Ekképpen az állam által kibocsátott parancsokat - a jogszabályokat - a társadalmi konvenciók, hagyományok védelme alá helyezik, aminek következtében a kétféle normarend között állandó áramlás, érintkezés, interferencia és fúzió viszonylatai állanak fenn. Abban a szférában azután, ahol a két normarend egymással találkozik, mint folyamok deltájában az alluvium, bizonyos hordaléka, szintézise keletkezik a helyesnek tartott szabályoknak, elveknek, normáknak, amelyek az időben bevált, s így hagyományossá lett állami rendre, az állami apparátus szervezetére és helyes, egészséges, „normális” működésére vonatkoznak. Ez a szintetikus normarend az állam „alkotmánya”, amelyet a köztudat, mint valamit, ami a jogrend szilárd alapja, állandóan rögzíteni igyekszik, de amelyet az élet nyugtalan folyama állandóan fellazít és kimozdít a maga egyensúlyából. Ekképp az állam alkotmánya mellett, ami valami, az ideális jogtudatban élő, „érvényes” normarendet jelent, s amelynek jelentését, tartalmát megállapítani a közjogi tudomány feladata, a valóságban minden államban és minden időben működik egy politikai  „perszonális”, és érvényesül valaminő rendszer, amelynek értelmében ez a perszonális a hatalmat valósággal gyakorolja. A politikai tudomány munkását minden esetben ez a politikai „konstitúció” érdekli, vagyis az állam reális alkotmánya. A világosabb tájékozódás, félreértések és fölösleges viták elkerülése végett tesszük tehát, ha eltérünk a politikai kézikönyvek hagyományos beosztásától, és „Alkotmánytan” helyett a politikai rendszer tanának nevezzük tudományunknak e részét, amelynek tárgya a valóságos, reális alkotmányok, azaz éppen a politikai rendszerek megismeréséhez szükséges alapfogalmak, kategóriák világa.

Kormányformák

Ezeket az alapfogalmakat magának az államnak fogalmából kell levezetnünk. Az állam, mint láttuk, mindenekelőtt uralkodó, szervezett hatalom. A szervezett hatalomnak, mint mondottuk, szervei vannak, amelyek a fölé- és alárendeltség viszonyában vannak egymással, azaz besorolnak az állami hierarchiába. E hierarchia élén, csúcsán egyetlen szervnek kell lennie, amely a legfőbb hatalmat hordozza, amely a többi szerv, azaz az egész szervezet munkáját irányítja, azaz meghatározza az állam politikai tevékenységének irányelveit, és minden alapvető kérdésben dönt, azaz kimondja az utolsó szót. Egyszóval: ez a hatalmi tényező kormányozza az államot. Az első kérdés tehát, amelyre választ kell adnunk, ha meg akarjuk ismerni egy állam politikai rendszerét, ez: ki (vagy kik) kormányozza (kormányozzák) az államot? Más szóval: kinek vagy kiknek birtokában van a politikai főhatalom? Erre a kérdésre adandó válasszal a kormányformát határozzuk meg.

Ezzel az első kérdéssel kapcsolatban [a] legkönnyebb felismerni a különbséget a közjogi (alkotmányjogi) és a politikai tudomány szempontjai között. A közjog arra a kérdésre keresi a feleletet, hogy az érvényben lévő jogszabályok értelmében az állami szervezet, az „apparátus” melyik szervét illeti meg a kormányzó hatalom, helyesebben a kormányzás „jogköre”, „hatásköre”. A politikai tudomány ellenben azt kérdezi, hogy ki az, vagy kik azok, aki vagy akik a kormányzó hatalommal valósággal rendelkeznek, azt rendszeresen bírják és gyakorolják - tekintet nélkül arra, hogy e hatalmasok maguk töltik-e be az államnak ama főszervét, amelyet a kormányzó hatalom az alkotmányjog előírásai szerint megillet. A lényeg az, hogy valósággal ők irányítják ennek a szervnek a működését is.

A politikai kormányforma e kérdésére adható válaszok végső elemzésben két kategóriába sorolhatók. A kormányzó hatalom birtokosa egy személy, vagy több személy. E tagolás szerint a rendelkezésünkre álló görögös műszavakkal „monarchiáról” és „poliarchiáról” lehetne beszélnünk. A „több” személy azonban a valóságban mindig aránylag csak kevés személy lehet, s ezért a „poliarchia” a valóságban mindig „oligarchia”. Azoknak ugyanis, akik a legfőbb hatalmat [a] kezükben tartják, kifelé egyetlen tényezőként, egyetlen egységes szellem és akarat hordozójaként kell fellépniük - ha mindjárt egymás között vitatkozhatnak is a kormányzat vitelére vonatkozó kérdések eldöntése előtt. Ha e kérdésekben nem tudnának egymás között megegyezésre jutni, a döntéseket vagy másnak kellene átengedniük - ebben az esetben nem ők, hanem e mások rendelkeznének a főhatalommal -, vagy pedig csoportokra („pártokra”) oszlanának, s ezek közül a legerősebb rákényszerítené a maga akaratát a többiekre: ebben az esetben pedig ez a szűkebb csoport lenne a főhatalom birtokosa. Ez az oka annak, hogy ahol a főhatalom névleg, azaz közjogilag népesebb testületeket vagy gyülekezeteket illet, ezek elkerülhetetlenül pártokra oszlanak, és egy vagy más pártnak, illetőleg a pártok vezetőiből alakult szűkebb csoportoknak irányítása alatt állanak. Ahol pedig ilyen csoportosulás útján sem lehet valamelyest tartós hatalmi rendet, politikai hierarchiát teremteni, ott a „poliarchia” előbb-utóbb minden „archia” ellentétébe, „anarchiába” megy át: mint ahogy azt a történeti példák pontosan mutatják mindenütt, ahol komoly kísérlet történt arra, hogy a demokrácia (népuralom) eszménye kormányformaként is megvalósíttassék. Ezért még Rousseau, a demokrácia legnagyobb modern apostola is így nyilatkozik: „A természetes rend ellen való, hogy a nagy szám kormányozzon, és a kis szám kormányoztassék”.

Államformák 

Annak ellenére, hogy a politika valóságtudomány, amelynek célja nem fikciók, hanem létező, valósággal élő és ható erők és összefüggések tanulmánya, végső, kategoriális kérdései közül a kormányforma kérdése mégis az egyetlen, amely tiszta ténykérdés. Minden más kérdése magára a rendszerre vonatkozik, amelynek szellemében a kormányzás végbemegy, amelyhez tehát a hatalmasok a maguk világnézete értelmében alkalmazkodnak. Rámutattunk arra, hogy az emberek egymást megérteni és egymással összeműködni csakis úgy tudnak, hogy bizonyos szabályokhoz, elvekhez, mint a kifejezés és a magatartás irányadó normáihoz alkalmazkodnak, amelyeknek ekképp tehát hatalmuk van felettük; amiből éppenséggel következik, hogy hatalma csak olyan embernek lehet mások felett, aki úgy lép fel a többivel szemben, mint bizonyos elvek, szabályok rendszerének hordozója. A hatalom pedig annál erősebb, szilárdabb, mennél nagyobb az egyetértés a hatalom birtokosai, hordozói - és alárendeltjei, „alattvalói” között abban a tekintetben, hogy milyen elvek követése, milyen szabályokhoz való alkalmazkodás „kötelesség”. Amit ugyanis az egyes ember [a] kötelességének tart, arról tudja, hogy azt neki önként kell megtennie, s legalábbis elismeri, hogy ennek megtételére őt jogosan kötelezni, sőt szükség esetén kényszeríteni is lehet. A hatalom ekképp annál szilárdabb, mert hordozói annál inkább számíthatnak az általuk kiadott parancsok iránti engedelmességre, mennél inkább él az alattvalókban a meggyőződés, hogy e parancsok egy végső elveiben és szándékaiban, céljaiban és eszközeiben helyes, „jogos” rendnek, a helyes „alkotmányos” jogrendnek érvényre juttatását vannak hivatva szolgálni. Nem elég tehát, hogy a hatalom egyszerűen kiadja a szükségesnek tartott parancsokat: valamiképp dokumentálnia kell, hogy e parancsok valóban szervesen és logikusan összefüggenek az állam alkotmányával, azoknak az elveknek és szabályoknak rendszerével, amelyeknek fenntartását, érvényesülését, tehát követését az alattvalók maguk is helyesnek tartják.

Ennek az összefüggésnek legegyszerűbb igazolása úgy történik, hogy a parancsoló rámutat a maga jogcímére, azaz „identifikálja” magát, bizonyítja a maga azonosságát azzal a szervvel, közeggel, amely az alkotmányos jogrend értelmében ilyen parancsot kibocsátani jogosult. Minden parancsadó, ha [a] jogcímét kérik, ha azt kérdik, honnan ered a hatalom, amelyet gyakorolni kíván, amidőn elvárja, hogy [a] parancsait kövessék, elsősorban arra a tényezőre utal, amely őt megbízta, utasította, vagy a megfelelő „hatáskörrel” felruházta. Minden hatalmas ekképpen valaki másra, egy nálánál is hatalmasabbra hivatkozik, és ezzel igazolja a maga jogcímét. Amikor pedig a legfőbb hatalom, a kormányzó hatalom birtoklásáról van szó, ez azzal igazolja a maga jogcímét, hogy közvetlenül a szuverén államhatalomra hivatkozik.

A szuverenitás az államhatalom fölényességét, ellenállhatatlan erejét jelenti: szuverén tehát az, aki az államhatalom egész erejével rendelkezik. A szuverén hatalom ennélfogva a mindenkori kormányzó hatalom birtoklásában van: következésképpen azt lehetne elvárni, hogy a kormányzó hatalom minden köntörfalazás nélkül azonosítsa önmagával az állami főhatalmat, s önmagát egyúttal szuverénnek tekintse. Ámde fejlődéstörténeti okok, vallásos képzetek, mélyen meggyökerezett hagyományok, vagy politikai taktikai megfontolások befolyása alatt a kormányzó hatalom csaknem kivétel nélkül szükségét érzi annak, hogy jogcímét valaki másra, egy transzcendens, túlvilági hatalomra, mitikus személyiségre, valamely merőben szellemi valóságra, morális személyiségre, ezt szimbolizáló kultikus tárgyra (totemre, koronára), vagy az államalkotó társadalomnak, illetőleg a társadalom egy vagy más részének akaratára, konszenzusára vezesse vissza.  

A kormányformától ekképp elméleti konstrukciók formájában különválik az államforma fogalma, s egész sorozata keletkezik az államformákra vonatkozó elméleteknek, amelyek a következő kérdések körül forognak: „Milyen jogcímen, kinek a nevében kormányoz a főhatalom birtokosa?” „Ki szentesíti a kormányzó hatalom rendelkezéseit?” „Ki a szuverenitás alanya?” Egyszóval: „Ki uralkodik?”

Az e kérdésekre adott válaszok in concreto azoktól a körülményektől függenek, amelyek között az ily módon szentesíteni kívánt kormányforma létrejött, vagy magát fenntartani kénytelen, s e tekintetben mindegyik a kor uralkodó gondolatvilágához alkalmazkodik, az uralkodó képzetekben keres elméleti megerősítést. Ezeknek az elméleteknek részletes tanulmánya a politikai eszmék és rendszerek történetére tartozik. A politikai tudomány feladata viszont rendszerezni ezeket az elméleteket, és kifejteni azokat a kategóriákat, amelyekre végső elemzésben valamennyien redukálhatók. 

Ebből a szempontból arra kell figyelmünket irányítanunk, hogy egy vagy más ilyen transzcendáló elmélet, „ideológia” csak akkor lehet alkalmas a kormányzó hatalom jogcímének igazolására, ha az abból merített szentesítés „approbálja”, jelentősnek, értékesnek, életfenntartónak és nélkülözhetetlennek minősíti a kormányzó hatalom „ontológiáját”, sajátos természetét, illetőleg azokat a reális erőket, amelyekre ez a hatalom valósággal támaszkodik. Mivel pedig másfelől a szuverén államhatalom birtoka az, amit szentesíteni kell, minden ilyen elméletnek végeredményben az a feladata, hogy szoros logikai összefüggést teremtsen a kormányzó hatalom értékesnek, jelentősnek ítélt ontológiája és a szuverén államhatalom ontológiája, természete, mibenléte között.

Az államhatalom, mint láttuk, két tényezőből szövődött össze az idők folyamán: az egyik az uralkodó, hierarchikus szervezet, amely egy bizonyos területet tartósan uralma alá tud vonni - a másik az alávetett sokaság, amely az uralkodó hatalom erejével fenntartott béke és rend keretei között lassan megtalálva az emberhez méltó, többé vagy kevésbé biztonságos és nyugodt élet feltételeivel, idővel hozzászokik ahhoz a gondolathoz, hogy a hatalom fennállása helyes és szükséges, azaz erkölcsileg igazolt, és ezért annak parancsait teljesíteni kötelesség. Mennél erősebb az uralkodó szervezet, és mennél helyesebb, bölcsebb szellemben érvényesül a vezetők hatalma, annál nagyobb lesz az állam tekintélye, s annál inkább fogja a sokasághoz tartozó egyes alattvaló kötelességének érezni, hogy annak magát önként alávesse, hogy parancsainak önként engedelmeskedjék. És viszont minél hívebben engedelmeskednek az alattvalók, annál nagyobb lesz az államhatalom ereje, annál inkább fog az fogalmának megfelelni.

Aszerint most már, hogy az államforma kérdésére adott és adható válaszok a hierarchikus szervezet vezetőinek tekintélyében, vagy az ezeknek engedelmeskedő sokaság erényeiben: hűségében, kötelességérzetében keresik-e az államerő „igazi” alapját, ama válaszok két végső kategóriába sorolhatók. Az egyik csoportba a „tekintélyuralom”, a másikba a „népuralom” formái tartoznak. A népuralom a sokaság jelentőségét emeli ki, amelyben az egyesek eltűnne, felolvadnak a maguk egyéni tulajdonságaikkal. Következésképpen a népuralom vagy „demokrácia” szemében az egyes emberek egyenlőknek, egyenlő értékűeknek tűnnek fel. Tekintélye azonban csak annak lehet, aki a többieket felülmúló képességeinél fogva kiemelkedik a sokaságból, vagy akinek a közhiedelem ilyen képességeket tulajdonít. A tekintélyuralom elmélete tehát eleve feltételezi azt, hogy az egyes emberek képességekben különböznek egymástól, azaz nem egyenlők. Ez a különbözőség, érték-, s ezen alapuló rangkülönbség azonban magukra a sokaságból kiemelkedő, s a hierarchiát betöltő egyénekre is kiterjed. Minthogy pedig a hierarchia, az egységes vezetés szükségességénél fogva, természete szerint piramis alakot ölt, az eszményi rangbeosztás azt kívánná, hogy azok, akik a piramis csúcsán foglalnak helyet, a „legjobbak”, vagyis a legkiválóbbak legyenek. A tekintélyuralom tehát eszméje szerint a „legjobbak” uralma kell, hogy legyen. Ha viszont ezek közül is olyan tekintéllyel emelkedik ki egyetlen személy, hogy valamennyit „egy fejjel” meghaladja, akkor a tekintélyuralom eszméje eo ipso amaz egy személynek uralmát fogja szentesíteni.

Ha ennek megfelelően a tekintélyuralom kategóriáját kétfelé osztjuk, a lehetséges államformákat három csoportba foglalhatjuk. Ezek a közkeletű görög műszavakkal: „autokrácia” - egy személy uralma -, „arisztokrácia” - a legjobbak uralma - és „demokrácia” - a sokaság uralma. 

A mondottakból önként következik, hogy az autokrácia elmélete eszmetörténeti szempontból eredetileg a monarchikus kormányforma jogcímét, az arisztokrácia elmélete pedig az oligarchia jogcímét volt hivatva szentesíteni. A demokrácia elmélete viszont úgy született meg, mint „ellenzéki” ideológia, mint a tekintélyuralom egy vagy más formájának negációja és ellentétele. Mihelyt azonban kialakultak ezek az elméletek, egyúttal függetlenítették is magukat eredeti genealógiájuktól: hiszen sohasem felelhettek volna meg céljuknak, ha ama „vérrokonság” - mondhatnánk, „születési hiba” - oly nyilvánvaló bélyegként tapadt volna rajtuk, hogy abból ne tudtak volna kiszakadni. Minden ilyen megerősítő, szentesítő ideológia nyilvánvalóan annál értékesebb, mennél nagyobb önállósággal, mennél inkább a feltétlen érvényesség, az ellentmondást nem tűrő axióma igényével tud fellépni.

Ezért vált lehetségessé, a történelem változó viszonyai, bonyolult összefüggései folyamán, hogy a három államforma mindegyike előforduljon akár a monarchikus, akár az oligarchikus kormányformával kapcsolatban. Az autokratikus monarchia, amely a nagy tehetségű és roppant tekintélyű államalapító méreteire volt szabva, méltatlan, epigon utódok alatt oligarchiává alakulhat át, anélkül, hogy az államforma megváltoznék: hiszen az oligarchiának is jó szolgálatot tesz a nagy uralkodót az emlékezetben túlélő tekintélye. Viszont az arisztokráciává szilárdult oligarchiából időből kiemelkedhetik egy nagy egyéniség monarchikus hatalma, amely szívesen takarja rendszerének újdonsült, „parvenu” vonásait a hagyományossá vált államforma presztízsével. Ami pedig a demokráciát illeti, annak „diadala” egyaránt fűződhetik egy nagy „lázadó” népvezér, s egy feltörekvő, erőteljes, jól szervezett csoport politikai pályafutásához.

Az ilyenfajta alkalmi kapcsolatok az idők folyamán jellegzetes politikai rendszerek formaruháját vették magukra, s önálló létjogon foglalnak helyet a tudomány leltárában. Ha a fejedelmi autokrácia nevében a tényleges hatalmat egy személy (maga a fejedelem, vagy mindenható államminisztere, „kancellárja”) gyakorolja, „személyes” kormányzásról - ha viszont egy kifelé zárt egységet mutató testület, „titkos tanács” a hatalom birtokosa, „kabinet”-kormányzásról szokás beszélni. Az, amit a kézikönyvek „felelős alkotmányos” kormányrendszernek, illetőleg „konstitucionalizmusnak” neveznek, nem egyéb, mint alkotmányos monarchia. Viszont az arisztokratikus oligarchia a klasszikus „republikanizmusban” (Róma, Velence), s a „parlamentarizmus” régebbi típusában (Anglia Gladstone előtt) testesült meg. Az antik „cézárizmus” és ennek modern hasonmásai (Napóleon, Hitler), úgyszintén az Amerikában otthonos „prezidencializmus” a demokratikus monarchia iskolapéldái - s végül az újabb „parlamentarizmus” (Franciaország a harmadik köztársaság idején), illetőleg a jelenkori parlamenti „kabinetrendszer” (Anglia) a demokratikus oligarchia jellemvonásait viselik.

Azt kell kérdeznünk most már: ha az államforma fogalmával, megjelölésével mindenképpen csak valaminő elméleti konstrukcióra mutatunk rá, miért és mennyiben érdeklik ezek a kategóriák a politikai tudományt, amelyről azt mondottuk, hogy valóságtudomány, és csak létező dolgokkal foglalkozik. Valóság, létező dolog azonban minden, ami hat, s ekképpen elméletek is odatartoznak a valóság birodalmába, amennyiben oly képzeteket fejeznek ki, amelyek nyilvánvalóan hatnak, befolyást gyakorolnak az emberek magatartására. Ez pedig akkor fordul elő, ha az emberek igaznak tartják azokat az elméleteket, vagy úgy viselkednek, mintha hinnének az elméletek igazságában. Mennél inkább hisznek az emberek abban, hogy ez vagy az az államforma valóban fennáll, illetőleg mennél inkább viselkednek úgy, mintha feltételeznék, hogy ennek vagy annak az államformának az elmélete érvényben van, annál több joggal lehet az illető államformát valóban fennállónak, létezőnek tekinteni, és annál inkább kell ezzel a tényállással a politikai valóság kutatójának is számolnia.

Az a „hit”, amiről itt szó van, nem okvetlenül tudatos meggyőződés, mint a vallásos hit, amely a liturgiában, kultikus cselekményekben nyilvánul meg. Elég, ha e „hit” úgy él az emberekben, mint szokás, „habitus”, önként adódó, reflektálatlan magatartás. Ha egy ház kapuján belépünk, ha egy székre leülünk, ezekben a gesztusokban megnyilvánul az a feltevés, hogy a ház nem fog [a] fejünkre dőlni, s a szék nem roskad le alattunk, holott a legtöbb esetben ez a feltevés egyáltalában meg sem fordul a fejünkben. Akkor, amikor egy államhatalmat az „uralkodó” politikai rendszer értelmében fennállónak tekintünk, s akként viselkedünk, mintha ez a feltevés határozná meg magatartásunkat, a legtöbb esetben ugyancsak nem fordul meg a fejünkben ilyen hipotézis; „normálisan” elég, ha nincs okunk kételkedni egy ilyen feltevés igazságában. Az tehát, hogy „hiszünk” egy politikai rendszer, s a hozzá tartozó államforma fennállásában, voltaképp azt jelenti, hogy nem jut eszünkbe kételkedni: mint ahogy általában nem jut eszünkbe kételkedni abban, hogy a ház, amelyben lakunk, a híd, amelyre ráhajtunk, a mechanika törvényei értelmében épült, megbízható, szilárd konstrukció. Ebből pedig az következik, hogy az államformát, a politikai rendszer más alkotórészeivel együtt, annál inkább tekintjük fennállónak, annál inkább „hiszünk” [a] létezésében, mennél kevesebb okunk van kételkedni abban, hogy az államhatalom gépezete helyesen, feladatának megfelelően működik.

Hiszen „állam”, „kormány” és politikai hatalom az idő rendjében mindig csak úgy keletkezik, ha sikerül valahol egy jelentékeny tehetségű szervezőnek a maga nyilvánvaló képességein alapuló tekintélyének érvényesítésével egy szilárd „apparátust” létesítenie, amelynek létezését a rendelkezésre álló karhatalom kézzelfoghatóan is bizonyítani képes. Az ilyen szervezőnek, vezérnek, államalapítónak a közhit - nem ok nélkül - az átlagot messze meghaladó, s lényegében megmagyarázhatatlan, titokzatos képességeket vagy varázserőt tulajdonít. Az egyik esetben „karizmatikus”, a másik esetben „mágikus” hatalomról szoktunk beszélni. Ezekben a formulákban az a közhiedelem jut kifejezésre, hogy a jelentékeny tehetségű vezér hatalmát valamelyes transzcendens, túlvilági erőkkel való „összeköttetéseinek” köszönheti, és annak, hogy vezetői tisztét egy vagy más ilyen hatalom szentesíti, approbálja. Innen ered tehát a hatalom jogcíme, innen a szuverenitás. Innen egyúttal a „tekintélyuralom” formája. Ama hiedelem megszilárdulásának, hagyományossá válásának feltétele pedig a tartós siker, az államélet szilárd formáinak kialakulása, az állami rend „konszolidációja”. Ha viszont a „konjunktúra” megfordul, ha a siker nyomába balsiker szegődik, s a vezetés mindegyre kevésbé képes feladatainak megfelelni, előbb-utóbb megrendül a vezető „küldetésébe” vetett hit, és a bizalom valaki más felé fordul, akinek „csillaga” emelkedőben van. Ilyenkor többnyire az történik, hogy a társadalom „pártokra” szakad, s hogy a régi vezetőnek és vetélytársának hívei megütköznek egymással. Az egyik vagy a másik tábor győzelmét az egyszerű, a „primitív” lélek istenítéletnek tulajdonítja - „Victrix causa diis placuit” -, s ez a feltevés válik alapjává a tekintélyuralom elméletével mindinkább szembekerülő demokratikus felfogásnak. A harcban ugyanis nem csupán az ügyes vezetés, hanem az erők számszerű aránya is érvényesül: annál is inkább, mert a kevésbé ügyes vezért gyakran cserbenhagyják a „hívei” - általában az emberek szívesebben vannak a győztes, mint a legyőzött táborban. De mert különben is „sok lúd disznót győz”: a harcban semmi esetre sem lényegtelen körülmény a számbeli erő, s ezért könnyen fejlődik ki a meggyőződés, hogy az isteni akarat a sokaság ereje útján jut kifejezésre. Ezért: „vox pouli, vox Dei”, a nép szava Isten szava. Ez a meggyőződés van minden „demokratikus” politikai gondolat alján.      

A politikai vita

Mennél fejlettebb azonban valamely civilizáció, mennél kiegyensúlyozottabbá válik a politikai élet, s benne mennél kevesebb szerep jut az erőszakos, tumultuózus, fegyveres döntéseknek, annál inkább fejlődik ki a politikai vetélkedés békésebb formája: a vita, amely a fejek beverése helyett azoknak megnyerésére, meggyőzésére törekszik. S mennél inkább lép előtérbe a logikus, racionális érveket kereső politikai, közéleti vita jelentősége, annál kevésbé érheti be a politikai hatalom birtokosa azzal, hogy a maga hatalmát merőben jogcímének hangoztatásával támassza alá. Hiszen ez a jogcím, mint láttuk, valamely transzcendens hatalomtól, istenségtől eredő szentesítésben gyökerezik, s a közhit szerint e szentesítés kezeskedik azért, hogy a vezető - vezér, fejedelem, államférfi - a vezetésre alkalmas, arra hivatott egyéniség. Másfelől azonban ez az alkalmasság, „idoneitás” tapasztalati bizonyításra szorul: a politika - Renan egy híres tételét travesztálva - mindennap megújuló istenítélet. Aki a tapasztalatban nem válik be, nem tudja alkalmasságát „ad oculus” bizonyítani, eo ipso elveszti jogcímét. Neki tehát jogcímét a maga kormányzó tevékenysége folyamán, naponta újból bizonyítania kell. S mivel a politika helyes viteléről a közéletben állandó vita folyik, e vitába is bele kell avatkoznia: védőket, szószólókat kell a „fórumra” kiállítania, akik logikus, racionális érvekkel is bizonyítani fogják, hogy a kormányzás vitele helyesen történik, hogy az megfelel a közérdeknek.

Vizsgáljuk meg közelebbről, hogy ez mit jelent.   

Valaminő politikai hatalom és politikai rendszer fennállása nagyban és egészben érdekében kell, hogy legyen a politikai hatalomnak alávetett, és ebben az értelemben államot alkotó társadalom összes tagjainak: legalábbis mindenkinek érdeke, hogy legyen hatalom, amely a rendet fenntartja, mert e nélkül a társadalmi élet felbomlanék. Azonban az a rendszer, amely szerint a hatalom meg van szervezve, amely szerint a hatalom apparátusa össze van alkotva, és amelynek értelmében működik, egyeseknek mindig jobban megfelel, mint másoknak, minthogy az egyesek és az egyes emberi csoportok érdekei különbözők. Azok tehát, akiknek a rendszer kedvük szerint való, annak előnyeit dicsérni fogják; azok ellenben, akiknek ez vagy amaz nincsen ínyére, panaszkodni, zsörtölődni, kritizálni fognak: már amennyire ez szabadságukban áll, azaz amennyiben a fennálló hatalom birtokosai ezt eltűrik. Ily módon vita indul meg a felől, hogy kik és hogyan gyakorolják a hatalmat, és hogy a vitatkozók nézete szerint kiknek és hogyan kellene azt helyesen gyakorolniuk. Feltéve, hogy csupán két ilyen vitatkozó csoport adódik, már akkor is kialakul a vita folyamán a politikai hatalomnak több elméleti képe. (1) Az az elméleti kép, amelyet a „hatalmasok” vagy híveik festenek a hatalom gyakorlásáról, amely a fennálló politikai rendszert az egész társadalom szempontjából lehetőleg kedvező színben tünteti fel. (2) Az, amelyet erről a hatalom bírálói festenek, és amelynek világánál a rendszer az összesség szempontjából kedvezőtlen színben tűnik fel. (3) Az az elméleti kép, amelyet a hatalom bírálói arról festenek, hogy miképpen kellene a hatalmat helyesen megszervezni és gyakorolni. De ha jól megnézzük a dolgot, lesz legalább egy további elméletük is. (4) Egy közös elmélet, azokról az elvekről, amelyekben mindannyian egyetértenek: ilyen közösen elismert elvek nélkül ugyanis a vitának semmi értelme sem lenne. Hiszen a vita értelme, célja az, hogy a vitatkozók egymást meggyőzzék; következőleg bizonyos egyetértésben kell lenniük abban a tekintetben, hogy mit tartanak valamennyiükre nézve meggyőző érvnek. A legelső, amiről egymást meg akarják győzni, az, hogy az általuk helyesnek tartott rendszer az egész társadalom érdekében áll; más szóval, hogy az megfelel a közérdeknek. A vita tehát elsősorban a körül a kérdés körül forog, hogy mi felel meg a közérdeknek: miközben mindegyik fél a másikat és a „közvéleményt” arról iparkodik meggyőzni, hogy a vitában ő képviseli a közérdeket, és hogy a másik fél csupán az ő önös, részleges, egyéni vagy csoportérdekét tartja szem előtt. Ez a helyzet a vita folyamán oda fog módosulni, hogy mindegyik fél azon a nézeten lesz, hogy ő nem saját érdekeiből, hanem a közérdekből indulván ki, olyan álláspontot foglal el, amelyet mindenkinek el kell fogadnia, amely tehát „elvi” magaslaton áll, holott a másik csupán önérdekeit védi, és így „elvtelen”, megvetésre méltó álláspontot foglal el. Erre emez azzal fog visszavágni, hogy a másik csupán saját érdekeit öltözteti a közérdek jelmezébe, hogy az azt, ami neki a valóságban önös érdeke, másokra, mint elvi, „világnézeti” politikát kényszeríti, vagy szuggerálja reá.

Ezzel elvont, leegyszerűsített fejtegetéseink elérték azt a pontot, ahonnan a valóság bonyodalmas, gazdag világába jobb belátást kaphatunk. Jól tudjuk mindnyájan, hogy ilyen vitatkozó érdek a társadalomban nemcsak kettő van, hanem számos, s hogy ezek az érdekek valamiképp mind azon vannak, hogy elvi, „világnézeti” alakot öltsenek. Az érdek könnyen fog az eszme, a világnézet mezébe öltözni: nem valami ördögi önzésből, hanem azért, mert mindenkinek önkéntelenül is rokonszenves az az eszme, amely érdekeinek megfelel, és egyúttal mindenkinek jólesik elhinni, hogy nem érdekei, hanem a közérdek szolgálatában, hogy mindenkit kötelező elvi meggyőződések szolgálatában cselekszik. Sőt egészen nyilvánvaló, hogy mindig csak kevesen lehetnek azok, akiknek [a] lelkiismerete eltűri a cinizmust, önző érdekeik hidegvérű és mások előtt megtévesztéssel leplezett, de önmaguk előtt ridegen leplezetlen szolgálatát. Már csak hiúságunk is többé-kevésbé arra késztet bennünket, hogy önmagunk előtt is - és talán mindenekelőtt önmagunk előtt - erényes emberek színében tűnjünk fel. Mint később látni fogjuk, ez annál inkább szükséges, mert eleve pusztulásra van ítélve az a politika, amely nem fakad végeredményben abból a meggyőződésből, hogy felfogása legalábbis alkalmas arra, hogy az az egész társadalomnak, vagy a társadalom irányadó részének tulajdonított ítélet: a „közvélemény” magáévá tegye.

És éppen ebből az okból igaz, hogy a társadalomban érvényesülést kereső érdekek kényszerűen is elvi, eszmei, világnézeti alakot öltenek, [1] mert a maguk szolgálatára még az érdekelteket is csak így fogják tudni összegyűjteni egy zászló alatt. Csupán a saját meztelen érdekeikért minden elvi indokolás nélkül, nyilvánosan, őszintén, harciasan fellépni több-kevésbé röstellnének az emberek: még a nemzeti „szent önzés” is mindig valamely missziót tulajdonít magának a nagyobb „köz”, az „emberiség”, vagy a „civilizáció” szolgálatában. Emellett az ilyen elvi alapon álló tömörülés megnyerheti olyanoknak a rokonszenvét és támogatását is, akik nem tartoznak a közvetlenül érdekeltek közé, sőt benyomást tehet, és szuggesztív hatást gyakorolhat még az ellentétesen érdekeltekre is. És ilyen hódítóerő, a szélesebb körű hatás ilyen lehetősége nélkül a szűkebb körű érdekek sohasem tudnának politikai érvényesülésre jutni.   

„Legitimitás” és „legalitás”

A politikai-világnézeti vita, mint mondottuk, a körül a kérdés körül forog, hogy miképpen kell a közérdeket megvalósítani. A közérdek megvalósítása a feladat: ebben mindenki egyetért. De rögtön megoszlanak a vélemények, ha tisztázni kell azt a további kérdést: minő konkrét feladatok megvalósítása tekintendő közérdekűnek, azaz: milyen célok szolgálata igazolhatja, legitimálhatja a hatalom gyakorlatát? S ha a vita folyamán sikerülne is tisztázni ezt a kérdéskomplexumot, még mindig fennmaradna az a másik, amely annak logikai függvénye: az állami rend keretében miképp, mily törvényes, „legális” eszközökkel lehet a legitimnek elismert közcélokat szolgálni?

Ekképp adódik a politikai vita két alapvető kérdése: (1) a legitim célok, egy szóval: a „legitimitás”, és (2) a törvényes, legális eszközök, egy szóval: a „legalitás” kérdése.

A politika feladatait a mindennapi élet adja fel, kérdései gyakorlati kérdések, amelyekre a gyakorlati célszerűség szempontjából kellene válaszolni. Azonban annak, aki cselekedni akar, mint láttuk, magát mindig fedeznie kell az ellen a vád ellen, hogy elvtelen, önös, vagy „opportunista” politikát folytat, s ennél fogva törekvéseit minden esetben oly magas világnézeti szempontokból kell levezetnie, amelyeknek érvényességét csak egy azzal ellentétes világnézeti álláspontról lehet tagadni. Következésképp a vitatkozók - akarva, nem akarva - mindig kénytelenek lesznek a vitát a legvégső - kategoriális - szempontokig visszavinni, amelyekről tovább vitatkozni már nem lehet. Ezek a végső, kategoriális tételek a következők.

(1) A politika célja a mulandóságot vagy a végtelenséget, a boldogságot vagy a dicsőséget szolgálni. Az egyik esetben attitűdje általánosságban individualisztikus, mert boldogság csak élő embernek lehet osztályrésze. De ha a boldogság mulandó, a dicsőség örök; ennek hordozója csak oly személyiség lehet, amely maga is - abszolúte vagy legalábbis relatíve - örökéletű; istenség, vagy megszemélyesített emberi közösség (történeti eredetében ez a két politikai kategória egy: az emberi közösség politikai megszilárdulása egy isteni személyben való perszonifikáció formájában történik. Izrael Jehova szent népe, Athén Athena szent városa, és Róma egyenesen maga válik istennővé, aminthogy uralkodói istenekké lesznek.) A politikának számtalan konkrét célja mellett attitűdje mindig okvetlenül „individualizmus” vagy „kollektivizmus”. Következésképpen minden államforma legalábbis kétféle létjogon egzisztálhat.

A) Az autokrácia „tirannisz” (zsarnokság), ha merőben az uralkodónak személyes vágyait, szeszélyeit vagy rögeszméit szolgálja – és „abszolutizmus”, ha célja az általa képviselt istenség vagy glorifikált emberi közösség (család, dinasztia, patrimoniális állam) dicsőségét szolgálni. (Az abszolutizmus viszont ehhez képest „teokratikus”, „dinasztikus” vagy „felvilágosult”, azaz közérdek, államérdek szerint igazodó autokrácia.)

B) Az arisztokrácia „timokratikus” - itt a becsvágy van előtérben -, vagy „plutokratikus” - itt a vagyonosságon van a hangsúly -, ha csak az uralkodó osztály tagjainak boldogságát tartja szem előtt, és „patriotikus”, ha az ország, a haza dicsőségét tekinti zsinórmértéknek.

C) A demokrácia politikai attitűdje „szocializmus” - előtérben a jólét -, vagy „pacifizmus” - főcél a béke -, ha a népnek, mint egyénekből álló sokaságnak boldogságát tartja irányadónak; „nacionalizmus”, ha a népet örökéletű eszmei egésznek, „nemzetnek” tekinti, és ennek dicsőségét kívánja szolgálni, illetőleg „imperializmus”, ha e dicsőség megvalósulását a hódításban, más népek és országok leigázásában látja.

(2)  A közhatalom politikájának két fő eszköze maga a hatalom, a hatalmi apparátus és az egyén, e hatalom hordozója és alárendeltje. Aszerint, amit inkább az egyének szabad, önkéntes cselekvésétől várja a közérdek legjobb szolgálatát, vagy merőben az egyének alárendelése és a nekik adott parancsok, utasítások végrehajtatása útján kívánja a közcélokat előbbre vinni: ünnepélyesen, „törvényesen” kifejezett akaratával az egyént elvileg szabadnak tekinti, és csak kivételképpen szorítja szabadságát törvényes keretek közé, vagy az egyént merőben alárendeltnek tekinti, és csak annyiban, amennyiben cselekvése az államakarattal összhangban van. Az első esetben minden szabad, ami törvényesen megtiltva nincs - ez a „liberalizmus” attitűdje; a második esetben csak az szabad, ami a törvények szelleméből következik: ezt a felfogást legcélszerűbben „etatizmusnak” nevezhetjük. Ha azonban a hatalom birtokosa a törvényes szabályozás, a „törvényesség” fogalmát egyáltalán nem ismeri, ha a hatalom gyakorlásának módját elvileg megkötni egyáltalán nem hajlandó, hanem elveit merőben a pillanatnyi opportunitás szerint változtatja, s eszerint tekinti a kibocsátott jogszabályokat irányadónak vagy sem - ha tehát a rendszer működésében semmiféle „legalitás” nem érvényesül, és így cselekedeteinek a hatalom részéről várható következményeit értelmesen senki sem tudja előrelátni: akkor az uralom nem törvényes, hanem önkényes, és attitűdje „despotizmus”.             

*

[1] Világnézeten általában elméletet értünk, amely tudatos értékelő állásfoglalásból ered, és ezt zárt, minden másnak érvényét kizáró elvek, eszmék rendszerévé igyekszik kiépíteni. (Így: „nacionalizmus”, „szocializmus”, stb.) A világnézeti elméletek fő témája az ember állásfoglalása környezetével szemben; célja az embereket ilyen vagy olyan állásfoglalásra bírni; eszköze pedig az embereknek adandó rendszeres útmutatás arra nézve, hogy az életben reájuk váró feladatokat hogyan tűzzék ki, és hogyan oldják meg. Az ilyen útmutatás eredménye filozófiai rendszer: etika, morális filozófia, ha az individuumot más individuumokkal - embertársaival, Istennel - állítja szembe; politikai filozófia, ha az egyesnek a társadalommal, az emberi közösséggel szemben elfoglalandó álláspontját igyekszik meghatározni. Bennünket ezúttal csupán ez utóbbi, politikai elméletek érdekelnek.     

*

In Ottlik László: Bevezetés a politikába. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1942, 17-36.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés