A bolsevizmus születésének első percétől fogva a mai napig az emberi jogok legelkeseredettebb ellensége, a szabadság eszméjének és a szabadságjogoknak lábbal tiprója, világrendünk tudatos és erőszakos, sőt veszélyes felforgatója volt, s minden erejével az európai keresztény világnézet és kultúra megsemmisítésére tört. Mégis: a veszélyeztetett államok nemcsak megtűrték, hanem üzleti érdekből sokszor még támogatták is. A tárgyalóasztalnál diplomata köntösbe bújt szovjetkövetek fedezete és védelme alatt a szovjet-propaganda legkipróbáltabb ügynökei árasztották el Európát azzal a céllal, hogy a tárgyaló felek országaiban a rend és a nyugalom ellen alattomban, de feltétlenül lázítsanak. A demokratikus államok öngyilkos nemtörődömséggel tűrték és tűrik, hogy világnézetük és eszméik ellensége becsempéssze országaikba legügyesebb és legelszántabb ügynökeit, akik belülről bomlasztják és aknázzák alá állami szervezetüket.

A demokráciák az önbizalom teljes hiányában szenvednek, mintha megingott volna hitük, eszmei alapjuk időtállóságában és igazában. Ezért késlekednek kezdeményezni egy, a szabadság örökértékű eszméjén felépülő összefogást, hogy ennek valóra váltásával közösen mentsék meg az európai civilizációt. Az önérdek fel nem ismerése, és még inkább az önbizalom hiánya, továbbá az ennek folyományaként jelentkező letargia nyújtotta a Harmadik Birodalomnak azt a lehetőséget, hogy kiragadva a kezdeményezést az erre hivatottabbak kezéből, összefogásra hívja fel a még nem bolsevizált népeket a bolsevizmus ellen. Pedig kétségtelen, hogy egy eredményes összefogás sikerét csak egy összefogó nagy gondolat közössége adhatja meg: a szabadság eszméje, mely évszázadok véres harcából született, és európai kultúránk közkincse, a legalkalmasabb arra, hogy egy bolsevistaellenes közös front összefogó kapcsává legyen. Ám ahhoz, hogy ilyen alapon megteremtődhessék valamilyen eredménnyel biztató megmozdulás, mindenekelőtt az volna szükséges, hogy az európai kultúrában élő államok felismerjék a Szovjetnek egész Európát és minden európaiságot alapjában megtámadó veszedelmét - belássák, hogy a szabadságnak, az egyéniség tiszteletének, a keresztény értelemben vett emberi méltóságnak és az egyenlőség eszméjének legelszántabb ellensége a feléjük báránybőrt öltő Szovjetbirodalom; hogy a demokráciák életérdeke a bolsevizmus gyors likvidálása. Át kellene érezniük a szabadság és a demokrácia eszméjében rejtőző óriási erőt, hogy kishitűségük és közönyük helyett, eszméik és létük megmentésére szembe merjenek fordulni a puszta erőszakon felépült bolsevista diktatúrával. Ezzel a szervezett bátorságukkal valóban biztosíthatnák Európának kilengésektől mentes fejlődését, és gátat vetnének a reakció folyományaként természetesen jelentkező, és állandóan szaporodó jobboldali szélsőségek keletkezésének is. A demokráciák hit nélkül elvesztik a harcot. Itt is igaz, hogy aki nem hisz, elkárhozik. A diktatúráknak viszont legnagyobb erejük, hogy hisznek önmagukban.

Az antibolsevista harcban a demokráciák természetes, sőt természetfeletti szövetségese a katolikus egyház, és általában a kereszténység. A keresztény Hit erőforrásai a harc kimenetelére döntő jelentőségűek. A keresztény világnézet ellentéte és mérkőzése a bolsevizmussal nem mai keletű, és természeténél fogva, élet-halál harc. A bolsevizmus erőszakos és engesztelhetetlen ellensége a kereszténység minden felekezetének, mindazoknak a vallási, erkölcsi és kulturális értékeknek, amelyek minden keresztény felekezetnek közös kincsei. Nem kétséges, hogy a közös ellenség közös frontra állítja őket.

A szabadság és a kereszténység eszmehordozóinak összefogásából megszülethetik az a szilárd eszmei alappal bíró, megfelelő szellemű és egyéb fegyverzettel rendelkező összefogás, amely Európát és az egész világot annyiszor panaszolt válságának végéhez közelíthetné. Európa válsága, végeredményében és eredendően az eszmék összezavarásából származó lelki krízis, melyet a bomlasztó törekvéseiben nyughatatlan bolsevizmus szüntelenül táplál, mélyít és kihasznál. Ennek megszüntetését nem hozhatja meg más, mint az értékálló, közös eszmék alapján létrejött keresztény és demokratikus egységfrontnak győzelme, ami pedig a kommunizmus likvidálásával egyértelmű. Bolsevizált lelkekkel nem lehet antibolsevista csatát nyerni, és közös eszmei alap nélkül a kommunista világi hatalmat letörni. A keresztény demokráciák történelmi hivatása és feladata, hogy véget vessenek a bolsevista veszedelemnek, és ezzel önmagukat is megmentsék.

*

In Országút, 2. évf., 8. szám (1936), 3. o. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés