A társadalomnak az államtól különálló léte a francia forradalom által vált ismertté, [1] amikor a szabadságjogoknak az államhatalom ellenére történő, bár egyelőre inkább elvi, politikai, diadalra juttatása által nyilvánvalóvá lett, hogy az emberi közösségnek a természeti törvényekhez hasonló, azokkal legalábbis egyenlő értékű és élettartamú törvényei vannak, melyek az emberi akarat által meg nem változtathatók, s melyekkel szemben az államok - bár átmenetileg - mellék-, illetőleg vakvágányokra juthatnak.

A francia forradalom által nyilvánvalóvá tett gondolatot terjesztették a szabadság eszméjéért Európa más államaiban lezajlott későbbi forradalmak, elméleti téren pedig a különböző szocialisztikus rendszerek, és különösen a Comte Ágost által életre hívott, s ma már megalapozottnak tekinthető szociológia. [2]

A társadalom létének fel- és elismerése, fogalmának kialakulása tehát a múlt század második felében vette fokozottabb mértékben kezdetét, ugyanakkor, amikor a modern szociálpolitika - nem kis részben az említettek hatása alatt - bölcsőkorát éli. S az ember - ismétlem - mihelyt megérezte a társadalom létét, és annak emberi szempontból szinte mérhetetlen erőit, ezeket - a természeti erők analógiájára - késedelem nélkül saját szolgálatába törekedett állítani, e törekvése azonban nem járt teljes sikerrel. S ez természetes is volt. Hisz a természeti törvények gyakorlati alkalmazása is csak úgy volt lehetséges, hogy az ember azokat lehetőleg teljesen, vagy legalább gyakorlati hatásukban, nyilvánulásukban ismerte, a társadalmi törvényeket pedig már akkor kívánta gyakorlatilag alkalmazni, mikor a társadalmi jelenségekről még a mainál is kevesebb fogalma volt, és a társadalmi törvények mibenlétéről is csak sejtései voltak. Ma már tudjuk, hogy a társadalmi erő igénybevétele csakis meghatározott előfeltételek fennforgása, s a társadalmi törvények szigorú szem előtt tartásával történhetik épp úgy, mint ahogy az elektromos hullámok is csak a fizikai törvények figyelembevétele mellett fordíthatók például a hang továbbítására.

Azok között a törekvések között, melyek a társadalmat a gyakorlati élet szolgálatába kívánták állítani, szerepelt, sőt szerepel ma is az a törekvés is, mely a társadalmat a szegényügy megoldásában iparkodott részben kizárólagos, részben pedig jelentős tényezővé tenni. Célunk ez alkalommal (1) a társadalom lényegére vonatkozó állásfoglalásunk ismertetése mellett annak a kérdésnek vizsgálata, hogy mennyiben reális az említett törekvés, azaz, hogy (2) felhasználható-e a társadalom a szegényügy feladatainak ellátására, (3) amennyiben felhasználható, [úgy] mit várhatunk tőle e téren, (4) minő körülmények között lesz a társadalom közreműködése e feladatok ellátásában a leghatásosabb, és hogy (5) mit igazolnak az e téren elért eddigi tapasztalataink.

II. 1. A társadalom lényegére vonatkozó álláspontunkat egy, a jelenlegihez hasonló tárgyú, s nyomtatásban is megjelent előadásunk [3] során már ismertettük. Minthogy nem kívánunk ismétlésekbe bocsátkozni, ehelyütt csupán a hivatkozott előadásban elfoglalt álláspontunkat adjuk elő. Ez előadásunk során elfoglalt, s kizárólag az elnevezésre és külső ismérvekre támaszkodó állásfoglalásunk szerint a társadalom »az embereknek, különféle közösségeknek olyan kapcsolata, mely az államot és a közhatalmi közületeket jellemző közhatalomtól függetlenül jön létre, áll fenn, és amelynek alapja az egyéni érdek, illetőleg az annak nyomán kialakult társadalmi tények sokasága.« [4] Előadásunkban különösen hangsúlyoztuk, hogy a társadalmat az egyéni érdekek,éspedig csak az egyéni érdekek hozzák létre és tartják fenn, mivel a társadalomban az egyénnel szemben fizikai kényszer nem érvényesíthető, s mivel az egyén több-kevesebb kellemetlenséggel túlteheti magát azokon a normákon is, melyek a társadalom életét irányítják. Hivatkoztunk e tekintetben Concha szavaira, ki a közről - értve alatta elsősorban a társadalmat - a következőket mondja: »Az egyén önérdekében lévőnek, a maga külön létének fenntartása s emelésére szolgálónak, egészében s egyes tagjaiban a maga szükségletei és hiányai kipótlására alkalmas eszköznek tekinti a közt, ezért ragaszkodik hozzá, aláveti magát e kapcsolat és működési egymásután[i] követelményeinek, vagyis eltűri, hogy a köz, illetve annak többi tagjai, viszont őt is eszközül használják.« [5] Ugyanekkor hangsúlyoztuk azonban azt is, hogy az egyénnek ezek a szükségletei, ezek az érdekei, melyeket a társadalom elégít ki, »nemcsak a fizikai lét nagyon is szűk határai közé korlátozottak, hanem azokon - a legtöbbször - messze túlnőnek, és az egyén lelkiségének és szellemiségének folyományai.« [6]

2. a) Mielőtt arra a kérdésére felelnénk, hogy vajon felhasználható-e a társadalom a szegényügy feladatainak ellátására, tisztáznunk kell azt a kérdést, hogy miben is állanak a szegényügyi feladatok, hogy tulajdonképpen mi is az a szegényügy, s ennek a kérdésnek tisztázása annál is inkább indokolt, mivel a szegényügy fogalma a történelem folyamán változó képet mutat, a szegényügy határai egyre jobban szűkülnek, s lehet, hogy eljön majd az idő, amikor a szegényügy a szociális munkában, a gazdasági életben és a tudományban egyaránt ismeretlen fogalom lesz.

A szegényügy a szegényekről való gondoskodást foglalja magában, mégpedig gondoskodást abban az esetben, amikor a szegény saját erejéből magán segíteni nem képes. A szegénység tehát nem puszta veszély, hanem kényszerűség arra nézve, aki abban szenved, és akkor forog fenn, ha az egyén a saját maga és családja megélhetéséhez szükséges anyagiakat nélkülözi. Ebben az értelmezésben a szegényügy megelőzése tehát nem szegényügy, de viszont szegényügy lesz a konkrét esetből akkor, ha a megelőzés nem tökéletes, így például ha a munkaképes egyén a munkanélküliség következtében kereset nélkül marad, vagy ha a munkaképtelen egyénnek nincs meg a megélhetése, és mindezekről nincs, aki gondoskodjék.

A modern szociálpolitika azonban lényegében nem egyéb, mint a szegénység, az ellátatlanság megelőzése, és így természetes, hogy a szegényügy keretei egyre szűkebbek lesznek. Ma már a munkanélküliség, öregség, özvegység, rokkantság, árvaság és baleset egyéni hátrányait csaknem mindenütt és minden vonatkozásban a társadalombiztosítás hivatott kiküszöbölni, míg azelőtt e hátrányok orvoslása a szegényügynek volt a feladata. S hogy a szegényügy a modern szociálpolitikában teljesen felszívódhatik, arra bizonysága ma oly sokszor hivatkozott, mondhatnánk divatos Beveridge-terv, mely megvalósulás esetén Angliában végleg kiküszöbölné az ott már amúgy is megszűnőben lévő szegényügyet. A Beveridge-terv - mint azt körültekintő tanulmányában Móricz Miklós mondja - »úgy jelent meg a társadalombiztosítás történelmében, mint a beteljesedés ígérete«, [8) és lényege abban áll, hogy a társadalombiztosítás keretében történik gondoskodás mindenkiről, tehát az ínségesekről is, éspedig azzal az indokolással, hogy »Angliában az ínség ma már olyan szűk kört sújt, és Anglia jövedelme és vagyona olyan nagy, hogy az ínség leküzdhető.« [9] Mi azonban - magyarok - a Beveridge-terv álmától messze állunk, s nálunk valószínűleg még soká lesz irányadó az a rendelkezés, hogy »a közsegély nélkül megélni nem tudó szegényeket az a község (város) segélyezi (látja el), amelynek területén azok a segélyezés szükségének beálltakor tartózkodnak (tartózkodási hely)« [10] Ezekről az egyénekről - mondhatjuk: szegényekről - tehát nálunk a köz tartozik gondoskodni, mégpedig egy közhatalmú testület, a község. És hogy a szegényekről való gondoskodás a közhatalom - állam, község, vagy más hatóság - feladata, az természetes is, mert a közhatalom, az államhatalom épp azt célozza, hogy az egyén az ő célját, az ő rendeltetését betölthesse; ez a célvalósulás pedig az életet igényli. Az állam tehát nem teljesíti hivatását akkor, ha a szegényről, a megélhetés nélküliről, akár maga közvetlenül, akár más közhatalmú testület (község) útján közvetve nem gondoskodik. [11] És ez a gondoskodás - az állam imént hangoztatott hivatásából következőleg - nem állhat csupán egy bizonyos összegnek a szegényhez juttatásából, hanem a tényleges gondozásból, azaz a támogatásra szoruló helyzetének állandó szem előtt tartásából, állandó figyelemmel kíséréséből annak, hogy a támogatás elegendő-e, nyújtja-e a legszükségesebbet, s általában a következetes, fennakadás nélküli és minden nélkülözhetetlent - a szükség esetén a lelkieket is - biztosító segítségből. Hogy a szegény ellátása nem mondható megtörténtnek néhány pengő, vagy bizonyos élelmiszerek kiutalásával, hanem hogy valaki szemmel tartsa a szegények életmenetét, és lássa a tényleges hiányt, magát a bajt, azt már régen is tudták. Az egyházi szegénygondozás keretében dolgozó hívek, akikre minden időben irányadók lesznek a Hegyi beszéd tételei, melyek a jótékonykodás terén személyes közreműködést kívánnak. De ugyanez ismert volt már régen, a hatósági szegénygondozásban is, amint ezt például a kancellária által az erdélyi guberniumnak 1816. március 29-én megküldött, s »a koldusok állapotának jobb rendbe való hozásáról« szóló utasítás és abban az úgynevezett perceptornak ilyirányú kötelessége is igazolja. [12] Ugyanez jut erősen kifejezésre az elberfeldi rendszerben is, s mondhatjuk, hogy ahol ez nincs meg, ott a hatóság maga is tudja azt, hogy a szegényt nem látta el teljesen, s hogy a konkrét esetet hiánytalanul megoldani nem is képes.

b) Láttuk, hogy a társadalom életrehívója és fenntartója az egyéni érdek, láttuk, hogy ezek az érdekek magasabb szellemi, lelki érdekek is lehetnek, láttuk továbbá azt is, hogy a megélhetést nélkülöző szegényről való gondoskodás állami, illetőleg közhatalmi feladat, és hogy ennek a feladatnak ellátása nemcsak anyagi, de nagymértékben lelki természetű is. Mindezekből megállapíthatjuk, hogy a társadalom a szegényügy ellátásában hasznos szolgálatokat tehet, de e feladat maradéktalan ellátásáról - függetlenül a társadalom várható munkájától - magának a közhatalomnak, magának az államnak kell intézményesen gondoskodnia. Az átlag-, a tömegembert elsősorban saját anyagi érdekei mozgatják, a társadalom tehát csak a legritkább esetben fog oly alakulatokat létrehozni, amelyekhez az egyén részéről magas lelki, szellemi szükségletek kielégítésének érdeke fűződik. A tapasztalat azt mutatja, hogy még akkor is a közreműködő egyének jóval alacsonyabb rendű, anyagias érdekei nyernek lényegében a társadalom által kielégítést, amikor a társadalmi alakulatok ilyen magas, eszményi lelki, illetőleg szellemi szükségletek kiegészítését mutatják kifelé. Kétségtelen ugyan, hogy a társadalomnak ez a munkája is hasznos a magas cél, például a szegényügy megvalósítása szempontjából, de mert e magas cél mögött egy sokkal alacsonyabb rendű, bár valóságos célnak tekintendő egyéni érdek áll, melynek kielégítése, vagy ki nem elégítése lényegesen rövidebb idő alatt történik, mint a magas lelki, szellemi cél megvalósítása, az ily társadalmi alakulatok beható működése hetekre, hónapokra, legfeljebb egy-két évre terjedhet, s így azokra nagyfontosságú közfeladatok kizárólagos, vagy nagy részbeni ellátása tartósan nem ruházható.

Az imént mondottakkal kapcsolatban mégis meg kell jegyeznünk, hogy vannak társadalmi intézmények, melyek a szegényügyet fél évszázadon át, vagy még hosszabb időn keresztül nagy áldozattal szolgálták, amelyeknél tehát a jótékonykodás valóban a résztvevők magas lelki szükséglete és érdeke volt, s amelyeknél - amennyiben azok napjainkban is fennállanak - még ma is az. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy ilyenkor a szóban lévő szegényügyi intézmény csak formailag társadalmi intézmény, mert a valóságban vallási intézményekkel állunk szemben akkor is, ha az intézmény alapítói, illetőleg fenntartói különböző vallású egyének. Az intézmény munkásai ugyanis ilyenkor munkájukkal vallási igényeiket elégítik ki, a társadalminak tekintett intézmény pedig mintegy magáévá teszi fenntartói vallásosságából a jótékonykodást, s ezáltal a fenntartók jótékonykodásának eszközévé lesz. Természetes azonban, hogy az ily intézményeknél is lesznek az idők során beszivárgó olyan egyének, akik munkájukkal nem az intézmény nagy célját, hanem annál sokkal kisebbrendű célokat, így egyéni érdekeiket - például  összeköttetések szerzését - kívánják szolgálni. Vitátlan azonban, hogy az ily intézmény fennállása is bizonytalan, mert a vallásosság megszűnésével, vagy csak csökkenésével is az intézmény fennmaradása, illetve munkájának értéke is kétségessé válik, és ezért a közhatalom örüljön, hogy ily intézményei vannak, de azokat saját szervezetének kiépítése és munkájának végzése során legfeljebb oly mértékben és módon vegye igénybe, hogy zavar a szegényügy ellátásában, azok szolgálatainak elmaradása esetén ne álljon elő.

Az utóbb előadottakkal kapcsolatban meg kell jegyeznünk még azt is, hogy alig tekinthetők társadalmi akciónak a legelőkelőbb köztisztségeket viselő férfiaink, illetőleg azok hozzátartozói által folyamatba tett és gyakran hatósági segédlettel lefolytatott jótékonysági akciók, mert ezeknél az egyén gyakran nem is látja azt a magas, általa azonban esetleg elsőrendűnek el nem ismert érdeket, mely az akcióban való részvételével valósul meg. Egyébként igen nagy hiba, s a hatóságok elfogulatlanságára és igazságszeretetére vet árnyékot, ha az akcióban való részvételre irányulóm, s nem magából az ellátandó feladatból eredő erkölcsi nyomás akkora, hogy azt az esetleg alsóbb osztályba tartozó, kevésbé értelmes egyén - talán a sajtó egy-egy, esetleges hátrányokra utaló sikertelen és alaptalan megjegyzéséből következtetve - fizikai kényszernek érzi. Ilyen esetben azután önkéntes részvételről, társadalmi munkáról már egyáltalán nem lehet szó.

3. Az eddigiekből megállapíthatjuk tehát, hogy a társadalom a szegényügy közhatalmi feladatának ellátásával tartósan meg nem bízható, mivel a szegények ellátása a társadalom számára nem eminens érdek. A társadalmat kitevő tömegek lelki műveltsége ugyanis sohasem lesz olyan magas, hogy mások ellátatlansága nála erős lelki fájdalmat váltson ki, őt annak megszüntetésére szervezze, szorítsa. A szegényügy megoldása - legalábbis a szegényügy mai terjedelme és jelentősége mellett - a társadalomnak nem lelki szükséglete, s így annak egészbeni ellátására képtelen is. Ha azonban a szegényügy terjedelme és jelentősége a jelenleginél jóval nagyobb lenne, ha a nyomor nagy terjedelmet öltene, s a városokat és falvakat a szegények ezrei lepnék el, akik megélhetési lehetőség hiányában a köz- és vagyonbiztonságot veszélyeztetnék, úgy a szegényügyi feladatok az egyesekre nézve fizikailag is jelentősekké válnának; ez a helyzet ugyanis erősen érintené őket egyrészt köz- és vagyonbiztonságukban, de másrészt gazdasági biztonságukban is, mert a nyomorba jutás lehetősége esetleg reájuk nézve is fennforogna. Ilyképp jött létre a társadalombiztosítás gondolata is.

4. A szegényügyi feladatok ellátásának biztosítása céljából tehát az azok teljes mértékbeni ellátására alkalmas hatósági szervezet kiépítésére van szükség, ennek a szervezetnek pedig - a fent előadottakból következőleg - olyannak kell lennie, hogy az feladata ellátása során a társadalom szolgálatait teljes mértékben igénybe vehesse, de e feladat ne szenvedjen akkor, ha a társadalom részéről e szolgáltatások elmaradnak, vagy azok mértéke csökkennék. Természetes, hogy a társadalomnak a szegényügy kérdései iránti érdeklődése időnként fokozható, sőt tartósan is növelhető, ha

a) van megfelelő szervező, vezető, ha

b) a gazdasági viszonyok, legalábbis bizonyos mértékig rendezettek, s ha

c) van megfelelő propaganda, irányítás, serkentés.

d) Befolyásolja a társadalom munkájának mértékét az ügy természete is. Amennyiben ugyanis az egyén könnyen válhat a propagált ügyben közvetlenül érdekeltté, úgy részvétele a társadalmi munkában fokozottabb mértékben remélhető. Innét van, hogy mai állása mellett a szegényügy nem oly alkalmas tárgya a társadalmi munkának, mint például a közegészségügy, vagy az anya- és csecsemővédelem, amelyeknek szolgálataira nagy tömegek, esetleg az egész társadalom reászorul (például mentésügy: mindenkit érhet baleset). [13]

5. A szegényügy társadalmi ellátására Elberfeld város a múlt század közepén sajátos rendszert épített ki, amely a szegényügy helybeli feladatainak ellátására viszonylag hosszú ideig alkalmas volt, s ezért a szegényügy társadalmi ellátásának messze földön mintája lett. Lényege e rendszernek a társadalomnak a szegényügy ellátására való olyan megszervezése, hogy a támogatásra szorulók gondozását teljes egészében és kizárólag magánszemélyek lássák el, akik e munkájukat nobile officiumként végzik. E rendszer szerint a város szegényügyi kerületekre, a kerületek pedig utcák, vagy háztömbök által meghatározott lakásokra oszlottak, az előbbiek élén az elöljárók, az utóbbiakén pedig az úgynevezett gondozók állottak. Ma már a gondozókat az elöljáró jelöli ki, aki az általa gondozott szegényt állandóan látogatja, ügyeiben segíti, és így részére valóban biztosítja azt az anyagi, de emellett erkölcsi és lelki támogatást is, amely a szegény teljes mértékű felkarolásához elengedhetetlenül szükséges. Ez a rendszer Elberfeldben és néhány városban - tudtunkkal - ma is fennáll, fenntartja az alapítás dicsősége, a rendszer régisége. A legtöbb helyen azonban kénytelenek voltak a rendszert olyképp megerősíteni, hogy a munkában a nobile officiumként eljáró magánszemélyek mellett városi hivatalnokok is részt vesznek, ugyanis csak így tudják a szegényügy megfelelő ellátását biztosítani. Ez az 1905-ben létrejött úgynevezett strassburgi rendszer, amely lényegesen eltér az elberfeldi rendszertől, az előbbi központosított, az utóbbi decentralizált, bár mindkettő egyéniesítő az egyéni és családgondozásban. Igaz ugyan, hogy az elberfeldi rendszertől való eltérést a gazdasági és szociális viszonyokban előállott változások is elősegítették, annak fő okát azonban mégis a társadalom csökkent érdeklődésében kell keresni. Sőt ez az érdeklődéscsökkenés annyira ment, hogy létrejött a frankfurti rendszer, mely lényegében nem egyéb, mint a hatósági és magán (egyesületi) jótékonykodás harmonikus összeegyeztetése a szegényügyi feladatok ellátására. [14]

Mindezek bizonyítják azt a fenti állítást, hogy a társadalom szegényügyi feladatok ellátására csak időlegesen, korlátolt mértékben vehető igénybe. De az igazság megállapítása céljából nem kell külföldre mennünk, hisz hazai példákra is hivatkozhatunk: a gyermekvédelmi telep- és menhelybizottságokra, valamint az úgynevezett egri normára. Az egri norma a hatóság szegényügyi, továbbá az egyház és társadalom jótékony tevékenységét kívánta a szegényügy megoldása érdekében egybefonni, a törekvés azonban csak kezdeti és helyi sikereket ért el. Az egri norma elgondolói szerint »a hatósági jelleg biztosítja az egységet és a megbízhatóságot, a társadalmi szervezetek végzik havonként egyszer rendszeresen a házankénti gyűjtést, az egyházi szervezetek végzik a gyűjtés eredményének felhasználását, az áldozatos lelki és testi munkát igénylő szegénygondozást«. [15] De mi a valóság? Az, hogy a társadalom anyagi támogatása - egyes városoktól eltekintve - egyre csökken annak ellenére, hogy a 172.000/1930 B. M. számú rendelet a társadalomnak a gyűjtésre való megszervezését hatósági feladattá tette, és ezáltal az akciónak társadalmi jellegét erősen rontotta. Az akció mai anyagi eredményének létrehozásában feltehetőleg része van annak a közvetett (s jó, ha csak közvetett) erkölcsi nyomásnak is, mely a hatóságnak az akcióban való puszta részvételéhez fűződik. És e helyütt helyénvalónak tartjuk, hogy a 2. b) pont utolsó bekezdésében elmondottakra utaljunk. Kétségtelen azonban, hogy állandó ügyes propaganda, megfelelő vezetőegyéniségek kitermelődése az akció jelentőségét tartósabbá tehetné. [16]

III. Végső következtetésünk tehát az, hogy a szegényügy végeredményben állami feladat, melyet az államnak, általában a közhatalomnak kell ellátnia anélkül, hogy munkájába a társadalom közreműködését intézményesen beépíthetné. Ha a közhatalom a társadalom munkájára számít, úgy az ügy ellátásában, a társadalom munkájának megszűnésekor, vagy csökkenése alkalmával - ami előbb-utóbb bizton és szükségképpen bekövetkezik - hézag áll elő, ez a hézag pedig hiány az államcél valósulásában, hiány a támogatásra szorulók fizikai ellátottságában, és hiány az utóbb említetteknek a közösségben való hitében és reményében. Márpedig a hitnek, a reménynek a lerombolása - különösen ha e hit és remény az igazságon épül - súlyos kegyetlenség és igazságtalanság az egyénnel szemben.

*

[1] Concha Győző: Politika. Budapest, 1907., I. - Alkotmánytan, 186. oldal. »A francia forradalommal lesz világos, hogy az általános emberinek eszméje mellett, mely az államban valósul, él és hat, az egyéniség külön ereje, sajátos lényege van szervezve a társadalomban.« Emellett azonban igaz az is, hogy »a társadalom különválását az államtól a kereszténység indította meg, minden egyén egyenlő emberi méltóságának, szellemiségének tana által. A keresztény hit, hogy a végtelen, tiszta szellem, az Istenség végessé, emberré lett, hogy az emberek Krisztus által a legtöbb szellemi valóval össze vannak kötve, tette lehetővé az egyénnek önmagára, önbelsejére, lelkiismeretére támaszkodását, de egyszersmind a legegyetemesebb lénnyel, az istenséggel való összeolvadását, s ezáltal egyetemes tartalmúvá válását.« (Concha Győző idézett műve, I. 184. oldal).

[2] Comte a társadalmat természeti jelenségnek tekinti, és ezért az ezzel foglalkozó tudományt physique sociale, sociologie névvel jelöli meg. Főműve a »Cours de philosophie positive« (1830-1842), melynek utolsó három kötete szól a társadalomról. (Système de politique positive, ou traité desociologie instituant la religion de l’humanité. (1851-1854). A szociológia irodalmát jól fogja össze Concha Győző idézett műve I. 183-191. oldal, valamint a Stein Lajos szerkesztése mellett többek által írt: Társadalom. (Budapest, 79-88. oldal). - A társadalom fogalmának és elnevezésének a magyar tudományban való kialakulásával foglalkozik Concha Győző: »Van-e magyar társadalom? Nincs.« (Társadalomtudomány, 1927. évi 3-4. szám) című ragyogó elmeéllel és az irodalmi anyag bámulatos gazdagságával megírt tanulmányában.

[3] Kamocsay Jenő: A társadalom szerepe a közegészségügyi és gyermekvédelmi munkában. In A VII. közigazgatási továbbképző tanfolyam előadásai. Szerkesztette Mártonffy Károly. Budapest, 1942, 419-433. oldal.

[4] Kamocsay Jenő idézett műve, 422. oldal.

[5] Concha Győző idézett műve, I. 100. oldal.

[6] Concha Győző idézett műve, 422. oldal.

[7] Stein Lőrinc: Az államigazgatás és igazgatási jog alapvonalai. Pest, 1871, 465. oldal.

[8] Móricz Miklós: Miklós: A Beveridge-terv. (In Társadalomtudomány, 1943. évi 3. szám, 247. oldal.) Szerző egyébként a terv helyes kritikájával zárja tanulmányát.  

[9] Móricz Miklós idézett műve, 257. oldal.

[10] 6000/1931. M. E. számú rendelet, 17. §

[11] Kamocsay Jenő: Célvalósulás az állam és az egyén viszonyában. Budapest, 1939.

[12] Csizmadia Andor: Az erdélyi szegényügy a gubernium irányítása alatt. In Nép- és Családvédelem, 1943 április, 4. szám.

[13] Kamocsay Jenő: Állami és társadalmi gyermekvédelem. (A 25 éves állami gyermekvédelem emlékkönyve.) 409. oldal.

[14] Schlandraff Elsa: Ein Vergleich zwischen dem Elberfelder, dem Strassburger und dem Frankfurter System in der Armenpflege. Nürnberg - Zindorf, 1932.

[15] Csepely György és P. Oslay Oswald O. F. M.: Szegénygondozás, az egri norma. Budapest, 1931 (Különlenyomat.)

[16] S mindezeket hangoztatva úgy hisszük, nem jutunk ellentétbe dr. Pálos Károllyal,aki »Szegénység, szegénygondozás« (Újvidék 1942. Uránia nyomda. Második átdolgozott kiadás) című, s a kérdés egészét felölelő értékes könyvében, a normának és eredményeinek elismerése mellett, az anyagi fedezet kiegészítésére is kimerítő javaslatot tesz.

*

In Nép- és Családvédelem, 3. évf., 11. szám (1943), 401-405.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés