Mindezzel a tudomány a társadalom gyökeres átalakulását ideológiailag, főképp Franciaországban, előkészíti. Persze a felvilágosodásnak a tiszta ész elvei szerint szépen kiesztergályozott eszméi a tömeglélek forradalmi kohójában csak kavarognak, füstöt hánynak, s megvalósításuk a régen várt közboldogság helyett általános felfordulásban üt ki. A jámbor tudománytól elméletileg megszerkesztett szabadság, egyenlőség és testvériség eszméinek a nyaktiló a szankciója.

A politikai forradalmat a tudomány forradalma előzte meg. Mi volt a tudomány forradalma? A világképnek gyökeres elvi átalakulása. A XVI. és XVII. században az új tudományos világkép még csak csendesen fejlődik, vagyis a régi világfelfogásnak eredeti körvonalai fokozatosan kitágulnak, s új eszmékkel töltődnek ki, mind több részletük új színt nyer. De a XVIII. században a világszemlélet alapjaiban átalakul, a régi vallásos világtávlatból és értékrendszerből lassanként semmi sem marad: a világkép merőben naturalisztikus formát ölt. Ez már a szellemnek nem békés fejlődése, hanem forradalmi átalakulása.

Mi a fejlődésnek jellemző jegye? Az, hogy történeti folytonosságban megy végbe. Ha azonban a történelemnek részletező és aprón látó mikroszkópján át nézzük a társadalmi léleknek s a világképnek molekuláris szellemi változásait, a csendesnek látszó fejlődés sem egyéb, mint kis ugrásoknak-szakadásoknak, a szabad szem előtt alig feltűnő miniatűr-forradalmaknak láncolata. A nyílt forradalom viszont már a folytonosságnak mindenkitől látható megszakítása, nem apró ugrás, hanem hatalmas és erőszakos lépés, a szellemi-történeti fejlődés fonalának szétszakítása. A tudomány fejlődése viszonylag békés, lassú forradalom, a politikai forradalom ellenben az addig lefogott társadalmi erőknek elemi kitörése.

A tudomány racionalizált világképének és értékrendszerének gyakorlati, társadalmi- politikai következményei is vannak: a régi társadalmi-állami rend történeti folytonosságának szétbomlasztása, a tudomány eszméinek merev és explozív forradalmi alkalmazása, erőszakos belenyúlás a meglévő állami rendbe. A hatalmat az egyik társadalmi réteg erőszakkal a másiktól elragadja. Ilyenkor a társadalmi-állami viszonyok hirtelen megváltoznak: a forradalom nem egyéb, mint a társadalmi osztályoknak, a polgárságnak a nemesség, a proletariátusnak a polgárság ellen a hatalomért kitörő harca, amely a társadalom alapjait rázza meg, s új struktúrát iparkodik neki az élet valamennyi területén adni: nemcsak a politikai erőhálózatban, hanem a kultúrának vallási, művészeti, erkölcsi és tudományos ágaiban is új stílust akar teremteni. A forradalom vihara azután tovatűnik, de megmarad a kultúra és az élet stílusában kisebb-nagyobb csapadéka: nemcsak a régit leromboló, hanem az újat építő elemei is beleszövődnek a további fejlődésbe. A pozitív elemek azonban a nagy, hatásos, romboló és viharos tünetek mellett kevésbé hívják magukra a figyelmet: csendesen kapcsolódnak bele a fejlődés áramába. A francia forradalomból is megmaradt egy sereg eszme, amelyek később lehiggadt formában történetileg belerögződtek az európai kultúra fejlődésébe, s a XIX. század szellemi arculatának kialakulásában hatékony erőkként közreműködtek.

Mielőtt azonban a felvilágosodás tudománya és eszméi új erőre kaptak volna a XIX. században, ennek első évtizedeiben a francia forradalomra való visszahatásképpen a társadalom lelke a fejlődés menetébe egy új szellemi áramlatot iktat, amely úgyszólván mindent tagad, amit a felvilágosodás és a forradalom állított: a romantikát. Ennek gyökerei elsősorban a társadalom lelkének érzelmi, irracionális rétegeiből táplálkoznak. A felvilágosodási kornak egész tudománya, értékelő állásfoglalása és világképe a tiszta észen nyugszik. A merő racionalizmus a lelki és a szellemi életnek az észen kívüli tényezőire, az érzelmi értékekre, a vallásos és a művészi megnyilvánulásokra ügyet sem vet, a kultúrának érzelmi-értékelési funkciókon alapuló ágait csak annyiban veszi figyelembe, amennyiben az ész elveivel összhangba hozhatók. A felvilágosodás az észnek a priori és autonóm útján építi fel az egész világ és élet képét. Szemében a társadalom nem az ember természetes társas hajlamából kialakult szerves történeti fejlemény, hanem az emberi ész alkotása, csupán külsőszerű, az egyes egyedek célszerűségi megfontolásából szerződés útján móda támadt együttélése, nem lassan kifejlődött szervezet, hanem észszerű szervezkedés, nem organizmus, hanem organizáció. A felvilágosodás gondolkodóinak s a véres forradalom hőseinek ezzel az elméletével szemben a társadalom megkínzott lelke először Franciaországban, de csakhamar Európa-szerte érzelmi-értékelési alapon éppen az ellentétes eszméket szövi ki: olyan tudományt szerkeszt, amely a felvilágosodás eszméit főképp erkölcsi-társadalmi téren mindenben cáfolja. A romantika az ész határtalan megismerő erejébe vetett hitet a maga korlátai közé szorítja, s az érzelmek és történeti értékek kultuszát iparkodik helyreállítani.

A felvilágosodás tudományára való romantikus visszahatás természetszerűen Franciaországból indul ki, amelynek társadalma legtöbbet szenvedett a racionalizmus szélső gyakorlati következényétől, a forradalomtól. A racionalizmussal szemben történeti alapra visszahelyezkedő romantikus tudományt és irodalmat, a tradicionalizmust, az ősrégi francia nemesi társadalmi réteg tagjai indítják meg, míg a felvilágosodás legfőbb szóvivői, az enciklopédisták, egyszerű polgári rendből származtak. Az eszmeáramlatok képviselői tipikusan a saját társadalmi rétegük érzületét és gondolkodását tükrözik. De Bonald, de Maistre és de Chateaubriand, a romantika ragyogó tollú úttörői, mind a hárman grófok, a restauráció diplomatái és miniszterei. Lelkük ösztönszerűen visszariad a forradalmi eszméktől és tényektől: társadalmi származásuk és ebből folyó szellemi alkatuk a felvilágosodás elleni támadásra, s a régi társadalmi rend és világnézet védelmére hangolja őket. Bonald már a forradalom idején a teokrácia alapján nyugvó monarchiát követeli vissza, majd a középkori eszmék rehisztorizálására tesz kísérletet. Maistre is színes nyelven, s metsző logikával hirdeti ugyanezt az elvet: a nemzeteknek vissza kell térniük a középkori keresztény államformákhoz és társadalmi rendhez a pápaság szellemi vezetése alatt. Chateaubriand pedig a Le génie du Christianisme-ben (1800) a felvilágosodásról annyit támadott kereszténység ragyogó apológiáját írja meg, nem annyira dogmatikai, mint esztétikai alapon. A tradicionalizmusnak ez a nagy sugalló erejű képviselője ihleti meg először Hugo Victor és Lamartine lantját is.

A romantikának, bármily sokféle szétágazása van, alapjellegét a felvilágosodás észszerűségével szemben az érzelmi magatartás, mint a racionalizmusra való visszahatás, adja meg, mégpedig elsősorban esztétikai irányban, nemcsak a romantika francia úttörőinél, hanem az angol, német és olasz romantikusoknál is. A francia tradicionalisták nem az észnek konstruktív képességében, hanem a történet irracionális tényezőiben találják meg azokat az erőket, amelyek az emberiséget, a társadalom szerkezetét, az államot, a gazdasági életet, a művészetet, az irodalmat, s a tudományt, az egész kultúrát mozgatják. Ez a felfogás nyilván a kor társadalmának érzelmi visszahatása az ész nevében végbevitt forradalmi tényekre. De ugyanezt az utat járják a német romantikusok is. Schmitt Carl kimutatja (Politische Romantik. 2. 1925.), hogy Müller A., Schlegel Fr., Brentano Cl. történeti felfogásának lényege a szentimentalizmus. A történet számukra elsősorban nem valóságértékénél fogva becses, hanem azért, mert esztétizáló fantáziájuknak alkalmat szolgáltat a megtermékenyülésre. A romantika eszerint szubjektív okkazionalizmus az erősen érzelmi típusú egyének számára.

Valóban a romantikusok sajátszerű értékelő magatartásában az esztétikai érték az értékek hierarchiájának tetőpontján áll. Ez nemcsak költői lendületükben és stílusukban nyilvánul meg, hanem tudományos felfogásukban és világnézetükben is: a világ előttük többé nem mereven, magától lepergő mechanizmus, hanem öntudatlan műremek; a világ azért van, hogy a szépség megvalósulhasson benne; filozófiájukban is a tudomány és a művészet egybeolvad. A politikai élet célja szemükben a társadalom esztétikai harmóniája. A vallás számos romantikus lelkében nem a dogmák hite, hanem csupán a jámborság esztétikai hangulata, ezért vonzódnak a lélekbemarkoló liturgiájú katolicizmushoz, még ha protestánsok is; így a németeknél Novalis, nálunk Kölcsey. A racionalizmusba belefáradt lelket az orgonának méla búgása, a tömjénfüstnek méltósággal terjedő illata a vallás esztétikai áhítatába emeli. Ez azonban sokszor csak religion de cloches, csak «a harangszó vallása», csak hitbeli szentimentalizmus, a kereszténység nosztalgiája. Chateaubriand a katolicizmus igazságát a szertartások szépségével, a kereszténységtől sugallt csodás műalkotásokkal, s az emberiség erkölcsének megújításával igazolja. S e műkedvelő teológus könyve sokszor hangolt át olyan lelkeket a kereszténységre, akiket mindig hidegen hagytak a hittudósok szakszerű és észszerű érvei. A romantikusok még az erkölcsöt is elesztetizálják: az érzületek és cselekvések nemcsak jók és rosszak, hanem szépek és rútak is. Ez az esztétikai szubjektivizmus nem törekszik objektív értékek felismerésére, ebben már a racionalizmusnak egyik faját pillantja meg: megelégszik a szép hangulattal. Schlegel Fr. egyenest kijelenti, hogy a kultúrának valamennyi ága: vallás, erkölcs, művészet, politika, sőt a tudomány is «csak hangszer, melynek segítségével az ember magát szép hangulatokba ringatja».

Mindebben csak egyes romantikus személyeknek kétségkívül a kor társadalmi-történeti viszonyaitól befolyásolt egyéni visszahatási módjait szemlélhetjük a felvilágosodás egyoldalú észkultúrájával szemben. Azonban a romantika értelme és lényege távolról sem merül ki ebben az esztétikai jellegű szubjektív hangulatban. Van a romantikának sajátszerű objektív eszmetartalma is, amely a romantikus gondolkodók egyéni lelkétől elszakadva, mint szellem tovább is formálja a társadalmat és a kultúrát. Ezek az eszmék a vallásra, a történetre, a társadalomra, az államra, a nemzetre, a jogra s a gazdasági életre vonatkoznak. Az idevágó eszméknek objektív szellemi tartalmában találkozik a társadalom lelke, s a romantika tudománya.

A felvilágosodás a vallást pusztán az ész ügyévé szűkíti. Most Chateaubriand a kereszténység egész történetével igazolni törekszik azt a tételt, hogy a vallás az egész kultúrának, művészetnek, erkölcsnek, tudománynak, jognak és társadalmi formáknak teremtő forrása. Bonald a forradalmat legyűrő elveket keresve, a vallásban találja meg minden társadalmi hatalom alapját. S Maistre azt a meggyőződését bizonyítja, hogy minden társadalmi intézmény tekintélye végső elemzésben a valláson alapul. A német romantikusok is, mint Schlegel, Müller A. és Görres a vallásban látják a társadalom összekötő kapcsát, minden társadalmi és politikai intézmény szilárd értékalapját, «szuverén mindenütt jelenlevőségét» (Müller).

A történeti folytonosságot az ész nevében erőszakosan megszakító forradalom után a társadalom romantikus gondolkodói valamennyien a történet elvének kultuszát hirdetik. Az emberi társadalom kérdéseit nem a tiszta és hideg észnek eszközeivel, hanem a történeti folytonosság és fejlődés gondolata alapján kell megoldani, mert a történetben egy belső immanens, szerves összefüggés nyilatkozik meg. Csak az az egységes és üdvös a társadalomban, ami organikusan fejlődik. A történelmet a romantikusok minden társadalmi és politikai cselekvés szabályozó elvévé emelik. A múlt tényeiből kell a jövőnek alakító princípiumát elvonni, nem pedig az észnek pusztán légüres térben szerkesztő agyaskodásából. A forradalmi kor tanulsága alapján a romantikusok teremtik meg a történeti gondolkodásmódot, a XIX. századnak egyik jellemző vonását, az egyetemes historizmust, amely egy ideig lényeges befolyást gyakorol a politikai-társadalmi élet alakítására, másrészt a szellemi tudományok fejlődésének alapjait rakja le. A romantika historizmusa szerint az egyes emberek, a nemzetek, az egész emberiség lényege csak történetükből érthető, mint egy folytonos levélfolyamat, fejlődés eredménye. Az egyes korok a történeti folyamatnak nem elszigetelt, egymástól szigorúan elválasztható sajátszerű szakaszai, hanem csak a megelőző és követő idők folytonosságának kapcsolópontjai. A felvilágosodás a világot elemek racionális rendszerének fogta fel, egy világformulán törte a fejét, mint Laplace, hogy ebből a világ összes jövendő állapotait levezethesse: most a romantika a világot folytonos történetnek tekinti, mely szerves és teremtő módon újat alkot, amely észből ki nem számítható . «A világ sem systema, hanem história» - mondja Schlegel. A német idealizmus romantikus filozófusa, Schelling, pedig azt a tételt hangoztatja, hogy «a történet, mint egész az Abszolútumnak magát folytonosan és fokozatosan kibontakoztató megnyilvánulása; az ember pedig a maga története által az Isten létének állandó bizonyítékát szolgáltatja». A romantika a felvilágosodás naturalisztikus irányával szemben a szellem primátusát hirdeti. A természet, mondja Novalis, per se, önmaga által megismerhetetlen, csakis tudatunk világossága hatolhat mivoltába, a természet is csak a szellem által érthető, így voltaképp a természet nem egyéb, mint a szellemnek szimbolikus képe. Az ember a kozmosz nagy rejtélyét csakis saját belső világának szemlélete alapján tudja megoldani, ha ez a titok egyáltalán megoldható. Mindennek alapja a szellem, még a természeté is. Ezért a romantikusok az egymástól látszólag egészen elütő tudományokat úgy nézik, mint ugyanazon lényegnek sokszínű megjelenését és vizsgálatát: a tudományok mind belső, organikus egységet alkotnak, mert valamennyiüknek tárgya végső ellemzésben a szellem. A szellem gazdagságát pedig elsősorban a dolgok története tárja elénk: hogy ma micsoda valami, úgy tudjuk meg legjobban, ha azt nézzük, hogyan lett azzá. A tudomány szisztematikus szerkezetéből kilépve, genetikus formát ölt.

A romantikának ugyancsak a racionalizmussal szembeszegezett gondolata a közösségnek újra az arisztotelészi alapra visszatérő felfogása: a közösség mint egész, megelőzi az egyes létét. A felvilágosodás a természettudomány mechanikai-atomisztikus elméletének analógiájára az egyes emberekből vezeti le a társadalmat (individualizmus), a romantika szerint a társas közösség mint egész az egyéni létnek is alapja (univerzalizmus). Már a francia tradicionalisták az egyéni cselekvésnek sajátszerű teremtő indítékát a közösségben pillantják meg. Fichte ezt a gondolatot már mint szociológiai alaptételt hirdeti. A romantikus társadalombölcselők, mint Müller A., a társadalom szerves jellegét hangsúlyozzák: a társadalom organizmus, amelyet belső, egymást kölcsönösen kiegészítő életerők szabályoznak; az egyes ember a szerves közösségbe van beágyazva, és tőle korlátozva, azonban az egyén a közösséget meg is termékenyíti. A társadalom organikus felfogása kétségkívül viszonylag kevésre becsüli az egyént a társadalom kollektív erőihez mérten. A romantika képviselői jól látják a tragikumot, amely abban rejlik, hogy az egyesnek el kell múlnia, hogy az egész fennmaradjon. Azonban éppen ebben az áldozatban, mint az egyénnek a közösség láthatatlan történeti-szellemi világával való kapcsolatában, rejlik az egyénnek nagysága és halhatatlansága. Az embernek a láthatatlanhoz, a szellemihez, a múlthoz és a jövendőhöz való viszonya a nemzeti közösség életének lényege.

A társadalomnak organikus felfogásából következik a romantikus gondolkodók államelmélete, amely szögesen szembehelyezkedik a felvilágosodásnak az államról táplált, s oly jelentős történeti-forradalmi változásokat előidéző eszméivel. Az állam a politikai romantika szerint egyén fölötti egész, amely a közösség egész életét átöleli: nemcsak a rendet, a biztonságot és a jogot, hanem a művészetet, tudományt és művelődést is. Az állam az élő társadalom, amelyen kívül emberhez méltó élet nem is gondolható. Az állam nem a puszta észnek a hasznosság céljára mesterségesen létesített találmánya, ügyvédi furfanggal kiokoskodott szerződésszerző csinálmánya, mint Hobbes vagy Rousseau kitervelte, hanem az emberi társas hajlamnak, a szívnek szükséglete nyomán keletkezett hosszú történeti fejlődés eredménye. Ezért az állam életének szilárd és igazi alapjai nem az észnek rideg elvei, hanem a szeretet erkölcsi erői, a közösség iránt való odaadás és a szolgálat szelleme. Az államnak az egyes emberektől független, önálló léte és élete van, átöleli az egymást felváltó nemzedékeket. «Az állam - mondja Müller A. - a múlt, a jelen és a jövő nemzedékeknek fenséges közössége». Az állam Novalis szerint «makroanthropos»: «az állam olyan személy, mint az egyén»; nem «gyár», mint Nagy Frigyes állama, nem merev mechanizmus, hanem «mozgékony organizmus, mint a család». Novalis államtudománya már 1799-ben (Die Christenheit oder Europa) úgy akarja formálni a társadalom lelkét, hogy ez mélyen átérezze az állam szükségességét: a Bedürfnis zum Staat-ban megy végbe az egyén legnagyobb fokú kiteljesedése. «Ami az ember önmagának, az az állam az embernek.» Kora legfőbb politikai követelményének tartja a pozitív állami érzületet. Minél műveltebb az ember, annál inkább az állam szerves tagja. A romantika esztétikai ihlete tör elő Noválisból, amikor az állami érzületre való esztétikai nevelést minősíti a király főfeladatának: a «poétikus államban» a király a tudomány és a művészet letéteményese. A romantikusok mélyen érzik a társadalomnak, az államnak és a tudománynak szoros összefüggését: a jogállam mellett ők fogalmazzák meg először a kultúrállam eszméjét. Mivel az állam az egész embert átöleli, Müller A. az állam legfőbb feladatának tartja «a tudománynak és művészetnek, s ezek szent eszméinek a komoly politikai élettel való egyesítését». Ez biztosítja «az állam és a társadalom békéjét» a felvilágosodással szemben, amelynek tudománya az állam, s a társadalom alapjait alámosta. Az egyes tudományok akkor lesznek «érettek és nagyok, ha virágaik és gyümölcseik az egész közösség életének, vagyis az államnak javára szolgálnak». Müllernek ez a gondolata hangzik tovább Fichtének a német nemzethez intézett beszédeiben.

A felvilágosodásnak az egyetemes emberiségért rajongó légnemű kozmopolitizmusa helyébe lépteti a romantika a meleg nacionalizmus eszméjét, amibe ismét a korabeli társadalmi lélek ösztönös reakcióját szemlélhetjük a forradalom és Európa nemzeteinek Napóleontól való leigázása ellen. A romantikának jelentékeny része van a maga korában a nemzeti öntudat és szellem felébresztésében, a nemzeti nyelv s történet, népi erkölcsök és szokások, a népélet, népköltészet és népművészet tanulmányozásában. Mert a romantika szemében az egyes ember életét formáló közösség nem az általános emberi társadalom, amelynek vértelen és sápadt eszméjét a felvilágosodás észből megszerkesztette, hanem a nemzetnek, a népnek konkrét közössége, amelyet a közös történeti sorsnak tudata, a közös nyelv és szokások kapcsolnak egybe. Nem a világállam és a világpolgárság, hanem a nemzeti állam s a polgárok nemzeti érzülete a romantika politikai eszménye. A történet célját nem abban látja a romantika, hogy a nemzeti kultúrák egybeolvadjanak, közös nevezőre jussanak, uniformizálódjanak, hanem abban, hogy valamennyi nemzet bontakoztassa ki a benne szunnyadó sajátszerű erőket, a kultúra spektrumába mindegyik nép vigye bele a maga külön színét. Minden nemzet létjoga és történeti méltósága éppen abban áll, hogy sajátszerűen kifejleszti a maga kultúráját. Ezzel szolgálja egyben legjobban az egész emberi nemnek történeti feladatát is.

A romantika először hangsúlyozza minden egyes nemzet és államszemélyiség egyszeriségét, a többitől elütő, sajátszerű voltát, és ennek a fejlődésben való történeti jelentőségét. A romantika munkálja ki a nemzeti államélet első elméletét. Ebbe a romantika, amelynek igen finom szenzáriuma van a nemzeti államfejlődés irracionális erőinek és dinamikájának irányában, beleszövi a történeti folytonosság eszméjét, s a múlt áhítatos tiszteletének kötelező érzését, mindazt meg kell őszintén becsülni, s mindazon kegyelettel kell csüngeni, amit az ősök örökségképen ránk hagytak. Ebben rejlik minden nemzet nemesi rendjének igazi jelentősége: ők a történeti folytonosság őrei, a nemzeti múlt tiszteletének ébrentartói. A romantika látja meg öntudatosan először a történeti műveltségnek a nemzeti életben játszott nagy szerepét: a történeti műveltséget azonosítja a politikai műveltséggel, sőt minden valódi műveltség alapjának minősíti.

A romantikának három alapgondolata: a vallás, a közösség és a történet eszméje magasabb rendű egységben egyesül a rendileg tagolt állam politikai eszményében. Mivel a romantika a vallásban látja a társas közösség életének szilárd alapját, természetes, hogy azt az államrendet avatja ideális állammá, amely a történet folyamán a középkorban valósult meg. Ekkor az állam a vallástól irányítva valóban társas organizmus volt. A felvilágosodásnak a volonté générale-on nyugvó kvantitatív demokráciája helyett mind a francia, mind a német romantikus politikai gondolkodók a középkori rendi alkotmány visszaállítását követelik. s ezt a történelem természetes tanulságának minősítik. Novalis, aki a romantikus államelmélet úttörője, a középkornak keresztény univerzalizmusában pillantja meg az állami és társadalmi rendnek igazi formáját, s a történeti fejlődés helyes alapját, amelyet a francia forradalom, «a társadalmi pubertásnak ez a válsága», törekedett megingatni. A középkori államnak rajongó eszményítése egy időre szinte divattá válik a romantikus történetírásban és szépirodalomban.

A romantikának történeti elve benyomul az egyes tudományágakba, ezeket rövid idő alatt egészen átformálja. Ez is arra utal, hogy a historizmus a felvilágosodásnak a forradalomban végződő vérvörös alkonyata után valóban a társadalom lelkéből, a nemzeti érzés erejéből fakad. Most a társadalom és tudomány a romantika történeti szemléletében talál egymásra. A társadalom új jogi felfogása a történeti jogi iskolában találja meg tudományos formulázását. A jognak történeti felfogása is visszahatás a racionalizmus a priori természetjogi elméletére. A jognak végső alapját a romantika nem az észben, hanem a történetben látja, amely minden egyes korszakban éppen e kornak megfelelő jogot fejleszti ki, s ezért a minden időre és helyre érvényes törvény és kodifikáció, amelyet a felvilágosodás hirdetett, merőben az ész fikciója. A jognak forrása maga a népélet, ezért van a jogrendszernek erős nemzeti különbsége és sajátszerű színezete. A történeti jogi iskola tehát elsősorban a népeknek a történeti fejlődés folyamán keletkezett közösségi formáit kutatja, amelyek a jognak tulajdonképpeni teremtői és letéteményesei. A jogi élet valamely nép életének egyik ágazata, amely immanens szükségképiséggel a nép múltjának elemeiből fejlődik, tehát elválaszthatatlan a nép történeti szemléletétől. A jog eredetileg a nép szokásjogában jelentkezik, s ezt a jogrendet fejleszti tovább a gyakorlat, a törvényhozás és a tudomány. A jog tehát a csendesen munkáló «népszellem» alkotása. A romantikában jelentkezik először a «népszellem», mint teremtő jogelv. Sohasem érti meg egy-egy nemzet jogát az, aki a történeti kutatást mellőzve, csupán az észnek természetjogi okoskodása alapján akarja a jog lényegét megismerni.

Savigny történeti jogi felfogása sugallja Grimm Jakabot a német nemzeti múlt szellemi kincseinek , nyelvének, népköltészetének, jogának és szokásainak tanulmányozására. A napóleoni elnyomástól fölkorbácsolt nemzeti érzés Grimmet ilyen történeti irányú tudományos kutatásokra ihleti. Vizsgálatainak a német társadalomra gyakorolt nagy és felrázó hatása a tanúsága annak, hogy a germán ősmúlt szellemi javainak tudományos feltárása mennyire egybehangzott a korabeli német társadalom lelkével. Tudományos törekvéseinek legfőbb indítéka népének szeretete a romantika szellemében. Elsősorban a germán nyelv múltját kutatja, s megalapítja a nyelvtörténeti iskolát. A nyelvtanban nem a nyelv észszerű szabályozásának feladatát látja, mint a felvilágosodás nyelvtudománya, hanem a nyelv történeti fejlődésének megállapítását. Valamely nép legfőbb egyfűző köteléke nyelvének közössége. «Minden nép, mondja, amely apái nyelvéről lemond, elfajzik.» Ezért a nemzeti nyelv kutatása hazafias kötelesség. Grimm azonban nemcsak a nyelvtudományt helyezi történeti alapra, hanem a germán mitológiát, jogot, mondákat, s egyéb régiségeket is felbúvárolja. Ebben a tudományos kutatásban nagy nemzetnevelő feladat serkenti: a germán szellem, a germán népiség erőire minden oldalról fényt akar deríteni, hogy a német népben a német múlt szeretetét felébressze, s életakaratát a jövőre nézve megerősítse, így teremti meg benne a romantika a népéletet vizsgáló nemzeti tudományt. Ahogyan az újkor a természettudományokat a technika gyakorlati céljainak szolgálatába állítja, akkor a romantika a szellemi tudományokat a néplélek formálásának, a nemzeti pszichotechnikának célzatával fejleszti ki és ápolja, így követeli nálunk is a klasszikusból romantikussá átlényegült Kölcsey a «Nemzeti hagyományok» című tanulmányában (1825) a magyarság ősmúltjának, népi életének, történeti mondáinak, s népköltészetének tanulmányozását , ettől várja az igazi magyar költészet megszületését. Már nem éli meg, amikor Petőfi és Arany géniusza a János vitézben és a Toldiban a magyar népmeséi és népmondai motívumok nyomán újjáteremti költészetünket, a Kisfaludy Társaság pedig ugyanakkor (1844) megkezdi a Magyar Népköltészeti Gyűjtemény kiadását, Ipolyi Arnold pedig a magyar mitológia rekonstruálását.

A romantika megteremti a nemzetgazdaságtan történeti iskoláját is, a nemzet anyagi viszonyainak tervszerű alakítására. A felvilágosodás «klasszikus nemzetgazdaságtanával» szemben, mely a gazdasági önzés szabad erőkifejtésének elvén alapul, a romantika az erkölcsi mozzanatot hangsúlyozza: a népnek nemzedékről nemzedékre áthagyományozott erkölcsi-szellemi erői a gazdasági haladás igazi forrása, nem a csereértékek puszta termelése és szaporítása a gazdaságpolitikai cél, hanem minden gazdaság középpontja és célja az ember. Téves a felvilágosodás gazdaságtudományának az a hite, mintha minden kor és ország számára egyetemesen érvényes gazdasági törvények lennének spekulatív úton megformulázhatók. A gazdaság lényege és természete csakis a történeti fejlődésből érthető, ez pedig a nemzetek sajátszerű lelkiségének megfelelő különbségekre utal. A gazdaság nemcsak a tárgyi javak passzív mozgása, hanem az embereknek, mint akaró és erkölcsi törvényektől irányított személyiségeknek cselekvése is; a nemzetgazdaság figyelmének ki kell terjednie az erkölcsre és a jogra, a puszta egyéni érdeken kívül a közösség érdekére, az állam hatalmi szervezetére is, mint olyan tényezőkre, amelyek a gazdasági életre befolyást gyakorolnak. A történelem eléggé tanúsítja, hogy nem csupán az egyes ember, s ennek egyéni haszna alakítja a gazdasági életet, hanem még inkább a közösség szabályozó ereje és érdeke, főképp az állami közösségé. Meglepő, hogy a romantika tudománya már a XIX. század legelején, amikor a kapitalista liberalizmus nagyobb arányainak csak körvonalai mutatkoznak, mennyire hangsúlyozza az államnak a gazdasági életbe való beavatkozási jogát. Mert a romantika szemében az állam feladata nem merül ki a jogrend biztosításában, hanem kiterjed az egész emberi életre, tehát a kultúrán kívül a gazdasági élet szabályozására is: a romantika szerint a teljes liberális szerződési és ipari szabadság alapvető politikai tévedés és vétek a nemzeti közösség érdeke ellen. A romantikusok úgy, ahogy a politikai, akképp a közgazdasági szervezet eszményi képét is a középkorban találják meg, a céhek testületi-hivatásrendi gazdasági alkotmányában. A romantikusok amint a középkori rendi államnak, akként a középkori gazdasági szervezetnek idealizálását is túlságba viszik. Számos gondolatuk azonban éppen korunkban üli Európa-szerte föltámadását a fasizmus kooperációs szervezetében, a hivatásrendi alkotmányreformokra való különféle formájú törekvésekben.

A tudományok közül nemcsak a jogtudomány, nyelvtudomány és a közgazdaságtan teremtett magának történeti iskolát, hanem a felvilágosodás racionalista államtudománya is államtörténetté alakul át. A többi tudományok is egyelőre levetik szisztematikus köntösüket, s a történeti fejlődés kutatásává formálódnak. A rendszeres esztétika jobbára helyet enged a művészettörténetnek és az irodalomtörténetnek, sőt maga a filozófia is, amely a világnak racionalizált rendszeres elvi képét hivatott megszerkeszteni, a XIX. század közepe felé önmaga történelmévé alakul át: a filozófia egy fél századig kimerül a filozófiatörténetben. Meglepő, hogy a történeti elv a romantikával egy időben hatol be a természetbúvárlatba is: az állatvilág fejlődését Lamarck ekkor változtatja át történeti problémává; ekkor indul meg nagyobb mozgékonysággal a természettudományok többi történeti ága is, így a geológia és a paleontológia.

A romantikának a vallásra, a társas közösségre, az államra s a történeti elvre vonatkozó eszméi rövid idő alatt uralkodóvá váltak, mert az akkori társadalom lelkéből fakadtak, a korviszonyokkal összhangban voltak. A történeti és a nemzeti érzés felkeltése és ápolása mind a tudományban, mind a társadalom életében a felvilágosodás lapos és rideg racionalizmusával szemben általában jelentékeny haladás, s a kultúra színekben való gazdagodása. Azonban az egyoldalú historizmus, mindig csak a múlton csüngés, a történeten való kérődzés, a középkornak túlzó eszményítése, egyetlen korszak intézményeinek abszolút érvényre emelése a történeti tudatot megmerevítette, a jövőnek cselekvő friss formálására való hajlamot és kedvet megbénította, az elmélet a múltba való terméketlen és ábrándozó «visszaszomorkodásra» (a történeti romantikát a tett nevében támadó Széchenyi szava) csábította. A mindig csak a történeti szempontok szerint való tájékozódás, a romantikus ideológia, a mindig bonyolultabbá váló társadalmi, gazdasági és politikai élet természetszerű fejlődési igényeit nem tudta kielégíteni. Már a XIX. század húszas éveiben szakadék támad a romantikus tudomány és a kor életérzése, a merev történeti elv s a társadalom észszerű kielégítést követelő szükségletei között. A romantika eszméinek hullámvonala lefelé görbül, viszont a felvilágosodás racionalizmusának vonala megint emelkedőben van.

*

In Társadalomtudomány, 21. évf., 1. szám (1941), 29-42.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés