Nyugodtan mondhatjuk, hogy nemcsak a latin és germán, de a minden változásra általában nehézkesen reagáló angolszász világ sem maradt meg a társadalomnak múlt századi elképzelésében. Itt is vaskos kötetek jelentek meg és tudomásul vették nyugodtan, ha talán nem is minden sajnálkozás nélkül, hogy a társadalom életének keretei változás előtt állnak. [1] Az új rend, az új népek kifejezései is elsősorban annak a ténynek a magyarázatai, hogy a társadalmi átalakulás szele először őket fogta meg, és hogy mintegy ők képviselik a későbbi kijegecesedés sarkpontjait.

Ma már bizonyos, hogy az általános átalakulást nem a gazdasági eltolódásokat előidéző első világháború okozta, aminthogy nyilvánvaló az is, hogy ideológiai tényezők lényegesen nagyobb szerepet játszanak az átalakulásban, mint a gazdaságiak vagy politikaiak. A legvalószínűbb feltevés az, amire Prohászka zsenialitása már a század elején rámutatott, [2] hogy az emberiség a materializmus által kitermelt életforma zsákutcájába jutott, melyből az igazság és eszményiség utáni általános vágy keresi a szabadulást, jóllehet nincs tisztában a szabadulás mikéntjével.

A történelembölcseleti kapcsolatot a bevezetésben felállított tételhez, hogy tudniillik általános átalakulásról van szó, akkor kapjuk meg, ha vizsgálat tárgyává tesszük a történelemben lefolyt hasonló nagyszabású társadalmi átalakulásokat. Megtörténtről valószínűre következtetni a logika segít bennünket. Arra a kérdésre keressük a feleletet, hogy a társadalomban, mely maga is hirdeti átalakulását, megvannak-e valóban a jelei és feltételei egy általános átalakulásnak, és hogy ez az átalakulás milyen lesz? A bizonytalanságra, mely e kérdéssel kapcsolatban sok esetben megüli a lelkeket, az értelem fáklyájának kell fényt derítenie, és rámutatnia, hogy milyen a jelenlegi helyzet, és melyek az általános fejlődési, nevezetesen kibontakozási lehetőségek.

Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy csupán három kultúrátformálódási érát ismerünk a történelemben, mely általánosságban némiképpen hasonló lenne a jelenlegihez. Az első érát úgy ismerjük, mint a kőkorszakból való átmenetet a régi keleti civilizációhoz, Kr. e. kb. 7000 és 3000 között. Ezt a civilizációt a rómaiak is átvették, és sajátosan nyugativá tették a hellenisztikus műveltség szűrőjén keresztül. Hogy ez az első átmenet valóban nagy és általános átmenet volt, az vitán felül áll. Az átalakulás után jött hellenisztikus kultúra és civilizáció azután továbbfejlődési alapnak egyszer, s mindenkorra megmaradt Európának. A görög és latin géniusz csodálatos összhangja, melyben erő, invenció és mélység egyaránt megvolt, a társadalmi fejlődésnek olyan magaslataira vitte [a] Nyugatot, amilyenre még nem volt példa az emberiség történetében. Maga a kereszténység is teljes mértékben elismerte ezt a hellenisztikus szellemiséget, amikor elfogadta a görög bölcseletet (Aristotelész, Platón), és hittitkainak egyszer, s mindenkori magyarázati alapjává tette.

Az ókori pogány kultúra a római birodalommal együtt lehanyatlott, hogy helyet adjon az értékeit megőrző és az alapot továbbfejlesztő középkori keresztény kultúrának. Ez a második nagy átalakulási kor Diocletianus és Nagy Károly közé esik (306-814).

A középkori keresztény társadalom is átalakuláson ment keresztül Kolumbusz és Bonaparte között (1492-1821). Sajátosan új jellegű intézmények váltották fel a középkoriakat: nemzeti állam jött a feudális állam helyébe, megjelent a kapitalizmus, iparosodás, liberalizmus, továbbá fellépett a vallási egyenetlenség, és tért nyert a humanisztikus nevelési eszménykép, mint e kornak jellemzői.

Ha jól megfigyeljük mind a három esetben az átalakulás korát és a reá következő kialakult korszakot, azt vesszük észre, hogy mind az átalakulás, mind pedig a kialakultság kora az egymás után következő korszakokban állandóan rövidülnek.

Korunkban, alig egy századdal a megszilárdulás korszaka után, azt kell látnunk, hogy az előbb felsorolt intézmények részben vagy egészben ugyanannak a válságnak vannak kitéve, mint a középkor intézményei voltak 1500 körül. Ezért beszélhetünk joggal a társadalom átalakulásának általánosságáról. Mindenütt születnek új keletű intézmények, vagy a régiek igyekeznek túl gyorsan alkalmazkodni a megváltozott viszonyokhoz. Mindez természetesen nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy mi talán még csak a kezdeti stádiumában vagyunk annak a hatalmas átalakulásnak, melyen a modern társadalomnak át kell mennie, mielőtt szilárd formát venne fel.

Mialatt átalakuló korunk általában némi hasonlóságot mutat az előbbi átalakuló korokkal, eltérések is megfigyelhetők. A megfigyelésnél a jelen viszonylag statikus keresztmetszetét vesszük tekintetbe, noha még e kereten belül sem teljes a megfigyelésünk.

Az első eltérés, mely a városias, ipari civilizáció dinamikus jellegéből adódik, az, hogy az átalakulás aránylag még gyorsabb lesz, mint az előbbi korban volt. Az általánossá vált városi és ipari, mondjuk gépesített civilizáció nyilvánvalóan minden népnél egyformán gyorsítani fogja az átalakulást. Mivel a technika kétélű fegyver az ember kezében, mely megajándékozhatja a társadalmat Platón „Respublica”-jának a megvalósításával, de temetővé is teheti azt, azért egyelőre nem tudunk arra felelni, hogy a gyorsaság feltétlenül előnyt jelent-e, és utalunk felelet helyett a címben hangsúlyozott átalakulás problematikájára.

A másik ellentét az átmenetben: az élesség, drámai kihangsúlyozása az új körvonalaknak, valamint a nagyszabásúság. Ezekre világít rá a totális fogalmának előtérbe nyomulása. Atomisztikus problémafelfogás, bölcseleti anyagelvűség, megváltóaknak hitt forradalmi eszmék, a lét törvényeitől természetellenesen elvonatkoztatott gondolkodásmód, Kant idealizmusa, pozitivizmus, szubjektivizmus, és egyéb, a végletekig hangsúlyozott szólamok gyakorlati kipróbálásától először megmámorosodott, majd megcsömörlött civilizált ember akarja a totálisan újat, az előbbi rossztól lényegesen különbözőt. Hogy ez a vágya a helyes új nyerésében teljesül-e majd az átalakulással, arra egyelőre szintén csak keressük a feleletet.

Legfőképpen pedig a legfontosabbra nem tud egyelőre senki felelni, hogy tudniillik meg fogja-e találni az ugyanazon válságnak kitett társadalom az elvi azonosságot és egységes eljárást az átalakulásban és kibontakozásban? Jelenleg ugyanis csak egyet látunk tisztán, mintegy komoly fenségben kiérve: azt, hogy amikor a tudás fájáról evett ember, azt hitte, hogy az élet fájáról is evett, erősen tévedett. Az utóbbi évszázadban a társadalom életében egyre jobban kiteljesedett zűrzavar és felfordulás igazolja ezt a tévedést. A háború után bekövetkező új rend fogja megmutatni, hogy lesz-e ereje a nyugati civilizáció büszke emberének a maga teremtette káoszból kiemelkedni, és elkerülni egy olyan társadalmi összeomlást, mint mondjuk volt a középkor elején, Nagy Szent Gergely pápa idejében.

Az a létidegen nominalista gondolkodás, mely már századok óta mérgezi a nyugati szellemi életet, társadalmi téren is megtermette gyümölcsét. [A] Keletet a történelmi materializmus kikölcsönzésével visszasüllyesztette abba a barbarizmusba, melyből annak idején a nyugati társadalomépítő fény kisugárzása emelte ki. Nyugaton a tárgyilagos lényeg által teremtett, és így mindig objektív életnorma helyébe szubjektív mértékeket léptetett, mint szokást, érzést, természetes hitet, önkényes döntést, röviden az ember magára utalt akaratát. Amikor megszüntette a világ létrendjének adottság- és törvényszerűség jellegét, a belső és lényeges különbséget igaz és hamis, jó és rossz, jogos és jogtalan között, akkor a mai civilizáció szellemi tartalmát az ezékieli csontmezőhöz tette hasonlóvá, melytől életet magától már semmiképpen sem várhatunk. Ez lett a megtagadott természettörvények természetes szentesítése. Viszont az új társadalom konstruktív jellegét, a dezintegráció kikerülését csak a hozzájuk való visszatéréstől várhatjuk.

Mint annyi viharos történelmi fordulat közepette a kortársak hitték, úgy mi is akarjuk most hinni, hogy a társadalom átvészeli a megrázkódtatásokkal teli jelent. Ha tűz, füst és romok között kell is megszületnie, sorsa mégsem lesz teljes megsemmisülés. A tapasztalás igazolja, hogy amióta felragyogott [a] Nyugat felett a betlehemi csillag, a romokból mindig új élet fakadt, és az ideiglenes pusztulás csak jelző mérföldköve volt az új fejlődésnek. Az Egyház a középkori társadalmi átalakulásnál már mint szabályozó norma szerepelt, amikor a természetfeletti élet közvetítésén kívül a társadalmi életformát is ő adta a népeknek, de a harmadik társadalmi átalakulás is érthetetlen lenne az Egyház figyelembe vétele nélkül. Szinte azt lehet mondani, hogy a két nagy társadalmi átalakulást irányítóan megélt Egyház lassanként hozzászokik az ilyen átalakulásokhoz. Amint Napóleont a józan ész és a századok tapasztalatára való hivatkozás vitte Rómába Franciaország újjáépítéséért, ugyanez a két tényező ma fokozottabb mértékben megköveteli az Egyházra való hallgatást, ha a társadalom élni akar. Ez az az intézmény, mely eltérően egyéb egymást váltó intézményektől, mindig ugyanazokat az elveket vallotta, soha nem vesztette el a józan ész mérsékletét, a természetfeletti küldetés mellett állandóan megtartotta a létrenddel és a természettörvényekkel a reális kapcsolatokat, s az élet egyetemes síkján soha nem hibázott. Ő hivatott tehát leginkább annak a megállapítására, hogy mi a nyugati társadalomnak időtálló értéke, vagy pedig mi benne a pusztulásra megérett sallang. Annál is inkább, mert a természettörvény büntető szentesítése minden társadalmi, vele szembehelyezkedő téveszmét elsöpört az elmúlt két évezred alatt. A kibontakozás nélküle tehát elképzelhetetlen.

Valószínűtlen azonban, hogy a kibontakozást abban a formában befolyásolhatja, mint tette ezt a római birodalom bukása után. Akkor, mivel az új népek természetes és természetfölötti életformájukat tőle kapták, közvetlen hatalommal irányított mindent, úgyhogy még a római birodalom újraéledése is neki volt köszönhető. Régen közvetlen hatalmánál fogva szabályozta az Egyház a társadalmi problémákat, amikor könnyített a nők társadalmi helyzetén, eltörölte a rabszolgaságot és a gladiátorviadalokat, mérsékelte a büntetőeljárás szigorát, korunkban közvetett hatalmával oldozgatja a pápai körleveleken keresztül a társadalmi kérdéseket. És ha figyelembe vesszük, hogy útmutatásai alapján államok épülnek, mint az európai latin államok, akkor azt kell mondanunk, hogy mostani társadalomalakító ereje sem kevésbé hatékony.

Amikor ma a népek társadalmi életét irányítani akarja, távol áll tőle az imperialisztikus befolyásnak még a látszata is. Célja csupán az, hogy a kialakuló új rend erkölcsi alapokon nyugodjék. Az általa erkölcsi alapoknak ajánlott nemzeti szabadság, a nyersanyagok arányos elosztása, a totális háború kiküszöbölése, a szerződések tiszteletben tartása, Istennek, a világmindenség berendezőjének elismerése, az Egyház szabadsága olyan tényezők, melyek míg egyrészt biztosítják az átalakult társadalom konstruktív fejlődését, addig másrészt feltételezik az Egyház által legnagyobbnak ítélt probléma megoldását, hogy tudniillik ki tud-e emelkedni a ma embere a tisztán mechanikus és az anyagra épített civilizáció kereteiből? Ebben foglalhatjuk össze az egész társadalmi átalakulás problematikáját, és csakis ennek a kedvező megoldásától várhatjuk az átalakult társadalom ívelő felemelkedését.

*

[1] Simms: Social change. New York, 1939. - Barnes: Society in transition. New York, 1940.

[2] Diadalmas világnézet. Ö. m. 5. k., 9 kk. l.

*

In Magyar Kultura [Kultúra], 29. évf.,  [?] szám (1942), 19-21.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés