A veszély annál súlyosabb, minél elfogadhatóbb köntösben, minél agyafúrtabb elméletekben jelentkezik. A felbukkanó orosz nemzetközi irányok közül [az] egyik legtetszetősebben megfogalmazott irány: az átmeneti idő nemzetközi jogelmélete. Megteremtője Korovin. Ezen elmélet szerint a mai kornak átmeneti jogszabályokra van szüksége, amelyek minden elütőségük ellenére is összhangba hozhatók a mai jogállapottal. Korovin fejtegetéséből kiviláglik a bolsevizmus fő törekvése: nem kellenek végleges nemzetközi jogi intézmények. Lenin «átmeneti állama» után amúgy sem lesz többé szükség külön nemzeti és külön nemzetközi jogszabályokra, mert a szovjet rendszer egységes jogot teremt. Ez az elmélet a közelmúlt időkben háttérbe szorult a bolsevizmus taktikai elméletével szemben, amelynek szerzője Pasukanis. Az új elmélet már bizonyos megalkuvást jelent - legalábbis látszólagosat, azért «taktikai» -, mert nagy vonalaiban elfogadja az uralkodó nemzetközi jognak a tételeit, s elgondolásában a Szovjet mellett továbbra is megmaradnak az államok, mint különálló közületek.

A két elmélet és egyéb adatok figyelembevételével E. H. Bockhoff «Völkerrecht gegen Bolschewismus» című művében [1] leleplezi a kommunista imperializmus törekvéseit. Mindenekelőtt rávilágít a Szovjet veszedelmes aknamunkájára és végső céljára. «A Szovjet elgondolásában az államok helyébe a bolsevista világállam lép, s az egyes nemzetek szuverenitása meg fog szűnni.» [2] A Szovjet az államok szuverenitása várományosának tekinti magát. Az «Intersowjetisches Recht» fogalma, amelyet Moszkvában kitaláltak, tulajdonképpen a különböző népek birtokbavételét jelenti. Az uralkodó orosz felfogás szerint a mai Szovjetunió nem más, mint a leendő bolseviki világállamnak, az egyetemes világköztársaságnak már most létező része. A Szovjetben uralkodó tudományos gondolkodás nemzet- és területfeletti. Állami és nemzetközi jog, nemzetközi jog és szovjet világjog - lényegükben azonos fogalmak. Bockhoff megállapításainak a középpontjában ott áll a határozott tény, hogy a Szovjetunió nemzetközi világforradalmi központ, amely az államok megszüntetésére tör, ha kell: erőszak és forradalom útján. Oroszország tehát ma éppen ellenkezője annak, amit államon értünk, nevezetesen: aktív ellenállam! A mai átmeneti korszakban a szovjet tagállamok még rendelkeznek az 1918. évi alkotmány 2. és az 1923. évi alkotmány 3. cikke értelmében a szuverenitás csekély fokával, de ez csak látszat-szuverenitás, amely a szovjet világjog remélt fejlődésével teljesen meg fog szűnni.

Láthatjuk tehát, hogy nemzetközi jogelméletein keresztül is átviláglik a Szovjet végső célja: megszüntetni a nemzeti különállásokat, és egyetlen szovjet szuverenitást hozni létre. Szerinte csak «emberiség» létezik, nemzetekről nem akar tudni. Ez a felfogás teljesen ellentétben áll a szuverenitásnak azzal az elméletével, amelyet a liberális nacionalizmus magáénak vall. E két elmélet képviseli különben a két végletet, a két szélsőséget. Mert amíg a bolsevizmus hallani sem akar nemzetről, addig a liberális nacionalizmus az «emberiség» valóságát veszi tagadásba. Utóbbival kapcsolatban találóan szögezi le Politis, a neves görög nemzetközi jogász: «Hosszú időn át uralkodott az a helytelen nacionális felfogás, hogy az államok csak olyan mértékben vannak alávetve a nemzetközi jog szabályainak, amilyen mértékben szabad beleegyezéssel elismernek egy fölöttük álló egyetemes jogrendet.» [3] Még határozottabban utal a liberális nacionalizmus tévedésére Delos, a lille-i katolikus egyetem tanára, amikor kijelenti: «A nemzetközi életnek századokon át kellett tűrnie az individualizmus túlhajtásait, amely kizárólag a nemzetet tartotta szem előtt, és a korlátlan szuverenitás elgondolását tette magáévá. Pedig a helyes felfogás az, hogy az államok felett nemzetközi közösség is létezik, melynek alapjait a természetjogban találjuk meg.» [4]

A sokat vitatott, s gyakorlati szempontból is oly nagy jelentőségű kérdésben a helyes felfogást nyilvánvalóan a katolikus bölcselet képviseli, amely fokozatos fejlődésében tisztázta a nemzetre és az emberiségre vonatkozó politikai és nemzetközi jogi igazságok, illetve tételek viszonyát, elvetette magától a szélsőséges kilengéseket, s az arany középúton kereste és találta meg a kiegyensúlyozó megoldást.

Szent Ágoston a «De civitate Dei» 4. könyvében azt kívánja, hogy a nagy római világbirodalom helyébe támadjanak különálló királyságok, és ezek lépjenek szoros kapcsolatba egymással. Az ő nyomán haladva Vittoria dominikánus jogtudós az államok kölcsönös függésének szükségességére mutat rá. Suarez, a XVI. századi jezsuita állambölcselő a «De caritate» és a «De legibus et Deo legislatore» című munkáiban már kifejezetten hirdeti az emberi nem politikai és erkölcsi egységét. A keresztény ókor és középkor e kiváló szellemei nem tagadják a nemzetek és az államok létezésének a szükségességét, de határozottan és megalkuvás nélkül hirdetik az emberiség egységének, a keresztény univerzalizmusnak felemelő gondolatát. Az emberiség egységét hirdeti Taparelli is, [5] aki már annak külső kifejezésére valami intézményt is szeretne látni. Ez az intézmény az államok fölötti közjó szolgálatában különböző előjogokkal rendelkeznék.

Érdekes felvonultatni a mai katolikus állambölcselők és nemzetközi jogászok elgondolásait ebben a kérdésben. Schilling Ottó helytelennek minősíti a korlátlan szuverenitás tanítását, s ezért a kommunista nemzetköziség és a túlzó nacionalista felfogás között a helyes középút hirdetését tartja szükségesnek. [6] Verdross Alfréd bécsi egyetemi tanár a genfi Nemzetközi Jogtudományi Intézetben tartott előadásában annak a véleményének adott hangot, hogy az államok mellett szükség van a nemzetközi jogközösségre is. Szerinte a szuverenitás nem más, mint a jogkörnek, a hatáskörnek bizonyos mennyisége, amelyet az állam a nemzetközi jogközösségtől nyer. Vecchio Giorgio római egyetemi tanár szerint a nemzetek mellett szükség van a nemzetközi társadalom kifejlődésére is. Ennek a fejlődésnek egyik állomása a Nemzetek Szövetsége, de van egy ennél még szélesebb körű, bár kevésbé határozott közösség is: a nemzetközi jogközösség. Ez utóbbinak és az államnak kapcsolatát legélesebben Le Fur Louis párizsi egyetemi tanár fejti ki. Elmélete a juxtapositio-s elmélet néven ismeretes. Le Fur azt tanítja, hogy az államokkal párhuzamosan jelentkezik a nemzetközi jogközösség, az emberiség egyetemességének gondolata. Az államok szuverenitása mellett a nemzetközi jogközösségnek is megvan a területe, melyet a természetjogtól nyert.

A keresztény bölcselet szerint - mint látjuk - mind az állam, mind a nemzetközi jogközösség a saját területére korlátozva eredményesen betöltheti hivatását. A nemzetközi jogközösség bizonyos értelemben az államok fölött áll ugyan, de azért nem válik az egyes államok jogainak alanyává. A fölé- és az alárendeltségi viszony semmiképpen sem áll fenn.

A katolikus állambölcselet befolyása és hatása örvendetesen érezhető mind a nemzetközi jog tudósainak, mind a politikai élet irányítóinak gondolkodásán. Bár különböző felfogások uralkodnak a Népszövetségről, a nemzetközi bíráskodás mai helyzetéről, a nemzetközi együttműködés formáiról, mégis észrevehető, hogy egyre többen érzik a nemzetközi jogközösség kifejlesztésének szükségességét, és látják, hogy a nemzetközi törvényhozás, bíráskodás és végrehajtó hatalom mind tökéletesebb fejlődése az emberi boldogulásnak útja. Mindez azonban - állapíthatjuk meg - csak a szuverenitás keresztény értelmezése révén valósítható meg. A keresztény gondolkodás befolyását mutatja egyébként az Állandó Hágai Nemzetközi Bíróság egyik döntvénye is, amely szerint: «a szuverenitás terjedelme a nemzetközi jog fokozott haladásával és a nemzetközi viszonylatok kifejlődésével egyre szűkebbre szorult».

A Szovjet az államok önállóságának megszüntetésével bolsevista világállamot akar létrehozni. A liberális nacionalizmus felfogása szerint csak államok és nemzetek léteznek. A katolikus tanítás a középutat foglalja el: megadja mindenkinek a magáét, s ezzel az egyedül lehetséges megoldást nyújtja, mert míg egyfelől a nemzetek és államok létezésének a természetjogban való gyökerezését vallja, másfelől az «emberiség» fogalmának, mint univerzálénak reális tartalmat tulajdonítva, a nemzetközi együttműködés és az összetartozóság hirdetésével a világbékét és az egyetemes jogrendet szolgálja.

*

[1] Nibelungen Verlag, Berlin, 251. l. 

[2] I. m., 126. l.

[3] Politis: Les limitations de la souveraineté.

[4] La Société Internationale, 116. l. 

[5] Il Saggio Teoretico di Diritto Naturale, 6. fejezet.

[6] Schilling O.: Christliche Gesellschaftslehre. 

*

In Katolikus Szemle, 52. évf., 7. szám (1938),  441-443.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés