És ennek a sivár ateista Kästnernek mégiscsak ég valahol riadt szíve elrejtett mélyén valami meleg láng, utolsó fénysugárka, amellyel örömet és szeretetet szeretne szétárasztani: szereti a gyermekeket, s ezért verseket és meséket ír a kicsinyeknek. Mert ez a cinikus fél az élettől, fél annak mocsarától, amelyben feje tetejéig elsüllyedhet az ember, fél az élet végtelent sivatagjaitól és pusztáitól. Ezért mesékbe fordul a kicsinyekhez, és valamiképpen utat akarna nekik mutatni, valahogy szeretné illúzióikat elrabolni, de egészen gyöngéden és elővigyázattal, szeretettel és fájdalommentesen. Talán csak attól szeretné őket megóvni, hogy lecsússzanak abba a semmibe, amibe ő már belezuhant. És most ez a Kästner regényt írt, regényt felnőtteknek; ez megjelent minden világnyelven, és magyarul is. Címe: „Fábián, egy moralista története”. Ez a könyv - mely bizonyára nem  az ifjúság kezébe való, és a kegyes füleket megbotránkoztatja - Fábián Jakabnak, egy egészen átlagos, mindennapi, fel nem tűnő cigarettagyári hivatalnoknak életét és tetteit mutatja be. Aki azt reméli, hogy Fábiánban a hazug burzsoáziát szatirizáló gonosz karikatúrát talál, csalódik. Fábián, aki természetesem messze van attól, hogy a keresztény ember ideálja legyen - ami különben egészen lényegtelen, jó ember. Lehetetlen, gyakran egészen állatszerű életfolyása ellenére valahogy benne él a természetes keresztény lélek; csak jót akar tenni, és senkinek sem ártani. Az élet megragadja, ide-oda dobálja, beleveti egy asszony karjába; onnan egy másikéba, majd a munkanélküliségbe, összehozza egy őrülttel. Fábián akarat nélküli ember, puha viasz a sors kezében, betege a létnek, s az élet mélyen beleveri orrát a piszokba. Ez a kispolgár végzete a nagyvárosban. Fábián jó ember, szegényeket helyez el lakásán, védi barátait, beugrik a folyóba egy beesett gyermek után... Ott megfullad. Ez a könyv vége: „Fábián a vízbe veszett, mert sajnos, nem tudott úszni...” A gyermek természetesen maga is ki tudott volna menekülni a vízből. Így hát még ez az áldozat is hiábavaló volt. Egyáltalában, minden áldozat hiábavaló, és az élet értelmetlen. Értelmetlen, üres és szomorú.

A szerző a Fábiánban a Berlin fölötti eget egészen alacsonyra csavarja. Szinte kezünkkel megfoghatjuk, és ráadásul csak bádogból van. És mintha ezt a bádogot valamiféle részvénytársaság szállította volna. Az Istent azonban a könyvből kitörölte. Ez a rettenetes és megrázó ebben a könyvben. Az „Isten” elektromos áramkörét kikapcsolta, és az emberek hirtelen maguktól való dolgok lettek, minden ember árnyékszerű és szomorú, reménytelen és értelmetlen. Esznek, alusznak, szeretnek, hivatalba járnak, és nem tudják, miért kerültek erre az értelmetlen földgolyóra. A létnek ez az értelmetlensége az őrülettel határos, a létnek ez az értelmetlensége egyenesen tébolyba visz, vagy feltétlen cinizmust kíván. Cinizmust, hogy el lehessen tekintetünket fordítani a végső és legmélyebb dolgokról. Minderre rájön az olvasó, ha helyesen tudja olvasni ezt a könyvet. Fábián regénye nem fényképe az Istennek, hanem csak a negatívum. Erről a negatívumról elő lehet ne állítani a fényképet, és az Istennek ezért a negatívumjáért hálás lehet az emberiség Kästnernek, az Istentagadónak.

Kästnernek ez a tudattalanul és atmoszféra-szerűleg feldolgozott Isteni nélküli világa tudatos kifejezést talál Aldous Huxley „A bátor úi világ” című reqényében. Ez a bátor új világ egyik legszellemesebb szatíra, amit csak valaha a kommunzmusról írtak. De olyan szatíra, mely tele van metafizikával és mélységgel. A cselekmény a Ford utáni 632-ik évben játsz[ód]ik. Az embereket ekkor már osztályonként készítik lombikokhan. Az embergyár homlokzatára ki van írva a világszovjet jelmondata: communitas, identitas, stabilitas. 692-ben rég eltörölték már a szerelmet, az izgalmakat, a féltékenységet, a gyászt. Az ember csak bevesz egy gramm „szómát”, és a kellemetlen kedélyállapot rögtön eltűnik. Jobb egy gramm szóma, mint egy káromkodás - mondja a közmondás. De vannak más közmondások is, mert az egész társalgás közmondásokból áll, amelyeket hipnotikus úton rögzítenek az emberekbe. A hypnopadia alvás közben való nevelés, a párna alatti rádióhullámok útján. Minthogy a jövendő társadalma is különböző osztályokból áll, és az embereknek nem szabad szerencsétleneknek lenni, éjszaka a gyermekgondozó intézetekben a Béta-csoportnak ezt súgja a rádió: „Az Alfa-csoport nagyon ügyes, de sokat kell tanulnia. Én Béta-csoportbéli vagyok, és örvendek, hogy nem kell tanulnom. Gammáék még ostobábbak, mint én. Deltáék még primitívebbek, de azért még az Epszilon-csoportnak is megvan a maga létjogosultsága. Epszilonoknak testi munkát kell végezni. Örvendek, hogy nem vagyok Epszilon.” A templomok eltűntek, de azért stabilitási és szolidaritási miséket tartanak, amelyen egy „Orgy-Porgy”című hülye slágert énekelnek Ford és Lenin tiszteletére. A Biblia a legszigorúbban eltiltott olvasmány. Minden filozófiai művet száműztek.

Ebben a borzalmas világban szerelmes Marx Bernát, Hoover Benito barátja, az ifjú Crowne Leninába, Rotschild Morgana és Deterding Klára barátnőjébe. A fiú „Mínusz Alfa”, de az a makacs hír van forgalomban, hogy gyártásához igen sok alkoholt használtak fel, s ezért tiszta emberi érzései vannak. De Crowne Lenina egészen rendes teremtés: csinos övet hord, amelyre ki vannak hímezve a fogamzást meggátló utasítások, ruhái cipzárra járnak, és a lány követi a hypnopädiai elvet: „minden nő minden férfié, és minden férfi minden nőé”. Egy barátnője ugyan kénytelen volt figyelmeztetni, hogy illetlen dolog az, hogy egymás után többször ugyanazzal a fiúval lássák. Közösen kirándulást rendeznek Új-Mexikóba, az utolsó valódi emberek rezervációjába, és onnan egy valódi embert hoznak el Európába. Ez a valódi ember, akit csak Vadnak neveznek, nyugtalanságot és zavart teremt Európában. Már megérkezése Londonba, kísértetszerű. Messze magasan repülnek aeroplánok, alattuk pedig eqy külvárosi vonat vágtat az éjszakában kivilágított ablakokkal. Hatszáz Epszilon ül benne, rettenetes izmú, alacsony homlokú és hatalmas alsó állkapcsú teremtmények. Egy labdarúgó versenyről jönnek.

Vad, aki egyébként szintén beleszeret Leninába, nagy feltűnést kelt, de ezt még csírájában elfojtják egész szómafelhőkkel a megnyugtató kék és zöld világítással. Egy szintetikus zenedobozból hangok áradnak ki, és egy hang beszélni kezd. Az értelem és az illemérzet hangja. Egy nem létező szív mélyéből a 2. számú tüntetésellenes beszédek hengerét kapcsolják be: „Barátaim! Barátaim!” - süvíti ez a hang olyan patetikusan, hogy a rendőröknek könny szökik a szemükbe a gázálarc alatt. „Mit jelentsen ez? Miért nem vagytok mindnyájan jók? Hiszen mi mind jók аkarunk lenni...”

Vad és Marx Bemát Mond Musztafa őfordsága, a világ uralkodója elé kerül. Megkötözve állítja őket elő a rendőrség. Musztafa éppen olyan hibás gyártmány, mint Marx Bernát. Amikor ezt felfedezték, az elé a választás elé állították: vagy belenyugszik, hogy egy szigetre internálják, vagy pedig átveszi az uralmat a világ felett. Az utóbbit választotta. Igaz ugyan, hogy az internáltak szigetein mindenféle zseniális és érdekes alakkal lehet összejönni, de ő mégis inkább az embereket akarta boldoggá tenni. Hamis hősiességében a Nagy Szerencsétlen és Meg Nem Értett akar lenni, aki csak embertársait boldogítja.

De szabad minden tiltott könyvet olvasnia, úgy a Bibliát, a Krisztus követését, Shakespeare és Bacon műveit. Vadat ő elé vezették, azt a Vadat, aki ezt kiabálta: „Nekem Isten kell, költészet kell, veszedelem kell, szabadság kell, jóság kell, bűn kell!” Ennek a vadembernek nem az jelenti a legnagyobb boldogságot, hogy az érzelmi moziban üljön, és egy pneumatikus széken fél karjával egy neomalthusi alapon nevelt alfaleányt tartva, aki szexuális hormonján cuclizik.

A sátáni ember, a Lenin-féle Mond Musztafa őfordsága és a terrortól és nyárspolgáriasságtól undorodó ember szemben áll egymással. Elkeseredett küzdelem kezdődik kettőjük között. Egyre közelebb jutnak az alapproblémához, míg végre a vad elkiáltja magát:

- Hát maga nem hisz az Istenben?

- Természetesen hiszek az Istenben!

- Igen, de akkor... 

- Csakhogy most más módon jelentkezik, mint régebben - vágott közbe Musztafa. - A modernizmus előtti időkben úgy jelentkezett, mint ahogy a szent könyvekben megírták. Most azonban... 

- Hogy hogy jelentkezik most? - kérdi Vad izgatottan.

- Hogyan? Hát távollétével jelentkezik.

*

És az Istennek ez a távolléte, mint valami rettenetes súlyos fátyol takarja be ezt az egész hangulatképet. A világosság hiányzik, a sötétség uralkodik. Ez a sötétség a sátán. De a sátán szomorúság, egyhangúság, vagy terror.

*

In Új Élet, II. évf., 1. szám (1933), 21-22.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés