Ama kor reggelén járunk ugyanis, amelyet Søren Kierkegaard naplójában előre mondott, még az individualizmus delelőjén: a közösség utáni kiáltással telnek meg az utcák és terek. Ez a közösség természetesen nem a szociológiai értelemben vett közösséggondolat, hanem a legáltalánosabb, metafizikai értelemben vett teljesség, a «totalitas», amelyről ma annyi szó esik, beleolvadás valami mítoszba, mint a vér mítoszába (a németeknél), az antik Róma organizáció-eszméjébe (a fasizmusban), kollektív életformába (a bolsevizmusban), mind grandiózus erők és grandiózusan hódító szimbólumok. Mellettük valósággal elhalványulni látszanak az örök Egyház erői, holott a leghatalmasabb szimbólumot mégiscsak a katolicizmus írja fel a szétmálló világ egére. A katolikus tömegek mind szélesebb folyamban sietnek a hitélet forrásaihoz, s válnak alkalmasokká, hogy világszemléletük egén, mint a szabadulás jelét, gyújtsák fel a Krisztus-ország jelképét. Vannak ugyan, akik nem szabadítva ki magukat a megelőző kor szemléletéből, s apró politikai praktikákhoz szokva, még most is politikát sürgetnek. Ám megszámlálhatatlan sorok özönlöttek már elő, akik a katolicizmus nagy társadalmi, belülről jövő megmozdulása felett Isten totális államát, «Krisztus harmadik birodalmának» vízióját pillantják meg.

Vajon megvalósítható-e az?

A nálunk is nagyra értékelt Muckermann Frigyes legújabb könyvében (Vom Rätsel der Zeit) szellemesen azt mutatja be, hogy ezt: nem valósíthatja meg egyedül az Egyház, de az állam sem. Ellenben ketten együtt teremthetik meg a vallás, kultúra és élet teljes egészét... Muckermann-nak ebben a könyvében is a mondatok ellenállhatatlan dinamikáján át a Gral szerkesztője tornyosul elénk, kinek az eseményeket szakadás nélkül fel kell dolgoznia, hogy lapja vezérlő gesztusokat adhasson. A sorokból a kivételes szónok szól, ki gyakran áll fejekkel tömött termekben, s mert csak korlátozott idő áll rendelkezésére, arra kényszerül, hogy a világképet egy egyetlen szemléle-ben fogja össze, s hogy a szellemi tartalmat plasztikus formában adja. A könyvön végtelen diskusszió íze érződik á egyszerű emberektel, kiváltságos szellemekkel. Mint maga mondja: műve közös munka eredménye. 

*

Íme Muckermann beszél.

Itt van előttünk a kor: a legvégső ínségben. S nem a politika, a gazdaság, a tudomány ínsége a legnagyobb nyomor, hanem az a legvégső ínség, mely nem lát már kiutat, s nem tudja, hogy miként volna eltakarítható az a mérhetetlen romhalmaz, mely elborítja kultúránkat, s miként volna fölépíthető egy lakályos, alkalmas épület.

Pedig kétségtelen, hogy építeni kell. A világ telve az újjáépítés vágyával. Ha valaki segíteni akar az emberiségnek az építésben, nincs más útja, mint hogy előbb kutassa fel a világépület és emberi társadalom azon alaprajzát, amelyet maga a Teremtő vetett róla. Még azt sem kell kérdeznünk, hogy kéznél vannak-e történeti erők, tömegenergiák, amelyek a Teremtő elképzelését a valóságba átviszik. Elég, ha az igazság élesen elébünk áll. Ha megvan már az igazság, nem túlságosan fontos, hogy egyelőre hányan követik.

Az igazság több, mint demagógia és tömegőrület.

Fel kell tehát kutatnunk a teljesség ős-formáját, mely a teremtés hajnalán Isten előtt lebegett.

Kutatásunk első érdekes jelensége, hogy nem lehet a különböző életjelenségekel egymástól lökélelesen izolálni. Aki a vallásról gondolkodik, voltaképpen a teljes életről eszmélődik. Minden Istentől ered, következőleg minden az övé. Mindenütt metafizikai törvények érvényesülnek, egy mérhetetlen Szellem kisugárzásai. S ha az Atya minden hatalmat a Fiúnak adott át, senki sem vonhatja ki magát hatalma alól. Ő az emberi-ség «új Ádámja», s ha emberi arc tűnik elénk, tulajdonképpen Krisztus arcára nézünk, az «Elsőszülöttébe az emberek között».

Viszont nem lehet egy szakterületet sem úgy néznünk, hogy a vallásnál ne lyukadjunk ki. Az okok láncolatán haladva egy végső, önmagában nyugvó princípiumhoz kényszerülünk. S a «hovát» téve a rohanó világ elé, egy végtelen célhoz jutunk, minden ember és dolog «requies aeterna»-jához. A természetbe lesve mindenütt a Végtelen, az Abszolút titokzatos melódiáját halljuk, melyről Schleiermacher beszél. Ha külön áll is a vallásos centrum, s külön a profán, mégis egybekapcsolódnak egymással; mindkettőjük iránya egy mindkettőjüket átölelő totalitás.

Ezt a totalitást országnak nevezve, a történelem folyása nem más, mint az Isten-ország ideájának evolúciója. Az Isten-ország az univerzum alapgondolata, mely minden részletében észlelhető. Az ember teremtő működése sem más, mint az isteni alaprajz kifejtése. Nincs emberi mű, mely nem az isteni Genius fölséges figyelése előtt történnék. Ha valaki másként dolgozik, az kilép az örök rendből. Merészség és őrültség, ha valaki az Isten-orszag teljessége mellé egy másik teljességet próbálna helyezni. Mondjuk: az Egyházat vagy államot, a tudományt vagy művészetet. Aki követi léte ösztönét, az beállítja magát a Rendbe, s megteremti fejlődése feltételeit. Aki szembeszáll a Renddel, szétmorzsolódik, mert gyöngébb. A népek azért buktak el és buknak el, mert kilépnek az örök Rendből. Nem azért halnak el, mert megtörik fizikai erejük, vagy mert katonásabb nemzet igájába görnyednek. Meghalnak, mert az organizmus egészéből való kilépés - a halált jelenti. Viszont az az ember és nép fejlődik ki a legteljesebben, aki készségesén illeszkedik be az isteni Rend totalitásába.

A történelem alaprajza tehát az Isten-ország gondolata. Kifejlése akkor vett erősebb lendületet, mikor a kereszténység földre szállott ama fehér karácsonyi éjszakán. A kereszténység nem kultúrtörténeti folyamatot jelent, hanem új ország, Isten-ország teremtését, az egységes világterv földreszállását, amely szerint építenünk kell, ha építeni akarunk. Nem lehet választanunk a «totális» Egyház és a «totális» állam között, mert nincs más totalitás, mint az Isten-ország totalitása. Ezen idea ősképe jelent meg Jézus Krisztusban. Aki egyszerre Isten és Ember. Aki ugyan Isten országát alapítja meg, mely azonban az emberek országa is egyben. Aki két természetet birtokolt teljes bőségében, s mégis egyetlen személyiség.

Az emberi közösség isten-vetette alaprajza tehát az Isten-ország eszméje. Két fókusza van: az Isten, s az ember, az Egyház és állam. E két gyúpont körül erőtér képződik, amelyen az alakulások ide-oda tolódnak. Muckermann az ellipszis figuráját használja fel szimbolikusan, hogy egyrészt a két pólus törvényszerű működését érzékeltesse, másrészt, hogy kifejezésre juttassa e mértani formában az egységet.

*

Az Isten-ország gondolatát felismerték a maguk idejében ama univerzális zsenik, kiknek szemléletében és víziójában az Egység és Teljesség eleven valóság volt.

Mindenekelőtt Szent Ágoston, a keresztény kornak inkább prófétája és hirdetője, mint tulajdonképpeni megteremtője. Amikor Alarich előtt meghódolt a Senatus Populusque Romanus, az ifjú gót fejedelem kardja kettészelte a földet tartó oszlopot, a vandálok pedig már az afrikai provinciában állottak, Szent Ágoston az általános ijedelemben vigaszkönyvet írt. Vigaszkönyvet a keresztényeknek, akik az örök Egyház mellett az örök Rómában is hittek, és könyvet a pogányoknak, akik a keresztényeket okolták a szerencséllenségért; ezeknek azt kellett bebizonyítania, hogy éppen a régi istenek mondottak csődöt. Azért szíven kellett döfnie, ami az istenekkel összefüggött, még egyszer el kellett pusztítania Rómát, hogy helyébe építse a Civitas Dei gigantikus új épületét.

E vigaszkönyv az emberiség alapkönyvei közé tartozik: a történelemben Istent látja működni, mindeneket céljukhoz vezetve. Szemlélete nem korlátozódik csak az Egyházra, hanem az emberiség zarándoklását látja, ahogy századokról századokra lép. Éppen az a nagyszerű nála, hogy nem reked el az Egyházról való gondolatoknál, hanem tekintetével az egész létet karolja át, s a különböző életterületeket egy egyetlen szemléletben fogta össze. Amit a Civitas Dei előre sejtett, később hatalmas valóság lett. Amit alig észlelhető csírákban előre jelzett, később a világtörténélem mezején virágzásba szökkent.

Ezt a nyugati, Isten-ország-rendet teljes dicsőségében állítja elénk Dante halhatatlan költeménye. Az egyik fókuszában a császári korona viselője áll, a másikban pedig Krisztus földi Helytartója. Az egyikből a hatalom kardja villog elő, a másikból a kegyelem ereje árad. Dante elmélete tökéletes, képei még tökéletesebbek, noha a világkép, amelynek a sas és az oroszlán volt a szimbóluma, az ő idejében már hanyatlóban volt. Új kereskedelmi utak nyíltak, s gazdagság ömlött Firenzébe. Jelentkezett a szociális kérdés, mert a gazdagsággal együtt nő a különbség a szegény és gazdag között. A gazdagság politikai úlon állami garanciával kívánt birtokaiban maradni, viszont a szegénység is arra kényszerült, hogy védekezzék a Mammon tyrannizmusa ellen. A filozófiában kitört már a harc a hit s a tudás között, s a kutatás elindul fölnyitni az ég és föld addig ismeretlen régióit. Az imperiumban nemzeti államok keletkeztek, s az Egyházban mind hangosabban kiáltottak reformok után. Gigászi dolog volt ebben a korban, mely felett Cassandra-hangok vijjogtak, még mindig hinni az ősformában, minden Rend alapjában. A költeményen a tragikum sötét fátyola leng, s inkább halotti, mint feltámadási ének.

*

Dosztojevszkij egy süllyedő világ romjain ragadja fel ismét a régi ideált. Nem mindenben helytálló szemlélete szerint Nyugaton a pápai hatalom a profánba és politikába tágulva, az egyházi élet eltörpülését, veszélyes elvilágiasodását hozta. Keleten a túltengő cári uralom az Egyház legyengítésével az állami energiák túlfeszülését hozta. Az alapfigura fájdalmasan összetörött. Az állam fókuszából a «Nagy Inquisitor» emelkedik ki. aki nem ismer már hatásköri korlátozást, s a végtelenbe lendül. Démoni erejével isteni igényekbe öltözködik, s megkísérli magából kiformálni a világot. A második fókuszban Krisztus áll, egyedül, hallgatagon, megbocsátón.

Dosztojevszkij, egy vallásilag fo-gékony nép fia, harcra kel a démoni menet ellen, mely a vallás erejét a politika területére vezeti. A Szentlélek birodalmáról, a szeretet Egyházáról álmodik. S arról, hogy egykor Orosz-ország mondja majd ki a kibékülés szavát. Az új ország álmában Doszto-jevszkij hasonlít Szent Ágostonhoz, amit á jövőben lát, az nem csupán az Egyház képe, inkább a totális Isten-ország szimbólikus kifejezése.

Szolovjov, a századforduló talán legjelentősebb európai szelleme, misztikus hévvel kiált még egyszer a világ ősformája után. Nála teljes tisztasággal lép elő az ország-gondolat, ahogy azt Szent Ágoston látta, s Dante megformálta. Két fókusza: az isteni és emberi természet, s a kettő kapcsolatának mintája: a személyes egység Krisztusban. Az a világ fejlődése, ha minél többet vesz fel a krisztusi lélekből. Ez a világ fundamentuma, melyre világtörténelmet lehet emelni.

*

Dosztojevszkij és Szolovjov gondolataiban Isten-országa mintegy «önmagától» valósulna meg, holott a Krisztus-országot hirdetve tévedés volna azt gondolni, hogy ez a harmónia szánkba pottyan. Ellenkezőleg, gyökérig menő harccal kell napról napra kiküzdenünk. A küzdelem középpontja a harc az emberért.

Kultúránk zűrzavarát legjobban az mutatja, hogy teljesen téves képzetekkel gondolkodunk az emberről - anélkül, hogy ezt csak a legtávolabbról is sejtenénk. Ritkán állítjuk a lelkek elé azt az emberképet, mely az isteni hasonlóság. Az embert, nem ahogy egy korlátozott elme elgondolja, hanem ahogy az Isten megtervezte és akarta. A mai embertípussal, a «homunculus»-szal, «a saját lábán járóval», «az Egyház bilincseiből kiszabadulttal», fel kell számolnunk, miután maga a Kor is felszámolni készül vele. A Középkor embere valamikor a maga életérzése szerint Isten-országában állt abban az értelemben, hogy Istentől és a Túlvilágtól függőnek tartotta magát. Az Újkor embere igyekezett először «emancipálni» magát a világképtől és Istentől.

Hogy ez mennyire sikerült, azt mind magunkról tudjuk. Számunkra is ellentétesek az isteni és emberi erők. Holott a kor figyelmes szemlélője előtt félelmetes alternatíva tornyosul. Vagy visszatér az emberiség ama teljességhez, mely az emberi és isteni erőket kulcsolja magához, s akkor a szabadulás útjára lépett. Vagy Spenglernek lesz igaza, aki a vallás erőiről semmit sem szól, mert nem észleli jelenlétét a gazdaságban és politikában, s azért az osztályok és fajok harcát jövendöli, mely szükségképpen  [a] Nyugat és a fehér faj pusztulását hozza el. 

*

XI. Pius azonban proklamálta már a Krisztus-király «magna cartáját». Látnoki szeme Krisztus harmadik birodalmát látja világosodni a jövő ormain. Vezéri keze magasra emeli a krisztusi szuverenitás királyi zászlaját. A tömegek - a pápa vezetése mellett - katolikus akcióra indulnak, hogy mindeneket Krisztusban «gleichschaltoljanak». A Krisztus király szimbóluma napról napra növekvő tömegekre világít, s nem kétséges, hogy kényszerítő ereje, titkos mágiája megnyeri az ég és pokol izgalmas csatáját. A jövendő kapuján: Isten Totális Állama készül a jelenbe lépni.

*

In Magyar Kultura [Kultúra], 21. évf., 13-14. szám (1934), 41-44.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés