I.

Az egyén, helyesebben a személy érték és létfokozat szerint magasabb rendű a közösségnél. Nemcsak a matematikában van előbb az egy, s csak azután a többes szám, hanem metafizikailag is előbb van az egyén, s csak azután a közösség. Mert bármennyire igaz, hogy biológiailag (tehát anyagi síkon) a közösségben születünk, mégiscsak úgy van, hogy ez a közösség és minden közösség egyéniségekből tevődik össze. Személy nélkül nincs emberi közösség. Az egyén nemcsak egy része (atom vagy emanáció) a mindenségnek. Személyiségalkotó életprincípiumát közvetlen Isten adja, a végtelen Egység, a személyes Mindenható külön teremti, személyesen, minden egyes embernek a lelkét.

Ezt a metafizikai tényállást a teológia is megerősíti. Az üdvtörténet nem a közösséggel, hanem a személlyel: Ádámmal kezdődik, és - hiszen ő egyedüli célja a teremtésnek - Krisztusban torkollik.

Épp azért, mert az egyén az elébbvaló, a tökéletesebb, az emberi kultúra fejlődése a közösségtől az egyénhez vezet. Ókori és primitív népek még nem ismerik az egyéniséget. A kivételt igen, de nem a minden emberi személyben rejtőző méltóságot és szabadságot. A nép ott puszta közösség, massza, tömeg, melyben nincs értéke és célja az egyénnek. Nem számít az egyes, hanem csak a többes szám, csak az összeg.

Krisztus Urunk emeli ki az egyént, a halhatatlan lelket a tömegből. Ez is megváltói programjának egyik fejezete. Az emberek most tanulják meg először, hogy mi is tulajdonképpen az egyén, s a katolikus teológia teremti meg elsőnek a személyiség fogalmát.

Természetes, hogy az ókor nagy gondolkozói is vajúdtak már a problémával, s hogy az újkor bölcselői közül is nem kevesen megkísérelték Krisztus nélkül megoldani. A kísérlet két eltérő irányba vezet. Mintha azon vitatkoznának: mi tulajdonképpen a víz? - Forrás vagy tenger?

1. A monizmus látja, hogy a megosztottság, a sokaság, szétdaraboltság tökéletlenebb az egynél. Kell tehát lennie egy létezőnek, egy mindent áthatoló, s áthidaló végső valóságnak, mely tér és idő felett áll, melynek végeredményben csak „kifolyása”, széttöredezése a sok. Végeredményben mind egyek vagyunk, csak időbeli részecskéi ennek az egyetlen lénynek; célunk, sorsunk, végzetünk, hogy ismét visszaömöljünk és feloldódjunk benne.

Ezeket a mély gondolatokat megtaláljuk az Upanisádok tanításában épp úgy, mint a görög eleátusi filozófiában, a kínai taotizmusban és az újkori panteizmus minden formájában. Sőt hozzátehetjük, hogy e gondolatok hegeli megfogalmazásban ott élnek a modern szocialista és nemzeti mozgalmakban, valamint a faji mítoszokban. A panteista istengondolat megszemélyesítője a közösség, a kiválasztott faj, a szent nép, s benne értelmetlen részként fel kell oldódnia az egyénnek. Nincs egyéni cél, nincs egyéni felelősség, egyéni üdvösség, hanem csak a faj dicsősége, az állam hatalma.

2. Az atomista világszemlélet már a klasszikus ókorban ellenútja volt az előzőnek. Nem lát az élet folyásában összefüggést, magasabb egységet, nem ismeri el az okozatot, hanem csak az egymásutánt. Minden rész, minden szám, minden egyed egy külön világ, teljesen független a másiktól. Az erők szabad játékában ne korlátozza semmi. Mindenki csak magának éljen s magáért dolgozzon. Az egyéni hiúság teremt meg minden civilizációt és haladást. Nincs összefogó cél, sem tér és idő fölött álló magasabb eszmény. Csak az egyednek földi boldogulása, az erősebb küzdelme és érvényesülése. Ezek a gondolatok vonulnak fel minden materialista és racionalista filozófiában, az agnoszticizmus ókori és újkori előkelőinél, a szkepticizmus és kriticizmus köreiben. A gyakorlati életben pedig ez a felfogás dominált a felvilágosodás államrezonjában, s termelte meg a liberalizmus és individualizmus fekélyét.

Az individualizmus az egyén beteges elkülönítése. És ez az elkülönítés, amint azt a történetkutatás kimutatta, a reformáció gyümölcse.

Krisztus megváltani akarja a lelket, s ezért kiemeli az egyént, hogy megtisztultan és bensőleg gazdagabban adja vissza a közösségnek. A keresztény szerzetesség nem az emberkerülés kultuszát, hanem az emberi kultúra felvirágoztatását jelenti. „A reformáció azonban beszüntette a kolostorokat azzal a megokolással, hogy a polgári társadalomtól messze eső élet nem hoz hasznot, s ezért nem is lehet kedves Isten előtt. Egyszersmind az ősi egyházi szervezet szentségi jellegét is megszüntette, mely a Corpus Christi mysticum tanítása értelmében a világban élő embert épp úgy, mint a szerzetest egy közösségbe vonta. Ehelyett minden egyes lelket közvetlen Isten elé állított, s míg a világban a kötelesség és munka törvénye uralkodott, Isten előtt elhagyott remetékké váltak az emberek.” (Rüssel.) Nemcsak Európának, s benne sok nemzetnek a drága egységét bontotta meg ezzel az individualizmus, hanem a felelősségérzet, kötelességtudat és önzetlen munka háttérbe szorításával belevitte a vallásos életbe a materializmust, a társadalomba a bürokráciát. Az 1918-as összeomlásban áll előttünk ez az individualizmus a maga egész förtelmében.

Mindkét megoldási kísérlettel szemben a kinyilatkoztatás azt tanítja, hogy az ember sem beolvasztható része, járuléka, sem önmagában függetlenül létező individuuma nem lehet a mindenségnek. Az ember önálló, szabad tevékenységre képes, és épp ezért felelős magáért és a közösségért. Az ember egész lényében függ Istentől, aki őt a teremtés koronájának alkotta, de egyben azzal a hivatással küldi a világba, hogy saját üdvösségét kiérdemelje, és mások üdvösségét (példával, imával, apostolkodással) elősegítse. Krisztus maga is mint Közvetítő azt akarja, hogy emberek által vezettessünk a megváltásban. Közösséget, Egyházat alapít, s törvényt ad, mely eggyé forrasztja a szíveket: a szeretet törvényét.

„Metaphysik der Einsamkeit” című fejezetében Rüssel rámutat a végső összefüggésre, az emberi lélekre, mint a Szentháromság tükörképére - imago Trinitatis. „Tulajdonképpen csak a kinyilatkoztatás természetfölötti titkainak fényében tud a keresztény gondolkozó a lélek személyiségének közelébe férkőzni. Mert a lélek Isten képe, magában hordja a Teremtő nyomait. Amint az Istenben nincs végleges egyedüllét, amint az isteni boldogság a Szentháromságban, Igében és Szeretetben van, úgy az emberi léleknek is ez istenhasonlóság adja meg az élet igazi értelmét, mely nem egyedüllét, hanem szeretet.”

II.

Az individualizmust, mint vallást az a hitszakító mozgalom teremtette, amelyet az európai történelem reformációnak nevez. Épp ily joggal nevezhetjük ellenreformációnak most ezt a másik hitszakító mozgalmat, mely forradalmi robbanással készül a közösséget, a népet, a fajt mítoszi erővel uralomra emelni, és számára nemzeti vallást, faji vallást alapítani. Itt tehát egy szörnyű ellencsapás tornyosodik szemeink előtt, mely épp úgy kívül áll az Egyházon, mint az első,s talán épp oly katasztrofális lesz a kimenetelében.

A finom lelkű erdélyi költő egyik utolsó versében egy újpogány, új spártai vallás közeledését érzi, s vele az egyéni szépség, a közös érték pusztulását.

Minden, ami e szörnyű világ ellen
rajongva s vérzőn még az égre zendül:
odakerül a szikla tetejére,
s letaszítják a szikla tetejéről.
A sok-sok drága egyet
letaszítják a láthatatlan
és foghatatlan milliókért.
S nem lesznek a milliók boldogabbak,
csupán virágtalanabb lesz a rét.

Elolvastam kétszer-háromszor e sorokat. Mikor a gyönyörű Reményik-vers ritmusa már elhalkult fülemben, szinte minden átmenet nélkül egy másik kép vonult szemem elé. A hét törpe üldözi a gonosz királyasszonyt, és a hegytetőről letaszítja a tenger fenekére... Tapsoltak, sírtak örömükben a gyermekek, mikor a Hófehérke-film e jelenete futott fel a vásznon.

Nagy különbség az, hogy az ártatlan gyermeket vagy a gonosz zsarnokot taszítják le a sziklán. Csak a mese nem tud arról, hogy a valóságban a kis törpék óriássá nőnek, mire a hegyre felérnek, s épp oly gonosz zsarnokok lesznek, mint a mostoha.

De nemcsak erkölcsi különbségről van szó, hanem a személyiség és közösség metafizikai lényegéről. Egymáshoz való viszonyukat ezen az alapon kell kivizsgálni.

Önálló egyed az értelmes lények világában. Vagy így ís mondhatjuk: önálló értelmes egyéniség a látható lények világában. Mert hiszen a látható világban egyedül az embernek van személyisége. Természeténél fogva önálló: magában és önmagáért bírja létét. Személyes célja van.

A modern filozófia kívülről indul, és az öntudatba (conscientia) helyezi a személyiséget. Ám a személyiség az öntudattól vagy éntudattól független. Sem az alvó ember nem veszti el személyiségét, sem a kettős éntudat nem teremt új személyiséget. Krisztus Urunk isteni tudattal és emberi tudattal ismeri énjét, de a kétféle öntudat egyazon Személyről tesz tanúságot. Ha tehát a személyiség igazi mivoltát akarjuk felkutatni - mélyebbre kell ásnunk.

Az emberi én önálló birtokosa az értelmes egyednek. Ura gondolatainak, szavainak, érzéseinek, cselekedeteinek. Szabadon rendelkezik és felelős magáért. - A személyiség a legszebb, a legtitokzatosabb a világon. Koronája a teremtésnek. Nem szabad azonban romantikus képzetekbe tévednünk, s megfeledkezni személyes mivoltunk valódi nagyságáról, nemcsak jogairól, hanem kötelességeiről, feladatairól, hivatásáról.

Hivatásról csakis a személyes lét kertjében beszélhetünk. Ami azon kívül van, az hajló nád, melyet a szél törvénye ingat és vezet. Milyen szomorú, ha az ember is ilyen nádszállá alacsonyul, szenvedélyek, anyagi érdekek, karrierhajsza vagy idegen befolyás játékszerévé!

Joggal beszélünk ma a hivatástudat és felelősségérzet hiányáról. Egy mélyre nyúló kortünettel állunk itt szemben: a személyiség megbetegedésével. „A személyiség megbetegszik, ha elpártol az igazságosságtól és a szeretettől” - mondja Guardini. Nem akkor, ha igazságtalanságot követ el vagy szeretetlenséget. Az igazi megbetegedés a személyiség lényegét érinti: feladja azokat az értékeket és normákat, melyek önállását betöltik. Amikor nem hisz az igazságban, és nem akarja a jót. Nem tiszteli másban sem a személyt, s nem hajlandó személyhez méltó hivatással dolgozni. Nem vállalja a felelősséget. Így vezet az egyéniség romlása a társadalmi élet, vagyis a közösség bomlásához.

Minden közösség személyek viszonyából épül. Ahol két személy találkozik, ott már közösségről beszélhetünk. Az emberi közösség e kezdő alakulását én-te-közösségnek nevezték. Alapja két egyed személyi volta, de magában a személyi kapcsolatban még nincs semmi szorosabb, szellemi kötőerő. Csak ott, ahol a két én között a személyi egység elmélyül, beszélhetünk igazi közösségről.

Az ember, a személy mindig szellemi közösséget teremt. A mai forradalmi gondolkozásban erről az alaptényről csak nagyon is gyakran megfeledkeznek. Helyesen mutat rá Jánosi József a biologizmus veszélyére. (Magyar Kultúra, március 5.). A fajiság, a sors, a rítus, stb, lehet emberi közösség alapja és kiindulópontja, de magában véve még nem emberi közösség. Emberi közösséget csak szellemi, lelki, személyi kapcsolatok teremthetnek.

Mikor több személy egyesül egy közös érték reális vagy intencionális birtoklásában, szeretetében és közösnek tudja ezt az értéket, akkor valósul meg közöttük az az egység, melyet a nyelvtan az egyszerű mi szóval fejez ki. Már nem én és te állanak egymással szemben, hanem mi állunk közösen egymás mellett. Az összefogó értéktől, annak rangjától és minőségétől függ az emberi közösség sajátossága. Ezek szerint megkülönböztetünk vallási közösséget (Egyház), kultúrközösséget (nemzet), és mindkettőjük sejtjét és alapját, a szeretet-közösséget (család, barátság, stb.).

„Metaphysik der Gemeinschaft” című munkájában von Hildebrand ezek alapján a következőképp próbálja meghatározni az emberi közösséget: egy reális, egyedi, sui generis egység, amely személyekből tevődik össze, s úgy belső, mint külső alakkal bír. A belső alak maga a szellemi, lelki- és szeretetkapcsolat, mely a tagokat összefogja. A külső alak pedig az így fennálló személyes egységnek megszervezése, felépítése, struktúrája. Természetes, hogy a kettő szorosan összetartozik, és egészséges körülmények között együtt alkot egy egészet. A nemzetnek épp úgy tökéletessége az önálló állami életkeret, mint a családnak a házasság intézménye a maga szigorú erkölcsi normáival és következményeivel.

Az ember, mint önálló, gondolkozó és felelős személy nemcsak tagja a közösségnek, hanem megtalálja benne a maga helyét, egyéni hivatását és szerepét. A közösségnek sem lehet szentebb célja, mint ezt az egyéni hivatást és felelősséget ébren tartani, a munkát és feladatokat kiosztani, összhangba hozni, hogy közös erővel annál nagyobb eredményt tudjon felmutatni, s annál teljesebben tudja ki-ki a maga küldetését teljesíteni.

A házasság, mint emberi közösség, egymás boldogságát keresi. Egymást akarja megajándékozni férj és feleség minél több szeretettel, figyelemmel, szolgálattal, segítéssel, imádsággal és új élettel, gyermekeikben kiteljesülő és továbbélő szeretettel. - A nemzet és állam a honfitársaknak társadalmi életét akarja kulturális, gazdasági, politikai és erkölcsi téren megszervezni, minél tökéletesebben kialakítani, hogy minden tagja testileg, lelkileg, szellemileg minél magyarabb magyar, emberebb ember legyed Az Egyház pedig közvetlenül a személyi üdvősséget szolgálja minden gyermekében. Így bontakozik ki előttünk az emberi közösség igazi arca, melynek vonásaiban nem mosódnak el a személyi szépségek. Melyben nem lesz virágtalanabb a rét. Az igazi összhangot azonban közösség és személyiség között Krisztusban találhatjuk meg. Erről a krisztusi személyiségről és krisztusi közösségről majd külön kell szólanunk.

*

In Magyar Kultura [Kultúra], évf., [?] szám (1942), 150-152.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés