Hogy az egészséges egyén testét-lelkét olyan állapotba helyezze, melyben intelligenssé és energikussá lehet, szüntelenül ismereteket kell szereznie, és folytonos rendszeres munka útján állandóan fegyelmeznie kell magát.

Hogy azonban az egyén testének-lelkének állapota ilyen legyen, vagyis, hogy az egyén folytonosan és kellőképp ismereteket szerezve, folytonosan rendszeresen dolgozva, és e munka révén önmagát szüntelenül fegyelmezve, mindig a maga útján haladhasson: előbb az egyént környező világnak kell olyan állapotban lennie, hogy az egyén e belső állapotának előállítása lehetséges legyen.

Ahhoz tehát, hogy az első tényező, melynek az intelligencia és az energia függvénye, minél tökéletesebben létesülhessen, előbb a második tényezőnek kell megvalósulnia.

Ahhoz, hogy mindenki folytonosan és rendszeresen szerezhessen ismereteket és folytonosan, rendszeresen dolgozva, magát állandóan fegyelmezhesse, mindenekelőtt meg kell, hogy legyen ennek fizikai lehetősége a környező világban.

A környező világban, vagyis: a társadalmi-, illetve az államrendszerben.

Mindenekelőtt tehát olyan berendezés szükséges az egyes ember körül, amelyben mindenkinek lehetséges és kell azzá fejlődnie, amivé fejlődnie kell.

Az a berendezés, melynek hivatása, hogy ezt az állapotot előidézze: az állam.

Az állam tehát az emberek között lévő élet berendezése. Berendezés, melyet az embereknek mindegyikük, minden egyes ember érdekében kell megalkotniuk, és meg kell alkotniuk.

Az állam tehát az emberek között levő élet berendezése, melyet az emberek teremtenek meg. Az állam tehát az ember teremtménye.

A természet minden atomjának megvan a maga teremtő hivatása, melynek az anyag életét tökéletesítenie kell. A természetnek nevezett anyagtömeg minden atomja, molekulája folyton szükségképpen fejlődik, és e fejlődése közben folyton szükségképpen teremt. Megteremti önnönmagát, és megteremti élete folytatását egy-egy önmagából származott újabb molekulában.

Minthogy pedig az anyag életének folyton és minden körülmények között fejlődnie kell: az egyes anyagrészek szükség esetén szükségszerűen hárítják el maguk körül azokat a körülményeket, melyek őket fejlődésükben megakadályozzák, és szükségszerűen teremtik meg azokat a körülményeket, amelyek őket fejlődésükben elősegítik.

Amidőn így az élő és örökké fejlődő anyagrészek egyrészt az akadályozó körülményeket elhárítják, másrészt a fejlődésüket előmozdító körülményeket maguk körül előidézik, voltaképp a körülöttük lévő világot rendezik be.

Ezt teszi az ember, az örökké fejlődő ember is, amidőn - a természet örökké fejlődő anyagrészecskéjeként a környező világot berendezvén - az államot megteremti.

Íme, az állam természeti alkotás. Természeti alkotás, melyet fejlődésük előmozdítása céljából az emberek, a természet e részecskéi teremtenek meg.

És az embereknek az államot meg kell teremteniük.

Mert amidőn a természet az embereket megteremti, e teremtés munkájának voltaképp csak felét végezte el. Megteremti az embert rengeteg jó, de még több rossz tulajdonságával, egymás mellé kényszeríti az embereket, mert csak így, egymás kölcsönös munkája, értékcseréje révén nyújt nekik megélhetést, és ezzel megteremti az emberekkel egyidejűleg az emberek között levő életet is.

Ámde ez az élet, ha nem nyer részletes, szigorú és kényszerű szabályozást, a legnagyobb disszonancia, diszharmónia, mely az egyes ember életének, az egyes ember harmóniájának legnagyobb, legveszedelmesebb ellensége.

Az emberek minden egymásra ártalmas tulajdonsága ugyanis természetszerűleg akkor nyilatkozik meg, amidőn egymás mellé kerülnek. Az emberek között levő élet így, az emberen kívül levő természet által megteremtett mivoltában tehát az egyes emberre nézve a legnagyobb veszedelem. Benne minden ember - a maga létét igyekezvén fenntartani - általában féktelen és mértéktelen, rendszerint egymásnak kifosztója, eltiprója. Így lesz a «létfenntartás» szüksége, a «létért való küzdelem» folytán «homo homini lupus».

A teremtés munkájának második fele az emberre hárul. Az embernek kell maga körül azt a berendezést megteremtenie, mely egyrészt a fejlődését akadályozó körülményeket elhárítja, másrészt a fejlődését elősegítő körülményeket magában rejti. Az embereknek maguknak kell a közöttük levő életet szabályozniuk, az embereknek maguknak kell a bennük levő egymásra ártalmas tulajdonságokat lehetetlenné tenniük. Az embereknek maguknak kell a homo homini lupus tényét megsemmisíteniük.

Ez a teremtés munkájának második fele, melyet a természet magukkal az emberekkel kíván végeztetni; helyesebben, az a teremtő munka, melyet a természet az emberek révén kíván végezni.

Az embernek, az embereknek, az emberek összességének tehát az államot meg kell teremteniük.

A természet teremtő munkájának első felében egyes embereket nagyobb, másokat csekélyebb tehetségekkel ruház fel. Teremtése munkájának ez első felében a természet az embereket egyenlőtlen alakban teremti meg. Az ember feladata aztán, hogy a rajta kívül álló természet teremtette ez egyenlőtlenségeket minél elviselhetőbbé tegye, hogy a kívüle álló természet teremtette egyenlőtlenségeket lehetőleg eltüntesse.

Ez pedig csakis helyesen megalkotott államszervezet útján lehetséges.

Helyesen megalkotott államszervezet pedig az, amelyben nemcsak hogy minden embernek lehetséges jól és szépen élnie, de olyan, amelyben minden egyes embernek kell is egyenlőképpen jól és szépen élnie.

II. Az anyag két legfőbb tulajdonsága és az államrend két alaptörvénye

Amidőn már most azt kérdezzük, hogyan, mily törvények, mily elvek alapján és mily eszközökkel alkottassák meg a helyes állami berendezés, akkor nem kérdünk egyebet, mint azt, hogy mily elvek, mily törvények alapján és mily eszközökkel érhető el, hogy minden egyes ember szépen és jól éljen?

Vagyis, mily elvek, mily törvények alapján, és mily eszközök segélyével érhető el, hogy minden ember úgy élhessen, és úgy is éljen, ahogy élnie kell? Lássuk előbb az elveket, illetve törvényeket, melyek minden helyes államszervezet megalkotásánál alapvetőek és irányadók.

Az anyagnak, melyet természetnek nevezünk és amelyet, mint annak részecskéi, magunk körül államszervezetünkkel be akarunk rendezni, két leglényegesebb tulajdonsága különböztethető meg. Az egyik, hogy mennyiségében változatlan. A másik, hogy alakjában folytonosan változó.

Más szóval, a természetnek nevezett anyagnak kettős «magatartása» van: az egyik, hogy mennyisége állandó - tehát változatlan és korlátolt -, a másik, hogy alakját, apró részecskéinek formáját folyton változtatni akarja, és változtatja is.

Mindkét tulajdonságból az államszervezet berendezésére egy-egy nagyfontosságú tétel folyik.

Abból, hogy a természetnek nevezett anyagtömeg mennyisége korlátolt és állandó, folyik, hogy a természet egy-egy pontján, egy-egy részecskéjének táplálására túlságosan sok anyagmennyiség, «anyagi erő» nem maradhat anélkül, hogy a környező anyagrészecskék élete e nagy mennyiségű anyagtömeg elvonása folytán ne szenvedne.

Abból a tulajdonságból, illetve törekvésből pedig, hogy a természetnek nevezett anyagtömeg részecskéinek alakját folyton változtatni kívánja, folyik, hogy a természet minden egyes részében állandó, folytonos és zavartalan anyagcserére van szükség.

Mindkét folyománynak gyakorlati értelme egy és ugyanaz: az anyagnak az egyes részecskék között olyan módon kell kicserélődnie, hogy az egyes részecskék élete, ez életek folytonos fejlődése és átalakulása soha akadályt ne szenvedjen.

Az államjog elméletének nyelvén: a javaknak úgy kell forogniuk, az értékeknek úgy kell kicserélődniük, hogy minden egyes ember élete úgy fejlődjék, úgy folyjon le és esetleg az új anyagrészecskékben úgy folytatódjék, hogy az egyik egyén élete a másik élete folyásának rová-sára ne legyen.

Az anyag, mely a természetet alkotja, állandó mennyiségű, tehát ahhoz, hogy az egyes anyagrészek jól megélhessenek, az életüket tápláló javaknak folyton egyenletes mértékben kell eloszlaniok. Az anyag, amely a természetet alkotja, részecskéinek alakját és életét folytonosan változtatni akarja, tehát az eme folytonos fejlődést és folytonos változást tápláló, előidéző anyagcserének folytonosnak és egyenletesnek kell lennie.

Az eme eszmemenetben vázolt tényállásból, az anyag két legfőbb tulajdonságának tényéből lesz nyilvánvaló a két alaptörvény, melynek minden helyes állami berendezés irányítójául kell szolgálnia. 

Az anyag mennyisége korlátolt és állandó, ez volt az anyag első legfőbb tulajdonsága. Ez a tulajdonság teremti meg az áilamrend első alaptörvényét: az anyag megmaradásának törvényét. 

Az anyag megmaradásának fizikai törvénye azt jelenti, hogy a természetben rejlő anyagtömeg mennyisége korlátolt és állandó.

Ez az első törvény, amely minden helyes állami berendezésnél szem előtt tartandó. A természetben levő javak csak korlátolt mennyiségben állnak az emberiség rendelkezésére, tehát úgy kell azokat elosztani, hogy mindenkinek jusson annyi, amennyiből jólétben élhet, és senkinek kezében sem legyen aránytalanul több, mint a másikéban. Mert a természetben mindig van annyi jószág, amellyel minden egyes részecskéjét minden időben jólétben, vagyis helyes fejlődésben tarthatja. De több soha sincs. A természetben egyik anyagrész a másikából él, és amint a többi megfelelő anyagrészekből táplálkozik, voltaképp csak fejlődik, újabb anyagrészeket nemz, és életét ezekben folytatja, maga pedig ezután bizonyos időfolyam végén elhal, és más hasonlóképp fejlődő és szaporodó, átváltozó életfolyamatoknak lesz táplálékává. A természet e nagy életében voltaképp a természet táplálja önnönmagát, önnönmaga ad egyik részecskéjével másik részecskéjének erőt az életre és a folytonos fejlődésre, változásra. Természetes tehát, hogy a természetben rejlő javak, maga a természet - minthogy velük a folyton változó anyag önnönmagával táplálkozik . a természet életéhez teljesen elegendők. De a tápláló anyag korlátolt mennyiségben állván önnönmagának rendelkezésére, nem lesz elegendő akkor, ha egy-egy aránytalanul nagy mennyiségű jószág egy-egy ponton megreked, és a környező anyagrészek megfelelő táplálékát az anyagforgalomból kivonja. - A helyes állami berendezésnek tehát mindenekelőtt ezzel a törvénnyel kell számolnia; és biztosítania kell a javaknak olyan forgalmát, amely mellett lehetetlen, hogy egy-egy kézben aránytalanul sok jószág halmozódjék fel, és lehetetlen, hogy minden ember minden helyes szükséglete helyes mértékben ki ne elégíttessék.

Az anyag második legfőbb tulajdonsága, hogy részecskéinek alakját és életét folyton változtatni kívánja. Ebből származik a helyes államrend második alaptörvénye: az egyén ambíciója föltétlen kielégítésének törvénye.

Az egyén ambíciója föltétlén kielégítésének törvénye annyit jelent, hogy minden egyes egyén ama törekvésének, hogy fejlődjék és életét tökéletesítse, föltétlen kielégítést kell nyernie.

Ez a tétel, mely szintén a természet törvénye, az anyagnak abból a sajátosságából folyik, hogy részecskéinek alakját, e részecskék életét folytonosan változtatni, variálni kívánja. Eme sajátosság, ez a törekvés az anyag minden egyes részecskéjében megnyilvánul, és a természet mindern egyes anyagrészecskéjének igen lényeges tulajdonsága. Természetes tehát, hogy e törekvésnek föltétlenül, minden körülmények között ki kell elégíttetnie. Minthogy pedig e törekvés minden anyagrészecskében föltétlenül érvényesülni akar, ellenállhatatlan erővel fog eltávolítani magában és maga körül minden akadályt, mely teljes és természetes érvényesülésében gátolja.

Amidőn tehát az emberek, a természet ez anyagrészecskéi - éppen azért, hogy a magukban és a körülöttük levő, teljes érvényesülésüket akadályozó gátakat eltüntessék, vagyis, hogy a közöttük levő életet szabályozzák, berendezzék, eme élet diszharmóniáját harmóniává változtassák, és a maguk életét tökéletesítsék - államot alkotnak: mindenekelőtt ezzel a két törvénnyel kell számot vetniök. Számot kell vetniük először azzal a törvénnyel, hogy a természetben rendelkezésünkre álló jószágok mennyisége állandó és korlátolt. Számot kell vetniük másodszor azzal a törvénnyel, hogy az egyes ember ama törekvésének, hogy fejlődjék, életét minél szebbé és minél jobbá tegye, röviden, az egyén egészséges ambíciójának föltétlenül, minden körülmények között kielégítést kell nyernie.

A földgömbön létező államok - nem e természettudományi gondolkodáson épülvén - e két alaptörvénnyel többé-kevésbé csak részben számolnak. A ma létező állami berendezések mindenekelőtt nem számolnak eléggé az anyag megmaradásának, állandó és korlátolt voltának törvényével: megengedik a természetben levő jószágok aránytalan eloszlását az emberek között, megengedik a nagy tőkének felhalmozódását egy kézben, aminek természetes következménye a gazdag és szegény, nagyon gazdag és nagyon szegény, dúsgazdag és ínségesen nyomorult osztályok keletkezése. Abból aztán, hogy a létező állami berendezések az anyag korlátolt voltának törvényével nem számolnak eléggé, természetszerűen folyik, hogy az egyén ambíciója föltétlen kielégítésének törvényével sem számolhatnak eléggé. Azoknak ambíciója, kiknek kezében a javak megengedett helytelen eloszlása folytán nagyobb tőke van, sokkal könnyebben és akadálytalanabból nyerhet kielégítést, mint azoké, akiknek kezében alig van valami, vagy semmi sincs.

Kétségtelen, hogy a középkori különbség földesúr vagy lovag úr és hűbérjobbágy között ma már megszűnt. Kétségtelen az is, hogy egyes osztályok, felekezetek, tagjai, érvényesülésének törvényes akadálya a különböző államokban úgyszólván mindenütt szintén megszűnt. 

De kétségtelen az is, hogy épp e szolgai alávetettség megszűnte, az egyén függetlenülésének általánosulása után megszülemlett a legélesebb különbség gazdag és szegény, között. Az egyén önállósult, az állam azonban nem szabályozta még éppen az egyén ambíciójának határait. Azzal, hogy megadta az egyén ambíciója féktelen érvényesülésének, mondjuk az elfajult, mértéktelen, természetellenes ambíció érvényesülésének lehetőségét, bekövetkezett az az állapot, hogy egyes kezekben aránytalanúl nagy jószágmennyiségek halmozódtak fel, aminek folytán a korlátolt mennyiségű anyag cseréje tetemesen lankadt, és a többiek ambíciójának érvényesülése megnehezült, vagy lehetetlenné lett. Ez az állapot a középkoritól természetesen nem sokban különböző.

Az a kérdés tehát: melyek azok a legfőbb eszközök, amelyek segélyével a helyes állami berendezés megalkotható? Melyek azok a legfőbb eszközök, melyekkel megalkotható az az állami berendezés, mely egyaránt számol mindkét legfőbb törvénnyel: a rendelkezésünkre álló anyag állandó és korlátolt voltának és az egyén természetes ambíciója helyes kielégítésének törvényével?

III. Az állami öröklés rendje

Számolnia kell tehát minden állami berendezésnek az anyag megmaradása, vagyis korlátolt és állandó mennyisége, továbbá az egyén helyes ambíciója föltétlen kielégítésének törvényével.

Azt mondjuk, az egyén helyes ambíciója föltétlen kielégítésének törvényével. Mert csupán a «helyes» egyéni ambíció tartandó föltétlen tiszteletben. A helyes ambíció, vagyis az, amely érvényesülésében a többi emberek minden útjába eső érdekét a lehető legnagyobb kíméletben, vagyis tiszteletben tartja. Ez a helyes ambíció, más szóval: a tisztességes ambíció.

Ennek az ambíciónak minden egyes ember életében föltétlenül ki kell elégíttetnie.

Ámde az emberiség rendelkezésére álló jószágmennyiség korlátolt.

Minthogy azonban e mennyiség - amint föntebb volt róla szó - mégis elegendő ahhoz, hogy az anyag helyesen szabályozott cseréje mellett minden egyes ember életének helyes ambícióját kielégítse: az államalkotás legelső teendője az anyag e helyes forgalmát, az anyag természetes cseréjét előidézni.

Vagyis minden helyes államalkotás legelső teendője megakadályozni annak a lehetőségét, hogy egy-egy ember, vagy embercsoport kezében aránytalanul nagy anyagi tőke halmozódjék fel. Megakadályozni más szóval mindenekelőtt azt, hogy az egyén helytelen ambíciója kielégítést nyerjen. Az az ambíció ugyanis, amely az útjába eső más érdekeket a lehető legnagyobb kíméletben nem tartja: helytelen, korlátozandó ambíció. Márpedig akkor, ha egy-egy kézben aránytalanul nagy anyagi tőke halmozódik fel, a környező emberek kisebb-nagyobb tömegének érdeke - amint az föntebb természettudományi megvilágításban beigazolást nyert - mindig szenved. Az az ambíció tehát, amely érvényesülésében a másokénál aránytalanul nagyobb anyagi tőkét halmoz fel az egyén kezében, az összesség, a többi emberek szempontjából föltétlenül helytelen.

A fönt vázolt természettudományi tételekből világos, hogy az egyes anyagrészecskék voltaképp az egész anyagtömeg szolgálatában állnak. A természetnek nevezett anyagtömeg részecskéinek alakját és életét folytonosan változtatni akarja. Ezért követeli meg minden egyes anyagrészecskéjétől a folytonos fejlődést, amelyet az egyenletes, helyes anyagcserével kíván előidézni. Teszi pedig - amint alább lesz róla részletesebben szó - azért, mert e folytonos változáshoz szükséges energiaforgalom úgy az egyes anyagrészecskék, mint ennek folytán az egész anyagtömeg életét tökéletesíti. (Amint mondani szokták: jólétét, «boldogságát» növeli.) Természetes tehát, hogy a rész, a részecskék az egész szolgálatában állnak. Az egész az egyes részért dolgozik, de ez a munka eredményes csak úgy lehet, ha az egyes rész az egész, az összanyag parancsainak föltétlenül engedelmeskedik.

A természet egyenlőtlen képességekkel teremti meg alkotásait, de teremtményeitől megköveteli, hogy.ez egyenlőtlenségeket egyensúlyba hozza. A természet többi részecskéjének érdekében nem engedheti meg, hogy egy-egy egyén, vagy egyéncsoport kezében, annak nagyobb képességei folytán aránytalanul nagy anyagi tőke halmozódjék fel.

A természet, az egész, a részecskétől, az egyestől kíván szabályozást. És e szabályozásnak aztán minden egyes anyagrészecskének, minden egyes embernek alá kell magát vetnie. Mert az összesség, az egész ugyan az egyesért van, de az egyesnek éppen ezért viszont engedelmeskednie kell az összesség akaratának. Az összesség az egyesért van, de az egyes érdekei érvényesülését mégis az összesség irányítja.

Az államnak kell minden egyes egyén ambíciója érvényesülésének lehetőségét megadnia, de az államnak kell ez ambíció érvényesülésének határait is megszabnia. Más szóval: az államnak kell az egyén helyes ambiciója érvényesülésének akadályait elhárítania, de az államnak kell az egyén helytelen ambíciója érvényesülését megakadályoznia.

Márpedig abban az államrendben, melyben az «egyenlőség» elve már érvényesült, azaz, ahol minden egyes ember teljes érvényesülésének egyenlő lehetősége már megadatott, ott az állam beavatkozása nélkül mindig az a veszély fenyeget, hogy az egyesek különböző képességeinél fogva egyes kezekben aránytalanul több fog felhalmozódni, mint a többiében. Az állam korlátozó beavatkozása nélkül tehát az államban föltétlenül kielégítést fog nyerni az egyén helytelen ambíciója. Mert az ember természetében rejlik, hogy céljai elérésére minden lehető eszközt felhasznál, és hogy e munkája közben minél nagyobb anyagi tőkét kíván hatalmába keríteni.

Az egyes ember élete rövid tartama következtében azonban az egyén e törekvése nem lesz veszélyes akkor, ha az egyén kezében munkája folytán felhalmozódott tőke utódjaira át nem öröklődik. Nem lesz veszélyes egyrészt azért, mert a legtöbb ember egy emberélet tartama alatt nem képes aránytalanul többet szerezni, mint a többi. Nem lesz veszélyes másrészt azért, mert ha egy-egy kedvező körülmény folytán meg is esik, hogy egy-egy kézben túl nagy anyagi tőke halmozódik fel, ez az egészségtelen állapot sokáig nem tarthat akkor, ha az utódokra az előd kezében felhalmozódott nagy anyagi tőke át nem öröklődhetik.

Az állam beavatkozása tehát akkor, midőn a nagy tőkének egy-egy kézben való felhalmozódását meg akarja akadályozni, abban áll, hogy megakadályozza a nagy anyagi tőkének az utódokra történő átöröklését.

Az egyes ember ambíciójának föltétlenül meg kell nyernie teljes kielégítését. Mert a legnagyobb igaztalanság lenne, ha bármily mértékben is megakadályoztatnék az, hogy az egyén becsületes, tisztességes munkájával életében annyit szerezzen, amennyit tud.

Helytelen ez az ambíció igazán csak akkor lesz, ha a szerző ez életében megszerzett nagy tőkét utódjaira kívánja átszármaztatni. Helytelen lesz egyrészt azért, mert ez az alaptőke a munkás utódok kezében rendszerint aránytalanul naggyá halmozódik. Helytelen lesz másrészt azért, mert a nagy tőkék átöröklésével lehetővé lesz az, hogy az utód munkátlanul töltse el életét, és mégis nagyobb jószágmennyiség fölött rendelkezzék, mint más esetleg tehetségesebb,de mindenesetre munkásabb egyén, aki nagy tőkét nem örökölt.

Az állam legelső teendője tehát e téren, hogy az egyén végrendelkezési jogát, az örökösödési szerződések kötésének jogát (és egyéb létező hasonló jogintézmények rendszerét) és a törvényes örökösödés rendjét alaposan megrendszabályozza, megváltoztassa.

Az államnak a nagy tőkék átöröklését tilalmaznia kell.

Tilalmaznia kell pedig oly módon, hogy a szerző után egyrészt csakis a női hitvestárs és a gyermekek öröklését engedi meg, másrészt, hogy a hitvestárs és a gyermekek örökösödési jogának körét is igen szűkre szabja.

A női hitvestárs ugyanis ilyen állami szabályozás mellett nem örökölhet hitvestársa után nagyobb tőkét, mint amennyi előreláthatólag élete fogytáig állásának és rangjának, megfelelő megélhetéséhez teljesen elegendő.

A munkára képes gyermekek pedig ez állami szabályozás mellett nem örökölhetnek szülőjük után többet, mint amennyi teljes fölneveltetésük és kiképzésük idejére neveltetésükhöz és teljes ellátásukhoz bőven elegendő.

A férfi özvegy, a munkaképes, teljesen fölnevelt gyermekek és a többi rokonok ilyen körülmények között az elhunyt szerző után mit sem örökölhetnek.

Mindez természetesen különösen hangzik ma az oly államokban, melyekben a szerző vagyona fölött az elhunyta után következő időre is korlátlanul rendelkezhet, és az örökösödés törvényes joga is (végrendelet vagy, szerződés hiányában) e korlátlan rendelkezési jog és a vérséges kapcsolat elvén nyugszik. Különösen hangzik nemcsak a régi intézmények megszokása folytán, de főleg a tulajdonjog mai fogalma és a hozzátartozókról való.gondoskodás ma fennálló «erkölcsi» kötelessége, következtében. Különösen hangzik, mert - azt fogják mondani - senki sem akadályozhatja meg, hogy én a magam tisztességes munkájával megszerzett vagyonom fölött úgy rendelkezzem, ahogy nekem tetszik, és senki sem akadályozhatja meg, hogy én vérséges szeretetemnek engedve, szeretteimről, azaz hozzámtartozóimról és rokonaimról e vagyonomból úgy gondoskodjam, amint nekem tetszik.

És e megjegyzések ma, amidőn az államok legnagyobb része szegény, és az egyes emberek munkájának kellő díjazásáról eléggé gondoskodni nem tud, némileg tényleg indokoltak. Nem egy ember várva várja a reá szállandó örökséget, amely nyomorúságos anyagi viszonyain majd némileg lendíteni fog; mert hiába dolgozik tisztességesen, munkájával a maga és családja megélhetését biztosítani nem tudja. Nem egy ember kénytelen hozománnyal (a hozományt ugyanis ma rendszerint a leány örökrészébe «betudják», a jelzett állami szabályozás mellett pedig a hozományadás lehetetlen lenne) nősülni, mert a maga keresményével családot állásának megfelelőleg beláthatlan időkig nem tud eltartani esetleg még akkor sem, ha a javak megszerzéséhez a nő gazdasági munkája is hozzájárul.

De alaptalanok lesznek e megjegyzések éppen akkor, ha az örökösödés joga a jelzett értelemben megváltozik, és az egyén örökösödési jogának helyébe az állam öröklési joga lép.

Az egyén végrendelkezési jogának és a törvényes öröklés jogának s rendjének a jelzett értelemben történő korlátozásával egyidejűleg ugyanis az eddigi végrendeleti, szerződési és törvényes örökösök joga helyébe (eltekintve a jelzett kivételektől, a női özvegytől és az említett gyermekektől) az állam öröklése jogának kell lépnie.

Ami az elhunyt szerző után a női özvegynek és a még felnevelendő és ellátandó gyermekeknek szükséges vagyonrészeken felül marad, az a tőke mindig az államé.

Csakis így érhető el, hogy az egyes ember kezében felhalmozódott tőke egyrészt tovább ne növekedjék, másrészt újra apró részekre szóródjék, és így újból az anyag helyes forgalmába kerüljön.

Az a tény ugyanis, hogy az állam minden egyes elhunyt vagyonosabb egyén tőkéjének legfőbb örököse, azt az állapotot szüli, hogy az állam mindenkor igen nagy anyagi tőke fölött fog rendelkezni. Minthogy azonban az állam csupán az emberek életének, az emberek között levő élet berendezése, az állam anyagi tőkéje, vagyona nem szolgálhat egyébre, mint az emberek életének, és ezzel minden egyes ember életének tökéletesítésére.

Az állami öröklés folytán gazdaggá lett állami berendezés nem csak lehetetlenné, de fölöslegessé fogja tenni a munkára képes egyén öröklését. Az ilyen államnak módjában lesz ugyanis előidézni azt, hogy minden ember, aki dolgozik, megkapja munkája megérdemelt egyénértékét: a maga és családja jólétét.

IV. Az egyén állami nyilvántartása

A természetnek nevezett anyagtömeg ama törekvése ugyanis, hogy anyagrészecskéinek alakját és életét folytonosan változtassa, csakis úgy érvényesülhet, ha e folytonos változásra, folytonos fejlődésre maguk az egyes anyagrészecskék törekszenek. E folytonos változást a természet - amint föntebb már volt róla szó - azért kívánja, mert a folytonos változáshoz szükséges folytonos anyagcsere az energiának folytonos működését, «forgalmát» követeli meg, aminek folytán az egyes anyagrészek élete folyton tökéletesedik, vagy amint mondani szokták, jóléte, «boldogsága» növekszik. A természet tehát a folytonos változást azért kívánja meg, mert ez a folytonos változás folytonos fejlődés.

A folytonos változás, folytonos fejlődés tehát folytonos anyagcserét kíván. Hogy pedig ez anyagcserének, vagy, az államgazdaságtan szavával, a jószágok forgalmának teljességét az egyes emberek természettől nyert különböző tehetségei, képességei meg ne zavarják, az államnak két intézményt kell létesítenie. Az egyik - amint láttuk - az állami öröklés rendje.

A másik: az egyén állami nyilvántartása.

Nem elégséges ugyanis, hogy az állam megakadályozza az anyagi tőkének egy-egy kézben történő felhalmozódását. Magának az egyes anyagrészecskének, magának az egyénnek kell e folytonos változásra, folytonos fejlődésre törekednie. Ez a törekvés az egyén munkájában nyilvánul meg. Magának az egyes anyagrészecskének kell tehát dolgoznia. És minden egyes anyagrészecskének, minden egyes egyénnek dolgoznia kell.

Csak így lehetséges - az állam öröklésének rendje mellett - az anyag folytonos cseréje, amelyet a folytonos fejlődés megkövetel.

Az egyén állami nyilvántartásának intézménye tehát mindenekelőtt azt jelenti, hogy az állam tartsa nyilván, vajon minden egyes ember dolgozik-e? E nyilvántartás célja pedig az, hogy azt az egyént, aki munkára képes, de dolgozni még nem tud - mert munkára alkalma nincs, vagy mert a rendszeres munka módját még nem ismeri, vagy mert dolgozni még nem akar - megfelelő munkához juttassa, illetve rendszeres munkához tanítsa, illetve, ha kell, munkára kényszerítse.

E harmadik tevékenység neve, a munkára kényszerítés, úgy hangzik, mintha e tevékenység az egyén érdeke ellen irányulna. Ámde ez csak látszat. Láttuk, hogy az egyes anyagrészecskék folytonos változását, amely csak ez anyagrészecskék munkája folytán létesülhet, a természet éppen az egyes anyagrészecskék, minden egyes egyén minél nagyobb jóléte érdekében kívánja. Tehát az egyes anyagrészecske érdeke, hogy dolgozzék, és ha kell, munkára kényszeríttessék. De ha valaki ezzel az érveléssel meg nem elégszik, az föltétlenül be fogja látni az állítás helyességét, ha a munka szükségét nem a természet e törekvésének (az anyag második legfőbb tulajdonságának) szempontjából, hanem az elvontan szemlélt egyén érdeke szempontjából magyarázzuk. E szempontból ugyanis dolgoznia kell minden egyes egyénnek, tehát minden egyes egyén «érdeke», hogy dolgozzék, először azért, mert az egyén idegrendszerének sajátossága, hogy a szükséges pihenés idején túl a munkát, mint legegészségesebb elfoglaltságát, megköveteli. Érdeke másodszor azért, mert az elvontan tekintett egyén életrendszerének sajátossága, hogy az intelligencia és az energia minél tökéletesebb fejlesztése céljából - amely nélkül a szép és a jó cselekvés, tehát a szép és a jó élet lehetetlen - a folytonos, rendszeres munkát megköveteli. Érdeke harmadszor azért, mert - különösen az állami öröklés rendje mellett - az egyén a megélhetéséhez szükséges anyagi javakat csakis úgy szerezheti meg, ha dolgozik. Ez a három nyilvánvaló érv azonban csak más szavakban fejezi ki ugyanazt, amit az első helyen említett, látszólag különálló, negyedik érv mond. Mindegyik érv ugyanis csak azt mondja, hogy az ember életének tökéletesítése, az ember jóléte fokozása céljából nélkülözhetetlenül szükséges a munka. Az idegrendszer, az életrendszer, az emberek között levő gazdasági élet: mind ezért kívánják meg az egyén folytonos, rendszeres tevékenységét. A természet pedig éppen ezért alkotta meg így az ember idegrendszerét, életrendszerét és az emberek között levő gazdasági életet, hogy az egyént ezek révén folytonosan munkára kényszerítse: mert csak minden egyes egyén folytonos, rendszeres munkája révén létesülhet a folytonos anyagcsere, és ennek folytán a folytonos változás, az energia folytonos forgalma és a folytonos fejlődés - amely mind csak azért szükséges, hogy az egyes anyagrészecske, az egyes ember jóléte a lehetőségig növekedjék. Íme: minden az egyes ember érdekében történik, ha életét egy látszólag tőle különböző összesség érdekei irányítják is.

Az ember kötelessége tehát, hogy államát úgy alkossa, hogy az a kötelékébe tartozó minden egyes embert, ha kell, munkához juttassa, ha kell, munkára tanítsa, sőt ha kell, munkára kényszerítse. Mert az az ember, aki még dolgozni nem tud, mert dolgozni, nem akar, a maga érdekét intelligenciája és energiája, vagy ezek egyikének csekély volta folytán még nem látja át. Az állam kötelessége tehát, hogy az egyén intelligenciáját és energiáját azokkal a pszichikai és fizikai eszközökkel, melyekről e könyv bevezetésében volt szó, oly fokra emelje, hogy az illető a maga legfontosabb érdekét átlátva, dolgozzék. Csak ennyit jelent a munkára kényszerítés.

Az állam kötelessége tehát, hogy az egyént szükség esetén munkához juttassa, munkára tanítsa, munkára kényszerítse. Hiszen az ember embertársaival egyetemben éppen azért alkotja meg államát, és éppen azért helyezi azt mintegy maga fölé, hogy ez állam mindazon fogyatékokat, melyek az egyén körül levő világban és az egyénben vannak, a lehetőségig eltüntesse. Márpedig, ha valaki dolgozni nem tud - mert erre még alkalma, tudása vagy akarata nincs -, ez oly fogyaték, melyet eltüntetni az államnak legfontosabb kötelessége.

Az egyén állami nyilvántartásának fogalma másodsorban azt jelenti, hogy az állam legyen minden egyes ember munkájának díjazója.

Az egyén állami nyilvántartása tehát két állami tevékenységet foglal magában; először: az állam juttasson minden egyént megfelelő munkához, tanítsa, ha kell, az egyént e munkára, kényszerítse, ha kell, e munkára; másodszor: az állam legyen minden egyes ember munkájának díjazója.

Az embernek ugyanis éppen azért kell dolgoznia, hogy a jólétéhez szükséges anyagi javakat e munkája ellenértékeként megszerezze. Abban az államrendben azonban, amelyben az egyik ember munkáját egy másik ember díjazza, az esetek legtöbbjében a munkát szolgáltató és a munkát díjazó («munkás» és «munkaadó») között függési viszony, alávetettség létesül, amelynek következtében a munkás a «munkaadó» akaratának, hatalmának többé-kevésbé ki van szolgáltatva. Így létesül a munka-uzsora számos válfaja, amelyek következménye az, hogy a legtöbb munkásnak lehetetlenné lesz olyan életet élnie, amily életet a természet rendje szerint élnie kellene.

Ennek a rendkívüli nagy bajnak orvoslására nem elégséges a munkások szervezeti csoportosulása a munkaadókkal szemben. Ezen a ponton sokkal radikálisabb orvoslásra van szükség.

Ki kell venni az ún. munkaadók kezéből a hatalmat, és az állam kezébe kell letenni.

Az állam legyen minden egyes ember munkájának díjazója.

Mert az ember természetében rejlik, hogy a rendelkezésére álló, céljai elérésére felhasználható eszközöket a végletekig kívánja kihasználni. Ilyen eszköz rendszerint a munkás munkaereje is akkor, ha munkáját embertársa díjazza. A munkaerő ily kizsákmányolása pedig lehetetlenné teszi, hogy az egyén, a munkás úgy éljen, ahogy élnie kell.

Az állam az egyetlen munkaadó. Minden más megoldás csak ideig-óráig orvosolhat a bajon. Mert addig, amíg ember rendelkezik az ember munkaereje fölött, amíg az ember munkáját embertársa díjazza, végleges orvoslás nem képzelhető.

Az állami öröklés rendje lehetségessé teszi, hogy az állam minden egyes ember munkáját úgy díjazza, hogy a munka eredményéért adott ez ellenérték az egyén és családja teljes jólétét biztosíthatja. Az állami öröklés rendje ugyanis az államot oly «gazdaggá», mindenkor oly nagy mennyiségű anyagi tőke birtokosává teszi, hogy módjában áll a kötelékébe tartozó minden egyes egyén munkáját mindenkor megfelelően díjazni. Megfelelően, azaz úgy, hogy munkája ez ellenértékéből minden egyes ember családjával együtt teljes jólétben élhet.

Az egyén állami nyilvántartásának intézménye tehát két okból szükséges. Az első az, hogy minden egyes embernek dolgoznia kell. A második az, hogy minden egyes embernek, aki dolgozik, meg kell kapnia munkájának azt az ellenértékét, amely a maga és családja teljes jólétét biztosítja.

Mert hiszen a természet anyagrészecskéjétől, az egyes, embertől azért követeli meg, hogy dolgozzék, hogy e folytonos munka révén az általános jóléthez, vagyis a minden egyes ember jólétéhez szükséges folytonos anyagcsere, folytonos változás, folytonos energiaműködés, folytonos fejlődés létesülhessen. Ámde ez a folytonos fejlődés csak úgy jöhet létre, ha az egyén, aki dolgozik, a fejlődéshez szükséges anyagot munkájáért, e munka eredményeképp nyújtott jószágért cserébe meg is kapja. Mert a természet által megkövetelt folytonos fejlődés eszköze kettő: először az egyén folytonos munkája, másodszor az eme munka következtében létesült folytonos anyagcsere. A folytonos anyagcsere föltétele a folytonos munka, de hiábavaló e folytonos munka, ha nincs meg a természettől megkövetelt eredménye, a folytonos anyagcsere.

Tehát: minden egyes embernek dolgoznia kell, és minden egyes embernek, aki dolgozik, meg kell kapnia munkája egyenértékét, a maga és családja teljes jólétét.

Az egyén állami nyilvántartása, más szóval minden egyes emberi egzisztencia állami nyilvántartása első értelmében (munkához juttatás, munkára tanítás, kényszerítés) biztosítja, hogy minden egyes ember dolgozzék.

Az állami öröklés rendje és az egyén állami nyilvántartása második értelmében (minden egyes egyén munkájának állami javadalmazása) biztosítja az anyagnak azt a folytonos cseréjét, amely minden egyes ember, minden egyes család teljes jólétét biztosítja.

Az egyéni öröklés rendszerét a vázolt értelemben meg kell szüntetni, és helyébe az állami öröklés intézményét kell tenni; minden egyes egyént az államnak kell munkához juttatnia, az államnak kell szükség esetén munkára tanítania, esetleg kényszerítenie; a «munkaadók» fogalmát meg kell szüntetni, a munkaadók kezéből ki kell minden hatalmat venni, és az állam kezébe kell letenni: az állam legyen mindenki munkájának adója és díjazója.

Oly súlyos reformpolitikai követelmények, hogy mindegyikük megérdemli, hogy egy-egy külön munka keretében legyen róluk szó. A részletekről ennek folytán e munka szerzője később megírandó fejtegetéseiben óhajt beszélni.

V. Mindent az állam ad

Az eddigiekből folyik a tétel: helyes állami berendezésben mindent az állam ad.

Az állam adja a munkát is (helyesebben: az alkalmat, a lehetőséget a munkára), az állam adja a munka díját is. Az állam adja tehát az élet tartalmát - a munkát, a célokért való küzdelmet - is, és az állam adja ez élet feltételeit, a teljes megélhetést, a jólétet is.

Mindez természetes. Az egyes a nagy egésznek szolgálatában áll, amidőn kénytelen a nagy egész parancsainak engedelmeskedni, és a nagy egész céljai elérésének munkájához hozzájárulni. Ámde a nagy egész céljai éppen az egyesért vannak. A nagy egész, a nagy természet célja látszólag kettő: hogy a benne levő anyagtömeg mennyiségét megtartsa, és hogy részecskéinek alakját, életét folytonosan változtassa. Ámde e célok csak látszólag célok, valóságban csak eszközök a természet egyetlen céljának elérésére: az anyagrészecskék folytonos jólétének előállítására. Ez a cél azonban csak úgy érhető el, ha a természetben levő korlátolt mennyiségű anyag mindig helyes csereforgalomban marad, és ha e folytonos csereforgalom közben az egyes anyagrészecske élete folyton változik, fejlődik. Mindkét feltétel - a folytonos anyagcsere és a folytonos változás - csakis úgy érhető el, ha erre maga az egyes anyagrészecske törekszik, vagyis, ha maga az egyes anyagrészecske dolgozik. Minthogy azonban az egyes anyagrészecske, az egyén e munkája voltaképp az össztermészet, az összanyag, az összeség célja (ha ez a cél viszont az egyes anyagrészecske érdekét van is hivatva szolgálni): a természet meg akarja adni apró munkásának, az egyes anyagrészecskének a munka összes feltételeit.

A természet törekvése, hogy minden áron szükségessé és lehetségessé tegye az egyénnek, az embernek azt, hogy folytonosan rendszeresen dolgozzék. Éppen ezért alkotja mindenekelőtt az ember testének szervezetét úgy, hogy életszükségletévé teszi a munkát: idegrendszerének leghelyesebb, nélkülözhetetlen elfoglaltságát a munkában nyújtja; az élet tökéletesítése, szebbé-jobbá tételéhez szükséges intelligencia és energia előállításához és fokozásához nélkülözhetetlenné teszi a folytonos, rendszeres munkát; és az emberek között levő életet úgy alkotja meg, hogy benne az egyén élete fentartásához szükséges javak megszerzése munka nélkül lehetetlen.

Midőn aztán a természet így az egyén élete megmaradásának szükségletévé, nélkülözhetetlen feltételévé teszi a munkát, meg akarja adni minden egyes egyénnek e munka teljes lehetőségét is.

E célból teremti meg mindenekelőtt az emberben azt a tulajdonságot, melyet ambíciónak nevezünk. Az ambíció: érvényesülési vágy, melynek eszközei a folytonos munka, és ennek révén a folytonos tökéletesedés. Az ambíció tehát az élet folytonos tökéletesítésének vágya. Ez a folytonos tökéletesítés pedig folytonos munkát követel meg.

Azután megkívánja teremteni a természet a már dolgozni vágyó egyént környező világban is az egyén munkája teljes lehetőségét. Létesíteni kivánja e célból a folytonos egyenletes anyagcserét, amelyben az élete fentartásához szükséges javakat az egyén mindenkor megkaphatja.

Ezt az anyagcserét folytonossá és egyenletessé a természet az állam révén kivánja tenni.

Megalkottatja az emberrel, az emberek összességével az államot, más szóval: berendezi az emberek révén az emberek között levő életet úgy, hogy e berendezésben minden egyes ember munkájának, élete jólétének minden még szükséges föltétele megadassák.

Ezért kell az államnak minden egyes egyént megfelelő munkához juttatnia, és ezért kell magának az államnak díjaznia minden egyes egyén munkáját.

Az egyénnek ugyanis ahhoz, hogy úgy élhessen, amint élnie kell, szépen és jól, vagyis folytonosan és rendszeresen dolgozva, teljes jólétre van szüksége. Az anyag mennyisége korlátolt voltánál fogva azonban lehetetlen minden egyes ember jóléte akkor, ha az anyagi tőke egyes kezekben aránytalanul nagy mennyiségben halmozódik fel. Ezért szükséges az állami öröklés rendje. De még az állami öröklés rendje mellett is lehetetlen minden egyes ember teljes jóléte akkor, ha az egyén munkája fölött embertársa rendelkezik. Ezért kell minden egyes ember munkáját az államnak díjaznia.

Ámde valamint az állam, a család is a természet alkotása. A természet megkívánja anyagrészecskéitől a folytonos szaporodást, mert csakis a folytonos szaporodás révén érvényesülhet a természet ama törekvése, amellyel anyagrészecskéinek életét folytonosan változtatni kívánja. Ezért teremti meg az emberben a nemi érintkezés és a párosulás vágyát, ezért alkotja az ember életét úgy, hogy az egyén a munkája lendületéhez szükséges meleget rendszerint csakis a párban és az ebből képződő családban nyerheti meg.

Ezért kívánja tehát meg az egyéntől, hogy családot alkosson. Az államnak ennek folytán nemcsak a munkás egyén, de annak családja teljes jólétéről is gondoskodnia kell. A munkás egyén családjáról, vagyis a nőről és a még nevelésben, tanításban részesülő gyermekekről.

Azokról a felnőttekről pedig, akik szerencsétlen fogantatásuk és születésük folytán testileg olyanok, hogy a tudomány állása szerint még gyógyíthatlanul munkaképtelenek - nyomorultak, vagyontalan aggok -, azoknak teljes megélhetéséről szintén az államnak kell a legrészletesebb körültekintéssel gondoskodnia. Mert a természet csak azoktól követeli meg a munkát, akiknek szervezetét sikerült munkára képessé tennie. A munkára képtelenek életét azonban épp úgy biztosítani kívánja, mint munkájuk árán a munkára képesekét. Ebből folyik, hogy az államnak minden ún. «társadalmi» és «magánjótékonyságot» fölöslegessé kelI tennie. De nemcsak a jótékonyság e válfájait kell kiküszöbölnie,  hanem magát a «jótékonyság» fogalmát kell megsemmisítenie. Mert az állam akkor, amidőn a munkára képtelenek teljes jólétéről is gondoskodik, nem gyakorol «jótékonyságot», hanem a természettől megkövetelt kötelességét teljesíti - a természet nevében. Helyesen berendezett állami szervezetben tehát nincs jótékonyság.

Azonban még ez sem elég. Az államnak nemcsak fölöslegessé keli tennie a jótékonyságot, nemcsak magának nem szabad «jótékonyságot» gyakorolnia, de a nagyobb anyagi tőkének minden ingyenes szerzését tilalmaznia kell.

Tilalmaznia kell tehát az államnak bizonyos csekély mennyiségen felül minden nagyobb anyagi tőkének ajándékozását, hozományul adását, halálesetre szóló ajándékozását, a nagyobb értékű talált («gazdátlan») dolog fölött levő tulajdonjogot, stb. E tilalmak szükségességének magyarázata ugyanaz, mint az állami öröklés rendjéé. Mert hiszen, ha az anyagi tőke ily ingyenes szerzése megengedett, akkor egyrészt mi sem könnyebb, mint az állami öröklés intézményét ez úton megkerülni és értéktelenné tenni, másrészt ugyanaz az állapot áll elő, mint amely a nagy anyagi tőke egyéni öröklésének a következménye.

Az anyag helyes és folytonos cseréje követeli tehát meg azt is, hogy nagyobb vagyon ingyenes szerzésére, valamint ily vagyon ingyenes átruházására - amelynek esetei nevelés, munkára tanítás, munkaképtelenek ellátása - csakis az állam jogosult.

Íme, mindent az állam ad. De az állam csak akkor adhat mindent, ha minden ingyenes szerzésre is csakis az állam jogosult. Az ilyen államban aztán az egyéné, az egyesé éppen csak annyi, amennyit munkájával, tehetségével az államtól megszerez. Ez a szerzeménye azonban az ilyen államban mindenkor elegendő ahhoz, hogy belőle az egyén és családja mindenkor teljes jólétben élhessen. Jólétben élhessen, azaz a maga és családja minden helyes szükségletét mindig helyes mértékkel kielégíthesse és ezen felül - rendkívüli események és a munkaképtelenség idejére - bizonyos mennyiségű jószágot időnként félre is tehessen. Más szóval: az ily államban csak annyi a munkára képes felnőtt egyéné, amennyit munkájával, tehetségével az államtól megszerez, de ez mindenkor teljesen elegendő ahhoz, hogy az egyén és családja helyesen gazdálkodhasson.

Az ilyen állami berendezés mellett az «adók» neve alatt ismeretes illetmények intézménye természetesen szintén lényeges változást szenved. Hiszen azzal, hogy az egyén halála után az elhunyt vagyonában levő anyagi tőke a szükséges özvegyi illetményen és nevelési költségeken felül az államra visszaszáll, az egyén az állammal szemben fennálló minden «adóját» lerótta. Legföljebb bizonyos adónemek egyes kivételes esetei maradhatnának fenn; így például a tőkekamatadó, általános jövedelmi pótadó, stb. bizonyos nagyobb mennyiségű anyagi tőkék után akkor, amidőn az egyénnek sikerül életében aránytalanul nagy vagyont szereznie.

E kivételes adónemek az ily államrendben természetesen csupán mint az állami öröklés intézményének kiegészítői szerepelnek. Az állam ad mindent. Kötelességet is, jogot is; megkötöttséget is, szabadságot is.

Az államnak kell megadnia az egyénnek jogai élvezésében a lehetséges legnagyobb szabadságot. De az államnak kell e lehető legnagyobb szabadság élvezésének határait is megszabnia.

Az államnak kell az egyénnek jogai megszerzésére és élvezetére az alkalmat is megadnia: munkához kell juttatnia, munkára kell szükség esetén tanítania, ha kell, kényszerítenie, és az államnak. kell az egyén munkáját megfelelően díjaznia.

Így, és csakis így lesz lehetséges, hogy minden egyes egyén úgy éljen, amint élnie kell: hogy intelligenciáját és energiáját folytonosan növelhesse, hogy a megélhetéséhez szükséges anyagi javakat megszerezhesse, hogy a természet rendje szerint idejében párosulhasson, és munkája révén a maga és családja teljes jólétét mindenkor megszerezhesse.

És csakis így lesz lehetséges, hogy a természettől nyert egyenlőtlen képességek folytán egyik egyén vagyoni helyzete a másik rovására ne fejlődjék.

Mert mit lehet kívánni az egyes embertől? Az örül ma, ha céljait valahogyan elérheti, és minél jobban él. Természetes, hogy eközben embertársai érdekeire, ha nem kényszerítik, nem sok gondot fordít.

Állam kell, amely mindenki érvényesülése lehetőségét megadja, mindenki érdekét megvédi, és mindenki érvényesülése lehetőségének helyes határait megszabja!

*

[1] Lásd szerző «Az élet útja» című könyvét. (Budapest, 1907, Pallas Irod. és Ny. Rt.)

*

Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt., Budapest, 1908, 5-54. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés