Ma ez a harc különlegesen fontos, mikor a tömegek rettenetes akarással igyekeznek kijutni a fogalomzavar ködéből. Mikor a routin [sic!] mámorában csalódva inkább néznek a dolgok mélyére, mint azelőtt. Érdeklődésének középpontjában ma a politikum áll. A kátyúba jutott emberiség megváltásának gondolata. Amerikában a technikai kultúra pusztulását akarván megmenteni, és Európában a mesterségesen eltologatott határok zilált összevisszaságát kibogozni. Minden állam keresi azokat az alapokat, amelyeken létét a történelem eljövendő folyamán biztosítani tudja. Az elmúlt korszakok politikai Potemkinjeiről leolvadt a festék, és tisztán láthatjuk, hogy a múlt államrendszer sablonizálása megbukott. A politika precíz tudománnyá vált, és az államok, szakítva a múlt század nemzetköziségével, egyénileg rendezkednek be, vagy legalábbis berendezkedni igyekeznek.

Ma a népkegy helyett a gazdasági és kulturális tényezők határozzák meg az egyes államok politikáját. A politikum ezek szerint államonként meghatározott tény, melyet felismerni lehet nagyon nehéz, de megtagadni, legalább[is] a jelen állapotok között, lehetetlen. Egy állam belső berendezkedését két tényező, a geopolitikai egység és az azon belül a hegemóniájáért küzdő faj kulturális kisugárzási ereje határozza meg. Azok az államok, amelyek geopolitikai egységüket egyazon fajjal töltik ki, fajpolitikát kénytelenek űzni minden körülmények között. Ők a legfejlettebbek, és az államok hierarchikus rendjében ők foglalják el a legelőkelőbb helyet. Fajállam kevés van, Eugen Fischer és Ervin Bauer [1] szerint egyáltalában nincs is, de ha a kérdést nem biológiai és orvosi szempontból vizsgájuk, hanem politikaiból, tudjuk, hogy léteznek ilyenek. Államépítményük egyetlen kérdése a gazdasági létkérdés, az a társadalmi tagozódás, mely az osztálykérdéseket kikapcsolva, a kormányzáshoz szükséges dinamikát az érdekkülönbségek korporatív szindikalista súrlódásában keresi. Az ország egyes tényezőit nem kell horizontálisan egy nevezőre hoznia, hiszen az egy földrajzi egységben egyazon nyelvvel, egyazon kultúrában élő tömegek úgyis megbonthatatlan közösségben élnek. Háborúk, vagy erkölcsi válságok idején lehet a kulturális együvé tartozást meglazítani, vagy máskor közös gazdasági és erkölcsi újjáépülés céljából fokozottan szűkebbre fogni, jóllehet az illető állam faji jellegét a nyelvi egység még bizonyos nemzetközi irányzatok idején is fenntartja. Az országló erők változásai, tehát a politikai korong oldalánál a szociáldemokrácia határán túl soha nem mehetnek, állami öncélúságukat soha fel nem adhatják, márcsak azért sem, mert minden, a III. Internacionálé szája íze szerint való határfeladás sem volna képes a geopolitikai egységben élő egyetlen faj együvé tartozását megcáfolni. Már a marxizmus, vagy a liberális osztályelképzelés is naiv, oktalan berendezkedés egy fajállamban. Osztályokra nemzetállamokban van szükség, ahol az államraison érdekében az egy földrajzi egységben élő különböző nyelvű és kultúrájú fajokat csak úgy lehet öszetartani, hogy a társadalmat horizontálisan az anyagi helyzet és a közös munkában kifejtett érdemek honorálása alapján létrejövő osztályokba sorolják, ami által az osztályközösség pótolja a nyelvkultúra közösségét. [2] Olyan államokban például, mint Magyarország, ahol a fajok ezeréves együttélése már bizonyos biztosítékot jelent a fajok együvé tartozása szempontjából, melyet a trianoni erőszak sem képes megcáfolni, a társadalmi osztályrend már sokat veszített fontosságából fokozottan azáltal, hogy a gazdasági válsággal szemben a fajállamok foglalkozás szerinti korporációs felépítése biztos menedéknek bizonyult. A korporációs rend ugyan nem tagadja meg az osztályok anyagi és származási rendjének hierarchikus szervezetét, csak elébe helyezi ennek a gazdasági rendet, a biztos kenyér és munka feltételeit. [3] Az állami élet és fejlődés dinamikáját megkétszerezi ezáltal egyrészt a társadalmi kapilláritást biztosítva, másrészt a harcot nem a már meglevő osztályrend ellen irányítja, hanem az egyes érdekcsoportokat uszítva egymásra, csihol ki belőlük csúcsteljesítményeket. Ilyen rendszert olyan államokban, ahol az egyes fajokat a földrajzi egységen belül a kölcsönös gazdasági együvé tartozás nem forrasztotta olyan erősen össze - amire többek között Svájc volna kitűnő példa -, ahol a természetes határok nem egy autarchia védőfalai. Nem lehetne megkockáztatni a fajpolitikát, mert az átfogó osztálytudatot hamarosan elnyomná a faji ösztön, ami a német birodalmat naggyá tette ugyan, de Svájcot elpusztítaná, annál is inkább, mert a magyar példától eltérően Svájc határai között egyik faj sem bír abszolút gazdasági és kulturális fölénnyel. Svájc tehát ösztönösen nem helyezkedhet a hitleri „Völkisch” elgondolás alapjaira, ami lényegében a ,,Rassic”h-t jelenti, s a nemzetiszocializmus alaptételeként a faji öncélúságot hirdeti. [4]

Magyarországon a magyar faj kultúrszupremaciája révén a Kárpátok medencéjében a gazdasági egységet meghaladván a szellemi együvé tartozás már egy évszázados közösség folyamán, mint az államrendszer második reális alapja, kialakult, s ezáltal megvetette egy eljövendő új és erős magyar faj kialakulásának alapjait, miáltal a politikai mutatónak a szélsőjobb, tehát a fajvédelmi rendszerbe való belengését is lehetővé tette, minthogy a fajiság tényét, habár különböző nyelvű, de egységes kultúrájú és gazdasági azonosságú nemzetiségek bizonyítják. Ez a bizonyíték egyébként arra is szolgál, hogy nálunk a szélsőbal, államszocialista-kommunista iránya felé való eltolódásnak semmilyen tartós eredménye nem lehet, minthogy a nemzetköziség és autokratikus államszuverenitás feltételei és szüksége is hiányoznak.

Ez a következtetés alkalmat ad mindjárt, hogy egyenesen a magyarság, illetve Nagymagyarország szemszögéből magyarázzuk a népállamok tulajdonságait. A példa itt Oroszország, de lehetne Ázsia bármelyik nagyhatalma, Kína, India, Perzsia, vagy Törökország, vagy éppenséggel az afrikai gyarmatok valamelyike. Oroszországot ez esetben csak azért választjuk, mert annak viszonyairól a közönség nagyobbára [sic!] tájékozottabb, mint a távol-keleti, vagy éppen távol-déli országokkal. A közönség tudja, hogy Oroszország földrajzi egységének épp a terület nagyságánál fogva, nem nevezhető területén a mongoloktól a cseremiszeken keresztül el a kozákokig és tatárokig, s a gerincet, de semmi esetre sem abszolút kulturális fölényt képező szlávokig egy faji és gazdasági bábelben élő tömeget ölel magába. Ez a tény már lényében hordja a következményeit is, tudniillik azt, hogy Oroszország csak népállampolitikát követhet. [5] Az állam egységét a kistömegű arisztokrácia, középosztályok nélkül képtelen volt nemzeti alapon fenntartani, s az óriási, de gazdaságilag teljesen szétfolyó birodalomban bármilyen alacsonyfokú, de egységes és önmagából megteremtett kultúra kialakítása is lehetetlen volt, a csekély számú szellemi réteg következtében. Ilyen körülmények között elméletileg két mód áll rendelkezésre, vagy elejteni területnek akkora részét, mely valamilyen földrajzi, vagy szellemi egységen felül van, vagy, minthogy fentire még példa nem volt, kénytelenség [sic!] egy semleges, de mindenesetre idegen magasabb kultúrájú fajnak a vezérlőosztály és a köznép közötti kulturális közvetítését elfogadni.

Ez történt Oroszországban is, hol a zsidóság terpeszkedett a középosztály helyén, és képviselte busás haszon fejében, a nép minden lázongása és az összes pogromok dacára a szükségelt kultúrréteget, mely végül egy gyenge pillanatban elnyelte a vezérlő osztályt is. [6] A semleges fajok népállam-szervezése egyébként nem egyedülálló dolog az orosz példában, mivel a békebéli Törökországban ugyanezt a szerepet vállalta a görögség, s a gyarmatvilág széthúzó törzsei között a mindenkori gyarmatosító hatalom. [7] Ha itt Concha Győző felfogására gondolunk, miszerint az állam nem egyéb, egy osztály, vagy néhány osztály szervezett hatalmánál, meg kell állapítanunk, hogy az ilyen egyedülálló, átfogó társadalmi osztály hatalomátvétele egy népállamban, tehát - s ezt aláhúzzuk -, ott, ahol sem gazdasági, sem kulturális társadalmi egység nincsen, ha nem is jogos, de indokolható. Ebből pedig minden további magyarázat nélkül levonhatjuk azt a konklúziót is, hogy ott, ahol a gazdasági egységet és a kultúrát egy hegemonikus faj képviseli, tehát egy nemzetállamban, mint Magyarország, vagy netán egy fajállamban közvetítő fajra szükség nincsen, következésképen ily alakulás politikai perverzitás lenne, s ezért elvetendő.

A történelem adatai alapján világos, hogy a tömegek politikai érdeklődése fordítottan arányos a gazdasági konjunktúrával. Köznyelven: a tömeg csak akkor érzi szükségét a közügyekbe való beleszólásnak, ha az állam keretei elemi szükségleteit nem képesek megfelelő módon kielégíteni. Denique [Egyszóval], ha általános jólét, tehát a tömeg minden követelménye ki van elégítve, s a jólét élvezete elvonja őt az egyetemleges kérdések iránt való önző, vagy önzetlen érdeklődéstől, a mutató ingása megáll, s a szenvedélyek higgadásával autokratikus egyéni diktatúra jön létre. [8] Különös figyelmet igényelnek e kérdésben a tömeg szükségletei, a „panem et circenses”, vagy még inkább e tényezők fontosságban való váltakozása. Ugyancsak a történelemre hivatkozva utalunk itt arra, hogy a politikai változások alapja az egyénekben egy bizonyos következetes rendszer szerint más és más anatómiai részekre tevődik át, vannak korszakok (reneszánsz, barokk, biedermeier, múlt század-középi forradalmak), melyekben a politikai küzdelmek eszmei és szellemi követelmények kivívására irányultak. Ezt követőleg a zseb, tehát a gyomor kora következett, munkamegosztásos kapitalizmus alakjában. A család-létesítés nehézségeinek legyűrése is hozzájárult a kenyér problémájához, ami végül is nem egyéb a nemi ösztönök kielégítésénél. Ez a kitérés csak arra szolgált, hogy az államférfi szerepét egységesen és általánosan megvilágítsuk, hogy az államok különböző életében, milyen feltételek mellett érvényesíthet eredményes és átható politikát, a tömegszükséglet változásának fluktuáló lélektani pillanatát átérezvén. Amiből viszont az a megállapítás tehető, hogy egy korszak nagy államférfija az, aki a mutató kilengésénél az ív legszélső pontján helyezkedik el, s vagy a gazdasági kérdések fokozott megoldásával, vagy - mint Napóleon tette - háborúkkal teremtve meg a cirkuszt, azokkal terelve el a tömeg figyelmét a politikától, eljut az egyéni koncepció teljes kifejtéséhez, egyéni diktatúrához.

A művészet itt az ív megválasztásában rejlik, és azon fizikai törvény ismeretében, hogy minden hatásnak, egy ugyanolyan erejű (ez esetben tömegű) ellenáramlat felel meg, melynek expanzív feszültségét megoldani éppen az államférfiú feladata. [9] Az ő meglátásán múlik, hogy felfedezi-e, vagy elfogadja-e államának népi, nemzeti, vagy faji mivoltát, és ennek alapján le tudja-e az adott pillanatban a tömeg érdeklődésének erejét kötni, és azt a legszélső pontot meglátni, ameddig a politikai inga-kilengése reális, valamint, hogy fel tudja-e fedezni a hatás és ellenhatás közöti árnyalati különbséget, azt a bizonyos egy lépés távolságot, mely a bölcsesség és nevetségesség között tátong. Bölcs dolog például egy fajállamban fajpolitikát csinálni, mint ahogy egy népállamban csak álszocializmussal, vagy katonai diktatúrával lehet kormányozni, annak dacára, hogy egy fajállamban mindenkor lesznek hívei a szovjet-rendszernek, mint ahogy egy népállamban mindegyik faj a maga erejéhez képest, a fajállam eszményei mellett fog lándzsát törni - ami ellenhatást jelent, az államraison érvényesítésének ellenhatását. Ez a motívum, a lázadások egy mondatba foglalt története és magyarázata jól megkülönböztetendő a forradalmaktól, melyek feltétlen kelléke, hogy hatalomra jutnak - ha az államraison értelmében érvényesülnek tartósan, ha annak ellenhatásaképen, csak rövid időre.

Az államalkotó erők, előbb-utóbb, de okvetlenül érvényesülnek az egyéni érdekcsoportok mozgalmaival szemben, s a siker ereje és sebessége kizárólag a tapasztalat élességétől és a közvélemény kulturális színvonalától függ. Történetesen az, hogy meddig kell az „időknek dolgozniok”, s mikor léphetnek sorompóba az alkotó lángelmék, a biztos megérző, a született autokraták, azok, akik kérlelhetetlenül lefogják az ingát lengésében, a gyomrokat megtömik kenyérrel, az agyakat robbanásig telítik eszmével, minden arra valónak családi tűzhelyt nyújtanak, s elhessegetve ezzel a tömeget a politikai inga lendítő húrjától, hatalmuk legteljesebb tudatában elégülnek ki. 

*

A magyar géniusz csodálatos gazdagon ontotta az autokratákat, nem mintha a magyarság szolgalelkű nép lett volna, talán éppen azért. Nem szívesen mondott le a közügyekbe való beleszólásról, de ha mégis rászánta magát, úgy ennek az engedékenységnek fejében egy feltételt szabott, az egyén szellemi és gazdasági függetlenségét és előrejutását, amit minden egyeduralomra számottartó egyénnek biztosítania kellett saját jól felfogott érdekében. Így tudott csak Szent István, Mátyás az egész magyarság, Bethlen Gábor Erdély, Rákóczi Ferenc a Felvidék abszolút ura lenni. Ezért tudott Mária Terézia, az utókor minden Habsburg-ellenes kifakadása dacára, s kora politikai nehézségek ellenére is, nagyobb megbecsüléshez jutni, mint apja, ama III. Károly, ki felmentvén az országot a török járom alól, egy másfél százados célt váltott valóra, anélkül azonban, hogy a kenyérről és a hozzá dukáló cikuszról gondoskodott volna, vagy II. József, aki egy őszinteségi rohamában a „mindent a népért” mellé kimondta azt, amit talán némán megtehetett volna, tudniillik -  „semmit a néppel”.

Az abszolút uralkodónak a magyar történelemben elsőrendű szerep jut. A Kárpátok völgyébe özönlő kisszámú magyarságot ők forrasztják össze nemzetté, s gyúrják összébb mind szorosabban az itt talált, s később ide szivárgott fajokkal, hogy bízván a magyarság turáni átütő őserejében, a Kárpátok „nagy magyarságát” kialakítsák. A cél, de egyben az eszköz is fényesen tűnik ki Szent Istvánnak szinte közhellyé vált mondásából: „Az egynyelvű nemzet gyenge és törékeny”. Ez az egyetlen mondat a magyarság egész politikáját megmagyarázza egy elmúlt ezer évre, s elénk vetíti egy új ezer évre, mondván: hogy nem fontos, hogy milyen nyelven beszél a magyar korona polgára, sőt még előnynek is mondja a tényállás, de egyben az államiság összekapcsoló nagyszerűségével jelöli meg a közösséget, egyetlen szempontot tartva szem előtt, „mert az egynyelvű ország” „imbecille et fragile est”. Tehát bármilyen nyelvet beszél a magyarság valamilyen polgára, a haza ügyét szolgálja, a nemzet egyetemét, e mondás óta nemcsak önként, hanem a királynak mintegy parancsára. Álljunk meg kalaplevéve e nagy szellem előtt, melynek porhüvelyét reprodukálni nincsen méltó anyag... Egy szellemi óriás számol az adottságokkal az ősmagyarság kis tömegével, a meghódolt idegenekkel, s a jövő megteremtéséhez múlhatatlanul szükséges külföldi, kultúr-misszionáriusokkal. Népállamon kezdi, várispánjai, monostorai révén szorosan fűzi magához a népet, s azt a magyarságot, mely törzsenként pártokra bomolva az állam szuverenitását jelentő királyság intézményét is hajlandó volna felborítani. Koppány lázadását vérbe fojtja. Pontosan ismeri a maga szerepét, kompromisszumokat köt, népállamot alkot, de előtte lebeg a nemzet, s az annak alapján kialakuló nagy magyar faj, mely a Kárpátok völgyében, annak törhetetlen bástyája mögött Európa egyik első államává hivatott előlépni. A szent király munkáját siker koronázza, megalakul a nemzet, s a nemzet első évezrede után annak legfejlettebb stádiumában, felvetődik a faj kérdése; vajon a jövő ezer év folyamán mely vércsaládokkal vagyunk készek nyelvi hasonulás mellett és dacára is fajunkat megkeverni, és melyekkel nem? Mely fajokkal való keveredés ellen tiltakozzunk?

Nem számít, hogy ma a trianoni szerződések folyományaként a geopolitikai egység természetellenesen megbontatott. A természet örök törvényei bizonyítják, hogy a Kárpátok medencéje egy gazdasági egységet jelent, s egy ezeréves turáni bölcs minden kongresszusnál és Locarnónál bölcsebben megoldotta az együvé tartozás etnográfiai problémáit is, egy örök és felbonthatatlan szerződést kötve a természet adta törvények alapján a Kárpátok népeivel, azáltal, hogy tárt karokkal fiaivá fogadta minden polgárát, hogy egykoron egy népállam, majd egy nemzet, és végül is egy fajállam alapjait vesse meg, ezzel a békét és egységet jelentő ígérettel.

Ha ma Magyarországot a békeszerződés vissza is veti néhány esztendővel, hogy a szent király céljához közel jutottunk, talán, valójában már el is értük. A földrajzi egységben, ha mindjárt sok elemből összetevődő, de azonos ízű magyar kultúra lett úrrá, s a hagyományos nyelvi különbséget akaratlanul is megtartva, a gazdasági és szellemi egység követelményeinek megfelelvén, túljutottunk a nemzetállamon, s fajállamot alkottunk, amit nyilván államberendezésünk milyenségében is kifejezésre lehet és kell juttatnunk.

*

Nagyításhoz kattints a képre!

Mindannak dacára, hogy egyes államrendszereknél a társadalmi tagozódás háttérbe szorul, az osztálykérdés nem veszít fontosságából. A „politikai inga-korong” mellett elhelyezett segédábrák utalnak jelentőségükre és gazdasági értelmükre.

Függetlenül a gazdasági berendezkedéstől, a foglalkozási ágak sokféleségében mindig kialakulnak csoportok, melyek az állami szuverenitás gyakorlóihoz közelebb állanak, vagy anyagi vagy szellemi egyéniségük erejénél fogva. [10] A társadalmi rend magasabb lépcsőfokán álló egyének nagyobb kényelemre, a fejlődés gyorsabb felhasználására tartanak igényt, melyet viszont csak az egész tömeg munkaerejének mind nagyobb mértékben való felhasználása révén tudnak kielégíteni, s csak az összes társadalmi lépcsőfokok felhasználásával tudnak megfelelő módon kifinomítani.

Ez azt jelenti, hogy a lépcsőfokozat zenitjéről egyik oldalon elinduló szellemi erő (lásd II. sz. mellékábra) lefelé ható és lefelé fokozatosan csökkenő szelemi követelménye kényszeríti a tömeget a termelésre, melyet viszont a felfelé mindinkább finomodó anyag értékbeni növekedése egyenlít ki, mely a zeniten teljesen elfogyván, tökéletes kiegyenlítődést hoz létre. Ha a szellemi kisugárzás csúcsteljesítményét és ugyancsak a végleges elfogyasztást 1-1-nek vesszük, s ennek alapján az alapon az eredőket 0-0-ban állapítjuk meg, minthogy a proletáriátus bizonyos része sohasem dolgozik, azaz a legalsó réteg sem szellemi ingert nem kap, sem nem végez munkát, s a szellemi kényszerhatásnak megfelelően az osztályépítmény legfelső fokán elhelyezett társadalmi rész élvezi legdrágábban a termelés gyümölcseit. A drágaságot ezek az osztályok bírják el legkönnyebben, azáltal, hogy kis tömegük erejét nagy vagyonoszlopok támasztják meg (lásd 2. mellékábra), mely vagyonoszlop a proletariátusnál viszont teljesen hiányzik, minthogy a rendelkezésre álló teret (az állam pénzügyi keretét) teljesen kitölti tömegével (lásd ugyanott).

Azokban a társadalmi államrendszerekben, melyekben csak két osztály, egy törpe vezető osztály és egy óriási egyszintű tömeg alkotja az államot, a csúcsteljesítmények kivívása lehetetlen, annál is inkább, mert a hatalom gyakorlása, mint az elméletünkből is kitűnik, mind kevesebb és kevesebb kézre szorítkozik, hogy végül egy vagy néhány kezébe adja az egész vagyont, s az egész tömeg standardizálja, és ebben rejlik éppen a marxizmus fejlődés-tagadása, ami ellenszenvessé teszi.

Mindezen megállapítások az egyes rendszerek eszményi megvalósulására vonatkoznak, melyektől a gyakorlat ha nem is lényegesen, de minden bizonnyal eltér, azt azonban minden kétség nélkül megállapíthatjuk, hogy:

(1) minden állam politikáját két tényező: a földrajzi egység és a hegemóniáért küzdő faj kulturális kisugárzási ereje határozza meg;

(2) minden állampolitika végcélja a fajállam;

(3) a társadalmi osztályok mennyisége egyenesen arányos az állam anyagi erejével.

*

A fajállam az osztálybékét jelenti, aztáltal, hogy az osztályt teljesen kikapcsolja politikájából, s a társadalmat horizontális osztályok helyett vertikális gazdasági egységekre tagolja, s a vertikális osztályharc helyett az államélet szükségelt dinamikáját az érdekképviseleti - szindikalista - korporációs rend egyes oszlopainak súrlódásából szerzi meg.

*

[1] Lásd Eugen Fischer: Rassenunterschiede. München, 1927, és Ervin Bauer: Menschliche Erblichkeitslehre und Rassenhygienie. München, 1927.

[2] James Brice: The American Commonwealth (1888).

[3] Lásd Mussolini válogatott beszédei (fordította gróf Zichy Rafaelné). Napkelet Kiadás, Budapest, 1927 és Gottfried Feder: Der deutsche Staat auf nationaler und sozialer Grundlage. München, 1932.

[4] Alfed Rosenberg: Mythos des zwanzigsten Jahrhunderts. München, 1931.

[5] V. ö. Paleologue: La Russie des Tsars, Paris, 1929. és Léon Tolstoï: Appel aux dirigeants, Paris, és Nicolai Bakunyin: Államiság és anarchia.

[6] Biztosan erre az estre érti Emil Franzel ezt a kijelentését, hogy az államban a faj nem fontos, mert kérdés, hogy a faj okozója és meghatározója-e a világtörténelmi fejlődésnek. Emil Franzel cikke ,,Zur Judenfrage”, Tribüné, 1931. áprilisi füzet.

[7] V. ö. P. Merian: Die Verteilung der Menschenrassen. Basel, 1928.

[8] V. ö. Dr. Fritz von Künkel: Grundzüge der politischen Charakterkunde. Berlin, 1933.

[9] V. ö. Kornis Gyula: Az államférfi. Budapest, Franklin, 1933.

[10] Karl Marx: Historischer Materialismus.

*

In Törvényhozók Lapja, 2. évf., 9-10. szám (1933), 106-110.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés