(Garay János: A zarándok)

A háború, bármint forgassuk, akarat hát, a nemzetek akarata, mely nélkül végképp soha el nem lehetnek, sőt nem is létezhetnek.

Más vonatkozásban azt is mondhatni, hogy a háború az állam akarata, de ez új szóval is csak az előbbit mondottuk, mert mi más az állam a művelt emberiségnek nagykorúvá lett, szabad egyedeire nézve a XX. században, mint a nemzeteknek önmagukat irányzó tevékenysége. Még a cár, a szultán sem akarhat az orosz, a török nemzetnek akár készséges, örvendező, akár kelletlen, duzzogó akarata nélkül.

Minden akarat a világon, legyen az nemzeté vagy egyesé, alá van vetve a lelkiismeret, az igazság, az okosság, az alkalmasság törvényének. Lehet őszinte, becsületes vagy álnok, jogos vagy jogtalan, okos vagy oktalan, alkalmas, megfelelő, időszerű vagy alkalmatlan, helytelen, idétlen. Lehet az értékelés szempontjából egyszerre igen különböző, sőt ellentétes elemekből összeálló értékű.

Nézzünk hát szembe a nemzetek akaratának azzal a szédületes magasságú és mélységű megfeszítésével, melyben mi, magyarok olyannyira létünk gyökeréig érintve vagyunk, s amely nagyobb, mint az összes háborúk, miket az emberiség máig megért.

Mert bizonyos, hogy ennek a nagy küzdelemnek nemcsak méretei, melyek között vívatik, nagyobbak azoknál, melyeket az emberiség eddig folytatott, de az értékek is, melyek kockán állanak, ilyenek.

Xerxész és Görögország, Róma és Karthágó, Nagy Sándor és a Kelet, Attila, Törökország, s a keresztyénség, Napóleon és Európa harcai térbelileg is szűkebbek, mint a mai küzdelem, mert ez a mai emberiség minden részére vagy egyenesen vagy közvetve kihat, annál a szoros kapcsolatnál fogva, mely az öt világrész között úgy gazdasági, mint szellemi és erkölcsi tekintetben létrejött. Az emberfajok: a fehérek, a sárgák, a feketék is inkább belesodródtak a küzdelembe, mint bármikor. Az értékek pedig, melyekért a harc folyik, az emberiség sok ezer éves kultúrájának a XIX. század mesés fejleményei által annyira megnagyobbodott, a népek összes, legalsóbb rétegeit is fölemelt, jobb sorsra juttatott értékei.

A jobb, a szebb, a nemesebb emberi lét, melyre a XIX. századnak fáradozásai révén fölemelkedtünk az emberi és polgári szabadság által, a humánus szociálpolitikának a szenvedő osztályok sebeit gyógyító, erejét emelő munkája, az emberi szellem gazdagítása által nemcsak a tudomány általános vívmányaiban, hanem az egyes népek lelki különbségeinek eredeti, dús gyümölcseiben. Ezért a magasabb fokú emberi létért, ennek értékeiért folyik a harc.

E nagy értéket mind elpusztítani akarná az angol önhittség, orosz zsarnokság, szerb martalóc kapzsiság.

Mert a mi és német szövetségesünk leveretése nemcsak minket, de másokat is kiszolgáltatna a többi nemzeteket csak alsóbbrendű emberekül tekintő angol insularis elfogultságnak, és az orosz szolgalelkűség, a szerb vadság prédájává tenne.

Szent kegyelettel, jogos büszkeséggel tekintünk, gondolunk vissza [18]48 és [18]49-iki élet-halálharcunkra, s mégis mai küzdelmünk kihatásaiban sokkal messzebbmenő, mert nemcsak mi vesznénk el benne, ha erőinket végsőkig megfeszíteni nem tudjuk, de magát az emberiséget érné végtelen nagy csapás, a mi föltámadásunknak ellenálló kőlapot pedig örökre lezárná.

Az emberiségnek e szívfacsaró, velőkig ható, szenvedésteljes nagy küzdelméből egyben a lelki erők legnemesebb virágai fakadnak. A halálmegvetés, az áldozatkészség, ez önzetlenség legnagyobb foka azoknál, akik tűzben vannak, az egymásért élés, a tűrés, a szenvedés, a lemondás a honnmaradottaknál. De csodálatosképpen utóbbiaknál éppen a nemeslelkűek között egy magában véve nemtelen érzés is: az irigység.

Igen, akiket koruk, testalkatuk visszatart a harcmezőről, a szégyenkezés és irigység egy nemével nézik azokat, kiknek megadatott a harcban életük, testi épségük kockáztatásával tanúságot tenni amellett, ami az embernek szent: szabad nemzeti létébe foglalt sajátos érzelmi, költői, erkölcsi világa, családi, társadalmi berendezése mellett.

Mert az embert nem egyszerűen a föld hordozza, hanem az a föld, melyet lelke választott, mert meg van szentelve azok vére, verejtéke, azok porai által, akik neki szentek, kedvesek, akik az ő világából valók voltak. Mert ez embert nem egyszerűen testi-lelki táplálék élteti, hanem az a testi-lelki táplálék, melyet a saját módja szerint szerzett, mely az ő és előzői lelki munkájának, sajátos küzdelmeinek, különös vérmérsékletének, eszejárásának a gyümölcse.

Amily kincse, amily szent az egyesnek saját külön lelki világa, amelyen kívül élni nem bír, ugyanilyen neki az a nagyobb lelki világ, melyet a nemzeti lét körülötte az erkölcs, a jog, az emberiség meghatározott kívánalmai, a szépnek mindennemű megjelenési formái, a hétköznapi élet szokásai által fölépített.

Ez a nagyobb lelki világ egész emberi valójának, erkölcsi létezésének támaszpontja, melyet elvesztve emberségében rendül meg. De e külön lelki világ valami egyetlen a maga nemében, melyet kipótolni, melyet másféle lelki világgal felcserélni lehetetlen. A száműzöttek, a sors más csapása által hazátlanokká váltak kínja, vágyódása e külön lelki világ után, annak színtere, a haza földje után, magyarázza legjobban a külön nemzeti világnak ezt az egyetlenségét.

A nemzeti létért halni kész ragaszkodásnak csak a teljes, tökéletes, holtig tartó szerelemben van párja, mely ezt a férfit csak ahhoz a nőhöz, ezt a nőt csak ahhoz a férfihoz örökre, elválaszthatatlanul kapcsolja.

A nemzeti létnek ez az egyetlensége, mondhatni megmagyarázhatatlansága adta a hozzá való ragaszkodásnak ugyanazt a nevet, mely a férfit a nővel az életre összekötő kapcsot szerelemnek hívja.

Amily magasztos erkölcsileg az odaadó, megingathatatlan szerelmi hűség, erkölcsileg még magasabb a honszeretet, mert az az egyetlen nemzet, mely lelki világunk alapja, hordozója, egyetlenségében is az egész emberiségre sokkal döntőbb tényező, mint bármily kimagasló, egyetlen emberi lény.

A mi irigységünk, az itthon maradottaké, hogy nemzetünket úgy, mint a harcba vonulók, nem szolgálhatjuk, hogy honszerelmünket életünk föláldozásával nem bizonyíthatjuk: végelemzésben, külső látszata ellenére is, egyike a lélek nemes, erkölcsi megnyilatkozásainak, melyet harcunk, háborúnk, vagyis legmagasabbra fokozott nemzeti akaratunk fakaszt.

Oh a háború, kimondhatatlan bajai, csapásai mellett, egy nagy reveláció!

Annak a nagy titoknak kinyilatkozása, melyről Shakespeare beszél Troilus és Cressidában (III. felv. 3. szín): „Van az állam lelkében megközelíthetetlen titok, melynek hatása istenibb, hogysem szó vagy toll kifejezhetné.“

Csak a háborúban, csak benne és általa lesz igazán világos, érthető: mi az állam, mik a nemzetek, melyek általa irányozzák a maguk összlétét, s egyes tagjaikét is.

A kicsinyes, rövidlátó felfogások az államról kártyavárként omlanak össze, midőn a nemzetek közt megszólal a háború kürtje. Ekkor látszik legvilágosabban, hogy az államok nem mesterséges csinálmányok, hanem az emberi életnek természetes folytatásai, kiegészülései, az egyén életének betetőzései, s ehhez épp úgy hozzátartoznak, mint az egyénnek akár önfenntartó, akár családfenntartó, akár vallási, akár felebaráti, akár művészi, akár tud[ás]vágyó munkája.

A háborúban megszűnnek a korlátok, melyeket az emberi rendeltetés szükséges követelménye az egyén és az állam közé helyez, s az egyes polgár beolvad nemzetének életébe, a hadba menők egészen, a honnmaradottak érzelmileg, de tevékenységük nagyobb részével is inkább, mint rendes, békés időben.

Ma is „pro aris et focis“ [az oltárért és a tűzhelyért, azaz a legszentebb dolgokért] megy a küzdelem, s az erkölcsi világrendnek oly törvényei nyernek alkalmazást, melyekre békés idők nem szolgáltatnak eseteket. Mivel pedig az erkölcsi világrend egy, nyilvánvaló, hogy az egyes emberek, valamint az államok akarata és tettei is, melyek a háború rettentő mechanikáját szülik, erkölcsi törvények alatt állanak. A háború nem egyszerű mechanika, ágyúk, fegyverek ügyes csatája, nem is egyszerű jogi vita eldöntése, a háború az erkölcs megnyilatkozása, s mint ilyen lehet jó vagy rossz az egyik vagy a másik félen, vagy akár mind a kettőn.

Szóval a háborúban látszik leginkább, mennyire erkölcsi alakulat az állam, ha legfőbb életnyilvánulása: a háború, az erkölcs törvényei alatt áll.

Egy emberéleten át tanítom - mondhatnám, szinte a közfelfogással szemben, mely az államot valami mechanikus és jogi gépezetnek nézi -, hogy az állam életében nagyobb tényező az erkölcs, mint a jog. Az államnak a jog csak eszköze, hogy azt, amit az erkölcs parancsol, lehetővé tegye.

Az államnak ez az erkölcsi mivolta életének hétköznapi nyilvánulásaiban első tekintetre nem ötlik szembe. Mert a kalonatartás- és adóztatásnak, a rendőri kényszernek, a fegyintézeteknek, az árveréseknek, az egészség, a gazdasági jólét előmozdításán fáradó közintézményeknek mélyen a földbe lenyúlnak a gyökerei.

Midőn azonban a nemzet a maga állami, országló voltában életének legmagasabb célpontjához, midőn létezésének végokához, összes energiáit egyesítő akaratának érvényesítéséhez eljut, annak következtében, mert célja elérését kívülről megakadályozni akarják, mert létét egészben vagy kiterjedésében megtámadják, akkor világossá válik, hogy az állam, s az a nép, mely által éli a maga külön életét az emberiség nagy társaságában, természete legmélyén, bensejében erkölcsi valóság, melynek tettei, viselkedése, amint a konvencionális szóval mondjuk, politikája végső fokon csakúgy az erkölcs legfőbb, benső törvényei alatt állanak, mint a legutolsó, egyszerű halandóéi.

A puszta jog a maga formális, külső szabályaival nem képes e viselkedésnek legmagasabb, döntő problémáit megoldani, s e viselkedésnek csakis egyes meghatározott területeit, béke idején pl. a területi határkérdéseket, az államok és polgáraik érintkezésének módjait, az egymásnak okozott károk megtérítését, háborúban a szárazföldi és tengeri hadviselés korlátjait tudja szabályaival körülírni.

Ellenben igazolható-e egy állam háborúja, igazolható-e célja, léte, megtarthatja-e helyét az emberiség nagy társaságában, vagy helyet kell engednie egy új, még nem létező, csak állami létre törő népnek, meg van-e sértve létérdekében, becsületében, mindezen legfőbb kérdésekre már csak az erkölcs adhat feleletet, mely a küzdő felek belső értékét, az összemberiség céljainak szolgálatára való alkalmasságát dönti el.

Nézzünk már most szembe az emberiség élete fölött uralkodó erkölcsi és jogi világrend törvényeivel, s azok alkalmazásával napjaink eseményeire.

Ez események elejét nincs miért hosszasabban ismételnem, köztudomású az. Szerbia, szomszédunk, akit védtünk, oltalmaztunk, a török hódoltságból kiszabadulni segítettünk, a bolgárok elleni harcában Slivnicánál az eltiprástól megmentettünk, ünnepélyes ígérete ellenére, melyet két évvel ezelőtt tett, tűrte, engedte, sőt támogatta a szervezett összeesküvést, mely Boszniát és Hercegovinát, sőt délszláv részeinket tőlünk el akarták ragadni, s e végből trónörökösünket hitvesével együtt Szarajevóban meggyilkolta.

Követelésünkre, hogy az összeesküvő szervezet, a merénylet bűnrészesei ellen indítandó vizsgálat a mi közbejöttünkkel történjék, s hasonló ellenséges tervezések ellenében a jövőre közös megállapodással együttes eljárás létesíttessék: Szerbia nemmel felelt, s minket a jogos önvédelem helyzetébe hozott, mely a nemzetek között a háborút Isten és ember előtt igazolttá teszi. Oroszország követelésünket Szerbia eltiprásának tüntette föl, és rögtön mozgósított, holott kijelentettük, hogy szomszédunk területi integritását érinteni nem kívánjuk, csak biztonságunk állandó veszélyeztetése ellen keresünk garanciákat.

Németország, igazunkat elismerve, mellénk állott, s Anglia fölhívására elvállalta a közvetítést köztünk s Oroszország között. Mialatt e közvetítés folyt, s az orosz államférfiak becsületükre fogadták, hogy a hadsereg nem mozgósíttatott, a mozgósítás - tudtukkal-e vagy hátuk mögött - a cár által már elrendeltetett. A német császár és a cár bizalmas sürgönyváltásának nyilvánosságra hozása volt az egyetlen mód e kétszínű játék leleplezésére, a következmény a hadüzenetek, melyek részünkről, s a németek részéről újra az önvédelem eszközei voltak az orosz hatalom terjeszkedési törekvései ellen. Megjött ezzel az alkalom a francia köztársaságnak is, hogy a cárral rég elhatározott, s negyven éven át előkészített revans-háborúját Németország ellen megkezdhesse, amelyhez Oroszország felkészülésére 15 év óta öntötte a francia milliárdokat.

Magát Németország felé eső határán óriási erődítések által 40 éven át körülsáncolva, Franciaország rákényszerítette Németországot, hogy támadását ellene a semleges Belgiumon keresztül kezdje, ennek beleegyezése nélkül is.

Németország kísérelte Belgiumot mindennemű garanciával megnyugtatni, hogy a német seregek átvonulása se területi integritását, se szuverenitását egyéb tekintetben érinteni vagy éppen csorbítani nem fogja, hogy Belgium minden kárát megtéríti, sikertelen lévén, önfenntartása érdekében, s bevallva, hogy jogsértést kénytelen elkövetni, Belgiumra vetette magát.

Ebben keresett jogcímet Anglia, miután Németország békés ajánlatait meghallgatta, és saját békéltető lépéseit egy ideig látszólag folytatta, hogy semlegességét feladva, az ellene nem irányult háborúba beavatkozzék.

Másik jogcíme volt a barátság Franciaország iránt, melyhez ha nem is szerződés, de jóakaró megegyezés csatolta, hogy nemzetközi közös érdekeikben vele fog tartani, holott Anglia kormánya a parlamentben mindig tagadta, hogy szabad keze bárminő módon meg lenne kötve.

Erre következett japán szövetségesének igénybevétele, s ez ázsiai pogány fajnak bevonása a keresztyén Európa háborújába.

Volt-e oka Németországnak Belgium ellen gyanakodni, hogy ez semlegességét Franciaországgal szemben védeni nem fogja, sőt hogy vele az átvonulás iránt meg is egyezett? Ma még végleg el nem döntött vita-pont. Eldöntése azonban nem is szükséges, hogy a mai világháború okai, kezdése és folytatása fölött az erkölcsi világrend szózatát megszólaltassuk.

S ez a szózat különösen lesújtó Európának magát az erkölcsi világrend törvényei alapján állónak hirdető két vezérnemzetére, a franciára, de főleg az angolra, mert bűntársai lettek a nyugati civilizáció leghatalmasabb ellenlábasának, Oroszországnak, s ami még súlyosabb, pártfogásukba vették a nagyzási hóbortban szenvedő, embertelen vadsággal harcoló, a politikai gyilkosságot állami életének rendes eszközévé tett Szerbiát.

Mind csak az erkölcsi világrendről beszélek, miért nem a nemzetközi jogrendről?

Azért nem, mivel attól hasztalan várunk feleletet az itt harcban álló igényekre. Ezek az igények ugyanis nem jogi, hanem a szellemi felsőbbség, az erkölcs igényei, melyeket a jog nem rendezhet, körül nem írhat, mert ez igények a jognak külső világán túl a szellemi értékkülönbségre, a jellembeli belső érdemességre vannak alapítva, melyeknek mértékeit és normáit a jog is máshonnan, nem önmagából, hanem a szellemvilágnak abból a rendjéből meríthetné, amelyben a nemzetek belső, lelki, szellemi erejük szerint sorakoznak, továbbá az elismert közerkölcsnek azokból a szabályaiból, melyek iránt a világon az emberek között nincs véleménykülönbség.

Miről van ugyanis szó ebben az élet-halálharcban? Arról, vajon az emberiség célját inkább fogja-e szolgálni a Bosznia, Hercegovina, Dalmácia, Horvátország, Isztriával megnagyobbodott Szerbia; vagy mi. Arról - hogy a Dardanellákét ne is említsem -, vajon a Szerbián keresztül az Adriában tengerhez jutó Oroszország és a német nemzetet a világ piacáról leszorító Anglia uralma kedvez-e az összemberiség törekvéseinek, vagy az-e, hogy e törekvésekben nekünk és szövetségesünknek döntő szavunk megmaradjon. Arról, az emberi civilizációnak érdekében áll-e, hogy a világ uralmán orosz és angol megosztozzanak, mert hiszen a valóban nagy, de fizikai életerejét elvesztett francia nemzet száz év múlva 25-30 milliónyi néppé fog összetöpörödni, vagy hogy a világ összes érdemes nemzeteinek meg legyen illő része az emberiség sorsának irányzásában.

Csupa jogilag meghatározhatatlan, jogilag meg nem mérhető, valóságos imponderabiliák ezek, ezért nem szóltam a nemzetközi jogrendről mostani világháborúnk megítélésében.

Nem azért tartom a felmerült óriási harc alakjában folyó nemzetközi pert jogilag eldönthetetlennek, amiért gróf Apponyi Albert is, aki különben a nemzetközi viszályok bírói eldöntésének híve, ez esetben elfogadta a háború szükségességét, mert, nyilvános fölszólalása szerint, az előzményekből ítélve, nem lehetett arra számítani, hogy az alperes s beavatkozó pertársainál meglesz a bona fides a hozott ítélet előtt meghajolni.

Az ok, azt hiszem, másutt van. A magánjogi bíró sem dönti el, mi az erkölcs parancsa, midőn a turpis causáról ítél, hanem egyszerűen átveszi a közerkölcsnek normáját. E nagy világperben azonban honnan vehetne a hágai vagy bármely más választott bíró mértéket a szellemi felsőbbség, a jellembeli érdemesültség eldöntésére máshonnan, mint a szellemi és erkölcsi világrendnek mérték- és normarendszeréből?

Ezért ítélünk e világtörténeti nagy összecsapás fölött csak az erkölcsi világrend szempontjából, amint azt legjobb lelkiismeretűnk szerint a keresztyén emberiségnek kétezer éves fáradozása által megállapítottnak tudtuk.

Csakhogy erkölcsi világrendünknek eddig elismert kódexéivel szemben az Úrnak 1914. esztendejében egyszerre fölnyílott egy épen 400 év előtt, 1514-ben [1513-ban] írt, de már csak az irodalomtörténészek kíváncsiságát ingerlő, megfejtetlen rejtélyeket tartalmazni látszó kódex, Machiavelli Miklósnak A fejedelem című kódexe az államférfi kötelességeiről.

S Szerbia, Oroszország, Franciaország, Anglia facta concludentia útján kijelentik, hogy nincsenek abban rejtélyek, hogy az egyház nem jól tett, midőn elítélte, Nagy Frigyes hibázott, midőn támadta, Macaulay együgyű volt, midőn benne rejtélyt látott, midőn értelmét kereste.

Nincsenek abban rejtélyek, hanem világos, egyszerű igazságok, melyeket ők is követendőknek tartanak alkalomadtán.

Machiavellinek íme néhány ilyen egyszerű, félreérthetetlen igazsága. „Hogy Romulus testvérét megölte, azután Titus Tatius megölésébe beleegyezett, akit kormányzótársává tett“, ezt - mondja Machiavelli - nem lehet helyteleníteni, „ha az ember a szándékot tekinti, mely a gyilkosságra vitte.“ „Általános szabályként kell tartani, hogy rendkívüli eszközökért senkit kárhoztatni nem lehet, ha azok egy királyság rendjére vagy egy köztársaság alapítására szükségesek.“ „Ha a cselekedet bűnös is, csak sikere legyen, nem vádolható.“

„Ahol az ország megmentéséről van szó, nem szabad arra nézni, vajon az jogos-e vagy jogtalan, enyhe vagy kegyetlen, gyalázatos vagy dicséretes, hanem minden tekintetet félretéve, meg kell azt az eszközt ragadni, mely életét, függetlenségét megmentheti.“

Machiavelli már a köztársaságról írt munkájában, a Livius történelme fölött írt Discorsijaiban nyíltan vallotta azt az elvet, hogy a cél szentesíti az eszközöket, hogy az államférfi róka és farkas legyen egy személyben, mit másik művében, a Fejedelemben, a róka és az oroszlánra módosít.

Ebben állítja oda Borgia Caesart az új államot alapítani kívánóknak mintaképül, s halmozza el kétszínűségét, csalásait, gyilkolásait magasztalással. Így az Orsiniek kivégzését Sinigagliában ekként magasztalja: „Hogy azok valamiképp tönkre ne tegyék, a színleléshez folyamodott, s annyira értett érzelmei eltitkolásához, hogy az Orsiniek újra bízni kezdtek benne, mely bizalmat a herceg mindenképp ápolni igyekezett, ruhákat, ékszereket, lovakat ajándékozva nekik, úgy hogy együgyűségük valamennyinek fejét kezébe adta Sinigagliában."

„És minthogy észrevette, hogy a múltban folytatott szigorúsága némi neheztelést támasztott, hogy az alattvalók aggodalma megszűnjék, s befolyása ne gyengüljön, úgy nyilatkozott, hogy a múlt kegyetlenségeit nem ő, hanem minisztere követte el. Hogy ez kétségtelenné váljék, a kormányzót - kit mint a kegyetlenségben nagyon gyakorlott embert teljhatatalommal ruházott föl - ketté vágatva véres kardok között kiszegeztetle Cetena piacán.“

S miután Borgia Caesar összes aljasságait, rémtetteit hatalma megalapítására elmesélte a Fejedelem hírhedt VII. fejezetében, így végzi előadását: „A herceg pályafutását tárgyalva, nem rosszallhatom, sőt ahogy tettem, most is csak helyeselhettem, hogy mindenki például tekintse azt, aki szerencsével vagy mások segítségével jutott az uralomhoz."

De olyanokról is, akik bűntettek útján jutnak hatalomhoz, anélkül, mondja, hogy méltatná őket, példákat mutat azok számára, akik abba a kényszerhelyzetbe kerülnek, hogy ilyeneket utánozzanak. Így állítja oda Agathoclest, a páratlan szerencséjű szicíliai polgárt, aki Szicília királya lesz. „Egy fazekas fia volt, mondja, s egész pályafutásában becstelen életet élt, de gazságait oly szellemi és testi ügyességgel vitte véghez, hogy az egyeduralomig bírt emelkedni. Ha kérdezzük, mint volt képes Agathocles ennyi aljas bűntett után a hatalomban biztosan megmaradni? Ez a kegyetlenségnek helyes vagy helytelen alkalmazásától függ. A helyesen alkalmazott kegyetlenség az, amelyet egyszer gyakorol az illető a saját biztonsága érdekében, a helytelen, amelyet azután is folytat.“

„Korunk tapasztalata azt mutatja, hogy azok a fejedelmek vittek nagy dolgokat véghez, akik szótartásra tett ígéretükre keveset adtak és az emberek fejét ravaszsággal elcsavarni tudták, s végül a becsületeseken diadalmaskodtak. A fejedelemnek az oroszlánt és a rókát kell szeme előtt tartani, mert az oroszlán nem bírja a hurkot elkerülni, a róka pedig nem képes a farkassal megküzdeni. Rókának kell hát lennie, hogy a hurkot fölismerje, s oroszlánnak, hogy a farkasokat elűzze. Akik csak az oroszlánt akarják játszani, elpusztulnak."

„Merem állítani, nagyon hátrányos mindig becsületesnek lenni, de jámbornak, hűségesnek, emberségesnek, istenfélőnek látszani nagyon hasznos. (…) Mert az emberek egészben véve inkább ítélnek szemükkel, mint érzelmeikkel. A szeme mindenkinek nyitva van, keveseknek helyes az érzése. Mindenki látja, aminek látszol, de kevesen, milyen vagy. A fejedelem azon legyen, hogy életét és hatalmát biztosítsa, ennek eszközeit mindig tiszteletreméltóknak fogják találni és dicsérni, mert a tömeg mindig a látszat és a siker után indul. Napjainkban egy fejedelem, akit jobb meg nem nevezni, örökké a békéről és szótartásról beszél, s mind a kettőnek ellensége, s hatalmát, hírét el is vesztette volna, ha mindkettőhöz hű marad.“

De zárom már idézeteimet a Machiavelli Fejedelmének e legjellemzőbb fejezetével, s e fejezetnek utolsó mondatával, mely négyszáz év után épp oly igaz, mint volt négyszáz év előtt. Nekem sem szükséges nevet említenem, mindenki tudja, ki volt szájjal a béke hirdetője, s nem kell a többi analógiákat sem a képmutatás, a szószegés, a gyilkolás tekintetében név szerint felsorolnom, melyeket Európa három vezérállama részint saját személyében, részint mint Szerbiának, Obrenovics Mihály, Obrenovics Sándor és Ferenc Ferdinánd gyilkosának bűntársa elkövetett.

Az eredmény, melyre az erkölcsi világrend szempontjából napjaink eseményei tekintetében jutunk, az, hogy Európa három vezérnemzete Machiavellinek négyszáz év előtt hirdetett, fölháborító politikai morálja alapján áll, s a magát az emberiségi haladás zászlóvivőjének kiadó francia, az álszenteskedő orosz, a képmutató angol e Machiavelli-féle morált valósítja meg tetteiben.

Az emberiség pedig, mely e tettek súlyos következményei alatt görnyed ma, a legszomorúbb jövő előtt áll, ha nem sikerül Machiavellit az irodalomtörténet könyvespolcaira visszahelyezni. Ami nemzeti lelkiismeretünk szerint - s más iránytűnk nincs, nem is lehet - ily jövőt megengednünk nem szabad.

Az egyéni lelkiismeret-szabadság a művelt emberiség közkincse. A mai harcban a nemzetek politikai lelkiismeret-szabadságáról van szó, melyre Machiavelli politikai vallását, politikai morálját akarnánk rákényszeríteni. Harcunk, háborúnk ezért valóságos szent háború a tiszta politikai morálért.

Az erkölcsi esés ugyanis, melyet a szarajevói merényletnek pártolása, miatta Európának a gigászi küzdelembe sodrása jelent, sokkal nagyobb, mint első tekintetre látszik. Valóságos visszaesés ez még Machiavelli mögé is.

Mert Machiavellinek, volt mentsége, midőn hajmeresztő erkölcsi tanácsait kieszelte. Bűnös volt, de bűntettét enyhítő körülmények csökkentik.

Olaszország, Európának tanítómestere, civilizációjának bölcsője, most 400 éve, midőn Machiavelli könyvét befejezte, a legszánandóbb állapotban volt. Durva erőszak, erkölcstelenség, apró zsarnokok, külállamok beütéseinek prédája, a teljes anarchia hazája.

Machiavellit, a régi kor történeteit lapozó, a saját korának politikai eseményeiben részes gondolkozót erős olasz nemzeti érzése téveszti meg, s hazafias kétségbeesésében állítja föl erkölcstelen politikáját, úgy vélekedve, hogy bármi módon is, bármily erkölcstelen eszközökkel is, legyen vége Olaszországban az anarchiának. S ha népe egy erős államban egyesülni tud, ez fogja a neki, Machiavellinek is oly kedves szabadságot, a rendet, a jogot, az erkölcsöt lehetővé tenni.

De nincs mentsége követőinek, Szerbiának és Oroszországnak, melyek szintén a nemzeti átalakulás szent cégére alatt követték Machiavelli tanácsait. Az olaszok állammá tömörülési vágyának a legnagyobb kulturális erő az akkori Európában adta az alapot. Szerbia kultúrája az orgyilkosok jegyében áll, Oroszország pedig, mely a szláv nemzeti állam elvével üzente meg a háborút, a nemzetiségi elv bármily alacsony fokú érvényesülésének kérlelhetetlen eltiprója a saját államában a finnek, a lengyelek, a kisoroszok, a románok, s annyi más nemzetiséggel szemben.

A szarajevói merénylet s mindaz, ami megelőzte, igaz, csak alkalom volt egy nagy küzdelem kitörésére, melynek igazi mozgatója végelemezésben a nemzeti állam-alakulásra a létező nemzetek érvényesülésére, hatalmuk fenntartására vagy terjesztésére való törekvés.

Azért mégis hiba ez alkalom és előzményei fölött elsiklani, mert a szarajevói merénylet, a vele kapcsolatos, előző és ránk következő cselekmények bírálata nélkül a mai nemzetközi morál fölött ítélni nem lehet.

A német nép is egy államban tömörült, az olasz is kivívta egységes politikai létét 1870-ben, de gyilkolás, szószegés, csalás, hazudozás nélkül.

A politikai morál, mondjuk röviden: a politika, lelkiismereti esetei sokkal bonyolultabbak, mint a magánmoráléi. Olaszország Mózese, Cavour is nemzetének politikai fölépítésében, mondják, nem egyszer fölkiáltott: becsületes ember vagyok-e még, vagy gazember leszek?

De Szerbia tényeinél s azok jóváhagyásánál pártfogói részéről ily „casus conscientiae”-kről nincs szó. Nem szükség a rigorista morál magas álláspontjára helyezkedni, prima facie evidens bűncselekményekről van itt szó.

S ezzel egyben az emberiség jövőjéről: vajon vissza akar-e esni Machiavelli politikai erkölcsének színvonalára, sőt még az alá?

A mi seregeink Oroszország és Galícia homokján, Szerbia hegyei között nemcsak a mi nemzeti létünkért küzdenek, hanem az emberiség erkölcsi színvonaláért, a Machiavelli kódexe ellen.

S mivel Magyarország és Ausztria polgárait egy érzés, egy akarat hatja át, a miénk, s a tiszta politikai erkölcsé lesz a diadal, mert ma inkább áll, mint [18]49-ben Petőfi marosvásárhelyi éneke: Most egy a lélek, egy a szív, a kar, mikor győznél, ha most nem, oh magyar. Egy ember a haza, s ez halni kész, s ezért, óh népem, épp ezért megélsz.

*