Ezek a szenzációk azonban, ha még annyira felkorbácsolják is az idegeket, ritkán érik el a történelmi jelentőséget. Sokkal fontosabbak azonban azok a hallatlan erőfeszítések, amelyeket egyes népek tesznek, hogy a XX. század forradalmának hatása alatt új életformákat teremtsenek maguknak. Az az alkotmányválság, mely több európai államban mutatkozik, a XIX. századi világ összeomlásának tulajdonképpeni kifejezője. A nemzet új közösségi élményeiből fog kinőni az új életrend, mely végső lehorgonyzását az új alkotmányban fogja megtalálni. Mindnyájan érezzük, hogy ebben az irányban, e felé a cél felé haladunk, hogy az idő sodra arra ragad bennünket. A munkaadó és munkás új viszonyának a rendezése az új munkajogban, az ember és a föld viszonya az új agrártörvényben, sőt az új jogreform - mindezek fontos állomások az új életrend felé vezető úton, akárcsak a centralizmus és föderalizmus egyensúlyának új rendezése is, mint az az állam- és alkotmányalakulásokban fog kifejezésre jutni.

A XX. századi forradalmak módszereinek lényegéhez tartozik az úgynevezett empirizmus, vagyis kevésbé teóriákra és tanokra, mint a lépésszerű megvalósítás gyakorlati tapasztalatára hagyatkozni. S ez magától érthető is, amennyiben ez a forradalom az egészséges emberi ész forradalma a múlt század túlzott racionalizmusának erőszakossága ellen, és amennyiben a népek lázadását jelenti az élet ama leszűkítése ellen, amit egy túlságosan komplikált pozitív jog hozott létre. Sőt mondhatni: a természetjog forradalmát jelenti egy élettől idegenné vált jogi pozitivizmus ellen. Ebből a módszerből az is következik, hogy ez a forradalom gyakorlati újításaiban és alkotásaiban minden merev dogmatizmust kerül, hogy intézményeit mindenkor a való élet szükségleteihez alkalmazhassa. Ezért lett, hogy csak egy példát említsünk, a Carta di lavoro csak kerettörvény, akárcsak a legújabb német munkatörvény, melyekben inkább csak általános irányvonalakat, mint egész és kész formákat kell látnunk. A kialakulásban lévő új alkotmányokra vonatkozólag is az olasz példa alapján megállapíthatjuk, hogy a társadalmi átalakulás és átrétegeződés forradalmi folyamata még egyáltalán nem ült le. Jóllehet a fasizmus néhány évvel ezelőtt már teremtett egy új alkotmányt, ma újra kénytelen lett az alkotmányt revideálni; Olaszország néhány héttel ezelőtt állami átalakulásának második korszakába lépett, és ma még nagyon nehéz volna megjövendölni, vajon mennyi kerül át az első fasiszta alkotmányból a másodikba. Miként a gyermekek a gyors fejlődés bizonyos éveiben ruháikat már egy év alatt kinövik, úgy vannak manapság a népek és az alkotmányok.

A XX. század forradalmának viharos néptengerében, mely forradalmát antimarxistának és antiliberálisnak tünteti fel, gyakran az utolsó erőfeszítés gyötrelmével küzdenek az új életrendért. Ez szükségszerűen először a politika mezején zajlik le. Minden forradalom bizonyos káoszt is jelent egyúttal, és éppen sikere és győzelme érdekében életirányát és akaratát jogilag is kénytelen biztosítani. De míg a racionalizmus korában a forradalmakat, úgy az emberi jogok, mint a marxizmus forradalmát, egy szilárd, tudományosan biztosnak vett doktrína alapján vezették, ma annak az ellenkezőjét érjük meg. A forradalom politikai megszületésének hátterében óriási méretű és jelentőségű világnézeti harcok dúlnak, melyeket nagyjából szellemi fegyverekkel, s a szellemi és metapolitikai küzdelmek terén vívnak meg. Ez a harc a politikai megújulás végleges értelméért, egy mai öntudatunknak megfelelő világnézet kialakításáért folyik, s hivatva van századunk arculatát kivésni. Ezek a háttérben lejátszódó és mélységek között vívódó harcok észlelhetők mindenütt, ahol a XX. század forradalma a népeket megragadta, és magával vonszolja. Ez nem tisztán német tünet! Olaszországban például a lateráni egyezmény dacára is tovább folyik az eszmék harca a keresztény és pogány rómaiság között, éppen úgy, mint a nacionalizmus és kereszténység közötti vita. A pogány, utómarxista és ateista körök politikailag együttműködnek ugyan a fasizmusban a katolikusokkal, de világnézeti reményeiket távolról sem adták fel. S ha talán ezeket a szakadékokat és ellentéteket kifelé áthidalni törekszik is a politikai opportunizmus és a politikai pragmatizmus, s ha a tulajdonképpeni világnézet alatt működő életérzés és a nemzet új sorsfordulatának mindennapi parancsa az embereket valóban és igazán egymáshoz köti is, a meglévő elvi és szellemi feszültségek előtt nem húnyhatunk szemet.

Ha a történelem ütemét helyesen fogjuk fel, úgy számolnunk kell azzal, hogy a népek a politikai pluralizmus leküzdése után most a világnézeti pluralizmust is egy egységes, korszakotalkotó világnézet által akarják pótolni. Ez történt mindössze: a világnézeti relativizmus addig fúrta és ásta belülről a politikai formákat, míg azok végre is összeomlottak. Most azután a forradalom empirikus úton termel új formákat, melyeknek végső értelme és lehorgonyzása nem politikai, hanem világnézeti probléma. S éppen ezért, mert ezt mindenki érzi, lettek olyan hevesek és élesek a világnézeti csatározások. Mindegyik front igényt emel a totalitásra, és az új forradalmi valóság teljes meghódítására tör. Hogy ezt a harcot úgy szellemileg, mint politikailag csak a forradalmon belül, tehát csak olyan emberek, akik a forradalom eredeti hordozói és nem alkalmi betolakodók, vívhatják ki, az magától értetődik. A forradalmi földrengés eme napjaiban még olyan emberekben is, akiknek világképe százados tradíciókban nyugszik, rég elfeledett és behordott ősképek törnek elő, és a vihar, mely elragadott bennünket, új meglátásokat ébreszt, amelyek új, de gyakran ősrégi és elnyomott megértéseket támasztanak. És akinek finom a hallása, a régi világ szétomlásának és annak a borzalmasan szép orkánnak a zajos lármájában, mely az új világ születését kíséri, gyakran már egészen halk, új karácsonyi harangokat vél meghallani.

*

In Magyar Kultura [Kultúra], 21. évf., szám (1934), 193-194.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés