának megépítésére. A nemzet vezetői azonban sokat, nagyon sokat mulasztottak. Energiájukat nem a magyarság nagy kérdéseinek megoldásában, a milliós kivándorlás megakadályozásában, a telepítés és helyes földbirtokpolitika erőteljesebb végrehajtásában; nem a magyarság kulturális, egészségügyi intézményeinek észszerű kiépítésében, a napról napra veszedelmesebbé váló nemzetiségi kérdés rendezésében és a Monarchia nagyhatalmi állásának erősítésében élték és tombolták ki, de oly terméketlen közjogi harcokban, amelyek bár hízelegtek a magyar hiúságnak, de megtévesztették, félrevezették, s minden görögtűz mellett kérlelhetetlenül összeomlásba sodorták a magyar hazát és nemzetet.

Montesquieu mondja: Egy ország alkotmányos berendezésének és törvényeinek szükségképpen kapcsolatban kell állaniuk az illető ország speciális viszonyaival. Ezekkel a viszonyokkal kell a törvényhozónak számolni, mert e viszonyokban rejlik a törvények ereje és szelleme.

És kérdezzük: vajon az 1848 utáni magyar alkotmányos berendezés kapcsolatban állott-e a magyar nép sajátos lelkületével, társadalmi tagozódásának és szükségleteinek adottságával? Számolt-e az az ország nemzetiségi viszonyaival, valamint a nemzetiségek kívánalmaival és törekvéseivel? Vajon miért kellett a magyar kormányoknak évtizedeken át a közjogi pártharcok folytonos,s csak néha-néha szünetelő pergőtüzében az obstrukció ellen küzdeni, vagy például a választójog és nemzetiség kérdésének becsületes megoldását elkerülni? Miért omlott össze 1918-ban, s oszlatta fel szégyenteljesen és jogellenesen önmagát a „harcokban megedzett” képviselőházunk, és menekült a hatalomtól parlamentáris kormányunk? Miért kellett a magyar nemzetnek megérnie, hogy olyan kérdések felvetésével (földbirtokreform, választójog, nemzetiségi kérdés), amelyeket már évtizedekkel előbb meg kellett volna oldani, vagy legalábbis azok becsületes megoldását a világzivatarban küzdő tömegeknek meg kellett volna ígérni, a politikai hatalom azok kezébe csússzék át, akik - többek között - nemcsak a fegyvert ütötték ki döntő órákban a hadsereg kezéből, nemcsak a haza pénzén szerelték fel a nemzetiségi gárdákat, de különvonatokon ingyen szállították Gyulafehérvárra az erdélyi románság vezetőit Erdély leszakításának proklamálására? És vajon miért mutat a jelenlegi magyar közélet is annyi sötét foltot, és a jövőt illetőleg kétségbeejtő tünetet?

Hol vannak a bajok gyökerei - kérdezheti joggal minden magyar! A magyar lélekben, a magyar népben vagy annak vezetőiben? Nem rejlik-e a magyar szenvedések, megpróbáltatások és katasztrófák gyökere, szülőoka alkotmányos berendezésünkben? És vajon nem ez az utóbbi teszi a nemzetet lázassá, beteggé, és nem egyszer, éppen a nemzet sorsdöntő óráiban, tehetetlenné?

Vizsgálódásunk erre a térre fog összpontosulni, mert úgy látjuk, úgy érezzük, hogy a nemzet 1848 utáni alkotmányos berendezése semmi tekintetben sem felelt és felel meg Montesquieu előbb említett irányelveinek. Nem állott az kapcsolatban, s sajnos, ma sem áll az ország sajátos viszonyaival. Idegen volt, s idegen az ma is a nemzet lelkiségétől, mert annak rugóit, titokzatos szerkezetét sem a nemzet, sem pedig annak vezetői nem voltak, s ma sem képesek megérteni. Azt következetesen nem a nemzet javára, de érdekei ellen használták és használják. Megfertőzték vele nemcsak a magyar közéletet, a tiszta magyar erkölcsöket, de a magyar nemzetet könnyelműen félrevezették, és katasztrófákba sodorták.

S bár ma divatos ősi alkotmányról beszélni, nem egyszer ősi alkotmányt védeni, meg kell őszintén mondanunk, hogy úgy az összeomlás előtt, mint pedig az összeomlás után felépített magyar közjogi rend, minden, csak nem ősi. Hiszen a politikai nemzet tagjainak akaratmegnyilatkozása évtizedeken át nem lehetett, s ma sem lehet tiszta; az államfő és a felsőház jogköre ősi alkotmányellenesen erősen csonka, s mindez bele volt, s bele van szorítva abba a pártérdek által eltorzított parlamentáris kormányzati rendszerbe, amelynek alapelveit, a nemzet tragikumára, 1848-ban ültették át a magyar Corpus Jurisba.

Ez az úgynevezett „angol rendszer” már kétszer katasztrófába sodorta a nemzetet, s mai tüneteivel és jelenségeivel újabb katasztrófát készít elő. A világháború előtti közéleti vezéreinknek ezen az érthetetlen „politikai instrumentumon” keresztül sikerült megvakítani, megtéveszteni és álomképekbe ringatni a nemzetet, amelynek ereje, szervezete az első keményebb próbánál, éppen kormányzati rendszere miatt, kártyavárként omlott össze. Ma hasonló a helyzet. A köz- és pártéletünk beteges tüneteket mutat, de azért hangoskodunk, egymás ellen kardot csörtetünk, izgatunk, furcsa pártkolosszusokkal, azoknak minden kinövéseivel kormányzunk, törvényt hozunk; folytonosan javulást, haladást hirdetünk - holott egész közjogi berendezésünk, s ezzel együtt a nemzet politikai, társadalmi és gazdasági élete alapjában beteg, nem ősi alkotmányunk szilárd pillérein, becsületes elvein, de olyan „szerkezeten” nyugszik, amelynek összeomlása minden külső fény, görögtűz, szóbeszéd ellenére, egyik napról a másikra, a nemzettel együtt bekövetkezhetik.

A nemzet nem habozhat tovább! Nem tétovázhat közéletünknek, s ezzel együtt a magyar életnek egészségesebb, szilárdabb alapokra helyezése felett, mert minden ingadozás csak további sorvadást, minden késedelem újabb veszedelmet, sőt könnyen katasztrófát is jelenthet.

Budapest, 1936. évi október hava.

[...]

Mi is az a parlamentáris rendszer?

Mi a parlamentáris kormányzati rendszernek a titka, vonzóereje és lényege? Miért ültette át a nemzetek egész sora ezt a csodálatos intézményt alkotmányos életébe? S végül, melyek azok a feltételek és láthatatlan rugók, amelyek e csodálatos kormányzati rendszernek zavartalan működését lehetővé teszik?

A parlamentáris kormányzati rendszer jelenti nemcsak az állami szuverenitás gyakorlásának megosztódottságát, de egyben ezen szuverenitást hordozó és gyakorló főhatalmi szerveknek tökéletes összeműködését is. Vagyis:

1. a törvények alkotása és eltörlése az államfő és az országgyűlés (parlament) kölcsönös közreműködésével történik;

2. a végrehajtó hatalom az államfőt illeti, de annak kezelőit, vagyis a kormányt az államfő csakis az országgyűlés akaratára és bizalmára való tekintettel választhatja, s az így kinevezett kormány nemcsak jogilag, de politikailag is felelős úgy az államfő, mint a parlament irányában;

3. az államfő minden ténykedése csak úgy érvényes, ha az a felelős kormány valamelyik tagja által is aláiratik, vagyis összes, az állami életet érintő tényei miniszteri ellenjegyzésre szorulnak.

Az első feltétel, már ősi alkotmányunk egyik közjogi alaptétele, amely legszebben jut kifejezésre az 1790/91:XII. t.c.-ben: „A törvények alkotásának, eltörlésének és magyarázásának a joga Magyarországon a törvényesen megkoronázott királyt és az országgyűlésre törvényesen összesereglett karokat és rendeket közösen illeti meg, s másként nem gyakorolható.”

A második és harmadik feltétel csak bizonyos vonatkozásban (például a kormánynak az államfő irányában való felelőssége, a nádor választása, a hadiadók megszavazása) volt meg a[z 18]48 előtti magyar alkotmányban, de azok is, éppen az ország sajátos viszonyainál fogva, nem a parlamentáris kormányzati rendszer, de a sajátos magyar alkotmányos kormányzat alapelemeinek tekinthetők, s annak kiépítésére nyújtottak biztos támpontot és alapot.

Láthatjuk, hogy a parlamentáris kormányzati rendszernél mily finoman szövődik egybe az államfő, a kormány és a parlament működése. Éppen ezért a parlamentáris kormányzati rendszerben az állami főszerveknek egészséges és jótékony összműködése csak úgy érvényesülhet, ha a mérséklet és erkölcsi belátás hatja át azokat. Ez úgy értelmezendő, hogy egyik állami főszerv sem ragaszkodhatik mereven jogaihoz. Vagyis a parlament nem használja például a költségvetés megszavazási vagy megtagadási jogát, az államfő az országgyűlés feloszlatásához, a törvények szentesítéséhez való jogát, a minisztérium pedig a kormányzathoz való jogát az állam eszméjére, a többi főhatalom jogaira és érdekeire való tekintet nélkül, mert e jogokkal való visszaélés a többi jogát sérti. Tehát a parlamentarizmus a kompromisszumok folytonos láncolata, ami magyarázata annak, hogy a parlamenti alkotmány jellege alig tűri gyakorlatának szigorú jogi szabályokba való foglalását.

Kétségtelen azonban, hogy a túlsúly a parlamentnél, vagyis annál a szervnél van, amely a politikai jogokkal bíró választó tömegek érzületét, óhaját van hivatva visszatükrözni. Az államfő ugyanis - mint Concha nagyon helyesen mondja - a legmagasabb döntő funkciói ellenére a parlament és a minisztérium befolyása alá kerül, éppen úgy, mint az állam minden más életnyilvánulásai a minisztérium állása pedig a parlament bizalmától függ, amely utóbbi elfogadja a minisztérium vezetését a parlament teendőire nézve is, azaz részt enged a végrehajtó hatalomnak a törvényhozásban, sőt a minisztérium feje lesz a parlamentnek vezére is. Ez érthető is, mert ha a parlament, mint számos tagból álló testület, egyöntetű, határozott irányba akar működni, ezt csak egy természetes személy vezetésének alárendelve teheti. Ilyen módon, a szervek és funkciók elkülönítése mellett, közöttük a szellemnek oly egysége jöhet létre, aminőt csak az abszolút monarchiában vagy a primitív szerkezetű köztársaságban találni.

Bármily nagy legyen azonban a parlamentáris kormányzat értéke - s itt ismételten utalunk Concha ragyogó fejtegetéseire -, szükséges, hogy a parlament se túlságosan egynemű, se nagyon szétforgácsolt elemekből ne álljon, hanem az állami élet alapelveire nézve megegyező, s inkább a kivitel módozataira, a haladás mértékére nézve különböző két nagy pártot foglaljon magában; továbbá, hogy ez erkölcsi, nem pedig jogi szabályként tétessék az alkotmány elvévé, s az államhatalmak szabad mérkőzésének eredményeként fogassék fel, amely mérkőzésben az államfő önálló hatalma érintetlen maradjon, a közigazgatási és bírói hatóságok működése pedig, a parlamenti változó felfogástól függetlenül, csak a már hozott törvények szerint folyjék.

A parlamentáris kormányzat tehát végeredményben váltógazdaságon alapuló pártkormányzat, mert az államfő azokat állítja a végrehajtó hatalom élére, akik egyszersmind a parlament többségének, s ezzel együtt az ország közvéleménye többségének bizalmát bírják. Így jön létre azután az egyes államhatalmak, azaz az államfő, [a] kormány és [a] parlament közötti szükséges összhang. A veszély azonban éppen itt rejlik, mert a parlamenti többség megszerzése lesz a politikai törekvések egyedüli célpontja, s a pártok, ha a választó közönség a parlamentarizmusban rejlő erkölcsi erőket, rugókat és feladatokat felfogni és megérteni nem képes, vagy pedig azoknak tisztelete a hatalmon levő pártoknak nem áll érdekében, a korrupció minden neméhez, a választópolgárok, a képviselők, a végrehajtó közegek megvesztegetéséhez fognak folyamodni, csakhogy a formai többség, a közvélemény színleges helyeslése, s ezzel az uralkodó párt hatalmon létének belső, erkölcsi jogosultsága bebizonyíttassék.

A parlamentáris kormányzati rendszer követelménye és feltétele tehát az egészséges, s a közvélemény akaratán nyugvó pártélet, amely lehetővé teszi a közvéleményben megnyilatkozó különböző, de nem szétforgácsolt irányoknak, törekvéseknek az egész kormányzati rendszerben való váltakozó érvényesülését, erőszak nélküli, szabad, s szellemi fegyvereken alapuló megmérkőzését. Éppen ezért az egész kormányzati rendszer eredményes működést csak úgy fejthet ki, „ha azon politikai párttal szemben, amely a kormány rúdját tartja a kezében, a parlamentben mindig egy másik párt is létezik, s azon reményben működik, hogy mihelyt elég erős lesz ellenfelét megbuktatni és magára vállalni a kormányzásért való felelősséget, azonnal kezébe fogja keríteni a hatalmat is. Határozott elvek és szigorúan az alkotmány szabályai szerint járván el, mely iránt épp oly ragaszkodást mutat e párt, mint az annak hivatalos védői szokták állítani magukról. Ε párt híveit méltán nevezték el „Őfelsége ellenzékének”. (Todd.)

A parlamentáris kormányzati rendszer Angliában fokozatos történelmi fejlődés eredménye, s legnagyobb részben nem írott jogszabályokon alapszik, sőt néha éppen azoknak ellenére kifejlett gyakorlaton és szokásokon. A legtökéletesebb, de egyszersmind a legkényesebb kormányzati forma, amely a jogi és erkölcsi erőknek bonyolult összetételén nyugszik. „Valóban csak nagy nemzetek, amelyekben az egyéni önzésnél erősebb a hazafias kötelességérzet, amelyeknek pártjait ellentéteik mellett is az állami életnek, a jognak közös elvei fékezik, csak olyan nemzetek, amelyek elég erősek a bíróságoknak, a közigazgatásnak a párturalom hatalmi körén kívül állását elviselni, valósíthatják meg a szabadságnak e legnemesebb alakját.” (Concha.)

[...]

Az ősi kormányzat kiépítése és a nagy-magyar politika útja

A parlamentáris kormányzati rendszer bevezetése előtt (1848:III. t.c.) - mint láttuk - az államfőt is kötelező jogszabályok alkotása a királyt és az országgyűlést együttesen illették. A törvényhozó hatalom tehát ősi alkotmányunk szellemében megosztott hatalom volt a koronás király és a nemzet (országgyűlés) között. A végrehajtó hatalom azonban a király kezében összpontosult, s azt - a hadügy és külügy kivételével - a magyar udvari kancellária, a kir. helytartótanács, a m. kir. kamara, illetőleg a központi kormányzat és törvénykezés egyes közegei: a nádor, az országbíró, a kancellár, a tárnokmester és a bán útján gyakorolta. Ez a kormányzati rendszer nem volt abszolutisztikus, de közel állott az alkotmányos kormányzati rendszerhez.

Tökéletlensége a végrehajtó hatalom tekintetében nyilatkozott meg. A két államhatalomnak, nevezetesen az államfő és az országgyűlés jogkörének a végrehajtó hatalom tekintetében fennállott merev elválasztása ugyanis állandó összeütközést váltott ki a végrehajtó hatalmat gyakorló államfő és az országgyűlés között. Miért? Azért, mert az országgyűlés vétót nem emelhetett a kormányzati szervek, közegek működése ellen, azokat törvénytelen eljárásuk miatt felelősségre nem vonhatta, s a költségvetés összeállítására, sem pedig az utalványozás ellenőrzésére befolyást nem gyakorolhatott. Vagyis a végrehajtó hatalom, jobban mondva a kormány felelőssége csak az államfő, de nem egyúttal a törvényhozás irányában jutott elismerésre. A helyes alkotmányjogi fejlődésnek az alapja, s az országgyűlésnek a végrehajtó hatalom gyakorlására való befolyása azonban már annyiban adva volt, hogy a nádort, aki többek között a végrehajtó hatalom egyik főszervének, a kir. helytartótanácsnak elnöke is volt, a király által a rendek (országgyűlés) sorából kijelölt négy egyén közül az országgyűlés választotta. (1608 k. e. III. t.c.)

A magyar kormányzati rendszer kiépítésénél tehát ide kell visszamenni, s a parlamentáris kormányzat elejtésével, illetőleg az 1848:III. t.c. hatályon kívül helyezésével a régi alapokon kell felépíteni azt a kormányzati rendszert, amely a nemzet lelkiségének, céljainak és az ország speciális viszonyainak legjobban megfelel. Nevezetesen:

1. A népképviseleti alapon ötévenként titkosan választandó képviselőház (az egyetemi választókerületekben a szavazás nyílt), s a kiterjesztett jogkörű felsőház hatáskörét a törvényhozásban való részvételre, a költségvetési és zárszámadási jogra, általában a kormány működésének ellenőrzésére, a törvénykezdeményezésre, s a miniszterek szigorú jogi felelősségre vonására, végül pedig a nádorválasztásra kell korlátozni.

2. A végrehajtó hatalom feje és birtokosa továbbra is a király (jelenleg a kormányzó), aki ezt a hatalmát a törvények értelmében a nádori kormány (minisztérium) útján gyakorolja, s rendeletei, határozatai és kinevezései csak a nádor vagy miniszteri ellenjegyzés mellett érvényesek.

3. A nádort az államfő által az országgyűlés tagjai közül kijelölt négy egyén közül háromévenként az országgyűlés (a képviselőház és a felsőház együttes ülése) általános szótöbbséggel választja. (1608 k. e. III. t.c.) A jelölés előtt a két ház elnöke, s a politikai pártok vezérei az államfő által meghallgatandók. A nádor egy ízben újraválasztható. (A kormányzót jelenleg megilletné a nádorjelölés joga, mert a kormányzót a királyi hatalom gyakorlása általában megilleti, azon jogok kivételével, amelyeket az 1920:I. és XVII. t.c. kifejezetten megjelöl.)

4. A szakminisztereket (kívánatos lenne ezek elnevezése tekintetében az ősi alkotmánynak főtisztségeit figyelembe venni) lehetőleg az országgyűlés tagjai közül a nádor hozza javaslatba, s az államfő nevezi ki, s menti fel a nádor ellenjegyzése mellett.

5. A nádor az országgyűléssel szemben csak jogi felelősséggel tartozik. A jogi felelősségének megállapítása nélkül, megválasztásának tartama alatt, el nem mozdítható.

6. A szakminiszterek az államfővel szemben politikai felelősséggel is tartoznak, az országgyűléssel szemben azonban csak jogi felelősséggel. Az országgyűlési tagságukról, ha ilyennel bírnak, lemondani tartoznak; mindkét házban azonban tanácskozási joggal bírnak, felszólalhatnakm, s kívánatra felszólalni tartoznak. (Például interpellációs válaszoknál.)

7. A miniszterek jogi felelőssége úgy az ország törvényeinek alkalmazása, mint pénzének és vagyonának kezelése tekintetében, valamint a jogi felelősségre vonásuknak módja és az eljáró bírói fórum szigorúan körülírandók.

8. Minthogy a törvényelőkészítés tényleges munkája ma már tulajdonképpen nem az országgyűlés kebelében folyik, mert hiszen az szükséges szakismereteket feltételez, hanem az egyes minisztériumok törvényelőkészítő osztályaiban, az 1848:III. t.c. által is már szervezni rendelt államtanács az igazságügyminiszter (országbíró) elnöklete alatt felállítandó. Az államtanács nemcsak a törvénytervezetek szakszerű előkészítésének, s a ma már jóformán áttekinthetetlen jogszabálytömeg fokozatos rendezésének előkészítő feladatát látná el, de a nádori kormánynak minden szakkérdésben állandó tanácsadó szerve is lenne.

Az országgyűlés jogkörének a törvényalkotásban való részvételre, a nádorválasztásra, a kormány működésének ellenőrzésére, a költségvetési és zárszámadási jogra, valamint a miniszterek jogi felelősségre vonására való korlátozása nem jelenti a valóságban az országgyűlés jogainak megnyirbálását, mert jogai közül csak a miniszterek politikai felelősségre vonásának jogát vesszük el, amely jog különben nemcsak az országnak, de magának az országgyűlés tekintélyének is annyit ártott. Ezáltal visszaadjuk az országgyűlést igazi hivatásának: a jó törvényhozásnak, s egyben biztosítjuk a szakszerű kormányzás lehetőségét is.

Ezzel nemcsak a törvényhozás nyer, de nyer különösen az ország. Miért? Először is lehetővé válik az országgyűlés képviselőházának becsületes, titkos választójog alapján való megválasztása, s ezáltal az ország kívánalmainak őszinte megnyilatkozása; megszűnnek továbbá a főképpen választási visszaéléseken alapuló, a mindenáron való kormánybuktatásra törekvő éles pártharcok, s azok a jelenségek (pártegyeduralom, pártszétforgácsolódás miatti nehéz kormányzás, a kormányzati, illetőleg pártkorrupciónak és a közigazgatás politikai felhasználásának lehetősége stb.), amelyek - mint tudjuk - az egészségtelen parlamentáris kormányzati rendszernek szükségképpeni kísérő tünetei. Lehetővé válik ellenben a törvényhozásban való nyugodt részvétel (mindkét ház utasíthatja a kormányt törvényjavaslatok beterjesztésére), továbbá a pártoktól független kormány tényeinek szakszerű bírálata és ellenőrzése.

A miniszterelnöki tisztség helyett az ősi és a magyar lélekhez forrt nádori tisztségnek teljes fényében való visszaállítását elsősorban indokolja az a körülmény, hogy úgy a Szent István létesítette államszervezet, mint a Szent Korona államszervezet korában a királyi főtisztek között a nádor foglalta el az első helyet (ma a miniszterelnök), s tisztsége lassan-lassan országos tisztséggé, köztisztséggé fejlődött, ami által a nádor a Szent Korona első tisztviselőjévé lett. Tisztségének jelentőségét különben már II. Endre 1222. évi Aranybullája is megállapítja.

Az 1848. évi törvényhozás a nádori tisztséget meghagyta, de annak hatáskörét a felelős kormányzat elveivel összhangba hozni nem tudta. S ahelyett, hogy a nádori kormányzatot a kir. helytartótanácsból, az udvari kancelláriából és a kir. kamarából a kor követelményeinek megfelelően kiépítette volna, a parlamentáris kormányzati rendszert vezette be, s ezáltal az ősi nádori intézményt (a király halálának, kiskorúságának, távollétének eseteitől eltekintve) életképtelenné tette.

De indokolja emellett a nádori tisztség rendezését és betöltését az a körülmény is, hogy ezzel az államfő helyettesének kérdése, amely az államfő halála, kiskorúsága, stb. esetén természetszerűleg felmerül, közmegnyugvásra megoldást nyerhet.

A nádornak az államfő által kijelölt négy egyén közül - háromévenként - az országgyűlés által való választása pedig visszavezet az 1848 előtti ősi nádori kormányzat tökéletlen formájához, s nemcsak azt biztosítja, hogy országos tekintélynek örvendő, s pártokon felül álló egyén bízassék meg az állami főhatalmi szervek (államfő, országgyűlés) egyező akaratával az országlás vezetésével, de biztosítja ezáltal azt is, hogy a mai viszonyok között különösen fontos szakminiszteri tárcák, vagyis az országos igazgatási ágak vezetése pártkülönbség nélkül, oly férfiakra bízassék, akik a kérdéses ügyágazatban az ország nehéz kormányzatát vezetni a leghivatottabbak. A választott nádor az egyes tárcák betöltésénél, ha az ország érdekében azt jónak és szükségesnek látja, az államfőnek előterjesztést tehet nemcsak egyes országgyűlési pártok képviselőinek, de olyan kívülálló szakférfiak miniszteri kinevezésére is, akiknek munkásságát, szaktudását az ország az országlásban nem nélkülözheti. Hiszen az eltorzult parlamentáris kormányzati rendszerünk mellett is azt látjuk, hogy a mindenkori kormányelnök igen gyakran nem pártjának parlamenti tagjait, de külső kapacitásokat hoz az egyes tárcákra javaslatba, mert parlamenti pártja nem rendelkezik megfelelő szakerőkkel. Ez az ősi magyar alkotmányos kormányzati rendszer, amely nem pártkormányzaton épül fel, nem zárja ki az ellenzéki, illetőleg a különböző parlamenti pártok vezéreinek, kiválóbb erőinek miniszteri kinevezését sem, akik közül igen gyakran nem egy országos tekintély és érték kénytelen évtizedeken keresztül az ellenzékiség keserű kenyerét enni, anélkül, hogy a nálunk divatos parlamentáris kormányzati rendszer mellett komoly reménye lehetne a kormányelnökségre, vagy legalábbis egy miniszteri székre.

Az országgyűlés egészséges befolyása a kormányzatra ennek ellenére megmarad, sőt mondhatjuk, fokozódik. Igaz ugyan, hogy a nádort, akit az országgyűlés az államfővel egyetértésben választ és a minisztereket politikailag felelősségre nem vonhatja, de azoknak tényeit szabadon bírálhatja, költségvetési és zárszámadási jogát gyakorolhatja, a minisztereket pedig törvénytelen eljárásuk miatt bármikor jogi felelősségre vonhatja és az eljárást ellenük megindíthatja. Ma is fennáll ugyan a miniszterek jogi felelőssége, de a nálunk divatozó parlamentáris kormányzati rendszer mellett merő fantázia az egyes miniszterek vagy a kormány vád alá helyezését indítványozni akár költségvetési előirányzat nélküli hitelek nem egyszer szertelen igénybevétele, akár más alkotmányos rendelkezések megszegése miatt. Még ha a felsőházban meg is lenne a hajlandóság valamelyik miniszter elítélésére (a miniszterek jogi felelőssége esetében a bíráskodás joga jelenleg a felsőház tagjaiból alakult bíróságot illeti), nem kerül abba a helyzetbe, hogy ítéletet mondhasson, mert ennek az az első feltétele, hogy a képviselőház a minisztert vád alá helyezze. Márpedig ez nálunk 1848 óta egyszer sem fordult elő, mivel e kérdések pártpolitikai szempontok szerint bíráltatnak el. A többségi párt ugyanis saját miniszterét, ha el is ejti, vád alá nem helyezi, s megelégszik a miniszter megbuktatásával. (A vád alá helyezést jelenleg a képviselőház általános szótöbbséggel rendeli el.) Éppen ezért az ellenzék boldog lehet, ha egy-egy tárcára nézve a politikai felelősség konzekvenciáit néha-néha kiverekedheti.

Ez az állapot nem kielégítő, s hovatovább a miniszteri felelősség intézményének - mint Tomcsányi Móric mondja - illuzóriussá tételéhez vezet, pedig ezen intézmény nagy fontossága elvitathatatlan, mert az állam egész anyagi és erkölcsi léte, továbbá polgárainak legegzisztenciálisabb érdekei a miniszterek működésétől, kötelességérzetétől függnek.

A miniszterek függetlenségének fokozott védelme és biztosítása érdekében kívánatos, hogy azok az országgyűlésen tagsággal ne bírjanak, ha pedig kinevezésük alkalmával ilyennel bírnak, arról lemondjanak. Ez nemcsak hathatós biztosíték az ellen a nálunk veszedelmesen elharapódzott betegség ellen, hogy a törvényhozók, egyszersmint mint közbenjárók a miniszterek és minisztériumok állandó látogatói és háborgatói legyenek, de egyben megadja a minisztereknek a teljes függetlenséget olyan zaklató kérelmekkel szemben, amelyeket ma pártpolitikai okokból nem egyszer teljesíteni kénytelenek.

A szakminiszterek működésének kizárólagos politikai bírája az államfő, aki azokat a nádor előterjesztésére nevezi ki, s időre való tekintet nélkül - a nádor ellenjegyzése mellett - bármikor fel is mentheti. A miniszter helyes vagy helytelen működéséről, a miniszter tevékenységéből és az országgyűlés magatartásából az államfő mindig tudomást szerezhet. A parlamentáris kormányzati rendszernél az egyes miniszterek felmentése nem egyszer nehézségbe ütközik, hiszen nem egyszer tanúi lehetünk annak, hogy egyes miniszterek a közhangulat ellenére, de éppen a pártszempontok féltékeny megóvása miatt, megtartják tárcáikat.

Minthogy sem a nádor, sem pedig az egyes miniszterek politikai felelősséggel az országgyűléssel szemben nem tartoznak, azoknak jogi felelőssége az országgyűléssel szemben pontosan és szigorúan körülírandó. Az 1848:III. t.c.-ben szabályozott alkotmányjogi felelősség pedig többek között oly módon módosítandó, hogy a vád alá helyezés necsak a képviselőházat, de a felsőházat is megillesse, és hogy a felelősség kérdésének bírói eldöntése egy külön szervezendő alkotmányvédelmi legfelsőbb bíróságra bízassék.

A nádor jogi felelőssége, a minisztereknek pedig az államfővel szemben fennálló politikai, az országgyűléssel szemben fennálló jogi felelőssége, az országgyűlés egyéb jogain felül, elég biztosíték arra, hogy a miniszterek a közérdeknek megfelelően vigyék a gondozásukra bízott tárcák ügyeit.

A jó kormányzat és közigazgatás feltételei azonban nemcsak a kormányzati szerveknek szilárd alapokra való helyezése és megfelelő szakerőknek az országlás művészetében való szerepeltetése, hanem a jó és célirányos jogalkotás is. Az utolsó évtizedekben nálunk valósággal divatos betegséggé fejlődött a törvények, novellák tömeges alkotása, és a törvényes felhatalmazás alapján való rendeletgyártás. Ez a magyarázata azután annak, hogy  - a lehet mondani - gőzerővel gyártott, s utólag agyondrótozott és foltozott jogszabálylabirintusban még szakember is csak a legnagyobb művészettel képes eligazodni.

A jó kormányzat feladata éppen ezért az is, hogy a jogszabályok labirintusában rend, rendszer és áttekinthetőség teremtessék, s a törvényhozás elé nem pár nap vagy pár hét alatt készített, de megfontolt törvényjavaslat terjesztessék. Ε cél legkönnyebben úgy lenne elérhető, ha a minisztériumok törvényelőkészítő osztályainak, illetőleg szakerőinek bevonásával már az 1848:III. t.c. 19. §-ában felállítani rendelt államtanács megszerveztetnék. Ennek feladata lenne nemcsak egyes gazdasági, szociális, stb. kérdések szabályozása tekintetében, továbbá a törvényjavaslatok, a kormány és az egyes miniszterek által kiadandó fontosabb rendeletek tekintetében szakvéleményt nyilvánítani, de a kodifikáció nehéz munkáját is megkezdeni, és az erre vonatkozó javaslatokat fokozatosan az illetékes miniszter útján a törvényhozás elé terjeszteni. Elég itt hivatkoznunk [a] Franciaországban működő, s minden vonatkozásban nagy tekintélynek örvendő Conseil d'État-ra, amely amellett, hogy a felsőfokú közigazgatási bíráskodás funkcióját is betölti, a mindenkori kormányzatnak egyik legfontosabb tanácsadó szerve úgy a kormányzat, mint a közigazgatás ágazataiban. Nemcsak bírói, de véleménytadó testület is, amelyet számos esetben a kormány köteles, más esetben tetszése szerint meghallgathat.

Ezek azok az irányelvek, amelyeknek alapján kívánatos kormányzati rendszerünknek az ősi alkotmányunk szellemében való átépítése, és egyben [a] magyar lélektől idegen, meg nem értett, s nálunk annyi bajt okozó parlamentáris kormányzati rendszernek a magyar alkotmányból való kiközösítése. Szükséges és kívánatos ez nemcsak a csonkaország becsületes kormányzásához és a nemzet égető szükségleteit kielégíteni képes törvényhozáshoz, de a lelkekben élő nagy-magyar politika inaugurálásához is, amely célkitűzéseiben és feladataiban a Kárpátok pereméig kell, hogy tekintsen, megértve és figyelembe véve az ott élő többi népek vágyait és kívánságait is.

El tehát a parlamentáris kormányzati rendszerrel, amely egyfajú nemzeteknél, mint például az olaszoknál, németeknél, franciáknál is súlyos bajokat, diktatúrákat teremtett, nálunk pedig már két összeomlást eredményezett. Térjünk vissza a kor követelményeinek megfelelően kiépítendő, ősi kormányzati rendszerünkhöz: az alkotmányos monarchia kormányzatához, s adjunk szilárd alapot úgy a jelen, mint a jövő nagy-magyar politikájához.

*

In Kemenczy Gábor: Vissza az ősi alkotmányhoz. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1936, 5-8., 27-31., 127-137.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés