Ezzel szemben egy nyílt konzervatív politikának már kevesebb rezonanciája van. Ha ma valaki nálunk kifejezetten konzervatív mozgalmat próbálna megindítani, nem kellene hozzá nagy jóstehetség, hogy vállalkozása fiaskóját előre megmondjuk. Vannak ugyan nálunk is egyes társadalmi rétegek, amelyek szinte hivatalból, évszázados beidegzettségből konzervatívnak tartják magukat, ide tartozik a nagybirtokosok jó része, s a magas bürokrácia - de ezek a tényezők távolról sem elegendők arra, hogy szélesebb kihatású konzervatív mozgalmat rájuk támaszkodva meg lehessen indítani.

A konzervatív politika így elszigetelt képviselői folytán a fórumi frazeológiában a népi politika antipólusaként jelentkezik. A közélet handabandázó demagógja megelégedhetik a problémák ilyen leegyszerűsítésével, hiszen mindkét politikai fogalomból csak a jelszóvá zsugorodott elnevezés érdekli őt, s ehhez kapcsolja a maga primitív asszociációit, de ha a gondolkodó ember e két fogalom tartalmát kezdi vizsgálni, s éppen a mai koráramlatokon keresztül, akkor egész meglepő összefüggésekre fog rájönni.

A mai korszellem ugyanis egészen másként értelmezi a nemzeti gondolatot, mint a most letűnőben lévő, s éppen ez a fő jellegzetessége. Az előttünk járt, háború előtti kor a maga liberális-individualista eszmevilágának megfelelően a nemzetben nem egy organikus egészet, nem egy szerves kapcsolatot látott, hanem csak egyének gyűjtőfogalmát. Nacionalizmusa ezért csak felületes volt, külsőségek után indult. A közösségi gondolat háttérbe szorítása mellett az egyéni szabadság minél nagyobb fokú kiteljesítése volt a fő törekvése. Ez a szemlélet azonban már erősen a múlté. A nagy változást a világháború hozta. A világháború drasztikus-brutális erővel mutatta meg, hogy az egyén sorsa mennyire csak függvénye a köznek, a köz sorsa mennyire determinálja az egyént. De a lövészárkok népe egyúttal megtanulta a nagy vérzivatarban azt is, hogy csak az összefogás segít, a vállnak vállhoz való feszítése, s a háborúból az új szolidaritás érzésével jöttek haza az embermilliók, hogy ez a bajtársi szolidaritási érzés a nemzeti szolidaritás tudatává váljon. Így lett a világháború nagy élménye az új politikai gondolkodásnak megindítójává. Hozzájárult ehhez még, hogy a győztes államok, a nagy nyugati liberális-demokráciák, a Párizs-környéki békékben hosszú időre kompromittálták ezt a politikai rendszert. Sokfelé úgy üdvözölték az antant győzelmét, mint a liberális demokrácia diadalát, a legyőzött államok is sietve próbálták a maguk állami szervezetét a győztes nyugati államokéhoz hangolni, azonban a Párizs-környéki békék keserű kiábrándulást hoztak. Clemenceau és társainak mohó és tudatlan imperialista telhetetlensége egyfelől, Wilson és Lloyd George végzetesen dilettáns tehetetlensége másfelől egyszerre frázissá devalválta a liberális demokrácia eszméit, amelyeket fennen hirdettek, de amelyeket oly rútul elárultak a képviselőik akkor, amikor igazán kezükben volt a világ sorsa. Teljesen igaza van a nagy spanyol gondolkodónak, Madariagának, amikor azt írja a Hierarchie ou demokratie című munkájában, hogy a XIX. század gondolatvilágában gyökerező demokrácia nagy lejáratói a Párizs-környéki békék voltak. »Hirdették a szabadságot, a népek önrendelkezési jogát és gyarmatokat foglaltak, s mindenféle bizonytalan információk hatása alatt birodalmakat szabdaltak fel, népeket tologattak át megkérdezésük nélkül az egyik államból a másikba, demokráciát hirdettek s a Wilson-Clemenceau-Lloyd George triumvirátus autokrata tirannusok gyanánt gyakorolta a hatalmat a világ felett.«

Míg a világháború élménye inkább érzelmi síkon vetett ágyat az új politikai gondolkodásnak, addig a Párizs-környéki békék az értelmi síkon kezdették meg az előző kor által ideálisnak látott politikai rendszerek felszámolását. A háború és béke kohójából a lejárt, kompromittált individualizmussal szemben egy új nacionalizmus gondolata alakult ki, mely a nemzetben már nem véletlenül egymás mellett lakó, történetesen egy nyelvet beszélő egyének laza keretét, hanem olyan, az egyének felett álló organizmust látott, melyet szerves szubsztancia, egy valóságosan létező történelmi képződmény, a nép tölt ki. Az egyén elsősorban mint nemzettag jut értékeléshez, a nemzettagokat pedig egy magasabb rendű szolidaritás fűzi össze, amely szolidaritás minden nemzettagot megvédeni igyekszik, s gátat vetve a liberális «laissez faire«-nek, szociális igazságot törekszik minden egyes nemzettagnak szolgáltatni.

A szolidaritás a nemzettagok felé, az egyik karakterizáló vonása az új nacionalizmusnak, a másik a nemzettagok összességének a nép felé, ennek a szuperindividuális lénynek új szemléletű értékelése, amelynek következménye a sajátos népi jellemnek, népi egyéniségnek az állam szervezésében való érvényesítése. A felületes nacionalizmusú liberalizmus korában az egyes államok, tekintet nélkül az államfenntartó nemzetet alkotó nép sajátos karakterére, elkápráztatva a liberalizmus nagy dinamikájú eszméitől, sorra másolták le a francia parlamentáris alkotmány sémá[i]t, s nem törődtek azzal, hogy ennek a rendszemek nincs minden nép pszichéjében gyökere. Nincs tehát abban semmi csodálatos, hogy amint a nacionalizmus befelé fordult, intenzitása kimélyült, amint a saját népi gondolattal telítődött, akkor ezek a papiros alkotmányok kártyavárakként omlottak össze, hogy helyet adjanak olyan állami berendezkedésnek, amely az illető nép különleges egyéniségének, történelme által kiformált sajátos lelkiségének megfelel. A modern korszellemet ez az új nacionalizmus márkázza, amelynek tartalma tehát az individualista gondolattal szemben a közösségi szolidaritás eszméjén alapuló népi gondolat, s ez a gondolat azután egyformán érezteti a maga jellegzetes hatását a szociális, gazdasági, kulturális és politikai vonatkozásokban.

A liberális individualizmussal szemben ma a népösszesség gondolata lüktet a nacionalizmusban, az alaptónusát képező nemzeti szolidaritási eszméjének megfelelően elsősorban szociális színt kölcsönözve neki. Ennek az új népi nacionalizmusnak az érvényesülése bármily paradoxonként hangzik is, végeredményben nem más, mint a konzervatív elv szükségképpeni diadalra jutásának a kifejezése, ennek az elvnek a korszerű megfogalmazására.

Mert mi a konzervativizmus igazi értelméről a nagy magyar politikatudósnak, Concha Győzőnek a tanítását fogadjuk el, aki Hegel hű tanítványaként, annak módszerét átvéve, a fejlődés dialektikus menetében a konzervatív és liberális elv küzdelmét látja. A társadalom fejlődésének alapproblémája: az egyén viszonya a társadalomhoz. A konzervatív elv az öszszességből indul ki, annak előbbrevalóságát vitatja, a liberális az egyénből, s az egyéni boldogulást tartja mindennél előbbre helyezendőnek. A konzervativizmus tehát az összesség gondolata, a liberalizmus az individualizmus eszméje. A történelem folyamán állandó harcot vív e két gondolat, s hol az egyik, hol a másik érvényesül, s mivel »Weltgeschicht ist Weitgericht«, ez az érvényesülés a történelem logikájából folyóan mindig szükségszerű is. Természetesen az összességi elv és az individualista elv a történelem folyamán más és más formában, más és más néven tűnt fel, de ez a lényegen nem változtat.

A háború előtti korban még az individuális, tehát a liberális elv volt az uralkodó, napjainkban pedig a konzervatív elvet diktálja a népi tartalmú nacionalizmus gondolatában a korszellem. Téves és tudománytalan felfogás tehát a konzervativizmusban a meglévőhöz való csökönyös ragaszkodást látni, olyan politikát, amely a fennálló rendet, a jelenlegi viszonyokat akarja »konzerválni«, vagy éppen visszafejleszteni. Ez a konzervativizmusnak a reakcióval való összetévesztését jelentené. A konzervatív ember azonban másképpen reformál, mint a liberális. Nem dokiriner dogmatizmus vezeti a reformálásban, mint a liberálist, aki ezért annyire hajlamos külföldi példák kopírozására, hanem mivel az összesség, a nép, ez a történelmi valóság lebeg előtte, annak specialitásához szabja reformmunkáját. Tekintetbe veszi annak történelmi egyéniségét, abból organikusan fejleszt előre, a múltba építi a jövőt, s éppen ezért több reformmunkájában a realitás. Reformjainak gyökere van a népi mentalitásban, az új nem idegen. Historikus szemléletéből következőleg tiszteli és védi a tradíciókat, mert tudja, hogy azok a jelenből a múltba ívelő híd pillérei, tehát a népi azonosság és ősi folytonosság biztosítékai. De a bennük megnyilvánuló szellem primér hajtása a népléleknek, s ezért a rajtuk esett sérelem a nép lelkén, sokszor teljesen irracionális, de mégis igen mélyen gyökerező érzelmein üt sebet. A konzervatív reformmunkát nem elvont teóriák, hanem konkrét adottságok irányítják. Mivel előtte mindig az összesség, és sohasem az egyén, vagy az egyének egy csoportjának az érdeke lebeg, az összesség érdekében akár a legmerészebb reformra is kész. Ennek a nagy lendületű konzervatív reformpolitikának a legreprezentánsabb egyénisége történelmünkben Széchenyi, aki a jobbágyság felszabadításának, a magyar történelem eddigi legnagyobb szociális reformjának volt az előharcosa, éppen az összesség érdekében, mert a parasztságban látta ő a »magyarság utolsó zálogát, reményét, fenntartóját« (Stádium).

A külföldön lejátszódó nemzeti forradalmak és a nyomukban kialakult rendszerek alapelvei is a fent kifejtetteket igazolják. A hitlerizmusról és módszereiről meglehet a véleményünk, de kétségtelenül a német nép egyénisége sokkal inkább ebben jut kifejezésre, mint a weimari demokráciában; a hitlerizmus és gondolatvilága erősen belenyúlik a német múltba, s ők tudatosan ápolják is a német népi tradíciókat. Ezek felett értékítéletet lehet gyakorolni, de maga a tény nem lehet vitás. Hitlerizmus éppen anynyira konzervatív mozgalom ebben az értelemben, mint az olasz fasizmus, amelyben különösen sok a konzervatív elem, vagy az osztrák Dollfuss-Schuschnigg-rendszer. S ezek a mozgalmak éppen az empirikus példái is a modern konzervatív politikának a népi politikával való azonosságára. Mert ezek a mozgalmak [sic!] mindegyikére közösen jellemző, hogy nem a felsőbb osztályok ügyei, hanem »plebejus« mozgalmak, a nép legszélesebb rétegeiben van a gyökerük, s minden téren a népösszesség sajátos egyéniségéhez szabják rendszerüket. Így válik az új nacionalizmus eszmeköréiben a nép, amely alatt régen csak az alsóbbrendű társadalmi osztályokat értették, átfogó fogalommá korszerű konzervatív elvű népi politika által, holott a liberális korszakban a gyakorlati konzervatív politika viszont a társadalom felső osztályainak az ügye volt, gyakran messze eltávolodva az igazi elvileges konzervativizmustól.

Ha most mindebből a tanulságokat akarjuk levonni, akkor arra az álláspontra kell helyezkednünk, hogyha korszerű politikát akarunk folytatni, akkor az nem lehet más, mint egy népi tartalmú konzervatív politika. Ez nálunk természetesen egész más alakban és tartalomban fog jelentkezni, mint a külföldön, amint ez [a] mindenben a régi individualitást kereső korszerű népi nacionalizmus alapelvéből következik. Már Bölcs Leó azt írta, hogy a magyarság jellemének a szabadságra és önkormányzásra való törekvés domináló vonása, s ezt a jellemvonását a magyar nép mind a mai napig megőrizte. A korszellemnek az a parancsa, amely a németek számára például a parancsuralmat írja elő, az a mi számunkra a parlamentarizmust rendeli, és az ősi alkotmányra, a magyar történelmi jellem hű tükörképére utal. Ha mi a magunk népi individualitásának megfelelő kormányrendszert akarunk kiépíteni, azt csak ősi alkotmányunk alapján, annak a magyarság lelkéből kisarjadt alapelvei útmutatása szerint tehetjük meg. Napi problémaként ebből az következik, hogy a nép minél szélesebb rétegeit kapcsoljuk be az alkotmányos államéletbe, minél szélesebb rétegek számára tegyük kinccsé alkotmányunk értékeit. E probléma megoldására elsősorban egy demokratikus, becsületes, tiszta, titkos választójog szolgál. Ideálisan felfogva, ez ma konzervatív követelés.

De a népösszesség javát kereső modern konzervatív politikának nemcsak az államszervezés terén kell a maga elveit érvényesíteni, hanem szociális téren is. Gondolunk itt népművelési, népegészségügyi intézkedésekre, de főként új munkabérpolitikára és a kisbirtokosok társadalmi rétegének megerősítésére. Különösen, ha a bolsevizmus veszedelmét figyeljük, akkor kell észrevennünk, hogy amint a múlt században a Széchenyi által megszabott konzervatív iránynak alapvető követelése volt a jobbágyság felszabadítása, úgy a mai konzervatív politikának is szükségszerű célja kell, hogy legyen a szociális szellemű új gazdaságszervezés, mert ma ez a legfőbb ereje a nemzetet konzerváló, megtartó és jövőjét biztosító tényezőknek.

*

In Országút, 2. évf., 9. szám (1936), 29-31.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés