Mi - a magunk részéről - úgy látjuk, hogy miután a múlt század a baloldali szélsőség, a Szabadság és a liberalizmus korlátlan uralmának jegyében állott, a jelen század első fele pedig a jobboldali szélsőség: a Tekintély és a totális állam korszaka volt - a jövő útja a két szélsőség között vezet az egészséges kiegyenlítődés: a szintézis felé. A Tekintély és Szabadság szintézise felé. Úgy látjuk, hogy amiként a múlt század az Egyéniség, az Individuum, a jelen század pedig a Közösség, a Kollektívum, az Államiság eszméjének korszaka volt, a jövő útja itt is csak az egészséges kiegyenlítődés lehet: az Egyéniség és az Államiság szintézise. S a többi problémákban is, mint az Elit és a Tömeg, az Anyag és a Szellem, Szocializmus és Kapitalizmus stb. problémáiban is csak a Szintézis gondolata győzhet. Csak a szintézis eszméje győzhet:

(1) mert ez felel meg az emberi természetnek; (2) mert ez felel meg a társadalom és a közösség érdekeinek, és (3) mert ez felel meg a történeti fejlődés szükségszerűségének (akció - reakció - egyensúly).

Az a hitünk, hogy a mostani véres világháborúból egyik világnézet és eszme sem fog teljes győzelemmel kikerülni mai formájában. Bármelyik hatalmi fél és ezzel az általa képviselt világnézet kerüljön is ki győztesként a háborúból - hisszük, hogy ezek a tengelyhatalmak lesznek -, feltétlenül alkalmazkodnia kell a társadalom és a történeti fejlődés szükségszerű törvényeihez.

Ezek a törvények pedig azt mondják, hogy az Akció és Reakció korszakai után, miként a fizikai inga baloldali és jobboldali kilengései után az Egyensúly, a Nyugalom állapotának kell következnie. A múlt század a baloldali kilengés és a Reakció korszaka volt. Most csak a Kiegyenlítődés, az Egyensúly, a Szintézis korszaka következhet. Természetesen azonban, mint minden a világon, úgy a fejlődés sem önmagában, harc nélkül valósul meg, ha mégannyira természetes és szükségszerű is valamely fejlődési folyamat. Mert minden fejlődési folyamatnak szükségszerű velejárója és eleme: a harc, a küzdelem a fejlődés gátlói ellen, akár személyek, akár eszmék legyenek azok. Mert amennyire szükségszerű egy bizonyos fejlődési folyamat, olyannyira szükségszerű, hogy vele szemben gátló és akadályozó tényezők álljanak fenn. Ez az élet rendje. Akció és Reakció. Haladás és megállás, fejlődés és visszakanyarodás. Szintézis. A fejlődés szükségszerűsége tehát nem jelent önkéntes és harc nélküli megvalósulást. Hanem azt jelenti, hogy akik a fejlődés szükségszerű menetét felismerték - ezek mindenkor a haladók, a reformerek -, azok a felismerés nyomán harcoljanak az általuk igaznak felismert eszme érdekében, azokkal szemben, akik ezt még nem ismerték fel. Mert hiszen az egész társadalmi fejlődésnek és a társadalmi harcoknak is alapmagyarázata, hogy az emberek közül egyesek - akár intelligenciájuknál, tehetségüknél, éleslátásuknál, akár érdekeiknél fogva - hamarabb ismerik fel a jövő útját, mint az emberek másik csoportja, akik akár a hagyományokhoz hű és kevésbé szabad gondolkodásmódjuknál, természetüknél, akár tényleges érdekeiknél fogva nem tudják, vagy nem akarják az új gondolatokat befogadni. Az előbbiek tehát a haladók, az utóbbiak pedig a maradiak táborát képviselik a társadalomban. Mert a társadalomnak ez az alapfelosztása: haladók és maradiak. A maradiak tehát épp úgy a szükségszerű fejlődés tényezői, mint ahogyan a haladók is azok. Már most tehát egészen bizonyos, hogy vannak többen, akik egy egységes kiegyenlítődésben és szintézisben keresik és vélik megtalálni - inkább öntudatlanul, mint tudatosan - a jövő fejlődés útját. Csak eddig még azt az ösztönös sejtést nem foglalták tudatos, határozott, átgondolt, szerves és átfogó gondolatrendszerbe.

Jelen munka éppen azt célozza, hogy a Szintézis gondolatán felépülő filozófiai és világnézeti rendszernek, amelyet szintétizmusnak neveztünk el, alapvető eszméit és gondolatrendszerét röviden, de átfogóan és rendszeresen kidolgozza. Ha a nép öntudatlan tagjai közt, úgy a filozófusok közt bizonyára még inkább vannak, akik a szintétikus filozófiai gondolkodás hívei, de - tudomásunk szerint - még nem akadt senki, aki annak nyomán egy egységes szintétikus rendszeren felépülő világnézetet és ebből kisarjadó politikai programot és társadalmi mozgalmat épített volna ki. 

Nem volt még egyetlen politikai párt, vagy irányzat sem, amely ezt a gondolatot írta volna zászlajára, és a szintétikus elvek politikai megvalósításáért harcolt volna. Ezért tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy a szintétizmus, mint világnézet, mint politikai és társadalmi irányzat, új és a nagy tömegek előtt teljesen ismeretlen. Az „újság“ és „eredetiség“ természetesen nem valami soha nem látott és hallott fantáziadús agyszüleményt jelent; ilyenre nincs is szükség, mert a túlságos fantáziával megáldott programoknak rendszerint az a hibájuk - hogy nem életrevalók.

A szintétizmus - ellenkezőleg - nagyon is reális és józan szemléleten épül fel: az embernek, a természetnek, a társadalomnak és a történelemnek józan és reális szemléletén. A szintétizmust tehát aligha fogják megérteni és magukévá tenni demagógok és forrófejű forradalmárok, akik csak szélsőségekben tudnak gondolkodni. De hiszen a szintétizmusnak éppen az a célja, hogy a maga átütő erejű nagy gondolataival az Összhang, a Harmónia, az Egyensúly nagy gondolatival küzdjön mindennemű: bal- és jobboldali szélsőség ellen. A szintétizmus azonban, amikor az ellentétes elvek magasabb összeolvadását, egy felsőbb egységbe való elrendeződését hirdeti, akkor nem valami langyos, fél-liberális, fél-fasiszta konglomerátumot hirdet, hanem nagyon is határozott, kialakult, kristálytiszta gondolatokat, amelyeket „vegyes“ összetételük ellenére is épp oly hittel és meggyőződéssel lehet követni, mint az ún. szélsőséges eszméket. Erről egyébként később még szólunk.

A szintétizmus gondolatrendszere azon a filozófiai alapgondolaton épül fel, hogy bár valószínűleg van egy abszolút, változatlan és teljes Igazság, de mi, emberek, gyarlóságunknál fogva ennek az Igazságnak mindig csak egy részét látjuk. Mégpedig egyénenként és koronként más-más részét. Ez az oka az emberek egymás közti meg nem értésének és ellentéteinek is. Ha ugyanis minden ember ugyanazt látná igazságosnak, akkor az emberek közt eszményi béke és megértés lenne. Egyének és népek meg nem értésének és gyűlölködésének egyedül az az oka, hogy mindegyik az Egy és Oszthatatlan Igazságnak természete, neveltetése, körülményei stb. szerint más-más oldalát látja. Miért esküszik két ellenség közül mindegyik a maga igazságára? Miért tartja liberális és szocialista egyaránt a saját elveit igaznak és a másikat hamisnak? Vagy előfordult-e már, hogy békétlen házastársak saját magukat és nem a másikat okolták volna a családi béke felborulásáért? Van-e, vagy volt-e valaha ember a földön, aki saját magáról azt állította volna, hogy igazságtalanul gondolkodik vagy cselekszik? Aki elismerte volna, hogy nem az ő gondolkodásmódja helyes, hanem a másiké? Hiszen önmagát tagadta volna meg! Nem arról van itt szó, hogy pillanatnyi hibák elkövetésekor pillanatnyilag ne ismerhetné el valaki, hogy tévedett, de azt, hogy az általános gondolkodása, az általános világfelfogása nem helyes - ezt egy ember sem ismerheti el, mert ezzel saját Énjét tagadná meg. A gyilkos és a rabló bűnét és tévedését elismerheti, de azt, hogy az ő észjárása és gondolkodása, szóval az ő Énje hazug és hamis - azt sohasem fogja elismerni, mert akkor bolondnak kellene magát tartania.

[...] Az igazság Egy és Egy-ség. De az Egy-ség nem más, mint ellentétes elemek és alkotórészek szintézisben való felolvadása. Az Egység mindig szintézis: az ellentétek szintézise. Az emberek azért látják annyiféleképpen az igazságot, mert az egységes igazság ellentétes és különböző alkotóelemeit látják csupán, az egészet alkotó részeket, a részigazságokat - de nem a részigazságok és ellentétes alkotóelemek szintézisét: a teljes igazságot. Az igazság tehát mindig a középúton, a szintézisben van. [1] Az igazság fogalma maga is szintétikus fogalom, egészen hasonló értelmű, mint az arányosság vagy egyensúly fogalma. Amikor azt mondom, hogy „igazságos megoldás“, akkor ösztönszerűleg is valami középutas, arányos és egyensúlyt teremtő megoldásra gondolok. Ellenben az igazságtalanság fogalmával az aránytalanság és egyensúlytalanság fogalma asszociálódik.

[...] Mindenütt csupa ellentmondás, zűrzavar, egyenletlenség, káosz és értelmetlenség. Sehol semmi sem történik az észszerűség szabályai szerint. Egy csodálatos Irracionálé uralkodik a világon. És diszharmónia. De mindez csak látszólag. Látszólag, mert minden ellentéten és zűrzavaron túl mégiscsak győz az Élet, az Életerő és Életakarat, minden látszólagos ellentét és feszültség egy nagyobb, fönséges Harmóniában olvad össze. Minden „diszharmónia“ ellenére a világ él már évezredek óta, az emberek élnek évszázadok óta, a növények és állatok léteznek ősidők óta. A világ tele van bajjal, szenvedéssel, szerencsétlenségekkel és háborúkkal - és mégis, semmiféle baj, szenvedés, szerencsétlenség és háború után nem tudta megtörni az Életet és elpusztítani a Világot, mert a csodálatos isteni Gondviselés fönséges Harmóniája uralkodik ott. A szintézis uralkodik a világon. Az Ész és Szív, Anyag és Szellem, Test és Lélek, Szeretet és Gyűlölet szintézise. És ennek is kell uralkodnia. Mert amíg az ellentétes elemek szintézisben egyesülnek, amíg tűz és víz, ész és szív, test és lélek egyensúlyban vannak, addig a bajok csak tünetiek és átmenetiek, de maga a szervezet, az organizmus egészséges. Mint ahogyan az ember is megbetegedhetik, kaphat influenzát, vörhenyt stb., melyet azonban kihever, éppen azért, mert maga a szervezet egészséges. A baj ott kezdődik, amikor valamely szervi elváltozás megbontja az organizmus egyensúlyát.

Így vannak a társadalmak és az államok is. Amíg a társadalomban és az államban az elveknek és erőknek egészséges egyensúlya áll fenn, addig lehetnek bajok és betegségek, de ezek nem szerviek, és éppen ezért nem halálosak. De ha az egyensúly, az erők szintézise bármily okból felbomlik, akkor ez a felbomlott egyensúlyú állapot nem tarthat sokáig, a halálos veszély, a társadalom, az állam megsemmisülésének veszélye nélkül. Ezért kellett a liberális államot felváltania a totális államnak, hogy ezt a megsemmisülést elkerülje, de most ezért kell felváltania a totális államot a szintétikus államnak, hogy a két szélsőséges véglet között, mint harmadik út: a Jövő Útja legyen. Természetesen, ez sem lesz örök életű éppen azért, mert a világ = állandó változás, és az élet = örök mozgás; de a közeljövő útja - hitünk szerint - csak ez lehet, mert a közelmúlt bal- és jobboldali kilengései után az inga most már súlypontja felé törekszik, vagyis a Nyugalom és Egyensúly állapota felé, és ott is marad mindaddig, amíg valami külső körülmény újabb kilengésre nem kényszeríti.

[...] Az elmúlt két évszázad az emberiség történetének talán a legmozgalmasabb korszaka volt: a forradalmak, a háborúk, az eszmék harcának korszaka. A kiegyensúlyozatlanság és a bizonytalanság korszaka. Az emberiség e korban páratlan termékenységgel termelte ki magából a legkülönbözőbb és legszélsőségesebb eszméket. El lehet mondani, hogy ebből a szempontból kétségtelenük „termő“ korszak volt az elmúlt két évszázad. Aktív és forradalmi korszak volt ez, mert állandóan új és új gondolatokat, új és új eszményeket termelt az emberiség számára. De lettek légyen bármily ellentétesek és szélsőségesek is ezek az eszmék, mégis valamennyinek közös törekvése és célja az volt, hogy az emberiségnek egy nyugodtabb, harmonikusabb és boldogabb korszakot hozzanak. De ez mindezideig nem következett el. A kiforratlanság és kialakulatlanság nem szűnt meg, sőt ma a tetőfokára hágott. A mostani háborúban három nagy „világmegváltó“ eszme harcol egymással, mindegyik magáénak követelve a jövőt. De közben már annyira összekavarodtak, hogy alig lehet egyiket a másiktól megkülönböztetni. Erre mi sem jellemzőbb, mint az, hogy pl. a fasizmust és hitlerizmust - még mielőtt a plutokrata-bolsevista szent szövetség létrejött volna - egyforma hévvel támadták a kommunisták és kapitalisták. Kommunisták azt állították, hogy a fasizmus és hitlerizmus nem más, mint a kapitalizmusnak egy új és minden eddiginél elnyomóbb formája - a kapitalisták viszont úgy látták, hogy a fasizmus és hitlerizmus nem más, mint fehér kommunizmus. Szóval egy és ugyanazon dologról az egyik tábor megállapította, hogy fehér, a másik pedig, hogy fekete. De a zűrzavart nem szüntette meg a háború sem. Azt már régen tudtuk, hogy a háborúban harcoló felek mindegyike az „igazságért“ küzd, de az már igazán meglepő, hogy mindkét fél pontosan azonos célokért harcoljon, mit ahogyan ma történik. Ma ugyanis meglepetéssel kell tudomásul vennünk Roosevelt és Churchill nevezetes Atlanti-óceáni egyezménye óta - hogy nemcsak a tengelyhatalmak küzdenek a szociális igazság új rendjéért, a tengerek szabadságáért, a nyersanyagok igazságosabb elosztásáért, hanem pontosan ugyanezen célokért harcolnak ezek szerint az angolszász hatalmak is, mint ahogy viszont nemcsak a demokrata hatalmak küzdenek a szabadságért, hanem a tengelyhatalmak is. Aminthogy az is egészen természetes, hogy a III. Internacionálé seregei a népek nemzeti függetlenségéért és szabadságáért, vagyis a nemzeti gondolat győzelméért szállnak harcba. Felfogásunk szerint ez semmi mást nem bizonyít, mint azt, hogy az elkövetkezendő korszak nem az új gondolatok és új eszmék termelésének korszaka lesz, hanem a kiegyenlítődés, az elrendeződés korszaka, vagyis szintétikus korszak. A kiegyensúlyozatlanság és kiforratlanság hosszú korszaka után most végre el fog következni a kibontakozás, a kiegyenlítődés korszaka. Miután az eszmék a gondolatok világában és a fegyverek mezején egyaránt kitombolták magukat - most fog következni a lecsillapodás, a megnyugvás és a harmónia korszaka. A forradalmak és eszmék vajúdásának időszaka után a rend és a megszilárdulás korszaka. És ezért látjuk mi a ma harcoló eszmék közül a koreszmét, a mi szövetséges nagy barátaink fasizmusában és nemzetiszocializmusában, mert a nemzetiszocializmus, de különösen a fasizmus már ennek az új, szintétikus korszaknak az előfutára és bevezetője volt. Ha ugyanis a fasizmust alaposan szemügyre vesszük, akkor meg kell állapítanunk, hogy a fasizmus nem nevezhető forradalomnak a szó klasszikus és igazi értelmében. A forradalmi eszme ugyanis eredeti értelmében forradalmian új gondolatot jelent: olyan új gondolatokat, melyeket eddig még nem hallottak, vagy ha hallottak is, sehol sem valósították meg. Így pl. a nagy francia forradalom eszméi a legteljesebb mértékben forradalmiaknak nevezhetők, mert hiszen a szabadságnak és az egyenlőségnek az eszméje és rendszere volt, ami a francia forradalom hozott a világra, merőben új és addig ismeretlen volt. Épp úgy teljes joggal forradalmi eszmének nevezhető a kommunizmus, mert a proletárdiktatúra gondolata és a köztulajdon eszméje és megvalósulása a legradikálisabb újítást jelentette. A hitlerizmus faji vallása és erős antiszemitizmusa már kevésbé, de még mindig nevezhető forradalmi eszmének. Ezzel szemben a fasizmust konzervatív forradalomnak nevezhetnénk. Azok az eszmék ugyanis, amelyeket a fasizmus hozott, nem jelentenek forradalmian újat, hanem régebbi eszméknek új formában való felelevenítését és egymással új relációba való hozását. A tekintélyi gondolat, a hierarchikus gondolat, az állami abszolutizmus eszméje, a nacionalizmus, a szocializmus, a szervezettség gondolata, a korporatív eszme - mindaz, amit a fasizmus hozott -, egyik sem jelent forradalmian újat, sőt valamennyien rég ismeretes eszmék. Egyéb kérdésekben pedig pl. a vallás, a nőkérdés, királyság stb., a fasizmus a leghatározottabban konzervatív álláspontot foglalt el. A fasizmus nem hozott egyetlen forradalmian új eszmét sem, hanem egyrészt a már meglévő eszméket új formában és a modern viszonyoknak megfelelően felújította (pl. korporatív gondolat), másrészt pedig azokat új szintézisben egyesítette (pl. a nacionalizmus és szocializmus, kapitalizmus és szocializmus eszméjét). És éppen ebben áll a fasizmus történelmi jelentősége. A fasizmus volt az első állomása annak a nagy fejlődési, kibontakozási folyamatnak, amely az eszmék őrületes kavargása és vajúdása után meg fogja teremteni az eljövendő szintétikus korszakot. A fasizmus ezzel nem is a mostani, hanem az eljövendő kor lelkét fejezi ki, mert az eljövendő kor nem a forradalmi eszmék születésének és harcának korszaka lesz (ez volt az előző korszak), hanem ezen eszmék kiegyenlítődésének, lehiggadásának és szintézisbe jutásának korszaka lesz. Ezt megjósoljuk, mert ezt követeli a történeti fejlődés törvényszerűsége. Mint azonban már hangsúlyoztuk, ez nem jelent önkéntes és harc nélküli megvalósulást, hanem nekünk, akik ezt a fejlődést előre látjuk, ezért harcolnunk és küzdenünk kell, mert ezen a világon semmi sem történik küzdelem és harc nélkül. Ezt a harcot hirdeti a szintétizmus, amely ily módon a jövő koreszméjét jelenti. 

Azonban hangsúlyoznunk kell, hogy a szintétizmus is, mint minden politikai eszme, nem jelent abszolút értékeszmét. A politikai eszméknek rendszerint csak relatív értékük van. Csak egy bizonyos időre és helyre érvényesek. Soha nem volt és valószínűleg nem is lesz olyan politikai eszme, amely minden ember, minden társadalmi réteg, vagy minden nép számára legfőbb jót és értéket jelentene. Mert a politikai eszmék rendszerint érdekből születnek, és érdekeket szolgálnak. Természetesen „érdek“ alatt nem tisztán anyagi, hanem erkölcsi érdeket is értvén. A történelem hajtóereje és a társadalmak életének legfőbb mozgatója szerintünk: az érdek. Az anyagi és erkölcsi érdek. Az erkölcsi érdeknek két jellegzetes megjelenési formája van: egy individuális és egy kollektív jellegű. Az előbbi a becsvágy, az utóbbi az eszmény. Az egyéni becsvágy, illetve annak kielégítése nem más, mint erkölcsi érdek. Ez az erkölcsi érdek individuális jellegű, vagyis egyénhez tapadó. Közösségeknél, népeknél nem beszélhetünk - helyes értelemben - becsvágyról. A közösségek erkölcsi érdekét az eszme névvel jelöljük. Viszont az eszme nem lehet - helyes értelemben - egy emberé (egyes embernek csak gondolatai, nézetei lehetnek, de nem eszméi), hanem mindig valamely kisebb vagy nagyobb közösségé. A közösségek erkölcsi (és anyagi) érdekét nevezzük eszmének. Hogy az eszme valójában nem más, mint az emberek egyes csoportjainak, osztályoknak, népeknek stb. részben anyagi, részben erkölcsi jellegű érdekeinek kifejezője és megnyilvánulása, azt minden, eddig a történelem folyamán felbukkant politikai eszme története bizonyítja. A politikai eszmék rendszerint érdekből születnek és érdeket szolgálnak, és csak addig élnek és hatnak, amíg az őket létrehozó érdekek is fennállanak. A francia forradalom eszméit a polgárság érdekei hozták létre, a polgárság érdekeit szolgálták, mint ahogy viszont a szocializmus és kommunizmus eszméjét a munkásosztály anyagi és erkölcsi érdekei hozták létre. Mivel azonban semmi sem annyira individuális és relatív valami, mint éppen az érdek fogalma, egészen természetes, hogy az érdekből születő politikai eszmék is nagymértékben relatívak, és rendszerint csak egyes emberek, társadalmi osztályok vagy egyes népek számára jelentenek legfőbb politikai igazságot és szükségszerűséget, és azoknak is csak egy bizonyos időpontban. Így pl. egészen érthető, hogy a sajtószabadság, gyülekezési szabadság stb. eszméje minden hatalomra törő politikai pártnak feltétlenül kedves eszme - mindaddig, amíg hatalomra nem jut. Akkorra azonban az ilyen nemes eszmék rendszerint „eltorzulnak“, és a hatalomra jutott párt már közel sem tartja azokat olyan szépnek. Ugyancsak ez a magyarázata annak, hogy minden ember, eszme és mozgalom csak addig forradalmi, amíg hatalomra nem jut, azután már - szükségképpen - konzervatív lesz. Ez minden ún. forradalmi eszmének a sorsa. A forradalmi eszme elindul alulról, a nép köréből, rendszerint a szegény népelemek köréből, azután, ha sikerül, hatalomra jut, és ettől fogva már fokozatosan a „fennálló rend“ védelmezője lesz, vagyis minden forradalomnak esküdt ellensége. A példák légióját lehetne idézni. A kereszténység politikai értelemben pl. kezdetben szintén forradalmi eszme és a szegények mozgalma volt, amely a fennálló rend megdöntésére törekedett. Ma már a kereszténység mindenütt a fennálló rend leghűbb támasza, és minden forradalomnak esküdt ellensége. A liberalizmus a múlt században nagyszerű forradalmi eszme volt, amely meghirdette a régi korhadt középkori világ megsemmisítését - ma viszont az újabb forradalmi eszmék a liberalizmus „korhadt“ világának megdöntését hirdetik. Az eszmék tehát ily módon fejlődnek, és hordozóik és hirdetőik ezért váltakoznak ilyen gyakran, illetve az emberek ezért változtatják elveiket olyan gyakran. Mert a politikai eszmék rendszerint csak egy bizonyos embercsoportnak egy bizonyos időpontban való érdekeinek kifejezői és szószólói, és ily módon relatív értékük van. Ami tegnap forradalmi volt, az ma konzervatív. Ami tegnap az én érdekem volt, az ma másé. Így pl. - hogy az előbb említett példánál maradjunk - a liberalizmus a múlt században a nagy tömegek eszméje volt, mert a nagy tömegek érdekeit képviselte. A liberalizmus forradalmi eszméje a múlt században az uralkodó osztály ellen irányult, tehát „népi“ eszme volt. És ma? Ma a liberalizmus az uralkodó osztályok ideológiájával egyenlő, és éppen a nagy tömegek ostromolják leghevesebben a „rothadt“ liberális-plutokrata rendszert. A múlt században a liberalizmus volt a nagyszerű forradalmi eszme, ami meghirdette a leszámolást a konzervatív világfelfogással - és ma vajon nem a liberálisok-e éppen a konzervatívok, az alkotmányvédők, „egy elavult rothadt világ utolsó mohikánjai“? Liberális és konzervatív a múlt században úgy viszonylottak egymáshoz, mint tűz és a víz. Ma pedig a kettő egyet jelent. A politikai fogalmaknak ez az átértékelődése bizonyítja legjobban azt a tételünket, hogy a politikai eszmék relatív értékűek, és ezért egy politikai eszme sem követelhet magának sem kizárólagosságot, sem örökkévalóságot. Ezen a világon csak egyszer volt megváltás, de ezt Isten csinálta, és ha még egyszer lesz, azt is csak Isten csinálhatja. Az embernek bele kell törődnie abba, hogy erői korlátoltak, és csak arra elegendők, hogy az Isten által rendelt létharcot megvívhassa. Az élet gyarló és tökéletlen; ez a valóság, és ezen nem segít semmiféle utópia és álmodozás. 

Éppen ezért a szintétizmus, mint politikai eszme nem jelent semmiféle csodaszert, az emberiség megváltásának újabb kísérletetét. A szintétizmus egyszerűen az emberiség fejlődésének azt az új szakaszát jelenti, amely - e sorok írójának hite szerint - a történelmi törvényszerűség erejénél fogva el fog következni, de amely fejlődést éppen ezért elősegíteni és diadalra vinni kötelessége lesz mindazoknak, akik a fejlődés eme irányát, a jövő útját felismerik.   

A szintétizmus mint magyar világnézet

Az előbbiekben röviden vázoltuk a szintétizmus világnézetének általános filozófiai gondolatmenetét. Ez egyetemes jellegű, tehát minden népre, az egész emberi történetre vonatkozik. A szintétizmus azonban - noha elvei egyetemes jellegűek - elsősorban mégis magyar világnézet. Magyar világnézet először azért, mert ezzel a munkával a magyar politikai gondolkodás indítja útnak, és másodszor azért, mert a szintétista elvek elsősorban a magyar pszichének felelnek meg. A magyar ugyanis minden nép között a leginkább volt mindenkor az egyensúly, a bölcs realizmus népe. A magyar sohasem szerette a szélsőségeket. Egészséges, józan realizmusa távol tartotta minden világnézeti hóborttól. A magyar lélek számára egyéniség és államiság, szabadság és tekintély egyformán fontos lelki szükséglet volt mindenkor. Ezt nem lehet elmondani minden népről. A francia pl. mindig sokkal inkább az egyéniséget tisztelte és a szabadságot szerette, mintsem az állami fegyelem béklyóit.

Minden népnek tehát más a lelki alkata, s ennek megfelelően más-más rendszer felel meg neki. Mi, ahogyan a magyarság lelki alkatát ismerjük, merjük állítani, hogy minden más világnézet közül az általunk vallott szintétikus gondolkodásmód felel meg legjobban lelki és faji alkatának. Évek óta beszéltek és írtak arról, hogy a magyarságnak önmagából kell kitermelnie olyan eszmét és gondolatrendszert, amely népi egyéniségének leginkább megfelel, és leginkább alkalmas arra, hogy a magyar jövőt megalapozza. Nos, úgy véljük, ez a gondolatrendszer, a magyar világnézet csak a szintétizmus lehet.

Ez azt jelenti, hogy nincs szükségünk semmiféle külföldi importcikkre. Ma sokat hallunk az ún. koreszméről. A koreszme helytelen értelmezői síppal, dobbal, zeneszóval hirdetik, hogy minden nemzet elsőrangú kötelessége a koreszme előtt kapuit megnyitni. Pedig tudhatnák, hogy az általuk ma annyit ostorozott magyar élet minden baját és nyomorúságát a múlt század derekán oly nagy lelkesedéssel befogadott koreszmének köszönheti. Ma már senki sem vonja kétségbe, hogy a magyarság mostani tragikus helyzetéért elsősorban a múlt század nagy koreszméje, a liberalizmus felelős. A liberalizmus szabadverseny rendszere volt az, amely a magyar lélek és a magyar faji tulajdonságok számára oly idegen voltával, megnyitotta a zsilipeket a zsidóság részére. A múlt század derekán a magyarság legjobbjai is az új, nagy eszmék káprázatában lelkesülve követelték a liberalizmus befogadását és uralomra juttatását Magyarországon, látván, hogy a külföldön milyen óriási eredményeket és fejlődést mutat fel. Nem volt elég éleslátásuk és népismeretük arra, hogy észrevették volna, hogy a liberalizmus eszméje a maga szabadverseny-rendszerével, az önálló kezdeményezést, a kockázatot, vállalkozó szellemet és bizonyos fokig lelkiismeretlenséget, gátlásnélküliséget kívánó szellemével teljesen idegen a magyarság testétől, lelkétől. Nem látták és nem vették észre, hogy a magyarság faji és lelki tulajdonságainál fogva még alkalmatlan és nincs előkészítve a szabadverseny semmi gátlást nem ismerő és hazárdjáték-szellemet kívánó rendszerére. Nem látták meg, hogy a magyar faj évszázadokon keresztül távol tartotta magát az ipari és kereskedelmi foglalkozásoktól, azt mindig idegeneknek engedte át, és így természetszerűleg nem fejlődhettek ki benne azok a lelki tulajdonságok, amelyek előfeltételei lettek volna annak, hogy a szabadverseny öldöklő iramában a magyarság megállja helyét, az ebben a tekintetben már sokkal kifejlettebb idegen fajokkal szemben. Nem látták meg, hogy ugyanakkor, amikor a magyar fajta még teljesen előkészítetlen és hogy úgy mondjuk, éretlen volt a szabadverseny lélekölő rendszerére, ugyanakkor viszont a zsidóság egész szellemi, lelki, fizikai alkata egyenesen a szabadverseny rendszerére van szabva, és rendelkezik mindazon lelki és erkölcsi tulajdonságokkal, amelyek a szabadverseny sikeres megvívásához nélkülözhetetlenül szükségesek. Nem vitatható, hogy a liberalizmus a magyarság számára pusztulást és halált hozott, a zsidóság számára pedig érvényesülést és felemelkedést. A liberalizmus, a múlt század nagy koreszméje az oka elsősorban annak, hogy ma a magyar élet minden politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális vezető pozíciójában, a magyar élet nagy stratégiai őrhelyein idegenek ülnek. Az a liberalizmus, amely a nyugati nagy népeket: az angolt, az amerikait felemelte és gazdaggá tette, ugyanez a liberalizmus a magyarságot tönkretette és elsatnyította.

Mi a tanulság ebből? Az, hogy ami az egyiknek jó, az nem biztos, hogy a másiknak is jó. Az orvosság, ami az egyiknek gyógyulást hoz, a másiknál pusztulást okozhat. Mert ahogyan az egyes emberek nem egyformák, úgy a népek, a nemzetek is különböznek testi-lelki alkatukban, földrajzi, kulturális, gazdasági, társadalmi stb. viszonyaikban. Nem lehet tehát közös mértékkel mérni őket, nem lehet ugyanegy [sic!] eszmét, ugyanegy rendszert ráerőszakolni egészen különböző népekre.

Mert mi a koreszme? A koreszme - helyes értelmezésben - egy adott korszakban általános érvényű, egyetemes értékű, az egész emberiség szempontjából jelentős, értékes gondolat, vagyis cél felé való törekvést jelent. Ilyen cél volt a múlt században a szabadság, a jelen században pedig a szociális igazság felé való törekvés. A koreszmében rejlő cél és törekvés elől valóban nem igen térhet ki egy nép sem, mert az mintegy lélektani és fizikai szükségszerűség erejével jelentkezik a népek életében. Ámde, hogy ezt az egyetemes és közös célt és törekvést egyes népek hogyan, mikor és mi módon valósítják meg, az már az illető nemzetek fizikai-lelki adottságaitól, földrajzi, kulturális stb. körülményeitől függ. A cél és a törekvés tehát lehet közös és egyetemes, de az eszközök, az utak és a módok feltétlenül különbözőek. Minden népnek saját magának kell megtalálnia azt a módszert vagy rendszert, amelynek révén az ún. koreszmében rejlő szükségszerű törekvést meg tudja valósítani. Nincs végzetesebb egy nemzetre nézve, mint ha készen akarja átvenni a másutt bevált módszereket, azzal a filozófiával, hogy minek kísérletezzen újjal, ismeretlennel és bizonytalannal, amikor itt van előtte a kész, bevált, amit csak le kell másolni.

A liberalizmus pusztítása példa arra, hogy hová vezet ez az okoskodás. És a múltból tanulságot kell merítenünk a jövőre is. Ma ugyanolyan helyzetben vagyunk, mint a múlt században. Az ún. korszellem ismét óriási erővel döngeti a magyar élet kapuit, és bebocsátást követel. A koreszme most a szociális igazság gondolata, és ennek a gondolatnak a megvalósítása a magyar politika számára is feltétlenül parancsoló követelmény. De a megvalósítás módja, mikéntje, mértéke, ideje stb. nem igazodhatik más államok példájához, hanem csakis a magyar föld és a magyar nép természet adta sajátos körülményeihez. Különböző utakon is el lehet érni egyugyanazon célhoz. A magyar nép politikai vezetőinek és a magyarság gondolkodóinak éppen az a legfontosabb feladata ma, hogy megtalálják azt az utat, azt a módszert, amely a magyarság testi-lelki alkatának, földrajzi stb. adottságainak a leginkább megfelel, hogy sajátosan magyar eszközökkel, magyar módszerekkel tudják megvalósítani a korszellem egyetemes jellegű és általános érvényű parancsát: a szociális igazság érvényre juttatását. [2]  

Hogy a magyarságra nézve végzetes idegen eszméket távol tartsuk, annak csak egy módja van: a magyar gondolkodásmódnak leginkább megfelelő szintétikus eszméket elterjeszteni és belenevelni a nagy tömegek gondolatvilágába. E célból először is az új világnézet alapelveit kell tisztán és világosan elméletben lefektetni, vagyis meg kell teremteni az ideológiai alapot. Előbb kell lefektetni és tisztázni az elveket és a programot, és azután kell a szervezéshez, a szorosabb értelemben vett cselekvéshez látni. Mert előbb van a gondolat, és azután a cselekedet, nem pedig fordítva.

*

[1] A thezis, a tétel = részigazság. Az antithezis, az ellentétel = részigazság. A thezis és antithezis, tétel és ellentétel együttvéve, vagyis a szinthezis = a teljes igazság. Thezis - antithezis - szinthezis. Actio - reactio - egyensúly. Ez a fejlődés menete a filozófia, a politika, társadalom, történelem és a természet világában egyaránt. Megszületik egy tan, egy gondolat - ez a thezis. Ezt a gondolatot megvalósítják - ez az actio. Nemsokára megszületik az ellentan, az előbb igaznak felismert gondolattal ellentétes gondolat - ez az antithezis. Ennek megvalósítása a reactio. És végül a fejlődés harmadik és utolsó szakasza: megszületik egy harmadik tan, egy harmadik gondolat, amelyik az első két ellentétes gondolatot kiegyenlíti, összeegyezteti, egyesíti - ez a szinthezis. És ennek a gondolatnak a megvalósítása teremti meg az egyensúlyt. Természetesen ez a folyamat azután mindig újra és újra ismétlődik. Ma azonban - hitünk szerint - a szinthezis korszaka fog következni. 

[2] Hitler és Mussolini többször is kijelentették, hogy eszméik nem importcikkek. Ezzel szemben a koreszme parancsoló követelmény. És ha a koreszmét helyesen értelmezzük, akkor a koreszme magyar változata nem lehet más, mint a szintétizmus. Ami a nemzetiszocializmus Németországban, ami a fasizmus Olaszországban, ami a fallangizmus Spanyolországban, ami a salazarizmus Portugáliában, az a szintétizmus Magyarországon. Valamennyien az egyetemes koreszme népi és faji színezetű megnyilvánulásai.

*

Felelős kiadó bezerédi Bezerédj Zoltán. Madách Nyomda, Budapest, 1942, 16-28.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés