Ebből következik, hogy szoros összefüggés van a nemzetközi jogalkotás és az államon belüli jogalkotás szelleme között. Az állam más államokkal együttes jogalkotásában is ugyanazokat az elveket igyekszik érvényesíteni, melyek belső jogalkotásában vezetik. A nemzetközi jogalkotás vezető eszméit az államon belül érvényesülő elvek adják. Ha az egyes államok belső életükben különböző elveket követnek, ezek az elvek a nemzetközi jogalkotás terén összeütköznek egymással, s annak az államnak elgondolása győz, amely a hatalmi túlsúly birtokában van.

A vezető eszmék mindig később jelentkeznek a nemzetközi jogalkotásban, mint az állami életben. Előfordul, hogy egy-egy eszme a nemzetközi jogban akkor jut uralomra, amikor államon belüli élete aláhanyatlóban van. Így a modern demokrácia alapgondolatát a nemzetközi jog kifejezetten csak a Nemzetek Szövetségének Egyezségokmányában fogadta el, akkor, amikor egyes vezető államok alkotmányjoga szakított a demokrácia intézményeivel.

A vezető eszmék az államon belüli jogalkotás terén - ahonnan a nemzetközi jogba átjönnek - szintén nem máról holnapra jutnak uralomra. Az eszmék már ott élnek és hódítanak hosszabb időn át, mielőtt uralmuk elérkezik, A közösségi gondolat, mely ma az államon belüli jogalkotás egyik vezető elve, szintén nem váratlanul merült fel, és nem történeti előzmények nélkül lett egyes nemzetek jogrendszerében uralkodóvá.

Mi a közösségi gondolat?

Minden jogszabály célja bizonyos érdekvédelem. Ez az. érdekvédelem lehet egyéneknek, illetőleg egyéni csoportoknak külön érdeke, s lehet a közösség érdeke. Ha a jogalkotás nem az egyesek külön érdekeinek szolgálatában áll, hanem a közösség érdekének alárendel minden külön érdeket, a közösségi gondolatot valósítja meg.

A közösségi gondolat ellentéte az individualizmusnak, s megszorítja az egyéni szabadságot. A közhatalom részéről való beavatkozás elvét valósítja meg, mert az egyéni szabadság széleskörű biztosítása az egyéni érdekek érvényesülésének kedvez. A közösségi érdek szolgálatát csak attól a jogrendtől lehet várni, amely a társadalmi osztályok és érdekcsoportok felett álló közhatalom akaratát juttatja érvényre.

Közösség azoknak az összessége, akiket a jogrend bizonyos egyetemes jellegű életcélok szolgálatára összekapcsol. Ilyen értelemben többféle közösség van, s mindannyian többféle közösségnek vagyunk egyidejűleg tagjai. Ilyen közösség a család és a község. Ellenben nem közösségek azok a szervezetek, amelyek nem egyetemes jellegű, kisebb-nagyobb mértékben az élet egészét átfogó célok szolgálatában állanak, például a részvénytársaságok, melyek egyoldalúan és kizárólagosan gazdasági érdekeket szolgálnak, vagy az érdekképviseleti testületek, melyek a szervezet tagjainak külön érdekeit vannak hivatva egy nagyobb közösségen belül biztosítani.

A legmagasabb rendű közösség a nemzet, mely az állam egységes szervezetében foglalja össze a kebelében élő valamennyi kisebb közösséget. Minden közösségben megvalósulhat a közösségi gondolat. Ez a gondolat érvényesül, midőn az ügyek intézésénél a család, illetőleg a község egyetemes érdeke irányadó az egyes tagok külön érdekével szemben. A kisebb közösség az őt is felölelő nagyobb közösségnek csak része, az általa képviselt közösségi érdek a nagyobb közösség szempontjából külön érdek. Ezért a kisebb közösség érdekeinek meg kell hajolnia a nagyobb közösség érdekei előtt. A nemzet a közösségi élet legmagasabb formája, s így a közösségi gondolat a nemzeti közösség gondolatát jelenti.

Nem minden közösségben valósul meg szükségképpen a közösségi gondolat. Lehet, hogy az intézkedés hatalmát azok, akiknek ez kezükben van, saját külön érdekeik szolgálatába állítják. Ez a, jelenség előfordulhat a család és a nemzet életében egyaránt.

Azt a kérdést, hogy a jogrend milyen érdeket szolgáljon, a nemzet életében a szuverén jogalkotó dönti el. De az, hogy ezek az érdekek tényleg a közösség érdekei-e, nem az ő kijelentéseitől függ. Arra nézve, hogy a jogalkotás közösségi érdekeket szolgál-e, a vélemények rendesen szembekerülnek, s élesen harcolnak egymással, anélkül, hogy lenne fórum, mely a vitát jogérvényesen eldönthetné. Hangsúlyozom, hogy a közösségi gondolat nem azonos a többségben lévők külön érdekeinek biztosításával. Ebből következik, hogy a szociális gondolat nem azonos a közösségi elvvel. Persze, nem is ellentétes azzal, hiszen az alsóbb társadalmi osztályok nagy tömegeinek gazdasági és kulturális emelése elsőrendű közösségi érdek. De külön érdekeiknek a többi osztályok rovására történő egyoldalú szolgálata ellentétbe jöhet a közösségi érdekkel.

Nyilvánvalóan a közösségi gondolat érvényesül akkor, amikor azok, akik a jogalkotás hatalmával rendelkeznek, a maguk külön érdekeinek feláldozásával hoznak létre jogszabályokat. Lehet, hogy a jogalkotó bizonyos érdekei okos feláldozásával csak saját uralmát akarja meghosszabbítani és biztosítani, de ez nem változtat a helyzeten. A közösségi gondolatnak a jogrendben való érvényesülése nem azonos a közösségi érzéssel. A közösségi gondolat olyan társadalom jogrendjében is érvényesülhet, melynek jogalkotó tényezőit őszinte közösségi érzés nem hatja át.

A közösségi gondolatot a nemzet életében sokszor erőszakkal kell érvényesíteni egyes társadalmi osztályokkal és érdekcsoportokkal szemben. Ez az oka, hogy a közösségi gondolat legnagyobb mértékben és leginkább akadálytalanul ott tud érvényesülni, ahol a jogalkotás hatalma a társadalmi osztályoktól és érdekcsoportoktól független monarcha, vagy diktátor kezében van. Persze az itt is nagy kérdés, hogy amit a monarcha, vagy diktátor annak képzel, illetőleg amit ilyenként hirdetve akar érvényesíteni, valósággal a közösség érdeke-e?

A közösség érdeke és a magánérdek nem szükségképpen ellentétes fogalmak. A közösségi érdek szolgálata rendszerint egyesek magánérdekének is kedvez, viszont alig képzelhető el eset, amikor a közösségi eszme érvényesítése senkinek a magánérdekét sem sértené. A vasutak építése nyilvánvalóan a közösségi érdeket szolgálja. De mégis lehetnek egyesek, akik számára a vasúti vonal megépítése rendkívüli egyéni hasznot is jelent, míg másoknak, így például azoknak, akiknek pár holdnyi földjét kettévágja, vagy annak a fuvarosnak, akitől esetleg kenyerét veszi el, árthat.

A jogalkotást akkor hatja át a közösségi gondolat, ha a jogalkotó nem azt nézi, hogy a kérdés bizonyos irányú rendezése kinek használ és kinek árt; hanem ettől egészen függetlenül csak azt, hogy mennyiben mozdítja elő a közösség érdekét.

A közösség persze nem csak a ma élők közösségét jelenti, mint ahogy a közösség sohasem bizonyos egyénenként megnevezhető fizikai személyek köre. A közösségnek a fizikai személyek életétől független léte van. Ez nyilvánvaló éppen a nemzeti közösségnél, melynek a jövőt illető szolgálata egyenesen azoknak megsemmisülését követelheti a háborúban, akik ma alkotják a nemzetet.

A nemzetközi jogban a közösségi eszme érvényesülése többféle nehézségbe ütközik.

Az első nehézség mindjárt a nemzeti gondolat. Ma - mint említettem - a nemzet a legmagasabb rendű közösség, mely egységbe foglalja össze a kebelében élő kisebb közösségeket. A nemzetközi közösség kialakulása szükségképpen megszüntetné a nemzetnek ezt a legmagasabb rendű közösségi jellegét. A nemzet megmaradna közösségnek továbbra is, de a nemzetközi közösséggel szemben olyanféle szerepet kapna, mint aminőt ma a nemzet kebelén belül a különböző kisebb közösségek játszanak.

Az állami szuverenitás - amint általában az egész nemzetközi jognak - a mi problémánknak is sarkpontja. Megmaradjon-e az államok szabadsága a nemzetközi jogi rendezés legfőbb elveként, vagy adjon helyet egy szervezett nemzetközi hatalomnak, melynek az egyes államok alá volnának vetve?

A nacionalizmus és internacionalizmus ellentétes fogalmak, de nem összeegyeztethetetlenek. A nemzetközi jogi rend ma is ennek a két elvnek bizonyos szintézise. Az államok abszolút szuverenitása lehetetlenné tenne minden nemzetközi együttműködést, s örökös háborút eredményezne, a szuverenitás teljes hiánya viszont megbénítaná a nemzeti életet, s kiszolgáltatná a nemzeteket egy felettük álló hatalomnak.

Az állami szuverenitás tétele folytán ma belső ügyeiben minden állam szabadon intézkedik - ez szolgálja a nacionalizmus elvét -, más államokkal váló érintkezése terén viszont az általa is elfogadott szabályok kötik. Ez biztosítja a nemzetközi együttműködés lehetőségét, úgy azonban, hogy az államot idegen akarat zsarnoki önkényének legalább jogilag nem szolgáltatja ki.

A szuverenitás a nemzet szabad életének védőbástyája, a nemzeti fejlődés lehetőségének biztosítéka. De a nemzetközi jogban a közösségi gondolat érvényesülésének szükségképpen szűk határt szab, mert csak annak a közösségi érdeknek szolgálatát teszi lehetővé, melyet ilyen gyanánt valamennyi érdekelt állam elismer. Már említettem, hogy a közösségi gondolat ott érvényesülhet legnagyobb mértékben és leginkább akadálytalanul, ahol a jogalkotás hatalma az egyes közösségi csoportoktól független tényező birtokában van. A nemzetközi jogban ez a külön csoportoktól, ti. a nemzetektől független tényező hiányzik. De ha volna is ilyen, ez sem biztosítaná szükségképpen a közösségi gondolat érvényesülését, mert nincs semmi garancia arra, hogy ez az államok felett álló hatalom nem egyoldalúan külön érdekeket szolgálna-e, s a közösségi gondolat helyett nem a zsarnokság elvét vinné-e be a nemzetközi életbe?

Nem kétséges, hogy a közösségi gondolat érvényesülése kívánatos volna a nemzetközi életben is. Bizonyos az is, hogy nem lenne szükségképpen veszedelmes a nemzeti életre sem, hiszen a külön nemzeti életnek nem kell szükségképpen közösségellenesnek lenni. A kis nemzetek szempontjából pedig egyenesen fennmaradásuk és szabad fejlődésük biztosítéka lenne, mert nem volnának kiszolgáltatva a nagy államok önkényének, s biztosítva lenne az, hogy életüket a közösségi érdek, s nem egyes hatalmas államok imperialista törekvése fogja irányítani.

De hol van az a nemzetközi. hatalom, mely a külön érdek háttérbe szorításával az igazi közösségi érdeket szolgálná? A közösségi gondolat magas etikai elv az önzés keresztyéntelen gondolatával szemben. A keresztyén etika pedig mindeddig nem tudott uralkodóvá válni a nemzetközi életben és a nemzetközi jogban. Csodálatos, hogy olyan népek is, melyek büszkén hivatkoznak magas erkölcsi felfogásukra, szem elől tévesztik a keresztyén etika legelemibb tanításait, ha a nemzetközi élet területére lépnek.

A közösségi gondolat érvényesülésének bizonyos etikai előfeltételei vannak, s az államok egymás közötti életében ezek az etikai előfeltételek sajnosan [sic!] hiányzanak.

A közösségi gondolat a nemzetközi jogban éppen azért egyelőre csak bizonyos közös érdekek közös erővel való érvényesítésének formájában jelentkezhetik, melynek az önzetlenség nem előfeltétele.

A másik körülmény, mely a közösségi gondolatnak a nemzetközi jog területén való érvényesülését megnehezíti, az, hogy a nemzetközi élet még nem döntött a nemzeteket magasabb egységbe összefoglaló közösségi forma tekintetében. Nincs eldöntve, hogy az államok nemzetközi együttműködése milyen alapon és milyen keretek közt valósuljon meg. Az összes államokat ölelje-e fel, vagy pedig az államoknak egy területileg körülhatárolt csoportját. Az univerzalizmus elve szemben áll a kontinentalizmus, illetőleg a regionalizmus elvével.

Az államszövetségeket, aminő a Brit világbirodalom is, nem lehet olyan alakulatoknak tekinteni, melyek a szó igazi értelmében vett közösségi gondolatot szolgálják. Ezek rendszerint külön gazdasági és politikai érdekek szolgálatában állanak, és éppen úgy nem lehetnek a közösségi gondolat hordozói, mint a nemzet életén belül a részvénytársaságok és az érdekképviseleti szervezetek. Még inkább, ez a helyzet az alliance-oknál, aminő például a kis entente [sic!] volt. Ezek mindig külön célok szolgálatában állnak, melyek csak egymás közt közösek, az összességgel szemben legtöbbször határozottan közösségellenesek. Saját érdekeiket helyezik a közösségi érdekek fölé, sokszor olyanok, mint az államon belül a rablóbanda vagy az orgazdaszervezet, mely más dolgának elrablását, illetőleg a rabolt dolgok zavartalan élvezetét akarja biztosítani. Nyilvánvaló, hogy bizonyos értelemben a megszervezett rablóbanda is közösség, de kétségtelen az is, hogy semmiképpen sem a közösségi gondolat megtestesülése.

A nemzetközi jog az államokat nemzetközi jogközösséggé az univerzalizmus elve alapján szervezte meg. A nemzetközi jog szabályai az összes civilizált államokra kiterjednek. Az univerzalizmus alapján épült fel az első világháború után a Nemzetek Szövetsége is.

A Nemzetek Szövetsége az univerzalizmusra való törekvésnek eddig elért legmagasabb pontja. De éppen a Nemzetek Szövetségének története mutatja, hogy az összes államokat univerzális közösségbe összefoglalni nehéz, illetőleg, hogy az ilyen közösség szükségképpen laza és labilis összeköttetés marad, s a közösségi gondolat megvalósítására képtelen. A közösségi gondolat kialakulásának és érvényesülésének előfeltételei vannak. Egyik előfeltétel a közösségi érzés, az összeműködés [sic!] szükségességének tudata, a másik az az erő, mely a közösségi gondolat mögött áll, s annak érvényesülését biztosítani tudja. E két előfeltételnek együtt kell fennforognia. A kettőnek együtt kell kiadni azt a minimumot, mely szükséges ahhoz, hogy a közösségi gondolat uralkodóvá válhasson.

Minél erősebb a közösségi érzés, annál kevésbé van szükség a közösségi gondolatot érvényesítő erőhatalomra. A közösségi érzés hiánya esetén viszont csak a szuronyokra támaszkodó kíméletlen erőhatalom tudja a közösségi gondolatot megvalósítani. A szó igazi értelmében vett közösségi gondolatról ilyenkor alig is lehet szó, mert ha a közösségi gondolat nem támaszkodik közösségi érzésre, nyilvánvaló, hogy nincs is tudatossá vált közösségi érdek.

A nemzetközi jogközösségben, mint az összes civilizált államokat felölelő univerzális szervezetben egyaránt hiányzik a közösségi érzés és az államok felett álló erőhatalom. Ez a magyarázata annak, hogy a nemzetközi jogközösségben a közösségi gondolat csak igen szűk keretek közt tud érvényesülni, s - mint már említettem - csak bizonyos közös érdekek közös megegyezés alapján való érvényesítésének formájában jelentkezik.

Így érvényesül például a közösségi gondolat a nemzetközi jognak abban a rendelkezésében, hogy a parti tengerben és a nemzetközi folyamokon - ilyen nemzetközi folyam a Duna is - minden nemzet hajói szabadon közlekedhetnek; hogy a nyílt tengert mindenki szabadon használhatja; hogy az állandóan semlegesített államot, minő Svájc, háborúval megtámadni nem szabad. Ugyanilyen formában jelentkezik a közösségi gondolat a Nemzetközi Közigazgatási Uniók működésében is. Ilyen közigazgatási unió például a Világposta Egyesület, a Nemzetközi Távírda Egyesület, a Nemzetközi Közegészségügyi Hivatal, s az első világháború után életre hívott genfi Nemzetközi Munkahivatal, mely abból a gondolatból született meg, hogy a munkásosztály helyzetének megfelelő színvonalra emelése nemzetközi közös érdek, s ennek előfeltételeit volt hivatva közös megegyezéssel biztosítani. Éz az együttműködés, mely világosan mutatja, hogy a közösségi gondolat nem idegen a nemzetközi életben sem, a Nemzetek Szövetségének megalakulása után különösen nagy lendületet vett. A Nemzetek Szövetsége maga vette kezébe a nemzetközi együttműködés megszervezését, s ezen a téren igen figyelemre méltó eredményeket ért is el, mert itt nem voltak azok a mélyreható érdekellentétek, amelyek politikai téren működését megbénították. A közösségi gondolat ölt testet a Nemzetközi Vörös Kereszt Egyesület működésében is. A Nemzetközi Vörös Kereszt Egyesület azonban nem az államok nemzetközi szervezete, hanem nemzetközi jellegű társadalmi akció, melyet az államok előmozdítanak és támogatnak.

A közösségi gondolat alapján az összes államokat felölelő -univerzális - nemzetközi jogi szervezetet felépíteni, legalább[is] ma, kilátástalan. Nyilvánvaló, hogy a közösségi gondolat sokkal inkább érvényesülhet egy szűkebb közösségen belül, mely nem az összes államokat öleli fel, hanem az államoknak csak egy kisebb csoportját, azokat, melyeket a földrajzi helyzet, az azonos kultúra vagy egyéb összetartó tényező szorosabban kapcsol össze.

Így alakult meg kifejezetten a közösségi gondolat hordozójaként a Pánamerikai Unió. Ennek az Uniónak eredete arra a pánamerikai kongresszusra vezethető vissza, mely Bolivarnak, a nagy dél-amerikai szabadsághősnek kezdeményezésére 1826-ban ült össze. s melyen a Dél- és Közép-amerikai államok egy része örökös szövetségi szerződést kötött. Az első Pánamerikai Konferencia az Egyesült Államok elnökének meghívására 1889-ben Washingtonban ült össze azzal a programmal, hogy az amerikai államok közt az együttműködést szorosabbá tegye. Azóta összesen nyolc Pánamerikai Konferencia volt. Ezek a Konferenciák rezolúciókat hoztak, és egyezménytervezeteket dolgoztak ki. A határozatok a politikai kérdések kizárásával az amerikai államok közti összeműködés egész területére kiterjednek. Vannak közöttük gazdasági, kereskedelmi, szociális tárgyúak, közlekedésügyi, közegészségügyi, közoktatásügyi és tudománypolitikai természetűek. Az utolsó Pánamerikai Konferencia 1940 július havában volt Havannában. E konferencia által alkotott „Havannai Egyezmény” már a háborús helyzettel szemben volt hivatva az amerikai kontinens államainak szolidaritását biztosítani.

Hasonló törekvés volt Európát illetőleg a páneurópai mozgalom, melyet 1924-ben Coudenhove-Kalergi gróf osztrák publicista kezdeményezett. Ez az elgondolás a Nemzetek Szövetségét is foglalkoztatta. Az 1929-i közgyűlésen Briand vetette fel az európai államok közti szorosabb összeműködés [sic!] megszervezésének tervét. A Szövetség európai tagállamai a Nemzetek Szövetségének bizottságaként 1930-ban meg is kezdették a kérdés tárgyalását. Több albizottságban főleg gazdasági kérdésekkel foglalkoztak a közben fellépett gazdasági krízisnek Európát érintő enyhítésére. Csakhamar kitűnt azonban, hogy az európai államok közti szorosabb összeműködés lélektani és politikai előfeltételei hiányzanak. 1937-ben a bizottság még tartott ülést, melyen főleg a szellemi együttműködés kérdéseit jelölték meg a bizottság legközelebbi programjaként, tényleg[esen] azonban a kérdés lekerült a napirendről.

A most folyó háború, természetesen egészen más formában és más viszonyok közt, ismét felvetette az európai együttműködés ügyét. A tengelyhatalmak nemzetközi jogi programja - mint ismeretes - a különhatalmi területek, az ún. Grossraum tétele. Az eddigi univerzális nemzetközi hatalom helyét eszerint az elgondolás szerint az egyes nagyállamok külön-külön területre vonatkozó vezető hatalma foglalná el. Az illető terület országai felett a vezető állam gyakorolná a hegemóniát biztosító nemzetközi hatalmat.

A közösségi gondolat érvényesülésének persze ebben a formában is előfeltétele egyrészről az illető népek közötti közösségi érzés, másrészről az a fölényes hatalom, mely a közösségi akarat érvényesülését a Grossraumban minden körülmények közt biztosítani tudja, s meg tudja védeni a „nagy tér” népeit idegen államok katonai és gazdasági jellegű támadásaival szemben. Ugyanezek az előfeltételei az államok közötti bárminő konföderációnak is, mert a konföderáció szintén nem egyéb, mint az államok bizonyos közössége.

A most folyó háború, mint minden háború, mely nagyhatalmak között folyik, nemzetközi jogi forradalom. Az eddiginél helyesebb és igazságosabb nemzetközi jogrendet van hivatva kialakítani. Alig kétséges, hogy helyesebb és igazságosabb csak az a nemzetközi jogrend lehet, mely alapul a közösségi gondolatot veszi. De természetesen azt a közösségi gondolatot, mely nem a propaganda jelszava egyes nagyhatalmak önző törekvéseinek leplezésére, nem azért szervez meg nemzetek közötti közösséget, hogy ezzel a közösségen kívül álló nemzetek életét és boldogulását veszélyeztesse, hanem igazán a közösség ügyét szolgálja, s az emberiség egyetemes érdekében minden nemzet, a kis nemzetek részére is biztosítani tudja a szabad fejlődésükhöz, s igazi értékeik teljes kifejtéséhez nélkülözhetetlen előfeltételeket.

1943. szeptember 26.

*

In Buza László (szerk.): Beszámoló a kolozsvári M. Kir. Ferenc József Tudományegyetem 1943-[19]44. évi működéséről. I. füzet. A Magyar Kir. Ferenc József Tudományegyetem Kiadása, Kolozsvár, 1944, 5-15.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés