A dal a forradalomé volt, de nem a szerzője; megbízhatatlan királypártinak számított, és írnokként tengette szűkös életét. A Marseillaise hatalommá vált, mert a forradalom hagyományaival azt is átvette a munkásság, s a francia meg a német rendőrség évtizedeken át üldözte híres kitartásával; ám Rouget de l’Isle, a szerző, visszahullott a szürkeségbe, nem szerepelt többé. Az aggkor szomorú éveiben Louis Philippe szerény kegydíjat utalt ki számára, koporsóját a párizsi munkások hatalmas tömege kísérte, és a Marseillaise hangjai mellett bocsátották sírjába.

A zene túlhaladta szerzőjét. A katonatiszt rojalista volt, műve republikánus. A szöveg engedékenynek látszott a kétértelműséggel szemben, és ahol nem engedett, változtattak rajta. De a dallam, az erős színek, a harci lelkesedés dallama eluralkodott a lelkeken, csatákat és diadalmakat követelt. A zene diadalmaskodott, a józan és szerény szöveg hátrálni kényszerült. A szerző és a szöveg elszürkült, csupán a zenei dallam futott be politikai karriert.

A zene ugyanis nagy lehetőséget, beláthatatlan hatalmat rejt magában. Nem fogalomszerű, mint a beszéd: nem az értelemhez, hanem az érzelemhez szól. Érzelmeket kelt, s az érzelem, a fogalommal ellentétben, nem körülhatárolt, lezárt, egyetemes jelentésű, hanem egyéni, határozatlan és dinamikus. Tolsztoj híres mondása áll: »A zene hatására megfoghatatlan érzelmek ébrednek. Azt hiszem, hogy megértem az érthetetlent, és elérem a lehetetlent. Csak azzal tudom ezt magyarázni, hogy a zene is úgy hat, mint az ásítás vagy a nevetés. Ásítok, ha nem is vagyok álmos, mert valakit ásítani látok; nevetek, ha nem is akarok, mert nevetést hallok. A zene közvetlenül abba a lelkiállapotba helyez engem, amelyben a komponista találtatott; lelkem egyesül az övével, és vele együtt lebeg egyik hangulatból a másikba... Ezért okoz a zene csupán izgalmat meghatározott cél nélkül. Ha indulót játszanak, a katonák lépést tartva menetelnek; táncdarab hangjainál táncolnak, és ha misét énekelnek, áhítatoskodnak... Kínában a zene állami felügyelet alatt áll, és így is kell lennie! Vagy meg szabad-e engedni, hogy bárki, akinek csak eszébe jut, a többieket hipnotizálja? Azt tegye velük, amit akar, és mindenekelőtt szabad-e engedni, hogy az első akármilyen erkölcstelen ember ilyen hipnotizőr gyanánt fellépjen? Szörnyű hatalom ez, amit akárki felhasználhat.« (Kreutzer szonáta, XXIII.)

Szörnyű hatalom a zene: érzelemmozdító, fogalom nélküli és tömegekre ható társító erő. Tömegeket ver össze és késztet közös munkára. Ebben áll a zene titka, amit az ember ösztönösen is megérzett, s már a primitív vallás szolgálatába állította. Itt még a vallás is titok, mágia, és a zene is az. A kettő jól megfért együtt, kiegészítette és emelte egymást. [1] Ha a hívek kara egy éneket megszólaltatott, az nyomban jelkép lett, jelképe az összetartás érzetének, a vallás hatalmának, a lelkeket összekötő titokzatos erőknek. A vallási ének mély volt, fogalmakkal fel nem mérhető, de ismerte a lelkekre gyakorolt hatalmát, és felhasználta azt: az emberi közösségnek lett megnyilvánulása.

Amint a vallási és világi hatalom különválik, és hosszú csatákban csap össze az elsőségért, a vallási dal egyúttal politikai is lesz. A kettő között elmosódik a határ, a hatalmi mozzanatok egyaránt átfonják mind a kettőt. A finnek a reformáció ideje óta nemzeti éneküknek tekintik az »Erős várunk nékünk az Isten« kezdetű egyházi éneket. A harmincéves háború nagyszámú dala nemcsak politikai, de vallási is, mert hiszen a katonák egyszerre küzdöttek a katolicizmusért és a császárért vagy a protestantizmusért, meg Gusztáv Adolfért. Minden államban, ahol egykor kultúrharc folyt, politikai színezetet nyertek a katolikus egyház énekei, főként a pápai himnusz.

A szekták rendszerint a társadalmi különbözésből születnek, az osztályharcok éltetik, és sejtszerű, gyors szaporodásra ingerlik őket. A szekták dalai szigorúan vallásosak, de ugyanakkor erős az osztálybeállítottságuk. Egyszerre szolgálják az istent és a társadalmi harcot, hiszen ez utóbbi - amint az oly gyakran megesik - észrevétlenül összefolyik az istentisztelettel.

Észak-Amerika régi néger rabszolgáinak a spirituáléi éppen napjainkban válnak divatossá a zeneértők előtt. Ezek a fájdalmasan egyhangú dallamok lassúak és búsak. Eredetileg munkadalok voltak, amit a ritmusok, munkamozdulatok megkönnyítésére együtt énekelt az ültetvényeken dolgozó csapat, de tartalmukat a szekta, leggyakrabban a metodista vallás szabta meg, és osztályharcos vagy politikai tartalmat zárt beléjük. Már a kedvelt megszólításuk - member, brudder, believer, sister - azokra a mélyebb kapcsolatokra mutat, ami az énekeseket összeköti, és ami az ének erős társító erejét bizonyítja. Az igazságot tévő Jahovah-ot dicsőítve a színes rabszolgák a szociális igazságra gondoltak, és Becca Lawton szomorú sorsát siratva önmagukat is belefoglalták. A véletlenül elcsúszott szövegváltozatok mutatják legerősebben a politikai irányzatot. íme, egy dallam két változata:

There’s a Meeting here To-night.

I take my text in Mattew
And by de Revelation
I know you by your garment,
Dere’s a meeting here to night,
Dere’s a meeting here to night.
I hope to meet again. [2]

I take my text in Mattchew
And by de Revolutions
I know you by your gammon etc.

Íme, előttünk áll a politikai dal megszületése! Néhány betű felcserélése, talán egy tudatlan néger rabszolga nyelvhibája, megvátoztatja a dal értelmét: Máté evangéliumára hivatkozva vallási reveláció helyett társadalmi forradalomról szól, a ruhát összecseréli a sonkával, a pap jelvényét a földi javak jelképével, és ebben a változott értelemben az éjjeli összejövetel már nem ájtatos istentisztelet, hanem összeesküvést jelent. Néhány betű felcserélése az egész; a dallam időt álló, kemény, változatlan, de a szöveg képlékeny. A politikai dal, ha valóban a társadalom mélységéből tör elő, egészen csodálatos alkatú lesz!

A néger spirituálé második szövegét már pártdalnak nevezhetjük: akkora közösség fejeződik ki benne, mint amekkora egy politikai párt. De amint a vallási dal észrevétlenül politikaivá változhat, úgy bővülhet ki a párt-dal is nemzeti dallá. Csak a hozzá kapcsolódó képzeteknek kell kitágulni, hogy az egész nemzet a magáénak vallja. Ez lett a sorsa a híres, szép Rákóczi-indulónak is. A Rákóczi-nóta a 18. század folyamán még csak egyszerű dalforma volt, amely az ismert szövegen (Jaj! Régi szép magyar nép - Az ellenség téged miképp szaggat s tép) búsongott. Ennek a dalnak volt egy energikus, erőteljes ritmusú táncnóta formája is, amit az alföldi lakodalmakon sosem mulasztottak el a cigányok. De már az 1790-es években, a nemzeti felújulás idején, ez a nóta lett a magyar ellenzékiség ismertetőjele. Ekkoriban egyesült a két ellentétes hangulatú dal, s ezzel megtörtént az első lépés, hogy a dalból induló legyen. Végül is 1809-ben, a nemesi felkelés büszke napjaiban, a híres cigányprímás, Bihari vonóján robbant ki az induló a régi Rákóczi-nótából, de még soká kellett várni, amíg nemzeti dal lehetett. Nem múlt el nemzeti ünnep, bál vagy vigalom, hogy az induló tüzes dallama fel ne hangozzék. Az induló Rákóczi emlékét idézte az egész magyarság elé, s lassanként nem csupán egy párt, de az egész nemzet a magáénak tekintette. Hivatalos nemzeti dallá azonban mindaddig nem válhatott, amíg Habsburg-házi uralkodó ült a magyar trónon; valóban, csak a legutóbbi évek folyamán nyerte el a Himnusz mellett az őt megillető helyet. [3]

Pártdalok léteztek jóval a parlamentarizmus előtt is, de a parlamenti küzdelmek során természetesen megnövekedett a számuk. A pártok közül elsősorban a tömegmozgalomra számító szociáldemokrácia foglalkozott behatóan velük. Valósággal »beszervezte« az egyszerűbb zenei műformákat Csatasorba állította őket, és hosszú évtizedek alatt ügyesen, tervszerűen használta fel küzdelmeiben. A Marseillaise már előbb, régen túlterjedt szülőhazája határain, lefordították németre, magyarra, a világ majd minden nyelvére, latin diákéneket költöttek hozzá, Schumann, Wagner, Liszt stb. használta fel dallamát. Most a szociáldemokrácia valósággal kisajátította ezt a közösségi kincset, emlékeztetésül a nagy forradalomra, zászlajára írta, és minden országban, minden földrészen énekelte. Szövegét megváltoztatták, de a zene - fogalom nélküli változatlanságában - megmaradt.

A pártdal a párté, és sorsuk egybekapcsolódik. Ha győz a párt, vele diadalmaskodik a dala is. A Horst Wessel dal a nemzetiszocializmus diadalra jutása után a németség hivatalos nemzeti dala lett. De a pártdalok aránylag ritkán futnak be ilyen dicsőséget, nem hosszú életűek. Legrövidebbek az ismert kortes-dalok, amelyek választások alkalmából valamilyen ismert dallamra költenek időszerű szöveget. Ezek a dallamok nem tesznek szert időfeletti jelképiségre, csupán emlékezéstechnikai célt szolgálnak, s az időszerű szöveg megjegyzését, ismétlését, hatásos együtt-éneklését teszik lehetővé. Az igazi politikai dal komoly jelképiségével szembeni ezek csupán a külsőségekre hatnak.

A pártdalok legtöbbjét nem jellemzi rendszeres szervezettség, átgondolt mozgalombaállítás, egységes összefoglalás, mint a szociáldemokráciáét. Népszenvedély, tömegérzelem, népdal, gyakran giccs érezteti hatását, és mégis, ebben a sokszínűségben több megragadó erő lakozik, mint a szigorú művészi alkotásokban.  Így születtek meg a Garibaldi-dalok, vagy a Kossuth-nóták, és Magyarországon, hosszú időn át, egy gyűlést sem tartott a népszerű függetlenségi párt, hogy a Kossuth-nótát meg ne szólaltatta volna.

Így írta meg a szabadságszerető költő, Jeuneval az Orániai-ház elleni híres dalát:

Oui, Belges, tout change,
Avec Nassau plus d’indigne traité!
La mitraille a brisé l'Orange
Sur l'arbre de la Liberté.

Fr. van Campenhout szerezte zenéjét, és a vájt fülű bírálók azt is észrevették, hogy a zene ismert romantikus dallamokra emlékeztet. És a dal, a pártdal, a híres Brabanconne mégis a belgák nemzeti dala lett! A szöveg megváltozott, de a születés élménye, a zene változatlan maradt. Belgiumról, szabadságról, zászlóról, népről szól, és amíg keresztül jutott az érvényesülésért vívott küzdelmen, maga is részese lett a nemzet történetének. Ebben a felmagasztalásban lefoszlott róla a fogalomtalanság, ami a politikai zenét jellemzi.

A nemzeti dal ugyanis már a nemzet jelképe, és ezzel pontos jelentést, meghatározott fogalmat nyer. Már nem akar propagálni, szervezni, politikai társadalomegységeket létrehozni. Nincs dinamikus ereje, inkább a múltba néz, és szinte bölcseleti magaslaton elmélkedik a nemzet múlt, jelen és jövő napjairól. Azt az állandóságot, ami a nemzet létében az iramló századokat összeköti, gyakran az uralkodóházban látja (monarchikus himnusz). Ilyen a legrégibb nemzeti dal, a hollandok Wilhelmus van Nassouwe-ja, amely 1568 körül keletkezett, a hősi korban, a szabadságküzdelem és a spanyol főhatalom elleni harc napjaiban. Valóságos népdal a szó legszorosabb értelmében, ami hosszú századok alatt ugyancsak sok változást látott nemzete történetében és a maga szövegében. A király is szimbólum, a szöveg is szimbólum, valóság és lényeg, jelkép és időszerűség lebeg a zene dallamaiban, s a szöveg változhatik, az értelem változatlan.

Ugyancsak kalandos sorsú az angol királyhimnusz is. Nincs népe Nyugat-Európának, amelyik ne követelné magának a God save the King szerzőségét, s a zenetörténet nem győzött vele bíbelődni. Bizonyos, hogy 1744 körül tűnt fel Angliában, a patrióta ünnepélyek alkalmából gyakran énekelték és megkedvelték. Zenéje hamarosan átkelt a csatornán: előbb egy bajor, majd egy dán teológus fordította le, végül Frigyes Vilmos porosz király számára Schumacher Boldizsár költötte át.

Heil Dir im Siegeskranz!
Herrscher des Vaterlands!
Heil, König, Dir!

Az ünnepélyes szöveg, az ügyes dallam csakhamar monarchikus himnusszá emelte. A szövege gyakran változott, minden hercegség területén, minden trónváltozás után másképp hangzott. Valamennyi német fejedelem nevét megénekelte, »Kaiser«, »König«, »Herzog«, »Fürst« egyformán előfordult benne. Ezt énekelte Ausztria is II. József idejében, Bajorország, Szászország, Württemberg, Baden, Hessen, Mecklenburg- Schwerin, meg a kis Lichtenstein és a szabad Svájc fújta az angol dallamot a legegyénibb szöveggel. [4] 

Népszerűségével csak Haydn zenéje vetekedett, amihez egy jelentéktelen osztrák költő készített szöveget: Gott erhalte Franz, den Kaiser!

Ez a himusz a Habsburg-monarchiának lett méltó, híres és hírhedt jelképe. Körötte politikai csaták folytak, büszke állami aktusok, bukott forradalmak alkalmából énekelték, és ezerszer kigúnyolták, főként a magyarok. Hatalmán mit sem változtatott, a dallam már másfél század politikai változásait kíséri ünnepélyes hangjaival. Amikor az ismert költő, Hoffmann v. Fallersleben 1841-ben új szöveget költött hozzá (Deutschland, Deutschland über alles), túljutott az osztrák határokon, és diadalmasan szorította vissza az angol eredetű Heil Dir im Siegeskranz kezdetű dalt. A század második felében a nagynémet mozgalomnak volt legfőbb zenei jelképe. De a politikai harcok nem szűntek meg körötte. 1930-ban új szöveget alkalmazva hozzá (Sei gesegnet ohne Ende - Heimaterde wunderhold) ez lett az osztrák köztársaság himnusza, és a következő években, amikor a német nemzetiszocializmus megindította harcát Ausztria csatlakozásáért, ugyanazt a dallamot énekelte a két szembenálló fél, a nemzetiszocializmus és az osztrák függetlenségi párt, csak a szöveg különbözött.

*

Egy német muzikológus, Emil Bohn azt a megfigyelést tette, hogy a nemzeti dalok zenéje és szövege, kevés kivételtől eltekintve, dilettánsoktól származik, és elfogulatlanul ítélve, kevés művészi szépség található bennük. Egy másik megfigyelés arról számol be, hogy 1914 óta a nemzeti dalok sorában az indulók száma erősen megnövekedett a többi magasabbrendű dalformával szemben. A kételkedés és a bírálat könnyen találhat megjegyezni- vagy kivetnivalót a politikai dalokkal kapcsolatban. De hiszen a dicsőségük oka sosem a művészi értékben, a logikai kapcsolatokban rejlett. A lényeg abban áll, hogy egy közösség a maga jelképének ismeri el őket, hogy számára a szöveg és a zene mélyebb értelmet nyer, és gyakran még ezen is túlmenő, titokzatos indítást nyújt.

Tudósoknak és művészeknek könnyű volt a művészi zenét és a politikai programzenét egymással szembeállítani. A zene mindenkinek tud szolgálni, nincs örökérvényű jelentése. S ha a múlt századiban a művészeté volt, korunkban a politika igyekezett a maga hatáskörébe vonni. A zenének állami felügyelet alá helyezése, amiről egykor Tolsztoj ábrándozott, sokkal hamarabb bekövetkezett, mint ahogy azt elgondolta volna. Éppen honfitársai valósították meg, s alig néhány évvel a halála után. A bolsevizmus még a hosszú küzdelmek idejében tanulta meg, hogy a zene hatalmát becsülje, és uralomra jutván, a szellemi életnek ezt a részét is leigázta. Nem kevesebbet kívánt tőle, minthogy a kommunizmus, az osztályharc, a világforradalom szolgálatába álljon, és a 20. századi ember bokorugró elméje keresztülvitte a lehetetlent is: a cé-dúrt politikává változtatta.

A totalitárius hatalmak szintén felvállalták a zene elpolitizálását; a legtökéletesebben a német nemzetiszocializmus hajtotta végre. A zenei kamara felállításával az állam feltétlen beleszólást nyert a zenei életbe, s a fontosabb zenei eseményeknek a Kraft durch Freude-mozgalom alá való rendelése révén azokat a párt szervezeteivel is feltétlen kapcsolatba hozta. A pártmozgalmat, különösen az egyenruhás osztagokat, mindenkor bőségesen ellátták zenével, főként indulókkal. A mozgalom vezetői büszkén hivatkoznak arra, hogy ezek a dalok - Lieder der alten Kämpfzeit, amint egy igen elterjedt daloskönyv címe mondja - hódították meg Németországot a mozgalomnak. S erre a tömeghatásra valóban alkalmasak is voltak: szövegük, dallamuk egyaránt könnyen megjegyezhető, egyszerű ritmusos, valósággal fülbemászó; nem csoda, hogyha még a slágerdalokat is megszégyenítő gyorsasággal terjedtek el.

Éppen napjainkban érte el a politikai zene legnagyobb fokú kiteljesedését, s ma jóformán minden zenedarab megtelt valamilyen politikai tartalommal; úgy látszik, mintha a politika teljességgel meghódította volna a zenét: a mai ember elméjét még akkor is a politika foglalja el, ha a zene fogalom nélküli világának adja át magát.

*

[1] Kósa János: Szakrális és intellektuális művészet. In Esztétikai Szemle, 1937.

[2] Slave Songs of the United States, by W. F. Allen, Ch. P. Ware, L. Mck. Garrison. New York, 1929, p. IX. 9.

[3] Történetére lásd Haraszti Emil tanulmányát, a Lukinich Imre szerkesztette Rákóczi-emlékkönyv II. kötetében, Budapest, 1935.

[4] Nagyszámú variánsát összeállította O. Boehm: Die Volkshymnen aller Staaten des deutschen Reiches, Wismar, 1901.

*

In Az Ország Útja, 5. évf., 11. szám (1941), 353-357.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés