Az előzőkben lefektetett szintétista ideológia kísérlet és kezdeményezés a kibontakozás irányában, bár e sorok írójának meggyőződése és hite, hogy a szintétizmus nemcsak kezdeményezés marad, hanem előbb vagy utóbb feltétlenül, mint új világnézet és politikai eszmerendszer diadalra is jut, és az új Európa ennek jegyében fog berendezkedni.

Azonban egészen bizonyos, hogy sokan lesznek a gondolkodók közül épp úgy, mint a nagy tömeg köréből, akik a szintétizmusnak ezt a jelentőségét, értékét és jövőbeni szerepét kétségbe vonják, és talán úgy látják, hogy ez csak egy erőltetett és minden áron eredetieskedni akaró kísérlet lesz, amely visszhangtalanul szétpattan, mint a buborék. A következőkben tehát előre eloszlatjuk azokat a legfőbb aggodalmakat, feltevéseket és vádakat, amelyekkel - előreláthatólag - a szintétikus ideológiát illetni fogják.

A vádak a következők lesznek: 

1) A szintézis gondolata, vagyis a középút, a mérséklet, az egyensúly gondolata nem lehet eszme, legfeljebb gyakorlati politika. A középút valami olyan langyos, se hideg, se meleg, se ilyen, se olyan kompromisszumos félmegoldás, innen is, onnan is összeválogatott elvek konglomerátuma, amelyből hiányzik a határozottság, az átütő erő és a dinamizmus, ami a tömegek lelkét megfogja. Az emberek csak szélsőséges eszmékért tudnak lelkesedni, csak az fogja meg a fantáziájukat, csak az pezsdíti meg a vérüket, csak az tudja izmaikat cselekvésre indítani. Középmegoldásokért és mérsékletért nem lehet lelkesedni. A középmegoldás, a kompromisszum nem lehet politikai eszme, legfeljebb óvatos és határozatlan, választani nem tudó, ide is, oda is kacsintgató politikusok gyakorlati módszere. Csak átütő erejű és dinamikus gondolattal lehet tömegeket megmozgatni és cselekvésre bírni, új társadalmat és államot felépíteni, új világot teremteni, nem pedig olyan színtelen és erőtlen gondolattal, mint a Szintézis.

Válaszunk erre a vádra a következő:

Az itt felvonultatott érvek szépen hangzó mondatok, csillogó frázisok és hatásos puffogtatások. Csak egy hibájuk van: hogy közönséges hazugságok. Mert:

1. hazug propaganda az, amelyik azt állítja, hogy csak a szélsőséges megoldások az igazi megoldások. Hazugság az, amelyik el akarja hitetni az emberekkel, hogy csak szélsőségekben lehet gondolkodni, hogy az embereknek feltétlenül csak két út között kell határozottan választani: a szélső bal és a szélső jobb között. Mi igenis állítjuk, hogy van egy harmadik út is, és ez nem kibújó út, hanem az igazi és egyetlen megoldás útja.

Nem tudjuk és nem fogjuk soha megérteni, hogy miért kell valakinek vagy lázongó proletárnak, minden rendet, törvényt megvető, minden hagyományt és szabályt felrúgó, minden tekintélyt bemocskoló, kézigránátokkal és rágalmazó röpiratokkal dolgozó szélsőséges anarchista forradalmárnak lenni - vagy miért kell elnyomó, a népet szolgaságban és szegénységben tartó, minden népjogot és népérdeket meggyalázó, csak önző osztály- és uralmi érdekeket tekintő, szűk látókörű, antiszociális reakciós vérszopónak lenni?!

Nem tudjuk és nem is fogjuk soha megérteni, hogy miért csak az jelent igazi megoldást, ha vagy fenntartjuk a korlátlan magántulajdont, és mindenki azt csinálhat [a] tulajdonával, amit akar: eladhatja, elpusztíthatja, földjét parlagon hagyhatja, szóval korlátlanul rendelkezik vele - vagy megszüntetünk minden magántulajdont, és az egyes embereket csak bérlőkké, megbízottakká, alkalmazottakká tesszük a köz vagy az állam szolgálatában?

Nem értjük és nem fogjuk megérteni soha, hogy miért kell egy államban vagy született arisztokratáknak, degenerált grófoknak, feudális hűbéruraknak és önző pénzmágnásoknak uralkodni - vagy pedig a tanulatlan és unintelligens, durva és közönséges csőcseléknek? Nem tudjuk és nem értjük, hogy miért kell vagy minden demagóg és közönséges lázító sajtóterméket, üresfejű, szenzációt hajhászó íróstréberek „leleplező“ szellemi termékeit, mint a szellemi szabadság diadalmas vívmányait terjeszteni engedni.

Nem! Ismételjük és újból hangsúlyozzuk, hogy hazug propaganda az, amely azt hirdeti, hogy csak a radikális és szélsőséges megoldások az igazi megoldások. Ellenkezőleg: a szélsőséges állapot mindig és mindenkor beteg és eltorzult állapot. Vajon az ember akkor egész ember, ha csak a testét ápolja, izmai erősek, szervei jól működnek, alakja jól fejlett - de szellemileg korcs, lelkileg fejletlen, gondolkodó képessége visszafejlődött, ha buta és korlátolt? Vagy akkor igazi és teljes az ember, ha szelleme csillogó, az esze borotvaéles és fantáziája kifogyhatatlan, de teste korcs, degenerált és elpuhult? (Itt nem a zsenikről van szó, mert a zsenik mindig kivételek. De kivétel erősíti a szabályt.) Vajon a társadalom, amely egy nagy emberi szervezet, akkor egészséges és életerős, ha abban vagy a felső osztályok gyakorolnak zsarnokságot az alsó osztályok felett (ez volt a liberalizmus), vagy az alsó osztályok a felső osztályok felett (ez a kommunizmus), vagy az állam mindegyik felett (ez a totális állam)? Miért kellene az embernek választani demokrácia és diktatúra, liberális és totális állam között? Miért ne lehetne harmadik megoldás? Ezekre a kérdésekre válaszoljanak azok, akik szerint csak a szélsőségek, a radikális módszerek jelentenek igazi megoldást. Okolják meg, hogy miért?! 

Itt ismételten leszögezzük: nem a szélsőségek jelentik az igazi megoldásokat. A szélsőséges megoldásoknak mindig és mindenkor két következménye lehet: (1) a szélsőséges eszme az eszme irányában eltorzul, még szélsőségesebbé válik. A szabadság anarchiába, a rend diktatúrába torkollik. Vagy (2) a fizikai törvények alapján, az akció-reakció elvének megfelelően az ellenkező irányban reakciót szül. A szabadság diktatúrába torkollik, a diktatúra pedig anarchiában végződik. Ezt igazolja az egész történelem. Nem a józan és egészséges, mértékletes megoldás jelent félmegoldást, hanem ellenkezőleg: a szélsőséges megoldás. Mert ez mindig csak egyoldalúan jár el, márpedig az élet és az emberi természet egyáltalán nem egyoldalú, hanem nagyonis sokoldalú és bonyolult. A szélsőséges eszme félmegoldás, mert mindig csak az ember természetének egyik oldalára épít, a másikat figyelmen kívül hagyja. Ezzel szemben a szintézis józanul minden szempontot figyelembe vesz. Az igazság sohasem szélsőséges valami; az igazság mindig a középúton, a szintézisben van. És az igazságot diadalra vinni - ez az egyes ember és az egész emberiség feladata.

A vád másik része az, hogy az emberek csak a szélsőséges eszmékért tudnak lelkesedni, a józan és középutas megoldásokért nem. A Szintézis gondolatából hiányzik az átütő erő, a lelkesítő dinamizmus.

Erre a vádra válaszunk a következő:

Kétségtelen, hogy az emberek egy része csak a szenzációs, világot rengető és fellegekben járó, valószínűtlenül nagy eszmékért tud lelkesedni. De az emberek egy részét, méghozzá kisebb részét nem kell összetéveszteni az emberek összességével. Mert igenis az emberek nagy része józan és reális gondolkodású, testileg és lelkileg kiegyensúlyozott, harmonikus természet, aki természeténél fogva nyugalom, rend, béke, egyensúly és harmónia után vágyik, nem pedig vérkorbácsoló izgalmak után. Vagy ha ezen emberek közül is sokan csak a szélsőségekért tudnak lelkesedni, ez nem azért van, mintha a szélsőségekre való hajlam természetükben gyökerezne, hanem csakis azért, mert a propaganda és a helytelen nevelés beléjük szuggerálta. Mert az emberi természet - ezt külön-külön minden fejezetben kimutattuk - a Szintézis, a Harmónia gondolatára van felépítve; test és lélek, ész és szív, értelem és érzelem, képzelet és akarat, születés és halál, erény és bűn, jó és rossz szintézisére. Az ember természeténél fogva nem szélsőségre hajló, hanem szintézisre, egyensúlyra váró, harmóniára törekvő. Vajon az emberi test és lélek öntudatlanul, vagy tudatosan nem arra törekszik-e, hogy az Egyensúly és a Harmónia állapotát valósítsa meg? Vajon nem jó értelemben beszélünk-e lelki és testi egyensúlyról, harmóniáról, és rossz értelemben lelki labilitásról és egyensúlytalanságról? A világon minden, de minden - ember, állat, természet - az Egyensúly és a Harmónia gondolatát szolgálja, effelé törekszik. Egyensúly és Harmónia létesítése - ez minden törekvés, akarás és fejlődés célja. Egyensúly és Harmónia - ez az ember és világ természetes állapota, illetve célja, és ezt éppen a szélsőséges kilengések, a diszharmóniát okozó kicsapongások veszélyeztetik. A szélsőségek és a diszharmónia természetesen mint szükségszerűség szintén hozzátartozik az élethez, megvan a maga hivatása és értelme (az isteni bölcsesség rendjében semmi sem értelmetlen), azonban az élet törvényszerűsége és fejlődési vonala a szélsőségek kiküszöbölésére és az Egyensúly és Harmónia létesítésére törekszik. Egyensúly és Harmónia teremtése - ez az egész emberiség végcélja, csak ezt nem ismeri fel minden ember, mint ahogy nincs olyan igazság, amit minden ember egy időben ismerne fel. Az egyik előbb, a másik utóbb. Akik azonban az igazságot felismerték, azoknak kötelességük azért harcolni, és azt az ellenkező irányzatokkal szemben diadalra vinni. Éppen ezért a harc az élet lényege, mert az emberek - noha csak egy és abszolút igazság van - mégis több igazságot látnak, és ezek az egymással szemben álló igazságok harcra kelnek egymással. Mi is egy igazságot képviselünk: az Egyensúly, a Harmónia, a Szintézis gondolatának igazságát, és azt hirdetjük, hogy egyrészt ezeknek a gondolatoknak megvalósítása az emberi élet célja, és másrészt, hogy ezek a gondolatok az emberi természettel teljesen összhangban vannak. Az emberi természet, mint ahogyan az egész élet, a Szintézis elvére van felépítve, és az embereket csak fel kell szabadítani a hazug propaganda és a helytelen nevelés uralma alól, hogy igazi énjük, igazi természetük juthasson uralomra, mert az ember természeténél fogva nem szélsőségre hajló, hanem szintézisre hajló.

És itt mindjárt rátérhetünk arra a vádra is, hogy a Szintézis gondolatában nincs átütő és lelkesítő erő. Ezt mi a leghatározottabban tagadjuk. Mert ha a liberalizmus és a diktatúra eszméje tudta az embereket lelkesíteni, akkor a Szintézis eszméje is. Mert a liberalizmus az embert Istenné akarta tenni; öncélú korlátokat és féket nem ismerő, csak önmagáért és önmagának élő, minden közösségi érzést, felebaráti szeretetet elfojtó, anyagiasságot és önzést felszabadító, tekintélyekre és hagyományokra fütyülő, istentagadó, vallástalan, gőgös, emberi méltóságában felfuvalkodott, jogok és élvezetek követelésében mértéktelen, szerénységet és szociális érzést nem ismerő, istenné magasztosított emberré. A liberalizmus az embert kiforgatta valójából és természetéből; a felszabadított embert istenné tette. Önmaga bálványává tette, akinek minden szabad, aki köphet Istenre, vallásra, dogmákra, mindenre - mert ő az Ember, a felszabadított, ő a felvilágosult Ember, aki nem ismer el maga fölött semmiféle tekintélyt és urat, aki nem áll többé semmiféle „középkori korlátoltság“, vallási előítélet és szuggerált tévtanok uralma alatt; ő csak saját magát tekinti a maga urának, az ő bálványozott és istenített eszét, amely pótol mindent: hitet, tekintélyt, Istent. Ész lett az Isten, a gyarló és elhomályosult emberi Ész, ez lett az egyetlen tekintély és hatalom. Az embernek nincs szüksége többé Istenre, hitre, és az érzelmek is fölösleges szentimentalizmust jelentenek, hiszen itt van a mindenható Ész, és az boldogít. A liberalizmus az embert kiforgatta valójából és természetéből, mert Istenné akarta magasztosítani, mindenhatóvá akarta tenni a gyarló emberi Észt. Vajon ezért a gondolatért lelkesüljünk? A minden szerénységet és emberiességet meggyalázó hazug önistenítés, önbálványozás gondolatáért?

Azután jött a bolsevizmus, a kommunista zsarnokság. Ez mit tett? Megfojtott minden szabadságot, s ezzel megölte az emberben azt, ami ember, és meghagyta benne azt, ami állat. A bolsevizmus az embereket minden önállóságtól, felelősségtudattól, emberi méltóságtól és emberi jogoktól megfosztott, teljesen az érzelmek drótján rángatott tehetetlen bábokká, gerinctelen nyáj-emberekké, csorda szellemű tömeglénnyé, vagyis állattá aljasította le. Az ész uralma után most elkövetkezett az esztelenség uralma.

A liberalizmus az embert istenné magasztosította, a bolsevizmus pedig állattá aljasította. A szintétizmus az embert emberré akarja tenni. Vissza akarja adni az embernek emberségét, igazi énjét, igazi természetét, melyet elfojtottak és elnyomtak. A szintétizmus a megcsonkított és meggyalázott ember helyébe vissza akarja állítani az egész embert, a meg nem csonkított, meg nem nyirbált, totális embert. A fékevesztett, megbomlott egyensúlyú, elferdült lelkiségű, diszharmonikus ember helyébe vissza akarja állítani a harmonikus, kiegyensúlyozott, teljes embert. Vissza akarja adni az embert önmagának. Vajon ez a gondolat nincsen olyan szép, mint az ember fölistenítésének vagy elállatiasításának gondolata? A liberalizmus az embereket szabaddá, de szegénnyé, a bolsevizmus pedig szegénnyé és szolgává tette. Mi az embereket szabaddá és jómódúvá akarjuk tenni. Ez nincs olyan átütő erejű gondolat, mint a szegénység és szolgaság eszméje? 

Az ágyúk még dörögnek, a bombák zuhognak, a gépfegyverek kattognak, és az emberiség nagy haláltáncának sötét és félelmetes éjszakáján messze vöröslő lángok csapnak fel.

De ez a tűz tisztítótűz. Tisztítótűz, melyben elporlad és elhamvad a salak, a szenny és a piszok; kiég minden, ami rossz, hogy helyet adjon a Tisztaságnak, a Szépségnek, a Jóságnak. Erre a tűzre szükség volt - hogy az emberiség az ostobaság és a bűn fertőjéből a szebb és igazabb élet útjaira térhessen.

Az ágyúk még dörögnek, a halálmadarak vijjognak, de a bombák zuhogásában és a fegyverek csattogásában már megszólal az Ember. Az Ember, aki mindennek szenvedő hőse, az Ember, akiért mindez folyik. Az Ember, aki magára vállalta a szenvedést és a halált, hogy a halál és a pusztulás nyomán új Életet teremtsen. És a vöröslő falvak és fekete halottak felett, a vér és könny sötét éjszakájában már pirkad a hajnal. Már pirkad a Hajnal, derül a látóhatár, és a távoli Jövő halvány körvonalaiban már felrajzolódik a szó, amiért folyik minden harc, minden küzdelem és minden szenvedés: a Harmónia.

De ez a Harmónia nem fog megszületni a háború után sem önmagától, önként, emberi közreműködés nélkül. Ha az emberi Értelem felismert valamilyen igazságot, akkor az emberi Akaratnak ezért az igazságért harcolnia kell. Mi felismertük a Szintézis, az Egyensúly, a Harmónia gondolatainak igazságát, és ezért harcolunk. Vajon ez a gondolat nincs olyan szép és lelkesítő, mint a Szabadság vagy Tekintély egyoldalú eszméi?

De még tovább megyünk. Ha azt mondják, hogy a Szintézis gondolata vérszegény és fantáziátlan gondolat, amely nem tudja megragadni az emberek képzelőerejét, és nem tudja megpezsdíteni vérüket, cselekvésre bírni akaratukat, mert túlságosan józan és konzervatív gondolat, akkor mi azt mondjuk: a Szintézis forradalmi gondolat. Akkor mi meghirdetjük a Szintézis forradalmát.

Ha volt francia forradalom, bolsevista forradalom és fasiszta forradalom - akkor most meg lesz a Szintézis forradalma. Ha a francia forradalom zászlajára írta a Szabadág, az Egyenlőség és a Testvériség hazug és egymásnak ellentmondó jelszavait, ha a totális forradalmak zászlajukra írták a Tekintély, Közösség, Államiság jelszavait, akkor mi zászlónkra írjuk az Emberiesség, Egyensúly, Harmónia jelszavait. A szintétikus forradalom az Emberiesség, az Egyensúly, a Harmónia forradalma!

Az Emberiesség, az Ember forradalma minden ellen, ami nem emberi, és mindenért, ami Emberi. Az Ember forradalma a jólétért és a szabadságért. Az Ember forradalma azért, hogy felszabadítsa igazi énjét, igazi természetét. Az Ember forradalma azért, hogy az ember ember maradhasson.

A szintézis forradalma: az Egyensúly és Harmónia forradalma. Az Egyensúly és a Harmónia forradalma minden egyenetlenség, minden túlzás, minden szélsőség, minden diszharmonikus ellen. Az Egyensúly forradalma a rendért, a békéért, a nyugalomért. Egyéniség és Közösség szintézisének forradalma az Egyén és a Köz túlhajtott kultusza ellen. Az arányosságnak a forradalma az aránytalansággal szemben. A Harmónia, az összhang forradalma minden ellen, ami az emberi életbe diszharmóniát, békétlenséget, nyugtalanságot, elégedetlenséget, lázongást és széthúzást hoz. Vajon ezekért a valóban felemelő, magasztos és nemes gondolatokért nem lehet lelkesedni?

Még egyszer ismételjük: a liberalizmus az embert istenné akarta magasztosítani, a bolsevizmus pedig állattá akarja aljasítani. A szintétizmus azért harcol, hogy az ember ember maradhasson: teljes, egész, integrális ember.

Ezzel tehát leszámoltunk az első váddal, amivel a szintétizmust minden bizonnyal illetni fogják, hogy ti. a szintézis nem átütő erejű és dinamikus gondolat. De lesznek majd olyanok is, akik azt fogják mondani, hogy a szintézis nemcsak nem átütő erejű, de tulajdonképpen nem is új gondolat. Hiszen mérsékelt irányzatok, középpártok, szélsőségek ellen harcoló frontok eddig is voltak. A középút gondolata nem új, hanem régi gyakorlati politikai elv.

Erre a vádra így válaszolunk:

Az ún. középpártok és mérsékelt irányzatok nem azonosak a szintétizmussal. A totális államokban egyáltalán nincsenek középpártok, mert ott csak egy párt van. A liberális államokban lévő ún. középpártoknak viszont nincs önálló ideológiájuk és világnézetük, hanem egyik vagy másik világnézethez tartoznak. A mérsékelt irányzatok, a középpártok sohasem jelentettek világnézeti irányt, hanem csak politikai gyakorlatot. Mert önálló világnézetük és eszmerendszerük nem volt. Baloldali és jobboldali világnézetekről már hallottunk, de a mérsékeltség, a középút világnézetéről még sohasem. És éppen ez volt a baj. A nagy tömegek nem azért lettek a szélsőséges eszmék hívőivé, mintha a józan megoldásokat nem fogadták volna el, hanem azért, mert csak a szélsőségeseknek voltak eszméik, a mérsékelt irányzatoknak nem. Márpedig eszmék ellen csak eszmékkel lehet harcolni. A józan, higgadt, középutas politika pedig jó gyakorlati politika volt, de nem eszme, amelyet más eszmékkel szembe lehet szegezni. Éppen az volt a baj, hogy az ún. középpártok munkája kimerült egy puszta negatívumban: a szélsőségek elleni harcban, de az elvetett eszmék helyébe nem tudott egy olyan pozitív filozófiai gondolatot, egy olyan egészséges gondolatrendszert és valóba átütő erejű eszmét állítani, amit a szélsőséges eszmékkel sikeresen szembe lehetett volna szegezni. A középpártoknak és mérsékelt irányzatoknak nem volt határozott és kialakult világnézeti rendszerük, nem volt egy az egész emberi életre kiterjedő, rendszeresen felépített, központi filozófiai gondolaton felépülő eszmerendszerük. [1] A szintétizmus tehát elsősorban világnézet, eszme, gondolat, és csak másodsorban gyakorlati és politikai cselekvés. A szintétizmus, mint világnézet és eszmerendszer feltétlenül új, de mint politikai és államrendszer is, mert nem volt még állam, amelyet tudatosan a szintétikus elvek alapján kormányoztak volna. Lehet, hogy egyes kormányzatok a valóságban megközelítették a szintétikus politikát, de azt sohasem tudatosan tették világnézeti alapon, hanem csak mint konkrét politikát liberális, konzervatív vagy egyéb világnézeti alapon. A szintétizmusnak éppen abban áll a jelentősége, hogy a baloldali és jobboldali világnézetek után megteremti az Egyensúly, a Közép világnézetét, amely a konzervativizmust és haladást egészséges szintézisben egyesít[i] magában. A mérséklet és egyensúly gondolata nem jelent sem maradiságot, sem középszerűséget. Semmi sem áll tőlünk távolabb, mint a középszerűség, az átlag, a tucatember dicsérete. A középszerűség minőségi-értékelési fogalom. Ha egy ruhára azt mondom, hogy középszerű, az azt jelenti, hogy se túl jó, se túl rossz. Ha egy emberre azt mondom, hogy középszerű, ez azt jelenti, hogy se nem kiváló, se nem hitvány. Ha azonban egy állásfoglalásra azt mondom, hogy az közvetítő, kiegyenlítő, középmegoldás, az nem minőségbeli értékelést jelent. Mert a kiegyenlítő megoldás lehet jó vagy rossz, aszerint, hogy hogyan oldják meg. A kiegyenlítődés fogalma, a középmegoldás gondolata nálunk nem minőségbeli értékelést, hanem állásfoglalást jelent. Ha én a között a két lehetőség közt, hogy minden pénzt összekuporgassak, minden garast a fogamhoz verjek, zsugori módon semmit se költsek - vagy pedig ellenkezőleg, nyakló nélkül költekezzem és szórjam a pénzt -, ha e két lehetőség közt azt a harmadikat választom, hogy költök ugyan, de nem túl sokat, ez nem jelenti azt, hogy az rossz megoldás. Sőt valószínűleg a legjobb. Miért kellene az embernek vagy pazarlónak, vagy fukarnak lenni? A középút fogalma nálunk tehát állásfoglalást és egy bizonyos beállítottságot jelent, nem pedig minőségi értékelést. A szintézis és a középszerűség fogalmának egymáshoz semmi köze. Mi a minőség tekintetében mindig a legjobbat akarjuk, és nem a középszerűséget. [2]  

A világnézetek harca még nem dőlt el. Ellenkezőleg: most folyik a legnagyobb erővel. Ebben a világnézeti harcban a szintétizmus, mint új tényező, új harci fél jelenik meg, hogy a szélsőbal és szélsőjobboldali gondolatokkal szemben az Egyensúly, a Harmónia, a Szintézis gondolatát vigye diadalra.

A harmadik kifogás az lesz a szintétizmussal szemben, hogy az elméleti elképzelés, amely nem számol a valósággal. A valóság ugyanis az, hogy ha a tengelyhatalmak megnyerik a háborút, akkor az új Európát a nemzetiszocializmus és a fasizmus elvei alapján rendezik be, és nem a szintétizmus elvei alapján. A szintétizmus tulajdonképpen szembenállást jelent a nemzetiszocializmussal és a fasizmussal szemben.

Erre válaszunk a következő:

Mi félreérthetetlenül és világosan kijelentjük, hogy a tengely győzelmét akarjuk. A tengely győzelmét akarjuk nemcsak érzelmi szempontokból, hanem inkább a magyar érdekek világos felismeréséből. Társadalmi szempontból azért, mert ha a bolsevizmus győzelme következik el, ez a magyar arisztokrácia és középosztály kiirtását és megsemmisítését jelentené. Nemzeti szempontból pedig az ellenséges hatalmak győzelme valószínűleg új Trianont jelentene. A magyarság sorsát a tengelyhez kötötte, tehát vele győz vagy bukik.

A tengely győzelme azonban egyáltalán nem jelent halált a szintétizmus elveire. Ellenkezőleg! A tengely akkor, amikor mind a két szélsőséges társadalmi rend: a plutokrácia és a kommunizmus megsemmisítését tűzte ki céljául, akkor, amikor ma a rendet védelmezi az anarchiával szemben, tulajdonképpen megteremti az előfeltételeket a szintétizmus számára. Mert bármilyen furcsán hangzik is, de ma már a nemzetiszocializmus és a fasizmus bizonyos fokig a Rend és az Egyensúly elvét képviselik, és szélsőséges jellegüket mindinkább levetik. Arra már rámutattunk, hogy a fasizmus konzervatív forradalmában a szintézis mennyi eleme megtalálható. A fasizmus a nacionalizmus és szocializmus, valamint a szocializmus és a kapitalizmus viszonyában már meg is valósította a szintézis elvét. A nemzetiszocializmus pedig, amely eleinte inkább az alsóbb néposztályok mozgalma volt, mindinkább a Rend elvének védelmezője lesz a forradalommal szemben. Éppen ezért nem nézzük aggodalommal a tengely győzelmét. Mert a bolsevista anarchia diadala minden bizonnyal lehetetlenné tenné (legalábbis egy időre) a szintétikus elvek uralomra juttatását. A tengely győzelme azonban a Rend győzelmét fogja jelenteni minden forradalmi törekvéssel szemben, és ez lehetővé fogja tenni a szintézis elveinek diadalra jutását. A tengely a plutokrácia és a kommunizmus elleni harcában tulajdonképpen annak a középosztálynak az érdekeiért és létéért harcol, amely a szintétikus állam legfőbb talpköve lesz. Ezért elmondhatjuk, hogy bizonyos értelemben a tengely győzelme a szintétizmus győzelmének előfeltétele.

Azonban éles különbséget kell tennünk népek és eszmék harca között. A népek harcában a német és olasz népnek kell győznie, az eszmék harcában azonban - mint azt már kifejtettük - nem fog teljes győzelemmel kikerülni egyik világnézet sem a mai formájában. [...]

Ha a diktatúra és a totális állam eszméjét nem valljuk magunkénak, ezzel nem Mussolini és Hitler munkáját és alkotását támadjuk. [...] A német és olasz sikerekben azonban mi nem annyira az eszmék, mint inkább a személyek jelentőségét és szerepét látjuk. [...] éppen ezért az ő rendszerüket lemásolni nem lehet, mert a hangsúly ott a vezér zsenialitásán és tekintélyén van. Hitler és Mussolini személyes képességei és zsenialitása az, ami a német és olasz sikerek legfőbb magyarázatát adja.

A nemzetiszocializmus és a fasizmus eszméjében és rendszerében viszont mi egy nagyarányú kísérletet és kezdeményezést látunk az emberiség egy boldogabb korszakának megteremtésére. A nemzetiszocializmus és a fasizmus történeti érdeme óriási azáltal, hogy megadja a kegyelemdöfést a liberalizmus és a bolsevizmus téveszméinek. Azonban a nemzetiszocializmus és a fasizmus mai formája nem jelent végső formát, nem jelenti azt a rendszert, ami az új világot fel fogja építeni. A világon minden alá van vetve a fejlődés örök és megváltoztathatatlan törvényeinek. Az eszmék sem maradnak mindig ugyanazok, hanem az élet és fejlődés törvényei értelmében alakulnak és változnak, fejlődnek. A nemzetiszocializmus és fasizmus történetében eddig is jól lehetett látni a fejlődés és átalakulás menetét. A fejlődési folyamat pedig nem áll meg, hanem tovább tart. A kérdés csak az, hogy merre tart ez a fejlődés, hová vezet ez a fejlődés? Mi tudjuk és látjuk: a szintézishez. A nemzetiszocializmus és a fasizmus a szintétizmus előfutára és kezdeti formája volt. A nemzetiszocializmus és fasizmus akkor, amikor a nacionalizmus és szocializmus, a szocializmus és kapitalizmus elveit szintézisben egyesítette, megindult a fejlődés útján a szintézis felé. A történelmi törvényszerűség erejénél fogva ez a folyamat tovább folytatódik, és előbb-utóbb a szintézis teljes diadalában nyer betetőzést. A szintétizmus lesz a nemzetiszocializmus és a fasizmus végső és befejezett formája. És az új Európa - a kezdeti évek átmeneti állapota után - szintén a szintétizmus elvei alapján fog felépülni.

A szintétizmus magyar hivatása

Az előbbiekben rámutattunk arra, hogy a szintézis egyetemes értékű gondolat, amely meg fogja hódítani a világot, mint ahogyan meghódította a liberalizmus, a kommunizmus és a totalitás eszméje is. De minden egyetemes értékű eszmének van szülőföldje, ahonnét kisarjad, van hazája, amelynek levegőjében a gondolat megérlelődik, és van népe, amely az eszmét magából kitermeli, és amely az eszmében mintegy önmaga valóságát formálja gondolattá. 

A szintétizmus, ha egyetemes eszme is, de elsősorban magyar világnézet. Magyar világnézet azért, mert magyar földön született, magyar elmében fogamzott meg. Magyar világnézet azért, mert eszméi legközelebb állnak a magyar lelkiséghez, a magyar természethez. Már könyvem elején rámutattam arra, hogy a magyar mindenkor a józanság és a mérséklet népe volt, amely egyformán szabadságszerető és tekintélytisztelő, individualista és kollektivista, nemzeti és európai. Ha népek és népek köz különbséget teszünk, akkor megállapíthatjuk, hogy pl. a francia és a német sokkal inkább a szélsőségek népek volt, mint a magyar. Magyar földön tulajdonképpen sohasem uralkodtak szélsőségek. Magyarországon sohasem volt szélsőséges liberalizmus, mint  egyes államokban. És diktatúra sem volt még a totalitás és a háború korszakában sem. Hazugság az, hogy a magyar nép veszekedőbb vagy egyenetlenkedőbb lenne, mint más népek, és ezért van szükség itt diktatúra. Ellenkezőleg: az európai népek társadalmában a magyar mindig a józanság, a mérséklet és a rend népe volt. Nézzünk csak körül, micsoda felfordulás és káosz volt mindenfelé az első világháború és még a forradalmak lezajlása után is. Spanyolország úgyszólván állandó polgárháború lázában égett, egymást érték a puccsok és gyilkosságok, zendülések, míg végül csak Franco diktatúrája tudta helyreállítani a rendet. A szomszédos Románia szintén az állandó belső válságok áldozata volt: vasgárdisták, legionisták, parasztpártiak egymást ölték és gyilkolták, puccsok, merényletek és forradalmi lázadások egymást érték - míg végül itt is csak Antonescu diktatúrája tudott úgy, ahogy rendet teremteni. A szabadság országa, Franciaország valószínűleg szintén belső egyenetlenségeinek köszönhette részben bukását. A kormányok úgyszólván havonta változtak, parlamenti botrányok, utcai verekedések és tüntetések napirenden voltak. És nem volt másképp a többi országokban sem. Arról nem is szólva, hogy a német és olasz népet is az anarchiából csak a diktatúra tudta megmenteni. 

Milyen más volt ezzel szemben a helyzet Magyarországon! Rend, nyugalom és fegyelem uralkodott ebben az országban a legválságosabb időkben is. Puccsok, merényletek, gyilkosságok és forradalmi zendülések nem voltak még a legnagyobb belpolitikai harcok és a legfeszültebb külpolitikai viszonyok idején sem. Nem azért, mintha nem lettek volna felbujtók és megfelelő „vezérek“, hiszen egyes politikai pártok nyíltan a forradalom révén akartak hatalomra kerülni, és ezért a demagógia minden eszközét felhasználták a nép fellázítására és felbujtására. Nem sikerült! Mert a magyar nép józansága, realizmusa és egészséges, szélsőségektől elforduló természete nem vette be a mérget. A magyar lélek mindig a józan és reális megoldásokhoz állt legközelebb, és ezért nem csoda, ha a szintétizmus gondolata éppen magyar földön született meg. A szintétizmusban a magyar lélek, a magyar szellem, a magyar természet alkotta meg a maga világnézetét.

A szintétizmus magyar világnézet nemcsak azért, mert magyar földön, magyar lélekben született és a magyar nép testi-lelki alkatára van szabva, hanem azért is, mert a magyarságért küzd, mert egyik legfőbb célja: a magyarság megőrzése, magyar mivoltában. Ha a szintétizmus egyik alapgondolata és alapcélja az, hogy az ember ember maradhasson, akkor a másik alapgondolata és alapcélja, hogy a magyar magyar maradhasson.

Mi nem hirdetünk turáni magyarkodást, faji melldöngetést. Mi nem akarunk kiközösíteni a magyarság társadalmából senkit sem azért, mert asszimiláns vér folyik ereiben. Mi nem vagyunk Kelet gondolatának a romantikus rajongói, az ázsiai ősmagyar sztyeppék szentimentális visszavágyói. Nem hirdetjük azt, hogy ázsiai és keleti népek vagyunk, hogy a törökök és a mongolok a rokonaink, és ezért a romlatlan és erős keleti rokonokkal kell összefognunk a megromlott Nyugat ellen. Nem hirdetjük, hogy vissza kell térnünk az „ősi“ valláshoz, a faji valláshoz, valami homályos és zűrzavaros mítoszhoz, mert a kereszténység ma is idegen számunkra. Nem hirdetjük azt, hogy ki kell szakadnunk [a] Nyugat megromlott kultúrájából és az európai társadalomból, hogy elzárkózva csak önmagunknak éljünk. Nme hirdetjük, hogy csak az az igazi magyar, aki népi viseletben jár, népi tájszólással beszél, és egy idegen nyelvet sem tud. Mi nem akarunk Európa forradalmárai lenni, nem akarjuk az éppen mostanában annyit hangoztatott európai szolidaritást megbontani, az európaiság gondolatát száműzni. Nem mondjuk azt, hogy „extra Hungariam non est vita“. Nem mondjuk, mert nem vagyunk szélsőségesek, 

De másrészről viszont nem hirdetünk idegen eszméket sem, mert féltékenyen őrködünk magyarságunkon. Nemcsak a formai magyarságon, az állam jogi szuverenitásán, hanem még inkább a lelki magyarságon, azon, hogy a magyarok magyarul gondolkozzanak, érezzenek és akarjanak. Mert magyarok, fanatikusan magyarok vagyunk. Mert úgy érezzük, hogy életünknek csak akkor van célja és értelme, ha magyarok maradunk. Mert megdobban a szívünk, ha magyar nótát hallunk, megpezsdül a vérünk, ha magyar induló ropogós ütemeit halljuk. Mert érezzük, hogy varázsos és mágikus erővel fűznek bennünket ide a Dunántúl lankás dombjai, az Alföld végtelen rónái, Erdély havasai és a Kárpátok bérces hegyei. Mert érezzük, hogy Rákóczi, Bercsényi, Bezerédj kurucainak szelleme ma is él bennünk; érezzük, hogy őseink nagy tettei és a dicső múlt köteleznek bennünket. Mert halálosan szeretjük ezt a drága magyar népet, ezt az annyit szenvedett, annyit vérezett hőslelkű fajtáját az emberiségnek. Mi magyarok akarunk maradni! Magyarok és magyarok!

És egy nép sem fogja jobban megérteni, mint a német és az olasz, mit jelent, ha egy nép büszke, öntudatos, katonás és élni akaró. És senki sem tudja úgy méltányolni egy nép vitézségét, lovagias, katonás és önérzetes viselkedését, mint Hitler és Mussolini. A gyáva, meghunyászkodó és gerinctelen, vagy elmaradott és kulturálatlan népeket Hitler és Mussolini sem becsüli sokra, és azokat be is fogják olvasztani birodalmukba. De a katonás és vitéz, kulturált és életképes népekkel, mint barát a baráttal, férfi a férfival fognak bánni. Mussolini új római birodalma és Hitler Nagy-Germániája mellett a Szent Istváni Magyar Birodalom lesz az új európai rend egyik pillére.

Mert mi fogjuk találni itt is a szintézist: az európaiság és magyarság, európaiság és nemzetiség, Nyugat és Kelet szintézisét. Bele fogunk illeszkedni az új európai rendbe, a nyugati kultúrába, anélkül, hogy magyarságunkat feladnánk. És magyarok fogunk maradni, anélkül, hogy európaiságunkról lemondanánk. Nem fogunk választani európaiság vagy magyarság, Nyugat vagy Kelet között. Európaiak és magyarok egyszerre is tudunk lenni. Nyugatnak kifinomult kultúrája, magas műveltsége és modern vívmányai épp oly közel állnak lelkünkhöz, mint ösztönös, robusztus, őserejű és romlatlan keleti vérünk törzsökös magyarsága. Hiszen földrajzi helyzetünk is olyan, hogy mindig mi jelentettük a hidat és szintézist a művelt Nyugat és a misztikus Kelet között. Földrajzi helyzetünk és természeti adottságaink, faji tulajdonságaink is olyanok, hogy nem tartozhatunk Nyugathoz vagy Kelethez, hanem Nyugat és Kelet szintézisét kell alkotnunk. Nekünk kell Nyugat kultúráját és műveltségét Kelet felé közvetítenünk, és nekünk kell Nyugat civilizációját megvédelmezni Kelet barbárságával szemben. Aminthogy ezt történelmünk folyamán meg is tettük mindig. A nagy germán, szláv és latin tengerben - amelyek közül a latin lelkiséghez állunk legközelebb - mi nem csatlakozhatunk sehová sem, mert akkor emberi és nemzeti hivatásunkat feladnánk. A magyart éppen rokontalansága és testvértelensége predesztinálja arra a szerepre, hogy az Egyensúly szerepét töltse be a három nagy néptenger imperializmusa között. Magyarországnak kell fenntartani a germán, szláv és latin népközösségek között az egyensúlyt, a kiegyenlítődést. Ha a magyarság bármelyikhez csatlakozik, ez az egyensúly megbomlására fog vezetni. Magyarország tehát nem tartozhat egy élettérbe sem, Magyarországnak függetlennek kell maradnia, hogy nemzeti és európai hivatását betöltse. (Egyébként a magyarság a három nagy népfaj közül a latin lelkiséghez áll legközelebb. A latin kultúra és Róma szelleme mindig döntő szerepet játszott a magyar történelemben.)  

És végül a szintétizmus magyar világnézet azért is, mert benne a legnagyobb magyar, Széchenyi István szelleme él. Ebben a könyvben Gróf Széchenyi István szelleme szólal meg. Azé a Széchenyi Istváné, aki végtelenül szerette az ő magyar népét, aki kifejleszteni akarta nemzetiségét, de ugyanakkor európaizálni, Nyugat kultúrájába akarta bevonni. Annak a Széchenyi Istvánnak a szellem szólal meg ebben a könyvben, aki a népért dolgozott, a népet akarta felemelni és boldoggá tenni, de aki ugyanakkor gyűlölt minden demagógiát és szenvedély-politikát; aki szerette a szabadságot, életét és vagyonát adta volna érte, de aki már akkor felemelte szavát a liberalizmus túlzásai ellen; akiben individualitás és kollektivitás, konzervativizmus és reformszellem, józan realizmus és szárnyaló idealizmus harmóniában egyesült. Annak a Széchenyi István grófnak a szelleme szólal meg ebben a könyvben, aki reális és józan politikát sürgetett, aki „kiművelt emberfőket“ akart látni, és aki lángoló szenvedéllyel ostorozott minden szélsőséges és forradalmi törekvést, akiben egyesült ész és szív, akinek írásait a mélyenjáró és megragadó gondolatok mellett a szenvedély tüze, az érzelmek melegsége jellemzi.

Gróf Széchenyi István, akinek gyenge, törékeny és beteges testében a szellem és lélek csodálatos nagysága lakozott, mi a szintétizmus előfutárának tekintjük. Mert a Legnagyobb Magyar - ha talán nem is tudatosan - mind egyéniségében, mind eszméiben a szintétikus elvek megtestesítője volt. Széchenyi Istvánt ma ki akarják sajátítani maguknak liberálisok, konzervatívok és nemzetiszocialisták egyaránt. Pedig Széchenyi István gróf egyik sem volt; ő szintétista volt. Az ország nemrég ünnepelte Széchenyi születésének 150 éves évfordulóját. Akkor megállapították, hogy Széchenyi ma is időszerű, és az ő szellemének kell vezetnie az országot. Ezt mi is valljuk, és ebben a könyvben a Legnagyobb Magyar szelleme szólal meg - modern formában, a mostani viszonyok[nak], a mostani követelményeknek megfelelően újjászületve.

A szintétizmus világnézeti és politikai programja, amelyet ebben a könyvben nagy vonalakban lefektettünk, még nem teljes és befejezett alkotás. A filozófiai elveket és politikai célkitűzéseket mélységben és szélességben egyaránt ki fogjuk terjeszteni, és el fogjuk mélyíteni. Ez a könyv az általam lefektetett szintétikus világnézetnek csak első és alapvető terméke. A közeljövőben újabb és újabb gondolatokkal és szempontokkal kívánjuk kibővíteni a szintétizmus elgondolásait, hogy nemsokára egy teljes, szervesen összefüggő, minden ízében és részletében alaposan kidolgozott, rendszeresen felépített világnézeti és politikai programot adhassunk. 

A szintétizmus célja, hogy egy táborba gyűjtsön és összefogjon minden magyart, aki a világnézeti harcban nem kíván sem a szélsőbal, sem a szélsőjobboldalon elhelyezkedni, hanem a szintétikus elveket magáévá téve, Széchenyi szellemében kívánja az ország vezetését. Ma is vannak pártok és mozgalmak, amelyek kb. ezt az irányt követik, de köztük nincs meg az ideológiai egység, és nincs egy nagyszabású, átütő erejű és teljes világnézeti rendszerük. Ezek inkább csak gyakorlati politikai irányzatot jelentenek, határozott elvek nélkül, és injább csak egyes részletkérdések, részletproblémák megoldását hangsúlyozzuk, de nem adnak egy szerves és átfogó ideológiai programot. Erőikben szétforgácsolva és határozott világnézeti öntudat nélkül sohasem fognak igazán komoly politikai erőt jelenteni a szélsőségekkel szemben.

A szintétizmusnak pedig éppen az lesz a hivatása, hogy az ország társadalmát és elsősorban intelligenciáját visszavezesse arra a vonalra, amely a magyar politikai hagyományok folytatását jelenti. A szintétizmusnak az lesz a hivatása, hogy a legélesebben harcoljon olyan szélsőséges irányzatok és pártok ellen, amelyek egyrészt programjukkal, másrészt alkalmatlan politikusaikkal az ország békéjét és létét veszélyeztetik. [3] Elsősorban harcolni fog minden fajta diktatórikus törekvés ellen, és különösen az olyan diktátorjelöltek ellen, akik soha egyetlen írásukkal, egyetlen beszédükkel, egyetlen cselekedetükkel nem igazolták, hogy alkalmasak a nemzetvezérségre. A  szintétizmus harcolni fog azok ellen a vezérjelöltek ellen, akik soha bizonyságát nem adták annak, hogy a nagy magyar politikai hagyományokat megértik, hogy nagyjaink szellemét megbecsülik, hogy a szellemi fölény és tudás fegyvereivel rendelkeznek. A szintétizmus harcolni fog ezek ellen éppen úgy, mint minden olyan reakciós törekvés ellen, amely a magyar nép egészséges, normális fejlődését akadályozni akarja. A szintétizmus harcolni fog a szintétikus elvek uralomra jutásáért, a szintétikus embertípus megteremtéséért és a szintétista állam felépítéséért. Ebben a harcában számítani fog elsősorban a magyar intelligencia és középosztály, továbbá az egyházak támogatására, amelyek legjobban megértik e küzdelem jelentőségét és hivatását. 

Ebbe a táborba várunk mindenkit, aki nem zsidó, nem kommunista, nem demagóg és nem forradalmár. Mindenkit, aki magyar, aki becsületes, aki szociális gondolkodású, és népét szereti. Mindenkit, akiben erő van, lendület, akarat, tettvágy és tetterő nemzetet építeni. Mindenkit, aki csak egy kicsit is szívén viseli nemzete sorsát. Olyanokra azonban, akik folyton csak kritizálni, kételkedni, elégedetlenkedni és követelőzni tudnak, akik minden nemes törekvést és nagy erőfeszítést lekicsinylenek, akik küzdeni és alkotni nem tudnak, akikben nincs kitartás és állhatatosság, hanem csak türelmetlenség, rosszakarat és irigység - azokra nincs szükségünk. Csak nemesen gondolkodó és férfias egyénekre van szükségünk, nem fecsegő vénasszonyokra, pletykálkodó és össze súgó-búgó, rosszakaratú és kárörvendő belső bomlasztókra.

A szintétizmus nem elválasztani és szembeállítani akarja a magyart a magyarral, hanem összekötni és összekapcsolni. Hiszen a szintézis szó maga is ilyen összekapcsolódást és összehangolódást jelent. Az ilyen összehangolódásnak azonban természetszerűleg megvannak a maga lelki és világnézeti előfeltételei. Ezeknek az előfeltételeknek a megteremtéséért harcol a szintétizmus.

*

[1] Sokan arra fognak itt gondolni, hogy az úgynevezett keresztény pártok és a keresztény politika - legalábbis nálunk - ezt az irányt követi. Azonban sohase felejtsük el, hogy a kereszténység mégiscsak elsősorban vallás, és nem politikai rendszer. Hiszen ma éppen azért éri annyi vád és támadás a papságot - amivel egyáltalán nem értünk egyet -, hogy a kereszténységet nem hagyták meg a maga vallási mivoltában, hanem politikai célokra használták fel. Ez természetesen tarthatatlan felfogás, mert a kereszténység éppen mivel vallás, egyben világnézet is; megvan egy bizonyos felfogása az emberekről, népekről, államokról, stb., szóval a világ egészéről. Aki tehát a keresztény vallás képviselőjévé lesz, az már világnézetileg, vagyis közvetve politikailag is állást foglal a világnézetek és politikai irányzatok harcában. A vallásban megnyilatkozó világnézetet és a politikát nem lehet élesen elválasztani egymástól. Amikor tehát a papság a keresztény vallás tanait hirdeti, elkerülhetetlen, hogy automatice világnézeti és politikai irányvonalat is adjon hívei számára. A papság politizálásáról szóló vád tehát üres jelszó. Ha azonban egyrészről megállapítottuk, hogy a kereszténységnek politikai hivatása is van, ugyanakkor azonban hangsúlyozni kell, hogy egy állam vagy nép politikai élete nem merülhet ki a keresztény politika hangoztatásában. Mert mind minden a világon - a politikai, társadalmi, gazdasági élet is a fejlődés örök törvényeinek van alávetve. Új eszmék, új gondolatok, új rendszerek születése elkerülhetetlenül hozzátartozik a politikai élethez. Az emberiség nem maradhat mindig egy és ugyanazon életformában. A kereszténység viszont egyáltalán nem nevezhető új eszmének és új gondolatnak; ellenkezőleg, 2000 éves gondolat. Akkor tehát mégis le kell rombolnunk az ősi kereszténységet, hogy helyébe újat állíthassunk, eleget téve az élet törvényeinek és követelményeinek? Nem! A mi felfogásunk szerint minden fejlődés és haladás két elemből áll. Áll egy konzervatív elemből. Ez az az alap, a bázis, amelyen a fejlődés megindulhat vagy folytatódhatik. Mert az egészséges fejlődés sohasem azt jelenti, hogy a múltat lerombolva építjük fel a jövőt. Ellenkezőleg: mindig kell egy olyan szilárd alapnak lenni, amelyen a fejlődés folytatódhat. Ezt a konzervatív elemet, ezt a szilárd alapot képviseli a kereszténység. A fejlődésnek és haladásnak nem a kereszténység ellen és rovására, hanem annak alapjain és keretei között kell történnie. A keresztény kultúra keretében kell az emberiségnek tovább fejlődnie. A második eleme a fejlődésnek a tényleges haladás, az új gondolatok és eszmék születése és diadalra vitele. Ezt képviseli - szerintünk - a szintétizmus. A keresztény politika tehát nem teszi feleslegessé a szintétizmust. Kereszténység és szintétizmus múlt és jövő egészséges szintézisét alkotva lesz az új világ életformája. 

[2] Épp így nem vonatkozik a középút és a harmadik megoldás fogalma magára a cselekvésre. Mert természetesen: vagy cselekszem, vagy nem. Vagy fizetek, vagy nem. Vagy tanulok, vagy nem. A cselekvésben nincs harmadik megoldás. A harmadik megoldás és a középút gondolata a cselekvés módjára vonatkozik; ha cselekszem, akkor hogyan cselekszem: szélsőséges módon, vagy mérsékelt, kiegyensúlyozott módon; ha költök pénzt, akkor hogyan költök: fukarul, vagy pazarló módon?

[3] Imrédy Bélát és pártját e sorok írója nem számítja a szélsőségek közé. Vitéz Imrédy Béla kitűnő képességeinek mindig a legnagyobb elismeréssel adózott, s úgy véli, hogy Imrédy Béla közel áll a szintétizmus eszméihez.

*

Felelős kiadó bezerédi Bezerédj Zoltán. Madách Nyomda, Budapest, 1942,128-141.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés