A civilizációt számos tényező alkotja. Feltételezi az ember jellegzetes politikai és társadalmi szervezettségét, s a közösségi életet, amely azon alapul; a természet erőinek használatát, s az uralmat felettük; az ember alkalmazkodását az új környezethez, amelyet ő maga teremtett meg; a tudást, a tökéletesedést, a művészetet és a tudományt; és azt, hogy olyan emberek alkossák, akik ezt a körülményes szerkezetet fenn is tudják tartani, és gondoskodni tudnak erre alkalmas utódokról. (Bár ez utóbbit a végén mondom, jelentése mégis igen nagy.) Ez az utolsó helyen említett körülmény a valóságban sarkpontja az egész kérdésnek. Minden sikernek titka, ugyanakkor azonban megmagyarázza azokat a tragikus bukásokat is, amelyek megdöbbentik és elszomorítják a történelem tanulmányozóját. Az ember járása korszakokon keresztül nem volt állandóan haladás, hanem inkább lassú vándorlás. Egyszer büszkén vándorolhatott napsütötte magaslatokon, máskor pedig nyirkos mocsarakon és sötét mélyedéseken vezetett keresztül az útja. Sok törzs tökéletesen elpusztult, míg mások megálltak útközben, s minden jel szerint alkalmatlanok voltak arra, hogy tovább haladjanak előre. Így tengődtek vagy hanyatlásba süllyedtek. A végtelen térség, amelyen az emberiség útja vezetett, tele van elpusztult civilizációk roncsaival, és mindenütt sírkövekkel találkozunk, amelyek az idő előtt elsodort népek útjait jelzik.

Élesen és kíméletlenül vetődik fel ilyenkor a kérdés: miért? Hiszen a civilizáció áldott, jó állapotnak látszik! Viszonylagos védelmet jelent a természet vak és kegyetlen erőivel szemben; véget vet a küzdelemnek, amelyet az embereknek egymással kellett megvívniuk; lehetőséget nyújt a kényelemre, a szabadidőre, s a magasabb képességek kifejlesztésére. Miért kell azt látnunk, hogy ezeket az annyira kívánatos javakat az emberi fajnak annyi ága soha el nem éri, a valóságban nem is törekszik utána? Miért találkozunk egyes törzsekkel, s ez még inkább figyelemre méltó, amelyek elérik ugyan a civilizáció állapotát, de el is vesztik, visszaesnek a barbárságba, sőt a vadságnak még alacsonyabb színvonalára? Az első pillanatban misztikusnak tűnik ez a jelenség, mindazonáltal van rá válasz: ezek a tengődő vagy visszasüllyedő népek egyszerűen nem bírják el a civilizáció terhét. A civilizáció ugyanis éppen annyira teher is, mint amennyire jótétemény. Abban a világmindenségben, ahol élnünk kell, nem lehet ezen csodálkozni: ezt olyan törvények kormányozzák, amelyek szerint semmiből nem lehet valami. A civilizáció ugyanis nem ok, hanem eredmény. Emberi erőkifejtés eredménye. Ez az erőkifejtés viszont az értékesebb csíra-plazma alkotó ösztökéléséből származik. A civilizáció így mélységében a fajtól függ. Különböző népeknél a civilizáció színvonala addig fog emelkedni, ameddig a szóban forgó népben megvan a tehetség az előbbrevitelre, s a képesség az azzal együtt járó viszonylagos teher elbírására. Egyetlen szempillantás az emberiség történelmére tökéletesen megvilágítja, hogy ez a folyamat miként működik.

Amikor a majomember kiemelkedett a teljes állatiasságból, üres volt a keze, de majdnem teljesen üres a feje is. E távoli időpont óta az ember örökké töltögeti mind a kezét, mind a fejét - kezét szerszámokkal, fejét gondolatokkal. A töltögetés azonban igen egyenlőtlenül haladt, mert az emberi faj különböző ágaiban szerfelett különbözött a képesség. Nem tudjuk, egyetlen eredeti törzsből fakadt-e az emberiség minden változata. Amit tudunk, az annyi, hogy az emberi faj korán különböző változatokba osztódott, s ezek élesen különböztek egymástól, mind a külső, mind a szellemi képességek tekintetében. Így differenciálódott, és állandó differenciálódás közben taposta az emberiség azt a hosszú-hosszú utat, amely az állatiasságból a vadságba, a vadságból a barbárságba, s a barbárságból végül a civilizációba vezet. Az üres kezek és fejek lassan kezdtek megtelni. A kezek alkalmasint előbb követ, botot ragadtak, majd bunkót faragtak, végül pedig egyesítették a kettőt. Ugyanezek a kezek nemsokára az állatok bőrét formálják, hogy azzal testük meztelenségét védjék a hideg ellen, tüzet élesztenek melegedésre és eledelük főzésére, agyagot formálnak edényül, vadállatokat szelídítenek meg háziállatokká. A kéz mögött pedig ott állott az agy, amely nemcsak elvégezte ezeket a pusztán anyagias feladatokat, hanem rendre feltalált más, magasabb rendűeket is. Feltalálta a beszédet, sőt a puszta anyagi létezéstől távol eső törvényeket, amikből a társadalmi és politikai szervezetek alapzata alakul ki. Mindez végbement már azalatt, amíg az ember még a teljes vadság állapotában élt. A következő fokozaton - a barbárságban - új felfedezések követik egymást. Ilyen a földmívelés és az ércek olvasztása. Ezzel együtt jár a gondolatok új változatossága - különösen az írás jelentős művészete -, amelyek az emberiséget a civilizáció küszöbéhez vezették. 

Ma már egészen világos, hogy a fejlődésnek e fokán mennyire különbözött már az emberi a korábbi korszak állatias jellegű teremtményeitől. Az ember kiszabadította magát meztelen gyámoltalanságából, és fokozatosan összegyűjtötte a maga védelmére az eszközöknek, a birtoklásoknak és a gondolatoknak egyre növekvő sokaságát. Mindez az életet sokkal szövevényesebbé is tette. Az ilyen élet sokkal nagyobb erőkifejtést, eszességet és jellemet követelt, mint a kezdetleges korszak ösztönös és állati léte. A valóságos civilizáció hajnalhasadása előtt tehát a haladás terhe már rá kezdett nehezedni az egész emberiségre. 

Egyes esetekben még az első könnyű terhek is túlságosan nehezeknek bizonyultak arra, hogy az ember hordozni tudja azokat. Az emberi fajnak nem minden ága érkezett el így a civilizáció küszöbéhez.

[Szerzőnek az emberi faj »alacsonyrendű vad emberekkel«, valamint a »barbárság szintjén rekedt törzsekkel« szembeni degradáló, hosszúra nyúlt megjegyzéseit - az azokkal való egyet nem értés folytán - nem közöljük.]

[...] Hogyan állunk azonban a civilizációval? Az utolsó nyolc- vagy tízezer éven keresztül különböző civilizációk jelentek meg Kelet-Ázsiától Európáig és Észak-Afrikáig. Eleinte csak helyi jelentőségűek voltak - a vadság és barbárság végtelen éjszakájában a világosságnak kicsiny pontjai. Egyúttal elszigeteltek is maradtak. Egyiptomnak, Chaldeának, Indiának és Kínának civilizációi elkülönödetten fejlődtek ki, egymásra alig voltak befolyással. Rendre azonban a civilizációk elterjednek, találkoznak, hatnak egymásra, és összetevődnek. Végül Európában hatalmas civilizációs áramlat indult meg. Ez a klasszikus római és görög civilizációban fejlődött ki előbb, napjaink nyugati civilizációjában pedig megszilárdult.

A civilizáció állapotának az a jellegzetes külsősége, hogy formái kihangsúlyozódnak, már a vadságnak és barbárságnak színvonalán is jelentkezik. A civilizált embernek sokkal nagyobb a biztonsága, több a hatalma, változatosabb az alkalmatossága, a kényelme, a szabadideje, mint a barbárnak vagy a vadnak. Amaz vagyont gyűjt össze az eszközökből, a birtokokból és gondolatokból, amellyel messze felülmúlja a korábbi idők jelentéktelen hordáit; ember alkotta környezetben él, amely szerfelett különbözik a természet állapotától. Ez a folyamat még erősebben kidomborodik a modern nyugati civilizáció állapotában. A nyugati civilizáció bizonyos szempontokból alacsonyabb lehet másnál, hiányzik is belőle a görögnek szépsége, a kínainak tartóssága, a középkornak lelkisége. De dinamikus erőkifejtésében, a természeti erők feletti uralmában és széles körű eredményességében fölülmúl mindent, amit a világ valaha látott.

Az elmúlt század folyamán áttörtük az anyagi haladásnak ősrégi ütemét, s egyenesen átugrottunk az ember csinálta új világba. Csak egyetlen évszázaddal ezelőtt is anyagi téren az ember haladása fokozatos - nagyon fokozatos - fejlődés volt. Változatlanul azokat az eszközöket használta, amelyeket távoli ősök fedeztek fel, legfeljebb szaporította vagy tökéletesítette azokat. Említésre méltó újítást mindössze néhány eszköz jelent, amilyen például a nyomtatás és az iránytű. A természet segédeszközeinek ismeretei sem növekedtek meg túlságosan. A puskapor kivételével az anyagi erőforrások eszközeit ősrégi idők óta alig érintette a fejlődés. Hatalmának legfőbb erőforrása az izom volt, az állati és emberi egyformán (nem számítunk-e ma is lóerőben?). Vitorláit kifeszítette a szélnek, a patakokkal és folyókkal pedig otromba vízkerekeket hajtatott. Ősei azonban már mind csinálták ezeket. Ami a közlekedési eszközöket illeti, ezen a téren még vissza is estek. Az 1800-ik évben nem volt meg az országutaknak az a rendszere, amely fel tudta volna venni a versenyt Caesar hadiútjaival. Nem volt ismeretes a jelzések olyan módszere, amelyet össze lehetett volna hasonlítani a perzsák telegráfiájával. És minden valószínűség szerint nem szelte olyan hajó a tengereket, amelyen túl nem tett volna a föníciai gálya.

Aztán hirtelenül, elképesztően megváltozott minden. A természet rejtett erői, mint valami bűvész varázsvesszejének parancsára, tömegesen kínálni kezdik segítségüket. Gőz, villany, benzin, misztikus sugarak és hullámok egész sokasága oly nagy hatalmat adott az ember kezébe, amilyenről soha még csak nem is álmodott. Ezek az erők azonnal gépekké alakulnak át, ezek pedig megváltoztatják az emberi élet minden formáját. Forradalmasítják mind a termelést, mind a szállítást. A távolság jóformán megszűnt, s az egész föld összezsugorodott az emberi kezek mérőeszközei között. Más szavakkal: az emberiség hirtelenül más, új anyagi világba lépett át, amely nemcsak mértékei szerint, hanem minőségében is mindenben különbözik nagyatyáinak világától. Mindez a fejlődés a modern embert a bizalomnak azzal a szellemével ihlette meg, ami a XIX. század nagyobbik részét jellemezte. Az emberi lelket optimista remény töltötte be, amely [a] dicsőséges jövőben bízott. Kis gondolkodás és kevéske történelmi ismeret pedig gondolkozóba ejthette volna az eszesebb embert. A modern civilizáció nem az első, legfeljebb az utolsó a civilizációk hosszú sorozatában, amelyek előbb dicsőségesen virágoztak, azután pedig - tengődtek, hanyatlottak vagy tökéletesen megsemmisültek. A szétesés alapvető oka pedig mind a belső hanyatlás és a belülről jövő letörés volt, ha eltekintünk néhány kivételes esettől, amikor egyes civilizációkat idegen hódítások irtottak ki.

Ez a történelmi jelenség bőven kínál anyagot a gondolkodáshoz. Valóban, a gondolkodó emberek nagy sokasága nagy figyelemmel foglalkozott ezekkel a tünetekkel. Vajon dicsőséges, modern civilizációnk ugyancsak egyike lesz a művelődés korszakainak, amelyek »Ninive és Trója sorsára jutottak«? Minden jel szerint erre kell felkészülni, ha jószerencséből a miénkről ki nem sül, hogy »a kivétel, amely megerősíti a szabályt«. De mi akkor az a »szabály«, amely minden civilizációt eleve hanyatlásra kárhoztat? Sok elmélet ellenére az ellentétes vélemények senkit sem győztek meg. Egyes gondolkozók kidolgozták »A civilizációnak és hanyatlásának törvényeit«. Ez a végzetes elmélet azt állította: a civilizációknak, éppen úgy, mint az egyéneknek, megvan a maguk ifjúságának, érettségének, öregségének és halálának kora. De mit ölel fel ez a kor? Néhány civilizáció, mint Egyiptomé és Kínáé, évezredeken át tartott, mások csak századokon keresztül, és ismét mások csak rövid néhány nemzedékre terjedtek. Szemmel látható, hogy itt nem lehet semmiféle statikai vonalat megvonni. Az elmélet tehát megbukott. Természetesen újabb elméleteket dolgoztak ki. A civilizációk összeomlásának rovására írták különböző változatokban: a fényűzést, a bűnt, a városi életet, a vallástalanságot és sok más egyebet. De mindezek az elméletek valamiképpen sehogy sem tudták a kutatást kielégíteni. Kétségtelenül ki lehet mutatni, hogy egyes esetekben ezek az okok hozzájárultak a bukáshoz, de általánosságban mégsem tudnak számot adni a különböző civilizációk hanyatlásának jelenségéről.

Az utolsó két évtized folyama alatt azonban az élettani tudomány gyors haladása a világosságnak oly fényszóróját vetítette erre az aggasztó kérdésre, hogy most már szilárd véleményt tudunk formálni e kérdésekről. Véleményt, amely egybehangzik ismert tényekkel, s azzal biztat, hogy meg tudjuk adni a lényegében helyes választ. 

Ez a válasz egyszerű és világos. Végső elemzésében úgy hangzik, hogy a civilizációk mindig annak a népnek képességeitől függenek, amely azokat hordozza. Az eszközök és gondolatok hatalmas összehalmozásai, amelyek a különböző civilizációk alkotásaiban, csillogó képeiben kifejezést kapnak, élő alapokon nyugszanak: azokon a férfiakon és nőkön, akik megalkották és fenntartják azokat. Mindaddig, amíg ezek a férfiak és nők helyt tudnak állani, az alkotás hatalmas műve széles és komoly alapokon emelkedik tovább. De ha az élő alakok feladataik betöltésére alkalmatlanoknak bizonyulnak, a leghatalmasabb civilizáció is süllyed, recseg, és végül zűrzavaros romokba omlik össze.

Minden civilizáció így kizárólag mindig emberi fenntartóinak minőségétől függ. A puszta szám nem jelent semmit. A legtündöklőbb civilizáció, amelyet a világ valaha látott, Athénben született meg - egy kicsike községben, ahol a szabad emberek, a »valódi athéniek« száma talán az ötvenezret sem érte el. Látjuk tehát, hogy általában a civilizációk keletkezéséhez mindenekelőtt magasabb értékű emberanyagra van szükség. A civilizációk tökéletesítéséhez, sőt még csak fenntartásához is múlhatatlanul szükséges pedig, hogy az emberanyagnak ez a magasabb értékűsége megmaradjon. Ez sokkalta kényszerítőbb körülmény, mint azt elképzeljük. Ha átfutunk az emberiség történelmén, látjuk, hogy a magasabb értékű emberanyag inkább kivétel, mint szabály. Már láttuk, hogy az emberiség mily sok fajtája sohasem tudott felemelkedni a vadságnak vagy a barbárságnak színvonalán túl, s viszonylagosan kevés fajta mutatott képességet magasfokú és tartós civilizáció alkotására.

Sőt, a magasabb értékű fajtákon belül is jelentkezik hasonló differenciálódás. Amikor »magasabb értékű fajtákról« beszélünk, nem azt értjük, hogy e fajtának minden egyede ugyanazon a szellemi színvonalon áll. Az átlagos színvonal mindenesetre magasabb itt, mint kevésbé értékes fajtáknál. A statisztikai értékelés arra az ennél jelentőségteljesebb tényre mutat rá, hogy a magasabb értékű fajták soraiban viszonylagosan nagyobb számban találunk igen magas értékű egyéneket, akiket szokatlan alkotóerő, képesség, tehetség vagy lángeszűség jellemez. Az elit ez, amely emeli a fajtát, és előreviszi a haladás útján. Itt ismét látjuk a minőségnek felülmúlhatatlan jelentőségét. Soha semmiféle társadalomban nem volt nagy a valóban magasértékű emberek arányszáma - a valóságban ez a szám statisztikai szempontból mindig jelentéktelen volt. Befolyásuk azonban kiszámíthatatlanul nagy. Athén nem állott Platónokból és Xenophonokból. Bőven voltak ott is ostobák, gazok és bolondok, amit Arisztophanész szatírái élénken mutatnak. Mégis ennek a felső rétegnek alkotóereje font Athén emléke körül glóriát, és csak akkor, amikor az athéni fajta nem szült magasértékű embereket, süllyedt vissza Athén a jelentéktelenségbe.

Látjuk, hogy így a civilizáció teljesen a minőségen múlik, a minőség viszont az átörökléstől függ. A környezet mindent előcsalhat, ami csak benne van az emberben, az átöröklés azonban előre meghatározza, hogy mit lehet belőle kihozni. Most már aztán kezdjük meglátni az olyan eszmék csalárdságát, amilyen »A civilizáció és hanyatlás törvénye«. A civilizációk életének és halálának nincsen meg az a kifejlődött köre, mint az élő szervezeteknek. Ha magas típusú fajták megszülik a magasértékű egyedeknek aránylagos számát, civilizációnk halhatatlanná lehet. 

De akkor miért nem történt ez meg soha? Nem történt meg főleg három romboló (destruktív) hajlam miatt, amelyek előbb vagy utóbb, de mindig hanyatlásba és összeomlásba vitték a civilizációkat. Ez a három hajlandóság: (1) hajlandóság a szerkezet túlterhelésére, (2) hajlandóság az élettani visszaesésre, (3) hajlandóság az atavisztikus lázadásra. A nemezisnek ez a három sötét árnya nyomon kíséri sokat ígérő népek lépéseit is. Jelentőségét érdemes egymás után fontolóra venni. Említettük, hogy a civilizációk, amint haladnak, úgy válnak egyre összetettebbekké. Az egymásra következő nemzedékek kidolgozzák az elmúltnak társadalmi környezetét, azokat új adatokkal egészítik ki, s átnyújtják a következőnek, amely természetesen megismétli ezt a folyamatot. A társadalmi ismeretek elágazásának ez a képessége mind anyagi, mind szellemi téren a fő tulajdonságok egyike, amelyek az embert az állattól élesen megkülönböztetik. A valóságban szerencsésen nevezték ezt el »társadalmi átöröklésnek«, mert a »társadalmi átöröklés« következtében minden emberi nemzedék magasabb környezeti szinten indulhat el, s nem kényszerül arra, hogy ösztönétől és tapasztalatától függjön, mint az állatok. A társadalmi átöröklés alkotja az alapját mindazoknak az elméleteknek, melyek szerint az emberi haladásban a környezet a fő tényező, a valóságos (vagyis az élettani) átöröklés pedig kisebb jelentőségű, vagy éppen elhanyagolható tényezővé süllyed.

Ezek a »környezettani« bizonyítékok azonban megfeledkeznek bizonyos lényeges tényről, ami lerontja következtetéseiket. Ez a tény, hogy míg az átöröklött képességek beleszövődtek az egyes emberbe, azokat minden tevékenység nélkül kapja meg, addig a társadalmi ismereteket csak erre irányzott erőkifejtés útján tudja megszerezni. Hogy milyen nagyra nőhet ez az erőkifejtés, könnyen látható abból a hosszú évekre terjedő megfeszített szellemi munkából, amire a modern ifjúságnak szüksége van, hogy megszerezze mindazt a tudományt, amelyet előttük más nemzedékek már megszereztek. Az ősrégi mondás, hogy »a tudáshoz nem vezet királyi út«, legjobban jellemzi a kemény tényt, hogy minden következő nemzedéknek ugyanazt a tövises utat kell végigtaposnia, ha a múltban megszerzett ismereteket fenn akarja tartani. Természetes, hogy minél jobban szaporodnak az ismeretek, annál hosszabb és annál meredekebb lesz ez az út. Felvetődik tehát a kérdés: nem érkezhetik-e el az az időpont, amikor az ifjú vándor már képtelen lesz arra, hogy megmássza a magaslatot; amikor a megkívánt erőkifejtés meg fogja már haladni erejét.

De éppen ez az, ami a múltban számtalanszor megtörtént. Megtörtént az egyének tömegeivel minden nap. Ha eléggé széles területen történik meg, az egész közösség társadalmi visszaesésével állunk szemben, amelyet »a civilizáció hanyatlásának« szoktunk nevezni. A »civilizáció hanyatlása« azt jelenti, hogy a társadalmi környezet túlszaladt az átöröklött képességeken. A hanyatlásnak ez a formája a történelem során sokszor előfordult, és arra mutat: minden fejlett társadalomban a civilizáció súlyos, összetett, túlfeszített szerkezete hajlamos arra, hogy az élő alakokat túlterhelje.

Miért van azonban a magasfokú civilizációkban hajlamosság arra, hogy összetettsége (s ennélfogva terhe) félelmetes gyorsasággal növekedhetik, és elérheti az elképzelhetetlenség határát, holott ugyanakkor emberi hordozóinak képessége voltaképpen állandó marad, vagy éppen ellenkezőleg, hanyatlik?

Ezt a kijózanító igazságot a legújabb időkig elhomályosította az a szélesen elterjedt hit (először Lamarck francia tudós állította fel körülbelül egy évszázaddal ezelőtt), hogy a szerzett tulajdonságok átörökíthetők. Más szavakkal: hogy az egyik nemzedék életében szerzett ismereteit a tényleges átörökítés útján át tudja származtatni a rá következőkre. Lamarck elmélete ábrándos reményeket keltett. A házasságot tervező fiatalembereket arra csábította, hogy kezdjenek el »magasan gondolkodni«, és így igyekezzenek maguknak okos fiakat szerezni. Ugyanakkor pedig az anyajelölteket terhességük hónapjai alatt klasszikusok olvasására inspirálták, mert abban bíztak, hogy így gyermekeik kifejlett ízléssel jönnek a világra, és tudni fogják, hogy mi a jó költészet. Ez a szeretetreméltó elmélet azonban szertefoszlott, s ma már az összes élettantudósok megegyeznek abban, hogy szerzett tulajdonságokat nem lehet átörökíteni.

A bizonyítékok nagy sokasága igazolja, hogy legalábbis a történelmi kor egész ideje alatt az emberiség nem tett faji haladást sem a testi erő, sem az észbeli képesség szempontjából. Az ókor csontvázmaradványai világosan mutatják, hogy embereinek a miénkkel teljesen egyenlő testük és agyuk volt. Ezt az anatómiai tapasztalatot mindenben megerősíti a történelem ismerete. A legrégibb civilizált népek, amelyekről tudunk, olyan kezdeményező képességekkel és képzelőerővel rendelkeztek, amelyek a miénkkel mindenképpen kiállják az összehasonlítást. De a velük született képességeket semmiképpen sem mondhatjuk alacsonyabbaknak. Ezek az ókori népek egészen biztosan megszülték nagy embereiknek teljes arányszámát. Nem tudunk nagyobb filozófust felmutatni, mint Platónt vagy Arisztotelészt, nagyobb tudóst, mint amilyen Arkhimédész vagy Ptolemaiosz volt, nagyobb hadvezért, mint Caesart vagy Nagy Sándort, nagyobb költőt, mint Homéroszt vagy Hésziodoszt, nagyobb lelki vezért, mint Buddhát vagy Jézust. Azok a népek, amelyek ily halhatatlan egyéniségeket szültek, egészen biztosan nem állanak alattunk az élettani fokok létráján. 

De ha ez így van, ha még a legkimagaslóbb emberi fajták sem tettek észrevehető élettani haladást a legutóbbi tízezer évben, mit jelent akkor ez? Azt jelenti, hogy a civilizációnak hatalmas, évezredek alatt kialakult szerkezete hasonlóképpen emberi alapokon készült. Ezeknek az embereknek az a sors jutott osztályrészül, hogy mindvégig erejüket meghaladó terheket kellett hordozniuk. A civilizáció csillogása ugyanis annyira elvakított minket a dolgok belső igazságának terén, hogy hosszú időn át azt hittük: ahogyan a civilizáció halad, úgy nő azoknak az embereknek minősége is, amelyek építenek rajta. Más szavakkal: mi azt képzeltük, javuló fajt látunk magunk előtt, holott mindaz, amit a valóságban látunk, csak annyi volt, hogy ez a faj javult körülmények között tudta kifejezni önmagát.

Veszedelmes káprázat ez! Különösen, ha velünk történik, akiknek civilizációja a legösszetettebb mindazok között, amelyeket a világ valaha látott, terhe pedig éppen ezért ugyancsak a legnehezebb mindazok között, amelyet valaha hordott. Ha letűnt civilizációk terhük alá temették az embereket, mi történik majd a mi civilizációnkkal és mivelünk?

Elemzésünk megmutatta, hogy a civilizációk hajlamosak a szerkezeti túlterhelésre. Ennek oka egyfelől sajátjuknak növekvő összetettsége, másfelől pedig idegen civilizációknak hatása, amelyet sajátjukra kifejtenek. Ez a két tényező olyan feszültséget és nyomást idéz elő, ami eddig ismeretlen és váratlan volt. Ha csak ennyi volna a veszedelem, amely civilizációnkat fenyegeti, már így is elég komoly lenne. A probléma azonban összetettebb. Már fentebb jeleztük, hogy más romboló hajlandóságok is vannak. Vegyük szemügyre most a második ilyen hajlamot: az élettani visszaesést!

Eddig a civilizációt főleg szerkezeti oldaláról szemléltük. Mérlegeltük azt a nyomást, melyet az emberi alapokra kifejt, s ezeket az alapokat egyelőre úgy kezeltük, mint meghatározott mennyiségeket. A problémának azonban ez csak az egyik része, mert a civilizáció nemcsak erőműtani hatást gyakorol élő hordozóira, hanem a legmélyebb jelentőségű élettani befolyást is. Szerencsétlenségre ezek az élettani befolyások főként romboló természetűek. Könyörtelen igazság az, hogy minden civilizációban romboló hajlamok lakoznak. Meg tudják rontani emberi hordozóinak velük született képességeit, fel tudnak emészteni erős törzseket, s meg tudják semmisíteni éppen azokat a faji értékeket, amelyek legelőbb tették alkalmassá a népet arra, hogy civilizáló feladatra vállalkozzék.

Lássuk, miként történik ez!

Figyeljük meg mindenekelőtt az ember állapotát a civilizálódás kezdete előtt. Az emberi fajták, életük történetének távlatában mélyenjáró differenciálódásokon mentek keresztül. Tízezer éves porladozó csontjaik mutatják, hogy az emberiség már akkor különböző fajokra oszlott, ezek pedig jellegzetesen különböztek egymástól nemcsak testi alakulatban, hanem agyuk képessége, s ennek következtében eszességük dolgában is. Valószínű, hogy ez a differenciálódás korán megkezdődött, és gyorsan haladt. Az élettan ugyanis arra tanít minket, hogy a fajok idomíthatók, amíg újak, fokozatosan elvesztik azonban ezt az idomuló képességet, amikor idővel fejlődésük megállapodik.

Bármily mértékben haladt is azonban ez az elkülönítés, rengeteg időn keresztül folyamatban volt. Nemcsak különféle fajták között munkálkodik, hanem az egyes fajtákon belül is. Így aztán mindegyik fajta oda jutott, hogy számtalan tulajdonságot egyesít, ezek pedig egymástól jelentősen eltérnek mind testi, mind szellemi képességek szempontjából.

E tulajdonságok sorsa nem a szerencsétől függött, hanem attól a felettébb gyakorlati kérdéstől, vajon életben tudnak-e maradni, vagy sem. Mivelhogy pedig az ember akkor »természeti állapotában« élt, az olyan tulajdonságok, amilyen a testi erő, az eszesség és az életrevalóság, feltétlenül szükségesek voltak az élethez, míg a testi gyengeség, az ostobaság és a degeneráltság gyorsan a halálhoz vezetett. Így tehát azok az egyedek, akiket az előbbi tulajdonságok jellemeztek, fennmaradtak és szabadon szaporodtak, míg azok, akik az utóbbi tulajdonságokban bővelkedtek, gyakrabban pusztultak el, és kevesebb utódot hagytak maguk után. A természet tehát rákényszerítette az emberre az egyedileg kegyetlen, a faj szempontjából azonban jótékony akaratát: kiküszöbölte a gyengét, fenntartotta és szaporította az erőset. Az emberi differenciálódásnak kétségtelenül legfeltűnőbb bizonyítéka, hogy a különböző fajták között oly nagy különbségek mutatkoznak. Az oka az, hogy hosszú és következetes kiválogató folyamaton estek keresztül.

Bármilyen differenciálódott emberiség maradt is fenn, végül a legtehetségesebb fajták kezdtek el civilizációt építeni. Ezzel a civilizáció mélységes változásokat hozott létre, s ezek között a legjelentősebb éppen az volt, hogy az életben maradás szempontjából a kiválasztás folyamata módosult. Amíg az ember vad, sőt amíg barbárt állapotban élt, a természet akadálytalanul folytatta az ősrégi tervszerűség törvényei szerint a kiválogatást: kizárta a gyengét, és fenntartotta az erőset. A civilizáció azonban azt jelentette, hogy a »természetes kiválogatás« szerepét a »társadalmi« kiválogatás vette át. A természetes helyébe tehát nagyrészt mesterségs módszer lépett. Ez mindenekelőtt sok gyenge, ostoba és degenerált embernek lehetőséget nyújtott arra, hogy éljenek és utódjaik legyenek. Ezek pedig biztosan elpusztultak volna az emberi életnek akár természeti, akár vad vagy barbár szintjén. A társadalmi kiválogatásnak hatása az erős szempontjából szövevényesebb volt, de éppen olyan jelentős. Az erős ugyanis még sokkal biztosabban fennmaradt, mint azelőtt. De ugyanakkor megerősödött benne az a hajlam, hogy kevesebb gyermeke legyen.

Az értékesebbek e csökkenő termékenységének oka az volt, hogy a civilizáció ezekre sokféle új felelősséget hárított. A régi, egyszerű életfeltételek között kevés és egyszerű eszköz szolgált arra, hogy az ember önmagát ki tudja fejezni. A legfontosabbat a kívánatos élettársban, s az izmos ivadékban látta. A vadak és barbárok között az élet eredményességéhez értékes nők és sok gyermek tartozik. Eredményesek azok a férfiak, akikben sok a testi erő, az életrevalóság és a kezdeményező eszesség. Mindezek nemcsak egyszerű viszonyok között jelentenek lényeges kellékeket a tartós életben maradás szempontjából, de éppen olyan lényeges kellékei annak is, hogy a civilizáció épüljön és fennmaradjon. Amikor tehát a népek elérnek a civilizáció kezdetéhez, életfeltételeik csúcspontján vannak. Mert a természetes kiválogatás korokon keresztül szaporította a felsőbbrendű törzseket, és kizárta az alsóbbrendűeket. Ilyen magas élettani szintre jutottak el azok a kiválasztódott fajták, amelyek elérték a civilizáció síkját. Amint azonban az élet haladt, a helyzet megváltozott. Az eredményesek és értékesek, akik a haladás előcsapatját alkották, az új befolyások sokasága alatt ugyancsak elcsábultak, és különböző befolyások alá kerültek. Hatalom, vagyon, fényűzés, szabadidő, művészet, tudomány, tanulás, kormányzás - ezek és sok más hasonló jelenség egyre szövevényesebbé tették az életet. Helyesen-e vagy helytelenül, de a kísérleteknek vagy felelősségeknek egyaránt közös vonása: arra hajlanak, hogy az emberi energiát a faji céloktól az egyéni és társadalmi célok felé fordítsák. 

Ez az elterelt energia főleg a felsőbbrendű törzsekből folyt a nép tömegei közé. Az értékesre, aki egyúttal eredményes is, helyezi a civilizáció egyfelől a legmagasabb jutalmat, másfelől pedig a legnehezebb terhet. Kihatásai az egyed szempontjából mindenesetre szembeszöknek. Hatalmasan ösztönzi őket, s működésbe hozza átöröklött erőforrásaikat. A siker tüzétől hajtottan előreviszi mind magát, mind civilizációját. De éppen ez a tűz az, amelyen fajilag felemésztődhetik. Egyéni és társadalmi ügyekben elmélyedt, a faji feladatokat pedig elhanyagolja. Késő házasság, kevesebb gyermek és nőtlenség hozzájárulnak ahhoz, hogy az eredményesek sorai egyre keskenyedjenek, a felsőbbrendű törzsek száma pedig fogyjon, s így fokozatosan elszegényedjék a faj.

Miközben ugyanis a felsőbbrendűek száma egyre fogyott, az alsóbbrendűeké szükségszerűen növekedett. Miután a természeti kiválogatás nem végezte már el könyörtelenül a gyomlálás műveletét, az alsóbbrendű ember életben maradt, és szaporodott.

Itt jelentkezik tehát az, aminek nem lett volna szabad bekövetkeznie. Ahelyett, hogy salakjában pusztulna, koronájában pedig növekednék, a civilizált társadalom koronájában pusztul és salakjában növekszik. E kettős folyamatnak végső eredménye éppen olyan szerencsétlen, mint amilyen kikerülhetetlen. A fajta, minekutána értékesebb elemei megfogyatkoznak, ő maga pedig megtelik ostobákkal és degeneráltakkal, nem tudja többé fenntartani civilizációját. Ha az emberi alapok felső rétegei elhervadtak, a civilizáció vagy alacsonyabb szintre süllyedt, vagy tökéletesen romba dőlt. A fajta visszaesett, »hátrafelé haladt«, s a civilizáció követte ugyanezt az utat.

Ez a folyamat hervasztotta el a letűnt civilizációkat. A hatást, amit a mi civilizációnkra áraszt, és a veszélyt, amely bennünket fenyeget, a következő fejezetben tárgyaljuk. Megjegyezzük azonban már itt az alábbi szempontot: a faji elszegényedésnek helyrehozhatatlanságát. Ha a fajtákat egyszer valami teljesen megfosztja felsőbb rétegeitől, az folytonosan visszasüllyed a középszerűségbe, és soha többé nem tud semmiféle civilizációt teremteni, sem pedig magas civilizációkat fenntartani. Testileg a fajta tovább élhet. Az emberi haladás szerencsétlenségére nagyon gyakran tovább is él, hogy bemocskolja az értékesebb emberfajták ivadékait. De mind észben, mind lélekben kiadta erejét, és soha többé újjá nem éledhet, hacsak nem véletlenségből az élettani megújhodás ismeretlen folyamatai között. Ezt pedig csak olyan ritka jelenségekkel lehet összehasonlítani, mint amikor a puszta meztelen sziklákig lekopasztott hegycsoportok újra lassan erősödni kezdenek.

A civilizáció valójában hajlamos arra, hogy belébukjék mind saját növekvő terheibe, mind emberi alapjainak hanyatlásába. Van azonban még egy romboló hajlama, amelyet »atavisztikus lázadásnak« keresztelhetünk. Állapítsuk meg szabatosan, hogy mit jelent ez!

A civilizáció felsőbbrendű értékű törzsektől függ. E törzsek egyedekből állanak, ezek pedig távol vannak az egyenlőségtől; nagyon is különböznek egymástól minőség és képesség dolgában. Az emberi fejlődés egyik végén felsőbbrendű egyedeket látunk, a másikon alsóbbrendűeket. Ezek felfelé vagy lefelé igyekeznek elhelyezkedni a sorban.

Természetes, hogy ezeket a felsőbbrendűeket, alsóbbrendűeket és közbeesőket nem választja el egymástól határozott vonal. Ellenkezőleg: észrevehetetlenül egymásba árnyalódnak, s az osztályok között  sorozódnak olyan határközi egyedek, akiket nehéz pontosan osztályozni. Mindamellett ezek az osztályok megvannak, éppen úgy, mint ahogy nap van és éj. Hajnalban vagy szürkületkor nem ragadhatunk ki egyetlen percet azzal, »ez a nappal, s a következő perc már éjszaka lesz«. Mégis a nappal és az éjjel kimagasló jelentőségű tények, és mi ennek megfelelően osszuk be az órákat a világosságnak és a sötétségnek csoportjába. Kissé önkényesen ugyan, de lényegében a valósághoz hűen.

Az emberi fajtákkal kapcsolatosan megemlítettük, hogy a haladást elsősorban a felsőbbrendűeknek köszönhetjük. Ezek azok, akik a civilizációt megteremtik és fenntartják. Ami a közbensők tömegét illeti, ezek elfogadják az alkotó áttörők eredményeit. Magatartásuk tehát elfogadható, ez a képességük pedig arra vezethető vissza, hogy legnagyobb részük elég közel van a felsőbbrendűekhez, ezért tehát megértik és elsajátítják mindazt, amit a felsőbbrendűek alkotni tudnak.

Hogy állunk azonban az alsóbbrendűekkel? Viselkedésüket eddig még nem elemeztük. Láttuk, hogy civilizációk teremtésére vagy fenntartására képtelenek. És így a haladást akadályozzák. Az alsóbbrendűek azonban nemcsak puszta negatív tényezők a civilizált életben.

Egyúttal pozitívak is - felforgató és romboló értelemben. Az alsóbbrendű elemek ösztönszerűleg vagy tudatosan ellenségei a civilizációnak. Nem véletlenségből, hanem mert többé-kevésbé civilizálhatatlanok. Meg kell jegyeznünk, hogy a társadalmak szintje sohasem esik egybe emberi egyedeinek szintjével. Ez a szint olyan kiegyezésféle - alkotóerőinek kiegyenlítője. Éppen ebből a tényből következik, hogy az egyedeknek különbözően kell elhelyezkedniük. Ez így is történik. A felsőbbrendű egyének felette állanak a társadalom szintjének. Néha messze felette, s ezért mondják egyes emberekről, hogy »megelőzte a korát«. De mit mondjunk azokról, akik »koruk mögött maradnak«? Ezek mindig sokan vannak, és minél magasabb a civilizáció, annál több az ilyen.

Az igazság az, hogy amint a civilizáció halad előre, úgy hagyja hátra maga mögött az emberek sokaságát, akiknek nincs meg a képességük ahhoz, hogy lépést tartsanak. Ezek a lemaradók mindenesetre nagyon különböznek egymástól. Egyesek velük született tulajdonságuknál fogva vadak és barbárok. Emberek, akik nem tudnak beleilleszkedni semmiféle civilizációba, és olyanok, akik nekiindulnak ugyan, de következetesen visszaesnek. Ezek nem »degeneráltak«, akiket olyan társadalmi környezetbe hoztak át, ahová nem tartoznak. Élesen meg kell őket különböztetni a valóságos degeneráltaktól: az imbecilistől, a gyengeelméjűtől, a neurotikustól, az elmebetegtől. [...] A természeti állapot ezeket azonnal kiirtja, míg az emberi társadalom túl gyakran fenntartja őket.

A primitívek és degeneráltak mellett azonban a civilizáció éppen azzal, hogy halad, új tömegeket szorít az alsóbbrendűek közé. Amiként a »primitívek«, akik igen otthonosak lennének a vadságban és a barbárság környezetében, idegeneknek érzik magukat bármiféle civilizációban, éppen úgy sok ember, aki egészen jól meglenne a civilizáció korai korszakában, nem rendelkezik annyi szellemi értelemmel vagy erkölcsi erővel, hogy a magas, összetett civilizációk keményebb követelményeinek megfeleljen. Mindezek között a legfájdalmasabb a »határszélen« lévők sora, akik éppen csak kis híja, hogy nem tudnak megfelelni annak a társadalmi rendnek, amelyet ők is megértenének, ahol azonban sehogy sem tudnak boldogulni. 

Így festenek az alsóbbrendűek sorai, akik alkalmazkodni nem tudnak. Nyomatékosan hangsúlyozom itt újra, hogy az alsóbbrendű (inferior) nem jelent szükségszerűen degeneráltat is. A degeneráltak természetesen az alsóbbrendűek között vannak, de az »inferior« (értéktelen, alsóbbrendű) kifejezés viszonylagos fogalom, és azt jelenti, hogy »alatta« van valaminek. Ebben az esetben tehát azokat a személyeket kell érteni e fogalom alatt, akik a civilizáció szintjén alulmaradnak. Az »inferior« szót gyakran alkalmazták a degenerált szóval egyenlő értelemben. Ebből félreértés és gondolati zavar támadhat, s ezért szükségesnek tartottam, hogy e fogalom kifejezésére új terminus technicust szerkesszek, s ezzel jelöljem meg mindazokat az embereket, akikről most szóltam. Et a terminus technicus az underman, s azt az embert jelenti, aki mértékben »under« (magyarul: alatta) marad annak a színvonalnak, amelyet tőle a társadalmi rend képesség és alkalmazkodás dolgában megkíván. E fogalom megjelölésére ezután ezt a terminus technicust fogom használni.

Az underman nem sok jót vár a civilizációtól, s még kevesebb reményt táplál kilátásai dolgában. Rendesen alig kap tőle többet a szűkös megélhetésnél. Előbb vagy utóbb, de ösztönszerűleg azt érzi: az ő sorsa a mellőzés, mert a civilizáció értékei nem az ő számára vannak. Ugyanaz a civilizáció azonban, amelyik így távol tartja tőle javait, nem habozik, hogy terheket rójon rá. Előbb már kiemeltük, hogy a civilizáció legsúlyosabb terheit a felsőbbrendűek hordozzák. Ez tökéletesen igaz. De éppen olyan igaz az is, hogy viszonylagosan az underman a valóságban könnyebb terheit súlyosabbnak érzi vele született képtelensége következtében. A társadalmi rendnek puszta fegyelme tartja kordában az undermant, keresztezi és fenyíti minden mozdulatában. A vad természetű ember számára a társadalom gyötrelem. Vannak aztán emberek, akiket a veleszületett tulajdonságaik voltaképpen barlanglakókká tesznek: ezek, ha civilizált környezetbe kerülnek, mindig bajban vannak, s a végén rendszerint a börtönbe kerülnek.

Mindez elkerülhetetlennek látszik. Ehhez még hozzájárul, hogy az underman gyakran szenved a jobban elhelyezett emberek tettei alatt, akik gyengeségét és képtelenségét arra használják fel, hogy kizsákmányolják és még mélyebb társadalmi színvonalra nyomják le, mint amilyet egyébként el tudna foglalni.

Az underman tehát boldogtalan. Milyen lesz tehát a viselkedése azzal a civilizációval szemben, melytől oly keveset remélhet? Mi lenne más, mint ösztönszerű szembehelyezkedés és elégedetlenség. Ezek az érzelmek természetesen különböző fokokat mutatnak. Az ostoba és ok nélküli nemtetszésnél kezdődnek, a lobogó gyűlöletnél és a lázadásnál végződnek. Végső elemzésükben ezek a jelenségek nem csupán a társadalmi rend tökéletlensége ellen fordulnak, hanem a valóságban magát a társadalmi rendet támadják. Olyan pont ezt, amit ritkán említenek meg, és még sokkal ritkábban értenek meg. Az egész kérdésnek azonban mégis ez a veleje. Világosan meg kell érteni, hogy az underman alapvető viselkedése ösztönszerű és természetes lázadás a civilizáció ellen. A visszaélések kiküszöbölése csökkentheti a társadalmi elégedetlenségnek feszültségét. Kisebbítheti az elégedetlenek számát, mert társadalmi visszaélések a mélységek felé sodornak sok olyan ember, aki a valóságban nem tartozik oda, embereket, akiket velük született tulajdonságaik alkalmassá tettek volna a társadalmi együttélésre, ha rendes körülmények közé kerülnek. Ha azonban nem vesszük számba e rendellenes eseteket, megmarad az alkalmazkodni nem tudó, az elértéktelenedett emberek hatalmas rétege, amely lényege szerint nem civilizálható, s éppen ezért javíthatatlanul ellenséges érzelmeket táplál a civilizációval szemben. Minden társadalom tehát a saját keblén melengeti a vadaknak és barbároknak hordáit, embereket, akik érettek a lázadásra, és örökké készen állanak arra, hogy kitörjenek és romboljanak. 

Normális időkben alig vesszük észre a zűrzavarnak e sokféle elemét. A civilizáció gépiesen kifejleszti az erős társadalmi ellenőrzést, ez pedig ezeket az elemeket ártalmatlanná teszi. Egyet mindenesetre jegyezzünk meg. A civilizált ember ösztönszerűleg támogatja a saját civilizációját, éppen úgy, ahogyan az underman ösztönszerűleg ellene szegül annak. A társadalom állandó hadseregről (rendőrökről, katonaságról, bírákról, s más rendfenntartó elemekről) gondoskodik, ezek pedig rendszerint fenn tudják tartani a rendet. Az ilyen állandó hadseregnek puszta létezése már eleve visszatartja a társadalomellenes elemeket, hogy tömegcselekményeket kövessenek el. Félelmetes egyedek követnek el súlyos bűntetteket, a társadalom azonban szervei útján összevadássza és kiküszöböli őket a börtönök és [a] halálbüntetés segítségével. 

Az undermant tehát ellenőrzi a társadalom. De ez megmarad, szaporodik, és idejére vár. Ez az idő pedig előbb vagy utóbb elérkezik. Amikor a civilizáció saját terhe alatt, emberi alapjainak hanyatlása következtében tántorogni kezd, amikor a háború, az egyenetlenkedés vagy a szerencsétlenség viharjai rázzák a szerkezetét - a lázadás atavisztikus, hosszú korszakokon át elnyomott erői közös ugrásra kezdenek gyülekezni.

Az ilyen lázadásoknak (figyelemreméltó tény ez!) rendszerint megvan az arra termett vezérük. Ez az, ami oly borzalmassá teszi e forradalmi jelenségeket. Ez a forradalmi vezérkar főleg három jellegzetes típusból kerül ki. A »határesetekből«, a »kitagadottakból« és a »félrevezetett« felsőbbrendű (superior) elemekből. Lássuk ezeket egymás után!

»Határesetnek« az olyan embert nevezzük, amint arról már szólottunk, akiben éppen csak kevés hiányzik még ahhoz, hogy jót műveljen. Láttuk, hogy milyen kemény az ilyenek sorsa, s mily hévvel fordul a maga társadalmi rendje ellen, amelynek mértékét szinte már elérte. Az ilyen ember rendszerint azért nem felel meg, mert valami végzetes fogyatkozása van - jellemhiba, avagy észbeli elferdülés. Egyébként az ilyen ember igen értékes, sőt ragyogó tehetség lehet, aki aztán kézzelfogható eredményekkel szegezhet a társadalom ellen.

Említettük már a »kitagadottat« is, azt az embert, akit természetes tulajdonságai alkalmassá tennének a civilizációs munkára, valami társadalmi igazságtalanság vagy egyéni rossz tett azonban a mélységbe taszította. Születési jogaitól megfosztottan a kitagadott hasonlóan alkalmas arra, hogy a társadalom elkeseredett ellensége legyen. Ezek örömmel sorakoznak be a zűrzavar hadseregébe (ahová egyébként bem tartoznának), és ha kiváló szellemi képességeik vannak, úgy igen veszélyes ellenségek.

Végül itt van még a »félrevezetett felsőbbrendű« (misguided superior) ember. Különös jelenség ez! A természet a civilizáció élcsapatába helyezi, mégis átmegy az ellenséghez. Ez megmagyarázhatatlannak látszik, pedig könnyen magyarázható. Az underman azért lázad, mert a civilizáció annyira megelőzte, a félrevezetett felsőbb ember pedig azért, hogy miért van a civilizáció ennyire hátra. Kétségbeesik a lassú haladáson, megütközik hibáin. Az ilyen felsőbbrendű ember a maga emelkedett szellemét és indítóokait egyszerűen általánosítja az egész emberiség színvonalával, s arról álmodik, hogy rövid idő alatt évezredeket lehet haladni. Ezért csatlakozik a társadalmi lázadás erőihez, és nem tudja megérteni, hogy céljaik mélységesen különböznek még akkor is, ha eszközeik valamennyire hasonlítanak is egymáshoz. Az ilyen félrevezetett felsőbbrendű ember valószínűleg a legszánalmasabb jelenség az emberiség történelmében. Elszánt gonosztevők hízelgik körül, akik sötét terveik jóváhagyását keresik, a forradalmi izgatás kezdődő szakaszában fő alakként őket tolják előtérbe, utóbb azonban a forradalom diadala drámai végüket jelenti. Amikor a barbárság leveti álarcát, megborzadnak, s meg akarják állítani a romboló folyamatot. Hiába! Az underman ráförmed korábbi vezetőjére, és betapossa a sárba.   

A társadalmi forradalom pedig teljes lendületbe jön. Az ilyen felkelések rettenetesek és mélységesek. Ezeket nevezem »atavisztikusnak«. Tökéletesen rájuk illik e név. A múltból táplálkoznak, és az elmúlt alacsonyabb társadalmi síkba lökik vissza az embert. A társadalomnak összetett szerkezetét, amely lassan és fáradságosan szövődött, rongyokká tépik. A társadalmi ellenőrzés eltűnik, a civilizáció pedig meztelenül áll az anarchia támadásainak közepében. A szétesés azonban a valóságban még mélyebbre hatol. Nemcsak a társadalom kerül saját barbárjainak karmai közé, hanem minden egyes ember többé-kevésbé saját alacsonyabb ösztöneinek hatását érzi. Ebben a tekintetben az egyén hasonlít a társadalomhoz. Mindegyikünk belsejében van egy underman, az a primitív állatiasság, ami emberi, sőt ember előtti múltunknak öröksége. Ezt az undermant el lehet temetni lényünknek legmélyebb rejtekébe. De ott marad, és a lélekelemzés tudománya megtanít minket szunnyadó hatalmára. Ez a primitív állatiasság, ami lappangó lehetőségként jelen van még a legnemesebb természetekben is, állandóan uralkodik az alacsony társadalmi rétegeken, így különösen a koldusokon, a bűntetteseken és a degenerált elemeken, akik a civilizáció »belső barbárjait« jelentik. Amikor tehát a társadalom söpredéke kerekedik felül, hasonló folyamat megy végbe az egyes egyénekben, akármelyik társadalmi rétegbe tartoznak is. A közösség mindegyik tagjában külön-külön feltámad a kegyetlen, a vad ember. Az atavisztikus hajlam így gyakorlatilag általános lesz.

Ez magyarázza meg leginkább a forradalmak látszólag misztikus jelenségeit. Ez teszi érthetővé azt a szellemi ragályt, amely minden osztályt megfertőz. Azt a vad örömrivalgást, amellyel a forradalmat eleinte üdvözlik. A módot, ahogyan még jól egyensúlyozott emberek is belevetik magukat az árba, besorozódnak a forradalmi emberek közé, s olyan cselekményeket követnek el, amelyeket később nem csak megmagyarázni nem tudnak, hanem azokra még csak vissza sem emlékeznek. Az atavisztikus elemek általános feltámadása magyarázza meg azt a vad hangulatot, ami a forradalmárokban és ellenforradalmárokban egyaránt megmutatkozik. Bármennyire különböznek is ezekben a »vörösek« és »fehérek«, ugyanarról a vad szellemről tesznek tanúságot, s egyformán követnek el kegyetlenségeket. A társadalom és az emberek egyformán barbarizálódnak.

Idővel azután a forradalmi förgeteg elmúlik. A civilizált népek nem tűrik meg saját barbárjaiknak gonosz uralmát, nem tudják tartósan elviselni. Burke találó szavai szerint a »szemét oligarchiájának« zsarnokságát. Előbb vagy utóbb az undermant újból legyűrik, újra követelik a társadalmi ellenőrzést, és helyreállítják az állandó társadalmi rendet.

Milyen lesz azonban ez a társadalmi rend? Könnyen meglehet, hogy alacsonyabb a réginél. Természetesen kevés olyan forradalom van, amely teljes egészében gonosz. Rombolásai közben elsöpör régi visszaéléseket is. De micsoda áldozatok árán! Nincsen semmiféle folyamat, amely oly drága lenne, mint a forradalom. Mind a társadalmi, mind az emberi veszteségek rendesen rémületesek és gyakran pótolhatatlanok. Az underman rövid idő alatt el szokta végezni a maga dolgát. Nemcsak a civilizációt gyűlöli, hanem a civilizált embereket is. Kitölti tehát romboló dühét az embereken éppen úgy, mint az intézményeken. Kiválasztott céltáblái mindig az értékesebbek. Életfilozófiája a kiegyenlítő »egyenlőség« jegyében áll. Ennek elérését mindig azzal kísérli meg, hogy lenyesi a fejét mindazoknak, akiké jelentékenyen az övé fölé emelkedik. Ennek a »megfordított kiválogatásnak« eredménye a felsőbbrendű egyének oly arányú megfogyatkozása lehet, hogy a fajta tartósan elszegényedik. Nem tudja tehát többé azt a tehetséget és akaraterőt produkálni, ami szükséges lenne ahhoz, hogy helyrehozza a forradalmi összeomlás rombolásait. Az ilyen esetben a civilizáció halálos sebet kapott, s egyre alacsonyabb színvonal felé süllyed.

Ez különösen a magas civilizációkra áll. Minél összetettebb a társadalom, és minél differenciálódottabb a fajta, annál súlyosabban fenyegetik a helyrehozhatatlan szerencsétlenségek. A mi civilizációnk szembeszökő példát mutat erre. Az a rombolás, amit az elmúlt hosszú évek alatt a társadalmi forradalom Oroszországban elvégzett, akármilyen nagy is, mégis elhalványodik amellett, amit hasonló felkelés művelne Nyugat-Európának vagy Amerikának előrehaladottabb társadalmában. Ez nem jelentene rövid, múló pusztulást, hanem majdnem kikerülhetetlenül maga után vonná az örökös hanyatlást. Éppen ezért a következő fejezetekben gondosan megvizsgáljuk ezt a sötét veszedelmet, mely civilizációnkat és fajunk jövőjét fenyegeti.

Itt bevégződik áttekintő bevezetésünk. Vázoltuk az ember felemelkedését az állatiasságból a vadságon és a barbárságon keresztül a civilizált életig. [1] Mérlegeltük sikerének és balvégzetének okait. Vizsgáljuk meg most sokkal részletesebben e nagy tényezőknek szerepét, amit az emberiség haladásában vagy hanyatlásában játszanak, különös tekintettel saját civilizációnk lehetőségeire és veszélyeire.

*

[1] A fajok mozgalmának kitűnő történelmi áttekintését nyújtja: Madison Grant: The Passing of the Great Race (Fourth Revised Edition with Documentary Supplement). New York, 1921.

Horváth Dániel fordítása nyomán átdolgozta Sulyok István

*

In L. Stoddard: Lázadás a civilizáció ellen. Stádium Sajtóvállalat Részvénytársaság, Budapest, é. n. [1944], 3-27.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés