«A Habsburg-Monarchia, Kelet és Nyugat közt ugyanaz lévén helyzete és szerepe, mint a középkorban a magyar királyságé, a külpolitikában a magyar történet talajára telepedett át, s az Árpádok és Anjouk koncepcióit sajátította ki. (…) A múlt század osztrák, majd osztrák-magyar nagyhatalma nem volt egyéb, mint a cseh és osztrák-német tartományokkal bővült, és magyar színezetétől megfosztott középkori magyar nagyhatalom új jelentkezési formája. A Monarchia törzse Magyarország volt, s külpolitikai problémái is magyar problémák voltak, de - sajnos - ezt a tényt a hatalom birtokosai nem ismerték fel, s ezért a Monarchia politikája hamis vágányra siklott.» [1]

A Habsburgok nyugati térvesztése azonban nemcsak e most vázolt, s külpolitikai vonatkozásban érvényesülő magyar koncepció elsajátítását tette számukra időszerűvé, hanem belpolitikai tekintetben is csakhamar kitűnt a szentistváni államszervezés egyedül célravezető volta a Duna-völgyi viszonyok között. A magyar honfoglalás időpontjában, s később Szent István idejében is Nyugaton, a vallás gondolatának uralkodó jellege folytán, a szupernacionális-univerzális kormányzati elv alkalmazása nem ütközött komoly akadályba, s nem hívott ki maga ellen sehol jelentősebb ellenállást. Nálunk azonban, ahol a kereszténység még nem ereszthetett mélyebb gyökereket, s ahol a még el nem csendesedett népvándorlási harcok nyomán a törzsi-faji-nemzeti szempontok sokkal jelentősebbek voltak, az univerzális kormányzati elv megvalósítása sokkal több nehézségre talált. Hogy ennek dacára Szent István mégis hiány nélkül magáévá tudta tenni a Nyugat viszonyaira szabott «Imperium Romanum» univerzális kormányzati eszméjét, s azt a teljesen más és sokkal nehezebb hazai viszonyokra is tudta alkalmazni, ez annak köszönhető, hogy Szent István lángelméje az «Imperium Romanum» eszméje mellé, illetve helyébe oda állította az «Imperium Hungaricum» gondolatát. S míg Nyugaton a pápa és a császár hitbeli egycélúsága hosszú időn át reális valósággá tudta tenni a «Pax Romana» ideálját, addig Keleten a pápa és a magyar király harmonikus együttműködése valósította meg a «Pax Hungarica»-t, mint a magyar nagyhatalmi és birodalomszervezési rendszer vezérgondolatát, amely lehetővé tette a kis nemzetek fennmaradását és szabad fejlődését.

«Honnan gyarapodott kezdetben a római birodalom - mondja Szent István a fiához intézett intelmek között -, s hogyan jutottak a római királyok a dicsőség olyan magas fokára, ha nem úgy, hogy a világ minden tájáról sok bölcs és nemes idegen sereglett hozzájuk? Bizony, Róma mai nap is szolgálóleány volna, ha Aeneas ivadékai fel nem szabadítják. A legkülönbözőbb tartományokból jönnek hozzánk vendégek, s különbnél-különb nyelveket, szokásokat, fegyvert és tudományt hoznak magukkal. (…) Parancsolom azért, fiam, hogy jóakarattal istápold és tisztességesen tartsd őket. Hadd lakjanak nálad örömestebb, mint másutt. Mert ha te le akarod rontani, amit én építettem; ha szétszórod, amit én gyűjtöttem, bizony mondom neked: nagy kárát vallja ennek az ország.» [2]

A legtisztább és legkeresztényibb értelemben vett kormányzati univerzalizmus ez. Szent István politikai lángelméje - egyházi irányítás mellett, de minden nyugati hatalmi befolyás nélkül -  felismerte e gondolat integráló erejét, s azt politikájának alapjává tette. A Habsburgoknak a restauráció kérdésével kapcsolatban manapság sokat és méltán emlegetett univerzalizmusa sokkal inkább ebből a szentistváni magyar, mint a nyugat-római forrásból táplálkozik. Közép-Európa népeit nem a Habsburgok, hanem az Árpádok és az Anjouk ölelték egybe elsőnek. Az új Közép-Európa körvonalait is elsősorban ennek az elképzelésnek határainál kell keresnünk, s a szentistváni hungarizmus perspektívájába illesztve kell a Habsburgok jövőbeli közép-európai misszióját vizsgálnunk.

Hogy ez a szemléletmód mennyire jogosult, s mennyire történelmi, az kitűnik a magyar közjog idevonatkozó rendelkezéseiből is. A középkori és újkori magyar állam területe, mint ismeretes, az anyaterületből, a kivált és kapcsolt részekből és a mellék- vagy hűbéres országokból állt. Így Magyarország területéhez még hozzátartozott a régi Szlavónia vagy Tótország, új Szlavónia, Horvátország, Dalmácia, Fiume, Buccari, Ráma vagy Bosznia, Szerb-, Kun- és Bolgárország, Halics és Ladoméria, vagyis a mai Közép-Európa legnagyobb területe. Így «Magyarország - írja ugyancsak Hóman – Kelet-Európa vezérlő hatalmává nőtt, s a Balkánon a keleti császárság egykori hatáskörén osztozott a latin császárokkal. A magyar hatalomnak ez a gyarapodása és a latin császárság egyidejű megszervezése egyértelmű volt a nyugati kultúrszféra határainak a Fekete-tengerig, s a Dnyeper-vonalig terjesztésével. Orosz, kun, bolgár és szerb földön a magyar király csapatai a nyomukban járó latin szertartású térítő szerzetesekkel együtt a nyugati kultúra, a nyugati szellem előőrsei voltak, s ha a fejlődés ezúton haladhat tovább, mind e területek végérvényesen bekapcsolódhattak volna a nyugati kultúrkörzetbe.» [3] Ezekben a magyar Szent Koronához szoros vagy kevésbé szoros kapcsolattal fűzött országokban a magyar király nemcsak politikai és katonai hatalmat gyakorolt, hanem egyházi főkegyúrisága is elismerésre talált, amennyiben e területek püspökeit ő nevezte ki. Ez a joga képletesen a hűbérállamok elveszte után is megmaradt, mivel az egykor fönnállott római katolikus püspökségek címére a király az 1918-iki összeomlásig címzetes püspököket is neveztetett ki.

A vallás, illetőleg a katolicizmus összefogó ereje tehát a császárság intézményénél fogva nemcsak Nyugaton, hanem a magyar királyok hatalma folytán keleti Közép-Európában is érvényesült. Ez a vallási kapocs fűzte hozzánk elválaszthatatlanul a tót és horvát nemzetet, ez volt az alapja a már I. Béla alatt kezdődő, és ettől kezdve hosszú évszázadokon át fennálló lengyel-magyar kapcsolatoknak, s ennek a körülménynek volt döntő szerepe abban is, hogy a mohácsi vész után a pogány-keleti orientáció helyett a katolikus-nyugatit választottuk. A magyar külpolitika minden kezdeményezésében és akciójában megjelent a katolicizmus szempontja. Nemzeti értékállományunk integráns részét képezi tehát a nyugati latin kereszténység.

*

Nagy kérdés azonban - vethetné közbe valaki -, hogy nem anakronizmus-e a XX. században a vallásról, mint külpolitikai integráló elvről és erőről megemlékezni. Vajon a humanizmus, felvilágosultság, racionalizmus és materializmus eszméi, a liberalizmus, a nacionalizmus és a szocializmus politikai és gazdasági vonatkozásban nem seperték-e el végleg a vallási kapcsolatokat? Hiszen az európai történet utolsó kétszáz éve állandó küzdelem a múlt formái és értékelési rendje ellen, osztályok, nemzetek és népek kelnek fel és találnak egymásra a nemzetiség és osztályharc új mítoszában, és a múlt összekötő erői szinte máról holnapra tűnnek el a történelem szeszélyes forgatagából. A közép-európai egységet hosszú évszázadokon át biztosító dinasztikus és vallási szempontok elhalványulnak, és átadják helyüket a nemzeti törekvéseknek, amelyek elég gyorsan faji mozgalmakat is létrehívnak, s Nyugaton a pángermanizmusban, Keleten a pánszlávizmusban kulminálnak. Az európai liberalizmussal karöltve járó pozitivizmus hitbeli közönyt terjeszt, s áthidalhatónak hirdet a faji gondolat jegyében nemcsak minden vallási, de kulturális ellentétet is. Az ortodox bizánci szlávság így nyújtja ki kezét [a] nyugati-latin-germán kultúrkörben élő testvérei után, és az egységesítő germán-porosz militarizmus ekkor indítja meg a «kultúrharcot» a germánság vér és szellem szerint legtisztább csoportja, a déli németség ellen.

A nemzeti és faji szempontoknak ebben a túlzott kultuszában Közép-Európa még nem látja tisztán a reá váró nagy veszélyt, nem ismeri fel a közép-európai kis népek szabadságát és fennmaradását veszélyeztető nagyhatalmi érdekek előtérbe nyomulását. Egy ideig kritika nélküli, engedelmes és tehetetlen játékszere lesz a «faji ideáknak», s ezek csődbe kergetik azt a közép-európai-Dunavölgyi államrendet, amely hivatását - európai szempontból is - ezer éven át mindenkor sikeresen betöltötte, s amelyet egészséges reform útján a nemzeti szempontokat is érvényre juttató új rend bázisává tehetett volna meg a politikai találékonyság. A század azonban doktrínákon lovagol, s nem számol az élet reális valóságaival. Nem látja meg Közép-Európa különleges jellegét, nem ismeri fel ennek úgy Kelettől, mint Nyugattól bel- és külpolitikai tekintetben erősen különböző és teljes elütő voltát, nem számol e terület gazdasági egységével, közös történelmi múltjával és hitbeli, valamint kulturális homogenitásával, figyelmen kívül hagyja az orosz és német nagyhatalom közé ékelt «ütközőállam» jellegét, s így azt a szempontot is, hogy Európa és a béke érdekében sem kívánatos megbontani ezt a sok ellentétes érdek ütközőpontjába állított ősi nagyhatalmi államegységet, és felhígítani kishatalmi konglomerátummá. Csak azok látják a jövőt - írja Stefan Zweig kitűnő Fouché-életrajzában -, akik helyesen ítélik meg a múltat. A múlt helyes megítéléséhez azonban hozzátartozott volna az is, hogy a XX . század, de legelsősorban a létérdekében érintett Közép-Európa felismerje az Árpádok, Anjouk, Hunyadiak és Habsburgok Duna-völgyi politikájának értelmét és jelentőségét, hogy e dinasztiák univerzális politikai szemléletében ráismerjen e terület különleges kormányzati formájára és stílusára. «Ha a Habsburgok egyetemes történelmi szerepét és jelentőségét vizsgáljuk - írja Pethő Sándor -, akkor, ha nem vakítja el szemünket a történelmi elfogultság hályoga, rájövünk, hogy Közép-Európa kis népei között, amelyek nem voltak olyan hatalmasok, hogy élhessék a maguk kizárólagos életét, sem olyan jelentéktelenek, hogy belenyugodjanak egy nagyobb nemzetcsaládba való felszívódásba, ők képviselték az egyensúlyi gondolatot, az egymásra való utaltság törvényét, azt a geopolitikai szükségességet, hogy a Duna vízrendszerének országai és tartományai egy gazdasági és politikai védőtestben egyesüljenek.» [4] Ez a kölcsönös megegyezés biztos létet, gazdasági erőgyarapodást, kulturális megerősödést, valamint hit- és lelkiismereti szabadságot biztosított az itt élő népeknek.

A magyar királyi és osztrák császári méltóságban megnyilatkozó katolikum egyetemes, emberséges és türelmes tudott lenni sokszor még [a] saját érdekével szemben is, és a keresztény uralkodó tárgyilagossága győzedelmeskedett minden faji és felekezeti elfogultságon. A magyar királyi hatalom azonban nemcsak a vallásilag közönyös XIX. és XX. században adta tanújelét türelmének és emelkedetten méltányos állásfoglalásának, hanem abban a XVI. és XVII. században is, amikor Nyugaton az érdekelt népek és dinasztiák között a legpusztítóbb háborúk dúltak.

«Nálunk  -írja Andrássy Gyula gróf - más a helyzet. (…)  Az üldözés nem oly kérlelhetetlen, mint egyebütt, igazi vallásháborúig egyáltalában nem fokozódott (…), mint Franciaországban, Németországban vagy Angliában. A nemzet józanságának a jele, hogy Miksa itt, reakció támasztása nélkül, türelmes lehet. (…) A katolikusok, mikor még többségben vannak, nem követelik a hozott törvények szigorú végrehajtását, mint ahogyan másutt tették. (…) A  magyart nemzeti szempontok irányítják. Az ország kettéosztása sem történik felekezeti alapon, hanem politikain. (…)Az 1554-iki országgyűlés, amelynek többsége még katolikus lehetett, mert a katolikus vallás érdekében hoz törvényeket, a protestáns Nádasdyt választja meg nádorrá. A politikai tekintetek szerint szavaznak a rendek, és nem a vallásiak szerint. A király tanácsában nagy számmal ülnek protestáns urak, és a püspöki állások betöltése kérdésében véleményt nyilvánítanak. (…)Politikai ösztönünk többet ért nálunk, mint másutt a műveltség, mert vezető embereink nagyobb körét irányította, mint ezen korban másutt, az értelmi fejlettség.» [5]

S valóban, érdekes jelenség: a magyar király türelmesebbnek és univerzálisabbnak bizonyult a maga területén, mint a vele egyszemélyű császár. A nemzet és király ilyen fokú vallási türelme tette lehetővé a későbbi századokban is a katolikus Habsburg-háznak hazánk nem katolikus felekezeteivel való minden súrlódástól mentes érintkezését, és azt, hogy az 1867-iki kiegyezés után az «ortodox dualista politika» megóvásában a dinasztia olyan exponáltan protestáns politikusokra támaszkodjék, mint Tisza Kálmán, Bánffy Dezső vagy Tisza István.

*

A magyar királyi hatalom katolikus gyökerekből táplálkozó univerzalizmusa az 1918-ban bekövetkezettek dacára sem bizonyult hiábavaló erőfeszítésnek. Az európai gondolkozásban beállott jelentős változások újra a vallási szempontoknak látszanak kedvezni. A katolicizmus eddig elhanyagolt, háttérbe szorított és mellőzött szempontjai újra előtérbe lépnek, és dominálókká válnak. Több volt, mint merő prófécia Wolff Károly részéről, mikor nemrégiben a magyar képviselőházban ama nézetének adott kifejezést, hogy «a katolicizmus - nem mint felekezet, hanem mint meglévő erő és tényállapot - nagy szerepet fog játszani a jövőben a fajok harcában, a nemzetek viszálykodásában, amit nem szabad szem elől tévesztenünk. (…) Foglalkozni kell tehát azzal a nagy szereppel, amelyet a katolicizmus van hivatva teljesíteni a lengyel, a felvidéki tót, a magyar és horvát katolicizmus összefogásában, aminek hordereje sokkal nagyobb, mint a Tardieu-tervé.» [6]

Azok a népek, amelyekről itt szó volt, úgy a múltban, mint a jelenben nemcsak földrajzilag, de lélekben, vallásban és problémáinkat tekintve is, a legközelebb álltak hozzánk. Ismeretes, hogy a pánszlávizmus jegyében megindult magyarországi északi szláv és délszláv propaganda annakidején legelső feladatának tartotta egy hitközönyös «radikális és progresszív» gondolkozású ifjúság felnevelését. A tótság kizárólag szlovák érdekekért küzdő turócszentmártoni csoportja erős felekezeti jelleggel bírt, s együtt is dolgozott a magyar egyházpolitikai törvények elleni harcban a teljesen katolikus színezetű magyar Néppárttal. Ezt a sok reményre jogosító katolikus magyar-tót együttműködést tette később illúzóriussá a Néppárt bukása és a Masaryk vezetése alatt álló, a szlovákok turócszentmártoni csoportját háttérbe szorító, a cseh-tót közösség alapjára helyezkedett radikális «ifjú-tót» mozgalom. [7] Hasonló volt a helyzet Horvátországban is. «A horvát ifjúságnak szélső radikális, egyházellenes, szocialista és nemzetközi mentalitású elemei voltak főtényezői a jugoszláv álarc alatt folyt nagyszerb agitációnak.» [8] Az északi szláv és délszláv népek között megvalósult uniók mindenütt vallási sérelmeket vetettek felszínre. A katolikus tótság vallásos érzékenységét a «demokrata-polgári» prágai kormányzat éppen úgy nem méltányolja, mint a pravoszláv szerbség Horvátország vallási különállását. A csatlakozás után «Belgrád szerette volna a katolikusok hitbeli egységét kikezdeni; mindenféle anyagi előnyökkel a horvát parasztságot a pravoszláviára való áttérésre próbálta rávenni, de igen csekély eredménnyel.» [9]  Pedig e célból «különféle hereziseket segített elő: a nemzeti egyházat, a reform-katolicizmust és az ó-katolikus vallást». [10] De az utódállamok ortodox szimpátiája és katolikusellenessége ott is kiütközik, ahol a vallás nem fed egyúttal nemzetiségi különbözőséget is. Ismeretes, hogy az ortodox propagandának korlátlan lehetőségeket nyitó Ruszinszkóban és Romániában, illetőleg Erdélyben mennyit szenved emiatt a görög katolikus ruténség és románság. Ezért már 1924. május 7-én, amikor Szatmáron a görög katolikus egyházi és világi hívek vallási sérelmeik orvoslása ügyében gyűlést tartottak, manifesztumot szerkesztettek, amelyet a következő szavakkal fejeztek be: «Nekünk semmi elfogadható okunk sincs, hogy elhagyjuk hitünket. (...) S ezért ünnepélyesen kijelentjük, hogy mi tántoríthatatlanul ragaszkodunk őseink egyházához, Rómához, az örökkévalósághoz, s készek vagyunk akár életünk feláldozásával is megvédeni hitünket. » [11]

A katolicizmus integráló erejét azonban egykori határainkon túl is meg kell keresnünk. A horvát-magyar-tót katolicizmus természetes kiegészítő részét képezi a teljesen katolikus Ausztria és Lengyelország. Ausztria, amely - Dollfuss kancellár szavait használva - «Krisztusban akar újjászületni», és evégből egész alkotmányjogi és gazdasági rendjét a «Quadragesimo Anno»-ban kifejtett elvekre kívánja fektetni, éppen úgy nem tekinthető a pángermán terjeszkedés eszközének és területének, mint a pánszláv befolyások alól emancipált Lengyelország. Ennek a két államnak, és az előbb említett kisebb népeknek a katolicizmus jegyében való újjászületése predesztinál minket a velük való szellemi és vallási - valamint e keretekből esetleg kiérlelődő és kiemelkedő politikai - együttműködésre. Hiszen már eddig is Ausztria, Magyarország és Olaszország találkozását - a reálpolitikai szempontokon túl - a közös katolikus szellem könnyítette meg. Közép-Európában a katolikus szempontok hangsúlyozása kultúrtörténeti és politikai szempontból nem jelent kevesebbet, mint a latin szellem küzdelmét az ortodox bizánci szláv és a militarista porosz szellem ellen.

*

Minden gondolat expanzív és integráció után tör. Örökké tartó formákat és helyzeteket különben sem ismer a történelem. Kutatnunk és keresnünk kell tehát azokat a kereteket, amelyek a történelem esetleges és váratlan fordulata révén alkalmasak lennének a katolikus népek együttműködésére és közös elhelyezkedésére. Mi lehet ez a keret? Mi az forma Közép-Európában, amely univerzális tartalommal és szellemmel bír, s így szabadságot, jólétet és fejlődést biztosít a benne oltalmat kereső népeknek? Milyen hatalom képes garanciát nyújtani arra, hogy ez a sok vihart és meddő küzdelmet átélt terület végre a maga sajátos törvényei szerint fog irányíttatni és vezettetni? Hol és merre kell keresnünk a kibontakozás útját?

Vissza kell térnünk a múltba, a történelem ítéletét kell mértékadónak elfogadnunk, tehát azoknak a kulturális, hitelvi, gazdasági és politikai formáknak kell az elsőséget juttatnunk, amelyek legtovább, legkevesebb áldozattal, és mégis a legtöbb eredménnyel igazgatták azt a területet. Ebből a szempontból Közép-Európa történetében két intézmény emelkedik ki, mely [a] múltját tekintve sokkal több elismerést, mint gáncsot érdemel: a magyar királyi és az osztrák császári hatalom, az «Imperium Hungaricum» és az «Imperium Austriacum» eszméje. E két intézmény, amely a «Sacrum Romanum Imperium» katolikus talajából sarjadt, e területen elérte azt, amit eddig minden más hatalom képtelen volt utánozni: békét és kultúrát teremtett. Mi tehát a jövő? «A magyar eszme és a Habsburg-eszme kompromisszuma» - mondja Pethő Sándor. Az univerzális magyar királyi és osztrák császári hatalom felelevenítése és valósággá tétele korszerű szociális és szupernacionális formák között.

Ezt az elképzelést ma három körülmény teszi reálissá: egyik a kor fejlődése, amely az európai gondolkodás átalakulása következtében újra és ismételten kedvezni látszik a vallási szempontoknak. Másik a bekövetkezett gazdasági válság és [az] intézményesített gazdasági nacionalizmus rombolásainak megfelelően a territoriális gondolat térhódítása, vagyis a népek ama törekvése, hogy gazdaságilag élet- és fejlődésképes keretekben helyezkedjenek el. S végül a harmadik körülmény az, hogy az osztályharcok nyomán tekintélyében megtépázott államhatalom ma újra keresi a monarchikus elvvel való kapcsolatát, s a csődöt mondott demokrata-népfölségi elvet a tekintélyi kormányzat rendszerével igyekszik felcserélni. E három követelménynek a régi Monarchia mindenben megfelelt: univerzális jellegű volt, gazdaságilag virágzó, és «Isten kegyelméből való» közhatalommal rendelkezett

A középkori «Sacrum Imperium» eszméje, amely - mint láttuk – Közép-Európában előbb «Imperium Hungaricum», utóbb «Imperium Austriacum» formájában jelenik meg, nem egyéb tehát, mint a fajilag, településileg, földrajzilag, s még vallásilag is annyira megosztott, de nagy többségében mégis katolikusnak maradó Közép-Európa egyetlen lehetséges, a történelem által is igazolt különleges hatalmi és kormányzati formája. Ausztria és Magyarország már nevükben is őrzik [12] nemzetfeletti jellegüket és közhatalmuk univerzális jellegét. A katolikus európai és magyar szellem találkozásából ezer évvel ezelőtt sarjadt s a Szent Korona elméletében testet öltő monarchikus elvet tehát, mint nagyhatalmi múltunk legszebb emlékét és közép-európai küldetésünk egyetlen reményt keltő zálogát, teljes tisztaságában fenn kell tartanunk, és meg kell őriznünk.

*

[1] Hóman Bálint: Külpolitika irányok a magyar történetben. Budapesti Szemle, 1931. április, 50-51. l.

[2] Intelmek VI. fejezete. «Az idegenek befogadásáról s a vendégek tartásáról. " (Vézner Károly ford.)

[3] I. m. 44. old.

[4] Pethő Sándor: A magyar Capitoliumon. 38-39. l.

[5] Andrássy Gyula gróf: A magyar állam fönnmaradásának és alkotmányos szabadságának okai. II. kötet, 183.  s köv. l.

[6] Wolff Károly beszédét közli a «Nemzeti Újság» 1934. május 30-iki száma.

[7] Steier Lajos: A tót kérdés. I. kötet. 125. és 153. l.

[8] Németh József: A horvátság a világháború előtt és alatt. Budapesti Szemle, 1930. februári sz., 199. l.

[9] Bajza József: Jugoszlávia. 32. l.

[10] Uo.

[11] Az «Unirea» 1931. máj s 31-ik i száma nyomán idézi Szász Zsombor: Erdély Romániában c. munkájában.

[12] Ausztria = Österreich = Keleti-birodalom. Magyarország = Hungária, szláv értelmezéssel : a «hegy alatt lakó népeK» országát jelenti.

*

In Katolikus Szemle, 48. évf., 8. szám (1934), 453-460.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés