Kétségtelen, hogy semmi sem ábrándíthatja ki a nemzeti közvéleményt jobban az alkotmányos élet formáiból, mint ha mind sűrűbben zavarják ezt az életet politikai botrányok. Semmi nem veszélyeztetheti jobban a parlamentáris rendszer tekintélyét, mintha mind gyakrabban lebben fel a függöny a háttérben érvényesülő tisztességtelen és erkölcstelen törekvésekről.

Ki lehet mutatni, hogy a tekintélyi kormányzat rendszereinek uralomra jutását egyes külföldi államokban rendkívül előmozdította a parlamentarizmus hitelének aláhanyatlása. A nemzet választott képviselői sokhelyt nem mutatkoztak méltóknak a beléjük helyezett bizalomra, s a detronizált parlamentarizmus helyébe új ideálokat kereső tömegek a diktatúrák karjaiba menekültek. A parlament lejárt tekintélye helyett új tekintélyt kerestek, amely új tekintély a közéleti erkölcs, és ezzel a nemzeti öntudat visszaállítására alkalmasabbnak mutatkozott.

Nem lehet kétséges, hogy azok a visszás tünetek, amelyek a parlamentarizmus hanyatlását az utóbbi időben sokhelyt előidézték, nem függnek össze szükségképpen az országgyűlési rendszer lényegével, hanem a világháború utáni válságos korszak érthető kísérőjelenségei. Az is kétségtelen, hogy az emberi önzés és gonoszság minden politikai rendszer mellett megtalálja érvényesülését; míg azonban az abszolutisztikus berendezésű államok elfajulás esetében rendszerint csak forradalmak vagy államcsínyek által tudnak átalakulni és meggyógyulni, addig a parlamentarizmus rendszere a folytonos felfrissülés segítségével lehetővé teszi a bajok békés orvoslását és fokozatos kiküszöbölését. De különben akármilyen tökéletes legyen is a diktatúra, amint Concha Győző oly gyönyörűen mondja: egyet nem adhat, nevezetesen nem adhat részt a polgároknak a szuverenitásban, nem adhat „politikai szabadságot, ami pedig egyaránt nélkülözhetetlen úgy az állam, mint az egyén erkölcsi tökéletességéhez”. Ez a politikai szabadság éltető levegője; nélkülözhetetlen feltétele a nemzeti életnek, nélküle előbb-utóbb elsorvad a nemzeti öntudat.

Hazánk alkotmányfejlődése az országgyűlési rendszerrel a legszorosabb kapcsolatban van. Nálunk az országgyűlés mellőzése vagy háttérbe szorulása mindig egyúttal alkotmányválságot, a jogfolytonosság kockáztatását jelentette. Szinte nemzetünk léte forrott össze alkotmányunkkal és az országgyűlési rendszerrel. „Minden más nemzet sokat veszíthet, ha elveszti hitét a parlament intézményében - mondja Tisza István -, mi magyarok azonban nemzeti létünket veszítjük el.” Ezért nemzetünk legerősebb védőbástyájának látja „a magyar alkotmányos élet fenségének, becsületének megóvását, sikeres működésének biztosítását”.

A parlamentarizmus átmeneti, visszás kísérőjelenségeiből tehát nem szabad a parlamentáris rendszer csődjét vagy bukását vonni le következtetésül, hanem ellenkezőleg, a parlamentarizmust meg kell gyógyítani betegségeitől, és így biztosítani tökéletes működését. Nem szabad engedni, hogy a parlament érdekcsoportok kicsinyes játéka, személyes hajszák színtere legyen, hogy a protekció és kijárások túltengése, a volt miniszterek előnyös elhelyezkedése, indokolatlan jövedelemhalmozás a közvélemény bizalmatlanságát kiváltsák. Az országgyűlési rendszer megtépázott tekintélyét, hanyatló hitelét helyre kell állítani, hogy a nemzet ismét szuverenitása teljesedését lássa benne.

De hogyan tudjuk visszaállítani a közvélemény bizalmát és a parlament tekintélyét? Az kétségtelen, hogy az országgyűlés tekintélyét elsősorban tagjainak tekintélye biztosíthatja. „Törvényhozásunk hőskora” az a kor volt, amikor ezelőtt egy évszázaddal az országgyűlés kiapadhatatlan forrása volt a magyar erőnek és tehetségnek, amikor Széchenyi, Deák, Kossuth, Kölcsey, Kazinczy, Wesselényi, és annyi sok más titán hordta vállain a magyar közéletet.

Természetesen nagyon nehéz meghatározni, hogy melyek azok a tulajdonságok, amelyeknek a törvényhozóban szükségszerűen meg kellene lenniük. Ideális szempontból talán kívánatosnak látszanék, hogy a törvényhozók a faj, hazafiság, erkölcs, szellem, jellem, műveltség, szónoki készség, stb. szempontjából [a] legkiválóbb állampolgárok közül kerüljenek ki, tehát a nemzet elhívottjai (elitje) közé tartozzanak; ezt a mértéket azonban sem jogszabályba foglalni, sem gyakorlatilag keresztülvinni nem lehet. Van azonban néhány követelmény, amelyet méltán kívánhatunk meg a törvényhozás minden tagjától, ezek: az odaadás, a függetlenség, az önzetlenség és a tisztesség. Ezeket a követelményeket a passzív választójog és különösen az összeférhetetlenség megállapításánál nehézség nélkül lehet zsinórmértékül elfogadni.

Az odaadás megkívánja, hogy a törvényhozás tagja hivatását lelkiismeretesen teljesítse, a törvényhozói hivatást gátoló foglalkozásokat hagyja abba, az országgyűlés és bizottságai tárgyalásain szorgalmasan vegyen részt, a kapott megbízatásokat ellássa. A függetlenség megkívánja, hogy a törvényhozó hivatását minden függőségi viszonytól mente[se]n, szabadon teljesítse, ne legyen semmi illetéktelen befolyásnak alávetve, anyagi megélhetése biztosítva legyen. Az önzetlenség megkívánja, hogy a törvényhozó hivatást és az azzal járó nagy befolyást az országgyűlés tagja ne használja fel anyagi vagy erkölcsi előnyök elnyerésére, elhelyezkedésre, kijárásokra. A tisztesség megkívánja, hogy a törvényhozó az országgyűlésen hivatásához méltóan, komolyan viselkedjék, a rendzavarást kerülje, a titkot megőrizze.

Lehet az országgyűlés tagja tehetséges vagy kisebb képességű, tanultabb vagy kisebb műveltségű, kerülhet ki ebből vagy abból a társadalmi osztályból vagy rétegből, de a megállapított négy követelménynek: az odaadásnak, a függetlenségnek, az önzetlenségnek és a tisztességnek mindenki meg tud felelni, és meg is kell felelnie. Ez tehát az összeférhetetlenség feltétlen mértéke, amelyet minden párt egyképpen elfogadhat, amely minden időkben irányadó marad.

Az összeférhetetlenség céljának vizsgálatánál általában különösen a függetlenség kívánalmait szokták kidomborítani. Az országgyűlés tagjának valóban függetlennek kell lennie, de nemcsak a kormánytól - mint ahogy sokan kizárólag kiemelik -, hanem más hatalmaktól és a választóktól is.

Az utasítási rendszer megszüntetése és a modern képviseleti rendszer behozatala formailag felszabadította a képviselőt választóitól, de a valóságban a függő helyzet teljesen nem szűnt meg. Sőt ez a függés sokszor nem is annyira abban áll, hogy a képviselő választóközönségének irányítását a törvényhozási munka folyamán figyelembe veszi, hanem kénytelen választóinak ügyeit ellátni, a hatóságoknál támogatni, részükre különféle előnyöket, kedvezményeket, alkalmazásokat, stb. kijárni - különben a választóközönség bizalma más felé fordul. Ebből a sajnálatos függő helyzetből a képviselőt felszabadítani az összeférhetetlenség fontos feladata és a parlamenti tekintély nélkülözhetetlen feltétele.

A kormánynak igen sok irányban áll eszköz rendelkezésére a képviselő függetlenségének a csökkentésére. A kormány kezében van a döntés (a) kinevezések, előléptetések, megbízások, illetménymegállapítások, kegydíjak, fegyelmi jog, (b) cím- és kitüntetésadományozások, (c) szerződéskötések, különféle engedélyek, jogosítványok, segélyek, stb. adása tekintetében. És a kormány e jogkörrel nemcsak önmaga élhet, hanem befolyását ilyen irányokban önkormányzati testületeknél, vállalatoknál, stb. is érvényesítheti. És nemcsak a képviselőt magát lehet e juttatásokban részesíteni, hanem családját, vállalatát, választóit is. Az állami gyámkodásnak mai túltengése már-már az egész társadalom önállóságát veszélyezteti; annál inkább vigyázni kell, hogy a törvényhozás ne válhassék a kormányzat szolgai eszközévé (szervilizmus).

A kormányon kívül veszélyeztethetik az országgyűlés függetlenségét a gazdasági hatalmak is, amelyek nagy anyagi erő felett rendelkezvén, különféle formákban (igazgatósági tagság, jogtanácsosság, megbízások, stb.) könnyen kötelezhetik le az országgyűlés tagját, és folyton emelkedő befolyást gyakorolnak a törvényhozásra. Ez a befolyás sokszor a kormánytól való függésnél is veszélyesebb, mert kevésbé ellenőrizhető, és kevésbé közérdekű. A törvényhozást lehetőleg megóvni a befolyás ilyen tisztességtelen módjától, szintén az összeférhetetlenségnek teszi fontos feladatát.

Az kétségtelen, hogy a jelenleg érvényben levő jogunk sem a megválaszthatóság feltételeinek, sem az összeférhetetlenségnek szabályozásánál nem biztosítja az ideális mértéket. A majdnem négy évtizeddel ezelőtt alkotott összeférhetetlenségi törvény (1901:XXIV. tc.) becsületesen igyekezett az akkori viszonyok között feladata betöltésére, de a teljesen átalakult politikai viszonyok közt, az erkölcsi és gazdasági válságok mai zűrzavarában nem állhatja meg többé a helyét, a parlamenti bíráskodásból pedig a közvélemény kiábrándult.

Ma olyan kort élünk, amelyben a közéleti szereplőknek az átlagosat is meghaladó, az önfeláldozásig fokozott önzetlenséggel kell rendelkezniük, amikor a közérdeknek el kell némítani minden egyéni szempontot. A közéleti erkölcs és közéleti tekintély egymástól elválaszthatatlan. Szigorítsuk az országgyűlési összeférhetetlenséget, akkor emelni fogjuk a parlament tekintélyét, megóvjuk az alkotmányosságot, és védőgátat emelünk a szélsőséges irányzatok érvényesülésének.

*

In Magyar Kultura [Kultúra], 24. évf., 4. szám (1937), 99-100.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés