Elsősorban azért, hogy katolikus mert lenni, univerzálisan mert gondolkozni, amikor ma az egész világ, a katolikus nagyrésze is részletigazságoknak hódol, és fiktív univerzumok kedvéért az Egyházat másodrendű, külsőséges szerepre degradálja. Olyasvalami végső pótlékká, amibe talán bele lehet kapaszkodni - a legutolsó szükség esetén. Az új katolikus generáció Magyarországra nem hozott újat, csak a meglévő szavakat mondotta ki másként. Nem jött tradíciót törni, hanem tradíciót megerősíteni. Nem jött tekintélyt rombolni, hanem azt a maga módján megerősíteni. Nem jött forradalmat csinálni fegyverrel és vérrel, hanem forradalmat intézményekben, az emberek gondolkozásában, megjavításában.

Másodsorban azért illetheti elismerés, hogy nem félt az újítás vádjától, a katolikus és a reakció vádjától a másik oldalon. A katolikus oldal felé ezt mondja: ne keressetek mozgolódásunk mögött rejtett célokat, mert mi fehér papírlap vagyunk, őszinték, hűségesek, emberi hibával telve - de mindannyian azt szeretnénk, ha Szent Ferenc és Lisieuxi Teréz gyermeki naivitását és tisztaságát, akár egy ezredrésznyi fokban is el tudnánk érni. Óvakodjatok attól, hogy bennünket elgáncsolni akarjatok, mert ez az eljárás nem méltó Krisztus egyházához, a nyílt emberek gyülekezetéhez, ahol bizonyos keretek között mindenkinek szabad véleménye lehet. Aki nem hiszi el, hogy az új katolikus generáció nyílt szívű és alázatos épp úgy tud lenni, mint konciliáns tárgyalófél, annak azt feleljük, hogy a jóhiszeműséget okvetlenül feltételezni kell.

A másik oldal legtöbbször szociális programot és európai nívót hiányol. Mily könnyű itt a válasz. Európai nívó? Európa, azaz mindaz ebből a fogalomból, mely mélységet, magasságot és emberiséget jelent, a kereszténységből született meg. Európa lényege és a kereszténység azonosak. Igaz, hogy a tehetségtelenség, mely szörnyű bűnné tud aljasodni, ha egyszer uralomra jut - különösen Magyarországon, épp úgy diszkreditálta ezt a keresztény európaiságot, amint egyszerűen lenyelte és eltűrte, hogy kereszténynek nevezzék anélkül, hogy a kereszténység szociális programjából valamit is megvalósítani próbált volna. Az új katolikus generáció működésére Chestertont kell idéznem: Maradék nélkül el kell fogadnunk, amikor azt mondja, hogy a kereszténység, azaz a katolicizmus ma még gyermekcipőben jár. Kétezer év az emberiség történetében szép idő, de a végtelenhez kell csak viszonyítani, hogy épp oly jelentéktelenné tűnjék, mint egy szellőfúvás. A kereszténység óriási rezervoár, tenger, vagy bánya, ahol minden készen áll, csak közkinccsé kell tenni és ráerőszakolni az emberekre, még akaratuk ellenére is.

Az új katolikus generáció tehát ezt a munkát végzi. A XIX. század álmos, boldog liberalizmusa, a világháború őrjöngése tudatosították benne a tennivalókat, és az a szellemi káosz, melyben él, megtanították szintetikusan gondolkozni, megkeresni az egység fonalát; rájöttek arra, hogyan kell a mai ember nyelvén beszélni, és most már koncentrikusan indították meg a küzdelmet a gerilla-harcok helyett. A tét nagy: vagy az egészet, vagy semmit. A Korunk Szava egyik legutóbbi számában röviden foglalkoztunk a genfi sortűzzel, mely lázba hozta az egész világot. Megírtuk, hogy mi a jelentősége ennek a sortűznek a hisztérikus emberiségre nézve, és hozzáfűztük: íme bizonyság, e földön nincs nyugalom. Erre a kis cikkünkre egy igen komolyan gondolkozó, tehetséges, nem katolikus fiatal publicista azt mondotta: Kár volt ily messze menni a következtetésben. A mi újdonságunk pedig éppen abban áll, hogy nagyon messze következtetünk, és mindig végigmegyünk a fonálon, hogy egy-egy esemény okát, végét kikeressük, még akkor is, ha ez számunkra nagyon kellemetlen.

Rá kellett mutatnom a fentiekre, hogy megértessem, miért adtam Katolikus feladatok a Duna völgyében cimet fejtegetésemnek. Mozgalmunkat az aktivitás hozta létre, ez pedig azt jelenti, hogy észszerűen, a körülmények mérlegelésével, a nagy áramlatokba belekapcsolódva, legközvetlenebb környezetünk átformálását kezdjük meg. Egy nagyvonalú magyar katolikus akció, melyben nemcsak karitász-szervezetek alakítása a program, bár ez is szép [és] dicsérendő, hanem a lelki és materiális élet minden mozzanatára kiterjed, nem állhat meg az ad hoc gyűlésezéseknél. Tudnia kell azt, hogy hűtlen lesz a »katolikus« jelzőhöz, ha nem gondol messzebbmenő nemzeti, szociális és egyéb szempontokra. Ezek a szempontok pedig azt mondják, hogy a magyar katolicizmus akciórádiusza az egész Duna-völgyre kiterjed.

A világnak egyik legkiválóbb pénzügyi kapacitása, Montague Norman jelentette ki a múltkoriban, hogy a bajok bajában a legfőbb szerencsétlenség az, hogy az emberiség vezetői nem vallják be abszolút tudatlanságukat az úgynevezett válsággal szemben. A tényismeretek hiánya mellett pedig újabb katasztrófa, hogy a világ vezetői régi, megszokott sémáik szerint akarnak változtatni a dolgokon, s emiatt napról napra jobban összebogozzák problémáinkat. A katolikus felfogás e téren világos: megismerni a helyzetet, s tisztán az igazság és méltányosság szerinti megoldást propagálni. Ha ennek a valóban keresztény felfogásnak érvényt akarunk szerezni, akkor egy percig sem tagadhatjuk el magunk előtt, hogy élet-halál harcról van szó. A mai generáció, öregek és fiatalok egyaránt egy olyan korszakba születtek, amilyen még nem volt a földön. Ha e borzalmak gigantikus arányairól évezredek múlva, egy talán boldogabb emberiség tudomást szerez, nem fogja elhinni, hogy ilyen határtalan különbségek voltak ember és ember között, s igazat fog adni annak a keresztény filozófusnak, aki megállapította, hogy az úgynevezett uralkodó osztályok és osztályuk életén kívül az emberiség többi részének sorsa kegyetlenebb a rabszolgaságnál. A keresztény ember akkor tenné meg valójában kötelességét a világkatasztrófa felé rohanó válsággal szemben, ha farizeuskodás és önámítás helyett a napnak minden percében lemondana önmagáról, még jobban, amint azt a körülmények kívánják, és megteremtené szeretetben is az új középkort, melynek társadalmi és állami formái ante portas állanak.

Mi ismerjük a diagnózist, világunk és legközelebbi környezetünk állapotát. Ismerjük a számtalan katolikus és jóhiszemű világi orvosszereit, a pápák utasításait, és épp ezért ott kezdünk bele az operációba, ahol [a] legtöbbet segíthetünk. Programunk azért Duna-völgyi, és nem csak magyar, mert tudjuk, hogy a bajok legfőbb oka gazdasági és nacionális, és ez a terület nemcsak gazdasági egység, de nemzeti is, melyek egy évezreden keresztül együtt éltek, egymásra vannak utalva. De még ennél is fontosabb indokok vezetnek bennünket. A magyarság, és különösen a fiatalság szellemi élete az összeomlás után egy torz tükörhöz volt hasonlatos. Nem célom a számtalan áramlatot, törekvést, jelszót ismertetni, amely 1918 óta végigszáguldott rajtunk Bukaresttől Pesten át Prágáig. Kétségbe kellett a józan embernek esnie a magyar vonatkozásokon épp úgy, mint a soviniszta szlovák és román hazafiak öngyilkos frázisain, a defetista szólamokon épp úgy, mint azon az egyszerű tényen, hogy itt senki sem mer a dolgok mélyére nézni, mindenki a maga vasát élesíti, barátok nélkül, elvek nélkül, cinikusan, enerváltan és végső dühre készen.

És most már büszkén állapíthatjuk meg, hogy a modern katolikus generáció volt az, amely anélkül, hogy egymás létezéséről eleinte tudott volna, különböző körülmények között szóról szóra egy és ugyanazt a programot dolgozta, ki Magyarországon, Szlovenszkón és Erdélyben, és csodálatosképpen mindenütt kijegecesedési oszlop lett belőle, egyetlen, biztos pont a nacionális, szociális, etikai és gazdasági káoszban. A modern katolikus generáció gondolkodói rájöttek arra, hogyan kell a szerepeket a világban, a mi számunkra az ezeréves Duna völgyében a nemzetek között elosztani, rájöttek arra, hogy egységes szociális rendezés [nélkül] nincs nyugalom, és legfőképpen megérdemlik azt, micsoda felelősség háramlik szűkebb és tágabb hazánk viszonyainak rendezésénél miránk, katolikusokra, akik Prágában, Kassán, Kolozsvárott és Pozsonyban ugyanazt a nyelvet beszéljük, mint Szegeden, vagy Kecskeméten. Ez a probléma éppen olyan nehéz, mint a német és francia ellentét kérdése a katolikusság számára, mert ezekben az esetekben nem szavalásra van szükség, hanem a konzekvenciák bátor levonására, s végeredményben nemcsak nemzetek sorsa dől el évtizedekre, hanem vizsgázik a mi kereszténységünk is. A világháborúban a kereszténységet elbuktatták. A pápa békeszózatait papírkosárba dobták, és minden nemzet az »igazságos« háború örve alatt tett erőszakot a keresztény elveken. A jelen csodálatosan hasonlít ehhez. Arról van szó: lesz-e olyan erő az egymásra utalt Duna-völgyi nemzetek katolikus és végeredményben minden keresztény vezetőjében és közvéleményében, hogy megkeresve az igazságot - ha kell megszaggassák ruháikat, lemondjanak előjogaikról, és példát adjanak a többieknek. Minderre, tudom, »szakpolitikusok« és a régi iskola hívei, kik a föltétlen önzés szempontjából ítélnek meg minden cselekedetet - azt mondják, utópia. Rámutatnak az emberi gonoszságra, mint alaprugóra, folytatják ott, ahol elhagyták, a titkos diplomáciánál, az úgynevezett egyensúlyi szerződéseknél, népek egymásra uszításánál, tömegek kikapcsolásánál, hiszen szerintük a béke elérhetetlen, a béke gyávaság, és közben nem veszik észre, hogy a hadianyaggyárak készítik már többek között a legborzalmasabb gázt, az yperitet [mustárgázt], mely ruhán, álarcon, mindenen áthatol, bélpoklos-szerű sebeket ejt, lassan és fájdalmasan öl meg. Mi tudjuk ezt. A katolicizmus tudja ezt. Éppen ezért kell ébren tartania utópiának nevezett, egyedül reális idealizmusát. A Duna völgye a mi számunkra, kik itt élünk, magyarok, szlovákok, románok és egy-két német törzs, újból óriási vizsgáztató hely. Itt vagyunk szenvedő embertársaink között, s látjuk a segítési módokat. Látjuk az igazságot, és jönnek a kérdések elénk.

Vajon a magyar katolicizmus mind egy szálig tudja-e, hogy olyan átkapcsolásra van szükség, mint azt Prohászka kívánta, ahogy egy Faulhaber, egy Schreiber püspök, vagy Pacelli, a nagy szociális államférfi cselekszenek? Vajon tudják-e a magyar katolikus világiak, hogy ilyen kérdéseket azonban csak akkor tehetnek fel, ha nagyon leszámoltak lelkiismeretükkel, és tisztán állnak a magyar katolikus gazdagok, hogy nem 10 fillért kell adni a szegénynek, de nem is tíz pengőt, hanem még többre van szükség. Tudják-e a katolikus politikusok, hogy mit jelent opportunizmuson, taktikán és felekezetieskedésen túl a katolikus politika, tudják-e valamennyi itt élő nemzet fiai, hogy nem szabad gyűlölettel nézniük egymásra, tudja-e a szlovenszkói klérus, hogy magyar alattvalóik épp olyan emberek, mint a szlovákok, és nemzetiséget elrabolni egyértelmű a nagy szociális bűnökkel, tudják-e a szlovák és cseh katolikusok Hlinka pátertől, a katolikus cseh néppárt vezéréig, hogy ha nem akarják méltatlanul szájukra venni a keresztény jelzőt, az igazság álláspontjára kell helyezkedniük, s ez az igazság bizonyos kimondásra kényszeríti őket a magyarokkal szemben. De viszont [sic!] tudják-e a magyar katolikusok, hogy meg kell becsülniük a szlovák és román parasztot épp úgy, mint a magyart, ha azt akarják, hogy a bukaresti érsek tűzbe menjen a magyarokért.

Szerencsétlen helyzetünkből, csak az igazság felismerése húzhat ki bennünket. Az igazság felismerése és követése tűzön-vízen át. Az abszolút igazság keresését nem bízhatjuk másra, amikor a talizmánnak birtokában vagyunk. De nemcsak ezért. Minden táborban egy-egy részletigazságot hirdetnek, mely magában véve jó, de: a többitől mentsen meg az Isten. És ezúttal nem gyermekháborúsdiról van szó. Ha elmulasztjuk kimondatni az igazságot, kimondja Moszkva, vagy kimondják a már az őrület paroxizmusáig emelkedő soviniszták, akik nem átallják törekvéseiket, mint ez legutóbb Romániában történt a metropoliták részéről, az Istennel takargatni és nemzeti gyűlöletüknek támaszát az elferdített vallásban keresni. Az emberiségnek az a része, amely ezen a területen lakik, amelyet Duna völgyének nevezünk, és amelybe beletartoznak magyarok, szlovákok, románok, horvátok és németek, épp úgy igazságot akar, mint ,a többi. Mi, akik egy magasabb politikai erkölcs síkjáról is nézzük az eseményeket, nem fogjuk engedni magunkat befolyásoltatni. Elsősorban is ellenállunk minden törekvésnek, amely diszkreditálni akarja mozgalmainkat, amely ostoba, reakciós és múlt század-béli »ultramontán« vádakat hangoztat velünk szemben, vagy a nemzetietlenség bélyegét ránk ütni Szlovenszkón. Mindezzel szemben, a tettek az ellenségek szószátyárkodásánál jobban bizonyítanak. Lovagias ellenfelekkel mindig hajlandók vagyunk kiállni. Ellenállunk akkor is, ha megrögzött, keresztény köpenybe bújtatott, politikai érdekekből akarnának itt is, ott is elgáncsolni. De legfőképpen arra vigyázunk, hogy a nagy összefüggések lámpását mindig ráreflektorozzuk az eseményekre. Fölényes napi politikai hatalmasságoktól, a hatalom birtokában »mindent jobban tudóktól«, akik igen sokszor egy tál lencséért adnának el nagy örökségeket - nem fogadunk el kitanítást. A mi értékeink az örök emberi értékek, katolikusok vagyunk hitünkben, de gondolkozásunkban is. Ez azt jelenti, hogy a jót elfogadjuk Hitler Adolftól épp úgy, mint Spinozától, és erőnk tudatában együtt működünk esetről esetre mindazokkal, akiknek konkrét céljai a mi céljainkkal kongruensek.

Ez az új magyar katolikus generáció gondolatmenetének keresztmetszete a Duna völgyében folytatott harcáról.

*

In Új Élet, II. évf., 1. szám (1933), 7-11.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés