Magát a kérdést nem a háború vetette fel, mert az elkerülhetetlen, mihelyt mindkét tényező annyira megerősödik, hogy a küzdelem köztük lehetővé válik. A világháborúban azonban a nagy tömegek oly nagy jelentőséghez jutottak, hogy a választ nem halaszthatjuk tovább. Tényleg nagymértékben foglalkoztatja is a kérdés az összes művelt országok közvéleményét, és százszámra halljuk a tudományos vagy praktikus, hivatott vagy laikus véleményeket. Ezeket a véleményeket összhangba hozni, azok közt eligazodni nagyon bajos, alig lehet; ez meddő munka is volna.

Lassalle a porosz alkotmány-konfliktus idején, 1862-ben tartott egy ismert előadást (Über Verfassungswesen), amelyben szembeállította az államnak valóságos alkotmányát az általa ún. papírosalkotmányokkal [sic!]. Valóságos alkotmánynak nevezte a valamely államban fennálló tényleges erőviszonyokat, papírosalkotmánynak pedig azt az okmányt, illetve törvényeket, amelyekbe az újabb korban az egyes államok közintézményeik és kormányformáik leírását foglalták. A két alkotmány megkülönböztetésének érzékeltetésére azt a példát használja, hogy feltételezi azt a csak elméletben lehetséges esetet, hogy valamely ország törvényeinek összes hiteles és nem hiteles példányai tűzvész által elpusztulnak, azaz a papírosalkotmány teljesen megsemmisült, úgy, hogy mindenre új törvényt kell hozni. És itt figyelmeztet arra a körülményre, hogy ebben az esetben sem hozhatna az az ország tetszése szerint új törvényeket, hanem csak olyanokat, amelyek az országban uralkodó tényleges erőviszonyoknak: a valóságos alkotmánynak megfelelnek.

A nemzeti eszme és a szocializmus, illetve az állam és a társadalom közt is minden korban megvan valamely tényleges erőviszony, amely nem csak egy rezultánst eredményezhet, és ez a következő korszak fejlődésének iránya. Tehát az alábbiakban én is a magyar állam és a magyarországi társadalom közti erőviszonynak a háborút követő időben érvényesülő ezt a fejlődési irányát keresem, amely a vélemények sokaságával szemben szükségképpen csak egy lehet.

A könnyebb áttekintés céljából elméletben szét kell választanunk egymástól az államot és a társadalmat, hogy mindegyik életét külön-külön szemléljük.

Az állam és a társadalom háború utáni viszonyának kifejtéséhez mindkettő mai fejlődési fokának kezdetére kell visszamennünk.

A nagy francia forradalom által diadalra juttatott politikai eszmék két legfontosabbja a nemzeti szuverenitásnak és az emberi és állampolgári jogoknak kimondása. Az első jelenti az abszolút királyság helyett a demokratikus államforma behozatalát, a második pedig az egyén minden ereje szabad fejlődésének biztosítását.

A természetjog és a XVIII. század francia felvilágosodásának irodalma fejtette ki a nemzeti szuverenitás eszméjét. A középkorban kifejlődött fejedelmi hatalom uralmának, amely mikor megerősödött, abszolúttá lett, voltak nagyszámú hibái, közegeinek visszaélései, és a Lajosok alatt Franciaországban igen súlyos adókat is halmozott fel. A felvilágosodás terjedése idézte elő, hogy az a nép, amely ebben a helyzetében legjobban érezte az irodalom által terjesztett eszmék és a valóság közti különbséget, elsőnek mondja ki a praxisban, hogy a szuverenitás nem lehet másnál, mint a minden állampolgárt magában foglaló nemzetnél, s sem egyén, sem sem testület nem gyakorolhat másként közhatalmat, mint ha az kifejezetten a nemzettől származik. (Déclaration des droits de l'homme et du citoyen 1789, Art 3.) A nemzetnek eredetét Rousseau a társadalmi szerződéssel magyarázza, amellyel az emberek a szabadság természeti állapotának véget vetettek, és nemzetté alakultak. A demokrácia lényegének, a nemzeti közös akarat kifejezésének eszköze pedig a szavazati jog.

Az emberi és állampolgári jogok biztosításának forrása azonban nem a társadalmi szerződés, mert ebből nem az egyénnek joga, hanem inkább a közös akaratnak, a többségnek a joga következik. A La Fayette által indítványozott 1789. augusztus 26-i deklaráció az amerikai példa követése. Ilyen egyéni jogok kijelentése az amerikai forradalom előtt sehol nem fordul elő, akkor pedig először Virginia államban történt 1776. július hó 12-én. E jogok kialakulása a vallási harcok idejére vezethető vissza. Az egyén szuverenitása vallási tekintetben hozta magával a teljes lelkiismereti szabadság követelését és elismertetését, ami a gyakorlatban olyan egyéni joggá fejlődött ki, amelyet semmi földi hatalom sem el nem vehet, sem nem korlátozhat, ami végeredményben az egyén szuperioritását jelentette bizonyos tekintetben az állam felett. Jellinek szerint (Die Erklärung der Menschen - und Bürgerrechte, 2. Auflage) Locke-nak, Pufendorfnak, Montesquieu-nek teóriái az amerikai fejleményekre mindenesetre hatással voltak, de Locke teóriáit továbbfejlesztették. Amíg ugyanis Locke, mint később Rousseau, az egyént a többség akaratának alávetik, és a többség a többség akaratának csak az állam céljában állítanak korlátot, addig Amerikában az objektív korlátból szubjektív jog lett, amelynél fogva az egyén megállapítja azokat a feltételeket, amelyek mellett a közületbe lép. Az amerikai gyarmatok és városok alapítása szolgált alkalmul e jogok gyakorlására, az anyaországnak, Angliának kísérletei pedig a jogok korlátozására vezetett azok ünnepélyes ünnepélyes deklarálására [sic!].

Ha a nemzeti szuverenitás és az egyéni jogok elismertetését, amelyeket azóta az egész művelt világ átvett, csak külső formai eredménynek tekintjük, az a hatás, amelyet a XVIII. század végétől kezdve a nemzeti eszme államalkotó erejének felismerése idézett elő, ugyancsak mély és benső. Napóleon nagy sikerei, amelyekkel Franciaországot a hatalomnak és dicsőségnek minden addiginál magasabb fokára emelte, a nemzet minden erejének teljes koncentrálása által voltak csak elérhetők. A nemzeti eszmének, amely nemcsak anyagi, hanem szellemi erőt is foglal magában, ez az erőteljes fellépése ébresztette fel a megtámadott országok sajátos nemzeti öntudatát, amelynek megerősödéséhez nagyban hozzájárult a nemzeti nyelvek kultusza, amit a felvilágosodás a műveltség általánosítása érdekében segített elő. Ezt a sajátos nemzeti öntudatot szegezték szembe a támadó francia szellemnek, s ezáltal emelkedett a nemzeti eszme arra a jelentőségre, amely azóta domináló elve az állam-alakulásoknak. (Ranke: Die grosse Mächte)

Ezek tehát az állam és az államjog modern korszakának az alapjai.

Szociális téren a francia forradalom eredménye a burzsoázia felemelkedése volt. Amerika felfedezésétől számítják azt az időt, amelytől fogva a kereskedelmi világforgalmi utak megnyílása, a delejtű feltalálása, a tengeri és szárazföldi közlekedés nagyarányú fellendülése következtében a világpiac megszerveződött, amihez világcikkek, azaz nagy tömegek szükségletét kielégítő, olcsón megszerezhető áruk kellettek, ennek előfeltétele viszont az előállítási és szállítási költségek alacsonysága volt. Így kezdődött a termelési költségek csökkentése végett a munka megosztása, majd a technika haladásával a gépeknek egyre növekvő térfoglalása, de ez egyúttal az addigi, a céhekre alapított termelési és társadalmi rendet teljesen felborította. A francia forradalom a papságnak és nemességnek főleg földbirtokon nyugvó kiváltságos helyzetét megszüntetve, azokkal egyenlősíteni akarta a harmadik rendet, amelyről Sieyes azt mondta, és amely magáról azt hitte, hogy mindennek kell lennie, hogy jelenti az egész, addig nem privilegizált népet. A valóságban azonban ez a harmadik rend két osztályra oszlott: azokra, akik kizárólag, vagy legalább jórészt saját munkájukból tartották fenn magukat, s ezek voltak túlnyomó számban, és azokra, akik nagy tőkével rendelkeztek, járadékjövedelmükből éltek, és ezek voltak azok, akik az állami hatalomból részesedést kaptak, akik számára tehát a tőke lett új privilégiumok forrása, míg az előbb említettek: a munkások, kispolgárok, kisiparosok, parasztok különváltak azáltal, hogy függőségbe jutottak a tőkétől. A tőkések, az „elnyomók” alkotják az új burzsoáziát, az „elnyomottak”, függőségben lévők a proletariátust. (Lassalle: Arbeiter-Programm, 1862). Jean Jaurés szerint (Histoire socialiste, I., 3. lap) a francia forradalom azáltal, hogy egyrészt a demokráciát, másrészt a burzsoáziát megvalósította, megteremtette a szocializmus előfeltételeit, kifejlődéséhez pedig mindenesetre nagymértékben hozzájárult az, hogy a deklarált emberi jogok közt volt a Szabadság és az Egyenlőség, a kapitalisztikus társadalomban pedig az emberek hirdetett szabadságával és jogi egyenlőségével igen nagy társadalmi és anyagi függés és egyenlőtlenség áll szemben. - S valóban, a modern proletár mozgalom kialakulása, úgyszintén az azzal elméletileg foglalkozó, s azt részben megelőző szocializmus tényleg a múlt század első felében alakult ki. - 1847-ben jelent meg Marx kommunista manifesztuma, amely először foglalta össze a proletariátus törekvéseit, a következő évben aratta a proletármozgalom első politikai sikerét, az 1848-as forradalommal, amely végigsöpörte egész Európát, ami általános okok nélkül meg nem érthető, s 1871-ben a kommün alatt szerezte meg először, két hónapra a közhatalmat.

Láttuk tehát a mai állam és mai társadalom alakulását és az eszméket, amelyek fejlődésüket irányították. Mindkettőnek tagjai ugyanazok az emberek, akiknek az élete mintha két párhuzamos síkban mozogna. Az egyik a régibb, a magasabb rendű, amely az emberi lélek mélyén és sok százados múltban gyökerezik, de szűkebb, a másik az újabb, az alacsonyabb rendű, lazább, de általánosabb, mert magában foglal mindenkit, amelynek mozgalma Marx szerint (Kommunista manifesztum) eine selbständige Bewegung der ungeheueren Mehrzahl [a hatalmas többség önálló mozgalma]. És a két sík viszonya egymáshoz az, hogy keresik az egybeolvadást, hogy minden egyes ember elérhesse az anyagi és a szellemi javak olyan mennyiségét, mint azt emberi méltósága és az elvi egyenlőség megkívánja. És az másként nem lehet, mint hogy az újabb olvadjon bele a régibe, ami viszont csak úgy történhetik, ha az állam bővíti kereteit, hogy egyre nagyobb részét vegye fel magába az ungeheure Mehrzahlnak, a társadalomnak, a demokrácia megvalósulása útján. A mai nemzeti állam állapota és a modern szociális mozgalom gravitációja közt az ütköző pont tehát az, hogy adott időpontban tagjainak mekkora részét és az anyagi és szellemi szükségleteik mekkora fokához juttatják, más szóval köztük csak kvantitatív különbség van, de nincs benső, egymást kizáró ellentét.

Szem előtt tartva az államnak és társadalomnak a fentiekben kifejtett szerkezetét, és számot vetve a világháborúnak egyre jobban kialakuló eredményeivel, nem nehéz a választ megadnunk az elől feltett kérdésre. 

Az állam, amelynek szervezetén nyugszik az a művelt emberiségnek két ellenséges táborra oszlása, amely eléri azt, hogy az őt alakító emberek egyéni érdekük ellenére is akarják a háborút, sőt érte életüket feláldozzák, az a világháború próbáját győzelmesen kiállta. Az állam, amelyet az ókorban az egyes államokat felszívó világbirodalmi törekvések fenyegettek, diadalmaskodott az utóbbi időben az államok teljes feloszlását és az emberiség általános egybeolvadását kívánó kozmopolitizmus felett is. És ha bekövetkezik az, amit mind mi hirdetünk, mind ellenségeink egyre hangoztatnak, hogy a nemzetközi viszályok eldöntésére állandó békebíróság jön létre, az azt fogja jelenteni, hogy a nemzetek a békekongresszuson lemondva eddig élvezett természeti állapotukról, amelyet a társadalmi szerződéssel Rousseau szerint csak az egyének adtak fel, megalkotják a civilizált emberiség nemzetközi alkotmányát. Ennek a legmagasabb rendű emberi közületnek tagjai pedig maguk az államok lesznek, szóval az ereje teljében lévő állammal kell számolnunk továbbra is.

De minket a magyar állam érdekel. Ha helyes volt Clausewitz tábornok békében a háborúról mondott [meglátása], (Vom Kriege, 1832), hogy az nem más,  mint az állam politikájának folytatása, csak más eszközökkel, akkor ma, háború idején a békéről mondhatjuk ugyanazt: folytatása kell, hogy legyen a háború politikájának a béke eszközeivel. A magyar állam háborúja pedig annak a politikának a folytatása, amelynek köszönheti, hogy itt már ezer évet megért, a mostanihoz hasonló nem egy hullámverést kibírt, s hogy szerkezete és felépítése ezt a koncentrikus támadást is erősen kiállta, tehát az eljövendő békéjének sem szabad másnak lennie, mint a háború eredményes, számos ellenségünk fojtogató gyűrűjétől megmentő politikája továbbvitelének a kultúra fegyvereivel. - Ezért nincs kétségem az iránt, hogy az előttünk álló generáció Magyarországának politikája továbbra is sajátosan magyar lesz, sőt az eddiginél öntudatosabb, önbizalmában megerősödött, jövőjében hívő és az európai egyensúly kényes helyzetének bénító hatásától megszabadítva, mozgásában függetlenebb lesz. És mert ez lehetségesnek látszik, azért nem kell tartanunk saját magunknak, illetve kormányainknak esetleg elkövetendő, de nem a jelenlegi helyzetből folyó hibái esetétől eltekintve a háború után forradalom kitörésétől - amelynek a gondolatát pedig kritika nélkül annyian befogadják, mert a forradalom az állam eddigi politikájának csődjét jelenti, amikor nincs többé folytatás, csak elölről kezdés, amelynek klasszikus esete egy balul végződött háború.

Nem szabad azonban szem elől tévesztenünk azt, hogy ez a háború a szervezett tömegek harca. És ez az „ungeheure Mehrzahl” igényeinek perdöntő argumentuma. Tisztában kell lennünk azzal, hogy habár távol vagyunk is attól, hogy a szervezett munkásság nálunk azt a szerepet játssza, mint a nagy ipari államokban, ezentúl a tömegek életfeltételei biztosításának a magyar állam megtartásával egyenrangú szempontnak kell lennie. Tehát nagyarányú szociálpolitikára van szükség, mert a modern szociális mozgalom célja a nagy tömegek sorsának javítása, a demokrácia és a választójog követelése pedig csak a cél elérésének egyik útja. Hogy e két szempont: a nemzeti és a szociális egymással nem ellentétes, azt fentebb igyekeztem bebizonyítani. 

A legtöbb állam proletariátusa már le is vonta a következtetést az állam és a társadalom közti tényleges erőviszonyból. Az Internacionálé a háborúban tehetetlennek bizonyult. A nyugat- és közép-európai szociáldemokrata pártok a háború kitörésekor a nemzeti álláspontra helyezkedtek, amit össze tudtak egyeztetni törekvéseikkel. Scheidemannra hivatkoztam, aki a német szociáldemokrata pártgyűlésén múlt évi október hó 18-án Würzburgban többek közt a következőket mondta: „Die organisierte Arbeiterklasse kann sich aus tausend Gründen nicht gegen den Staat stellen. Die socialdemokratische Partei hat unmittelbare Anwartschaft auf die Macht im Staate gewennen.” [A szervezett munkásosztály ezer okból nem állhat szemben az állammal. A szociáldemokrata párt közvetlen hatalomra került az államban.] Előre látja, hogy a háború után Németország új harcot fog kezdeni Angliával, nem a flandriai partért, hanem a népek szimpátiájáért, a világ lelkéért. „Als internationaler Socialist bin ich Nationalist genug um zu wünschen, dass Deutschland in diesem friedlishen Wettkampf am allerbesten abschneidet. In diesem Sinne bin ich nicht nur Socialpatritot, sondern Socialchauvinist.” (Pester Lloyd, 1917. október 19. száma) [Nemzetközi szocialistaként eléggé nacionalista vagyok ahhoz, hogy azt kívánjam, Németország kerüljön ki győztesen ebből a békés versenyből. Ebben az értelemben nemcsak szociálpatrióta, hanem szociálsoviniszta is vagyok.]

Tisza István gróf, 1917. évi október hó 24-én tartott képviselőházi beszédében így nyilatkozott: „Ausztriában [...] a német szocialisták inkább antinacionalisták, a cseh szociáldemokraták pedig a legszélsőbb nacionalista propagandát űzik. [...] Tehát azt látjuk, hogy amíg a nagyobb intelligenciájú népfajnál a szocializmus beleviszi a néprétegekbe a nemzeti eszmétől való elhidegülést, addig a kevésbé művelt népfajoknál a néptömegek nemzeti fanatizmusa viszi bele a maga érzületét a szocializmusba.” (Országgyűlési Értesítő, a 747. országos ülésről, 25. lap) Apponyi Albert gróf másnap a beszédnek erre a részére lényegében következőképpen válaszolt: „A német, francia, az angol nemzet a kultúra meglehetős magas fokán áll, és íme azt látjuk, hogy kisebbségi töredékektől eltekintve Franciaországban, Angliában épp úgy, mint Németországban, tehát a legmagasabb kultúrfokon álló nemzeteknél csekély töredékektől eltekintve a szocializmus a legridegebb, a legteljesebb nemzeti alapon áll.” (Országgyűlési Értesítő, a 748. országos ülésről, 34. lap) Talán nem tévedek, amikor azt a nézetet kockáztatom, hogy ez a két, látszólag egymásnak ellentmondó nyilatkozat közös nevezőre hozva egyet fejez ki, ti. azt, hogy a nemzeti eszme és a szocializmus közt, miként fentebb igyekeztem kifejteni, benső ellentét nem lévén, hanem csak kvantitatív különbség, szövetkezésüknek nincsen elvi akadálya, hanem csak esetleg bizonyos esetekben tényleges nehézsége. A nehézség ti. főképp az államfenntartó nemzetiséggel szemben áll fenn olyan államokban, amelyekben nagyok a nemzetiségi kisebbségek, s veszélyeztetve van a szocializmusnak univerzális jellege, amely minden embernek szellemi és anyagi szükségletei kielégítéséhez való egyenlő jogán alapszik, de könnyen egyesül a szocializmus olyan államfenntartó nemzetiségekkel, amelyekkel csak elhanyagolható kisebbségek vannak szemben, valamint a centrifugális nemzetiségi kisebbségekkel. Erre legjobb bizonyíték az idézett két nyilatkozat, amelyek szembeállítják a német nemzetiségnek a szociáldemokráciához való különböző viszonyát Ausztriában és Németországban.

Magyarországban [sic!] is jelentékeny nemzetiségi kisebbségek vannak, s szociáldemokráciánk elveinél fogva ma nem is nevezhető szociálpatriótának, mint a német szociáldemokraták vezére mondja magáról. De a fenti megismerés után nem lehet kétségünk az iránt, hogy ha belső ereje és a nemzetközi helyzet Magyarországot megtartja mai nagyságában és magyar jellegében, amely kérdésre nyugodtan várhatjuk a jövőtől a választ, akkor a mi szociáldemokráciánk is a viszonyok súlya alatt rá fog helyezkedni a nemzeti demokrata álláspontra.

Fejtegetéseim eredménye tehát az, hogy annak, aki le akarja vonni a világháború tanulságait a jövő számára, nem kell, sőt nem szabad a szociális haladás kedvéért a magyar nemzeti államot feláldoznia, hanem ellenkezőleg, a haza összes polgárainak kell felismerniük a tényleges erőviszonyoknak azt a következményét, hogy a demokratikus és szociális haladás annál progresszívebb lehet, minél gyorsabban halad a nemzeti tömörülés. 

Ilyen általánosságban ennél többet bajos mondani, de ez elég is lehet ahhoz, hogy a cselekvésben irányadóul szolgáljon.

Budapest, 1917. évi december hó.

*

A kézirat eredeti forrása az alábbi linken érhető el

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés