Lendületes és élénk stílusban, lebilincselő előadásban elvonul előttünk az elmúlt korszak: a liberalizmus és a bolsevista reakció világa. Rövid, de színes leírásban tárja fel a szerző az elmúlt és a jelen korszak égető nagy emberi problémáit, melyekre sem a liberalizmus, sem a bolsevizmus nem tudott kielégítő feleletet adni. A történelmi fejlődés sorrendjében és az objektív kritika tükrében mutatja be a szerző a liberalizmus világát, amely hazug észimádattal az embert Istenné akarta magasztosítani, majd a bolsevista reakció világát, amely viszont ellenkezőleg, szolgaságba kényszerítve állattá akarta az embert aljasítani. A Múlt eme sötét és vigasztalan világából a logika és a szív minden érvével átvezet bennünket a szerző a Jövő birodalmába, s történelmi mécsesének fényével bevilágítja és megmutatja nekünk a jövő útját. Ez az út a szintézis útja lesz, amely megteremti majd az Egyensúly és a Harmónia világát, ahol az ember ismét teljes emberré lesz.

A liberalizmus, a bolsevizmus és az új koreszmék objektív történelmi mérlegre tétele után rámutat ez a könyv arra, hogy nekünk, magyaroknak nincs szükségünk idegen eszmékre, mert meglesz a mi magyar világnézetünk: ez a szintétizmus. A legtisztább magyar és a legtisztább keresztény világnézet. Különös melegséggel és rokonszenvvel méltatja a szerző ezzel kapcsolatban az Egyház jelentőségét és az Egyház mellett való felsorakozásra hívja fel a magyar társadalmat.

A könyv első részében az általános emberi problémákat tárgyalja a szerző, ennek a színtiszta magyar világnézetnek a szemszögéből: a Vallás, a Tekintély és a Szabadság, az Egyén és a Köz, a Tőke és a Munka, a Fejlődés és a Forradalom, az Elite [sic!] és a Tömeg, az Anyag és a Szellem, a Nemzet és az Osztályharc, a Béke és a Háború nagy kérdéseit. A második részben pedig a magyarság sorskérdéseit: az alkotmányreform, a zsidókérdés, a nemzetiségi kérdés, földkérdés, az osztálykülönbségek, a magántulajdon, a nőkérdés, az irodalom és a művészet, az Egyház és az állam problémáit világítja meg a szerző 12 pontos tiszta és világos programba fektetve le saját nézeteit és a jövőben létrehívandó országos mozgalom, a Magyar Jövő Front célkitűzéseit.

Nincs időszerűbb, érdekesebb és fontosabb olvasmány, mint ez a könyv, amely a legfiatalabb magyar generáció nagy vallomástétele az emberibb ember és a magyarabb magyar gondolata mellett. Korunk minden nagy emberi problémája és a magyarság minden nagy sorskérdése ott feszül, ott lüktet ennek a könyvnek minden sorában. A hideg és kristálytiszta logikai következtetésekben épp úgy, mint a szív nagy felszárnyalásaiban ott érezzük az új magyar fiatalság lüktető életerejét, józan realitását és szárnyaló idealizmusát. Az ész és a szív, a tudás és a hit, az idealizmus és a realizmus könyve ez! Az Élet, az Erő és az Ifjúság nagy harci riadója ez a könyv!

A színes illusztrációjú címnyomással díszített, finom papíron kiállított, nagy alakú, kb. 150 oldalas könyv üzleti ára fűzve 6 - P[engő].

Minden magyarnak meg kell vennie!

Felelős kiadó: Linter Pál

[Korabeli, a könyv megvásárlására ösztönző levél]

*

A szerző előszava

Ez a könyv akkor jelenik meg, amikor a második világháború harci zaja tölti be az egész világot. A végső döntés még messze van, és senki se lát a jövőbe. De mégis filozófusok és tudósok, politikusok és közgazdászok épp úgy, mint az emberek nagy tömege tekintetével a Jövőt keresi, kutatja. Mi lesz a Jövő Útja? Ez a kérdés izgat ma úgyszólván minden gondolkodó embert. Mi lesz a háború után? Milyen új gondolatok, milyen új eszmék alapján fogják felépíteni jövőjüket? Milyen eszmék fogják újjáalakítani a világot? És vajon szebb, boldogabb lesz-e az új élet, mint a régi volt?

Senki sem adhat ezekre a kérdésekre csalhatatlan választ. De a nagy gondolkodók, a jövőbelátó próféták mégis éles logikájukkal, a történelem és a társadalom életének alapos ismeretével és elsősorban finom és ösztönöd megérzésükkel már sejtik, hogy mi lesz a Jövő Útja. A vélemények természetesen eltérők. Az egyik szerint a tengelyhatalmak győzelme meg fogja teremteni a totalitás korszakát; az Új Európa és az Új Világ a totális elveken fog felépülni. A másik szerint viszont a demokráciák győzelme csírájában fog megsemmisíteni minden totális gondolatot. 

Mi is ezt a jövőt kutatjuk, de eszünk és szívünk egyaránt elutasítja mind a két említett feltevést. Mi egy harmadik utat látunk, amely talán nem tudja annyira felmelegíteni a szívet, de mindenesetre sokkal inkább ki tudja elégíteni az észt, és amelyet a természeti és történelmi törvények is követelnek. 

Ez egy harmadik megoldás, amelyet én a szintézis (kiegyenlítődés, összehangolódás) gondolatának nyomán szintétizmusnak neveztem el, fokozatosan érlelődött meg bennem. Kezdetben inkább a szélsőjobboldali eszmék hatása alatt álltam. Az első nagy lelki benyomást számomra Mussolini és a fasizmus jelentette, amelynek filozófiáját, eszméit és rendszerét már gimnazista koromban lelkesedéssel tanulmányoztam.

Szabó Dezső olvasása is erősebb hatással volt rám. A legtöbbet azonban a saját életemből, az emberek és az élet megfigyeléséből a gondolkodás révén merítettem, mert a hangsúly nálam nem az olvasáson, hanem inkább a gondolkodáson volt.

Ily módon alakult ki bennem az a gondolatrendszer, amely már nem állt többé sem Mussolini, sem Szabó Dezső, sem mások gondolatainak igézete alatt. Ez a gondolkodásmód nem annyira a külső hatások folytán alakult ki bennem, mint inkább bensőm megnyilatkozása volt. Így született meg ez a könyv; nem hosszú hónapok fáradtságos munkájának eredményeképpen, hanem három hét alatt, mert forrása nem az anyaggyűjtés, a fáradtsággal és szorgalommal összehalmozott tárgyi ismeretek, hanem inkább az egyéni intuíció és gondolkodás lendülete volt. Természetesen azonban, maguk a gondolatok, amelyek e könyvben kifejtve vannak, nem máról holnapra születtek meg, hanem fokozatosan érlelődtek meg bennem.

Nem állítjuk, hogy a szintézis, mint filozófiai gondolat új, de mint világnézeti és ideológiai rendszer és politikai irányzat, amely a nagy tömegekhez szól - újszerű. Egyébként pedig a mostani világnézeti harcok idején nem csak az újszerűségnek és eredetiségnek, de a puszta állásfoglalásnak is jelentősége van. A liberalizmus és a nemzetiszocializmus egyáltalán nem új eszmék, hiszen már rég ismeretesek, és mégis igazságaikat mindig újra és újra bizonyítaniuk kell, mindig új és új érvekkel, új és új szempontokkal kell alátámasztaniuk. Mert nemcsak az az újszerű, ha a régi igazságok helyett új igazságokat hirdetünk, hanem ha régi igazságokat új szempontokkal és új érvekkel védelmezünk. A szintétizmust azonban még ez a vád sem érheti, mert a szintézis fogalma ma még csak a filozófusok előtt ismeretes - a nagy tömegek számára, mint politikai és mint tudatos gondolat úgyszólván teljesen ismeretlen. 

Ugyanakkor azonban úgy véljük, hogy a szintétizmus, mint ösztönös vágy és tudatalatti gondolat ott gyökerezik a nagy tömegek lelki világában. Állítjuk, hogy a szintétizmus eszméi számára elő van készítve a talaj a tömegek lelkében. Mert a hősi életeszmény, az utóbbi évek sokat hangoztatott jelszava, gyönyörű és magasztos gondolat, és a vezetők és a magunk részére mi is hirdetjük és valljuk azt, de a nagy tömeg, a nép józan átlagemberekből áll, akik számára a hősi életmód nem lehet állandó jellegű életstílus - békeidőben. Az a hősi életstílus, amelyet egyes népek az utóbbi élet folyamán vallottak és követtek - egy mesterségesen doppingolt lázállapot, amelyre feltétlen szükség van háborús erőfeszítések idején, vagy a háborúra való készülődés esetén, de amely nem lehet egy nép életformájának és életmódjának állandó jellegű alapja. A hősi életeszmény a mostani háborúban kiéli magát. Ebben a háborúban az emberek az erőkifejtések, az áldozatok maximumát hozzák meg a közösség érdekében - valóban hősi lelkülettel. A hősi életeszmény - különösen ami a német és olasz nép teljesítményét illeti - nemcsak eszmény, de valóság is lett ebben a háborúban. Azonban az emberek nem azért hoznak áldozatokat, nélkülözéseket, lemondásokat - hogy a háború után folytassák azt. Mert az emberi természet megváltoztathatatlan alaptörvénye, hogy a munka után pihenést, a harc után nyugalmat, az áldozatok után eredményt, a veszélyek után biztonságot és a lemondások után felszabadulást akar. A háború után az emberek Nyugalomra, Egyensúlyra és Harmóniára fognak vágyni. A mozgalmas, harci és szélsőséges korszak után nyugalmas, békés és kiegyenlítődési, szintétikus korszak fog következni. Ezt feltétlen biztonsággal jósoljuk meg, mert ezt a természeti és lélektani törvények parancsolják.

A szintétizmus új világnézet, mert alapvető filozófiai különbségek választják el az eddigi rendszerektől. A szintétizmus a koreszme magyar változata, a sajátosan és tipikusan magyar lelkiség és szellemiség terméke. A szintétizmus magyar világnézet, amely azonban - hitünk szerint - nemsokára egyetemes értékűvé fejlődik.   

A jövő útja a szintézis eszméjén felépülő világnézeti és államrendszer lesz, amely felé a fasizmus és a nemzetiszocializmus is halad. A tengelyhatalmak győzelme az emberiség történetének új korszakát fogja megnyitni. Az Egyensúly, a Harmónia, a Szintézis korszakát. A szintétizmus ezt a három jelszót írja a zászlajára, és ezzel átveszi a Jövő képviseletét.

Végül még meg kell jegyeznünk, hogy a szintétizmus ideológiája, melyet ebben a könyvben megkísérlünk lefektetni, még nem egy teljesen kész és befejezett alkotás. Ez a könyv csak szerény kísérlet és kezdet akar lenni egy minden ízében magyar ideológia, magyar világnézet kialakítására. Ennek a feladatának talán csak nagyon is vázlatosan felel meg, de egyelőre nem is adhat mást, mint keretet és vázat. Nem követeli magának sem a tökéletesség, sem a befejezettség vagy tévedhetetlenség jogát. Nem is követelheti. Célja és törekvése: kezdeményezés a kibontakozás irányában. Az alapokat igyekszik megtalálni és lefektetni. De ha e törekvése nem is járna eredménnyel - hiszen a feladat túl nagy -, akkor tekintse az olvasó ezt a könyvet úgy, mint időszerű elmefuttatást korunk problémáiról.

Budapest, 1942. január hó

*

[...]

Demokrácia - bolsevizmus - fasizmus - nemzetiszocializmus

Nem célunk e helyütt, hogy teljes részletességben fejtegessük a három világnézet ideológiáját, fejlődési történetét, megnyilvánulási módozatait, stb. Csak röviden kívánjuk jellemezni őket.

Időrendben legrégibb a demokrácia, amely a francia forradalom eredményeképpen született meg, és amely a demokrácia eszméjének megvalósítására megteremtette a demoliberális államot. A demokrácia a maga korában kétségtelenül újat és jobbat, az emberi fejlődés új korszakát jelentette. Felszabadította az emberiséget a hűbériség, a középkori megkötöttségek uralma alól, hogy egy új, szabadabb világ ideálját valósítsa meg. Kétségtelen, hogy a demokráciának megvan a maga történeti jelentősége és történeti érdeme, és a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség eszméi - bármily téves eszméknek bizonyultak is azóta - az emberiség szociális és politikai fejlődését egy fokkal előbbre vitték. Gondolkodásban, felfogásban, nevelésben, társadalmi, politikai, kulturális és gazdasági viszonyokban egyaránt szabadabb világot teremtett, az embereket emberi méltóságuk és igazi értékük mivoltára ébresztette. Ez a demokrácia és a liberalizmus történelmi érdeme. Bűne pedig? Mindnyájan tudjuk. Míg kezdetben igyekezett az általa hirdetett eszméket becsületesen megvalósítani, később - úgy látszik, belső szükségszerű fejlődési törvényeinél fogva - mindinkább távolodott az eredeti eszméktől. Helyesebben mondva csak látszólag és elvileg tartotta fenn a szabadság és egyenlőség gondolatát, mert a valóságban éppen ellenkezőleg: szolgaságot és egyenlőtlenséget teremtett az emberek között.

Engedtessék meg, hogy idézzem e helyütt azokat a sorokat, amelyeket mint hetedikes gimnazista egy jobboldali hetilap (A Nép) vezércikkében írtam: „A demoliberális állam, amely a francia forradalom három nagy jelszavából, a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavából született és ezeken az eszméken épült fel, már születése pillanatában magában hordta eljövendő halálának csíráit. A nagy francia forradalom rajongói nem vették észre azt a tragikus ellentmondást, amely a szabadság és egyenlőség nagy jelszavai közt fennáll. Nem vették észre, hogy ahol szabadság van, ott nem lehet egyenlőség: és megfordítva, ahol egyenlőség van, ott nem lehet szabadság. Mert ahol az állam teljes szabadságot ad polgárainak gazdasági téren is, ahol a korlátlan szabadverseny elve uralkodik, ahol az egyik ember véletlen szerencséje, vagy a saját erőszakossága folytán szabadon letaposhatja a másikat, abban az országban minden lesz, csak egyenlőség nem. Ellenkezőleg: a korlátlan gazdasági szabadverseny következtében olyan arányú vagyoni, gazdasági egyenlőtlenségek támadnak, amelyek a politikai és társadalmi egyenlőség megvalósítását is lehetetlenné teszik. A szabadság és egyenlőség nagy eszméi tehát, amelyek a francia forradalomban, mint ikertestvérek jöttek a világra, ma élet-halál harcot vívnak egymással. Ma a szabadság eszméjét a liberalizmus, az egyenlőség eszméjét pedig a kommunizmus képviseli. A szabadság és egyenlőség eszméjének tragikus összeütközése kérlelhetetlenül elkövetkezett a demoliberális államban. A demoliberális állam megígérte az egyenlőséget és megígérte a szabadságot, de egyiket sem valósította meg. Nem valósította meg az egyenlőséget, mert eltekintve attól, hogy maga az egyenlőségi eszme is hamis fikció, mert teljes egyenlőség emberek és osztályok közt soha nem volt és nem is lesz - ez ellenkezik a természeti törvényekkel -, éppen a demoliberális állam volt az, amely a maga korlátlan szabadverseny elvével létrehozta azt a társadalmi állapotot, amelyben az egyik oldalon ott van a kapitalisták és feudalisták kis csoportja, másik oldalon pedig az elnyomott és kizsarolt dolgozók milliói állnak. De nem valósította meg a liberális állam a szabadságot sem. Mert szabadság van-e a liberális államban? A liberálisok azt mondják, igen. Igazuk van. A liberális államban tényleg szabadság van - a zsarolás és kizsákmányolás szabadsága. Mert a liberális államban a munkaadók, a tőkések, a mágnások, a földbirtokosok, kezükben lévén a termelő eszközök: a föld és a gyár, a munkabérek tetszés szerinti leszorításával és túlóráztatással szabadon kizsákmányolhatják a védtelen munkásokat, mert a liberális állam - alapelvéhez hűen - nem avatkozik bele a Tőke és a Munka drámai viszonyába, és nem védi meg a dolgozókat a Tőke egyeduralmával szemben. Éppen ezért a liberális államban nem szabadság van, hanem elnyomás: a nagybirtok, a nagytőke, a feudalizmus, a kapitalizmus és a plutokrácia diktatúrája. A demoliberális állam tehát megbukott, mert ellentétbe került saját alapelveivel: egyenlőség helyett egyenlőtlenséget, szabadság helyett szolgaságot hozott.“

Ezeket írtam annak idején, és ehhez most legfeljebb annyi hozzáfűznivalóm van, hogy az egyenlőség eszméjét általános filozófiai értelemben használtam. A francia forradalom egyenlőség-eszméje még csak a jogi egyenlőségre vonatkozott. Nemsokára azonban követte ezt a társadalmi és gazdasági egyenlőség gondolata is.

Röviden összefoglalva tehát: áldemokrácia és álliberalizmus volt az, ami az utóbbi évtizedek folyamán általában mindenütt kifejlődött a francia forradalom eszméi nyomán. Természetes dolog, hogy mivel a demokrácia és liberalizmus ily módon önmagát tagadta meg, saját elveivel került összeütközésbe, elvesztette létjogosultságát - és meg kellett buknia. Mielőtt azonban megszületett az az eszme, amely aztán tényleg kérlelhetetlen leszámolást hirdetett a demokráciával és a liberalizmussal szemben (ti. a fasizmus), előbb még kifejlődött a szintén múlt században született szocializmus nyomán a kommunizmus. Ez felfogásunk szerint egyáltalán nem jelentett a francia forradalom eszméivel szemben ellenforradalmat, vagy éppen tagadást, sőt ellenkezőleg, azoknak vertikális és horizontális irányban, tehát mélységben és szélességben egyaránt való kiterjesztését jelentette. A kommunizmus ugyanis nem tett mást, minthogy a szabadság és egyenlőség eszméit kiterjesztette mélységben: ti. a negyedik osztályra, a munkásosztályra is. Míg a francia forradalom a polgárság forradalma volt az arisztokrácia ellen, a polgárságnak követelt szabadságot és egyenlőséget az arisztokácia rovására - addig a kommunizmus a francia forradalom óta kifejlődött legalsóbb osztály, a proletariátus, a munkásosztály számára követelte a felszabadulást és az egyenlőséget. És kiterjesztette a kommunizmus a francia forradalom eszméit szélességben is, amennyiben az egyenlőség eszméjét nemcsak jogi és politikai, hanem gazdasági és társadalmi téren is igyekezett megvalósítani. A bolsevizmus tehát tulajdonképpen a francia forradalom egyenes folytatását és betetőzését jelentette, mindössze azzal a különbséggel, hogy míg a liberalizmus inkább a Szabadság, addig a kommunizmus inkább az Egyenlőség eszméjét hangsúlyozta és kívánta megvalósítani. Senkit se tévesszen itt meg a látszat, hogy a kommunizmus is diktatúrát és totális államot hozott létre, mert ez - mint vezetői számtalanszor hangsúlyozták - a marxi tanok értelmében csak az átmenetet és a szükségszerű eszközt jelentette volna az osztálytalan és államnélküli társadalom ideális állapotának eléréséhez. Világnézetében és szellemiségében, valamint céljaiban a bolsevizmus - véleményünk szerint - a liberalizmussal rokon. A bolsevizmus célját és alapeszméjét tekintve épp úgy materialista és anti-etatista, mint a liberalizmus. A liberalizmus és a bolsevizmus világnézeti rokonságát semmi sem bizonyítja jobban, mint a mostani világháború, amelyben a bolsevista szovjet - reálpolitikai érdekek és meggondolások ellenére - pusztán világnézeti szempontból a demokráciák oldalán és a fasizmus ellen fogott fegyvert. A liberalizmus és a bolsevizmus oldalági testvérek. [1] Ami a bolsevizmus történelmi szerepét illeti: amíg a liberalizmus a szabadság eszméjét hintette el az emberek lelkében, addig a bolsevizmus a szociális eszmét képviselte azzal az erővel és eréllyel, amely lehetetlenné tette azt, hogy bármely nép vagy nemzet kibújjon a szociális gondolat valaminő megvalósítása alól. A szociális gondolat erőteljes felszínre hozása és képviselése - ez a bolsevizmus egyetlen pozitív érdeme. És bűnei? Mindnyájan tudjuk. Az istentelenségnek, a vallástalanságnak elterjesztése, a nemzeti gondolat megtagadása, az osztályellentétek szítása, az erkölcsi értékek és a keresztény kultúra sárba tiprása, a család szétzüllesztése, a csőcselék felszabadítása, a tekintélyek aláásása stb., mind megannyi közismert bűnténye a kommunizmusnak. Azonban ahogyan a demokrácia és a liberalizmus, épp úgy a bolsevizmus is - belső ellentmondásai és szervi bajai következtében - tulajdonképpen magamagát buktatta meg. Attól a pillanattól fogva, hogy Sztálin kiadta a  „szocializmust egy országban“ jelszavát, megkezdődött a bolsevista politika fokozatos elhajlása az eredeti elvektől; a nemzetköziség, az antimilitarizmus, antiimperializmus és antikapitalizmus, az osztályharc elveitől. Ma már a Szovjetunió épp úgy militarista, imperialista, sőt kapitalista állam, akárcsak nyugati szövetségesei. Ezért is tudják oly jól megérteni egymást. De ez viszont - a kapitalizmussal való szövetkezés - nem jelent mást, mint az eredeti, lenini-trockiji kommunizmus elveinek az elárulását, vagyis a kommunizmus bukását. Ugyan hogyan láthatnák a „világ proletárjai“ Moszkvában a megváltójukat, amikor az a világ plutokratáival szövetkezik? Valóban úgy látszik, a kommunizmus ősi jelszavát kissé módosítani kell ily formán: „világ proletárjai és plutokratái egyesüljetek!“ Ami nem is volna rossz gondolat, csak az a baj, hogy a természeti és történelmi törvények tanítása szerint az erősek és gyengék „szövetsége“ és „együttműködése“ a valóságban mindig az erősek uralmát szokta jelenteni a szövetség leple alatt. Nosza, világ proletárjai - egyesüljetek a világ plutokratáival egy nagy Szent-szövetségben!

Amikor már a demokrácia kezdte elveszíteni a hitelét és vonzóerejét a tömegek szemében, de amikor a kommunizmus még kezdeti nagy sikerét élte, a kék egű Itália történelmi földjén támadt egy lánglelkű és lángeszű Férfi, aki telve szent idealizmussal, népe iránti fanatikus bizalommal, az első világháború befejezése után nyomban megalkotta harcos mozgalmát: a feketeingesek mozgalmát, amely egyképpen harcot hirdetett a demokrácia és a kommunizmus ellen. Benito Mussolini - mert ő volt a nagy próféta - már akkor előre látta, hogy sem az elavult liberalizmus, sem az ördögi kommunizmus nem teremtheti meg az emberiség boldogabb jövőjét. Új eszmét hirdetett tehát: a fasizmust, amely kereken és határozottan megtagadta a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség eszméit, és ezek helyébe a Tekintély, Rend és Fegyelem gondolatát helyezte. A francia forradalom eszméivel szemben tehát az igazi nagy ellenforradalmat és az igazán ellentétes gondolatokat a fasizmus jelentette. A Szabadság eszméjével szemben a Szervezettség és Rend, az Egyenlőség gondolatával szemben a Hierarchia, a Demokrácia eszméjével szemben a Tekintély és Elit-uralom, az Egyéniség eszméjével szemben az Államiság gondolatát, az osztályharc eszméjével szemben a nemzeti egység gondolatát hozta. Ezek a gondolatok nagy átütőerejüknél, a kor és a társadalmi viszonyokhoz való időszerűségüknél fogva nagy lendülettel indultak hódító útjukra. A Fasizmus legnagyobb győzelmét akkor aratta, amikor a nagy Németország is ezen elvek alapján rendezte be államát nemzetiszocializmus néven. Ugyancsak a fasizmus nagy győzelme volt a három éves spanyol polgárháború után a fallangizmus uralomra jutása. Nemzetiszocializmus, rexizmus, vasgárda mozgalom, stb., mind azon jobboldali mozgalmakhoz és irányzatokhoz tartoznak, amelyet a külföld és a szociológusok [az] egyszerűség kedvéért és az időbeli sorrendhez hűen a fasizmus gyűjtőnév alatt szoktak emlegetni.   

Mármost miben áll a fasizmus és nemzetiszocializmus történeti jelentősége? Mindenekelőtt abban, hogy megszabadította Európát és az európai kultúrát a kommunizmus barbarizmusától és rémuralmától azáltal, hogy a demokráciából kiábrándult népeknek olyan új gondolatokat és rendszert adott, amely a kommunizmust feleslegessé tette, és ugyanakkor a népeknek olyan fegyvert adott, amelynek révén a kommunizmust maguktól távol tarthatták. Ha a fasizmus és nemzetiszocializmus nem jön, minden bizonnyal ma egész Európa a bolsevizmus uralma alatt áll, mert a demoliberális államrendszerek belső gyengeségüknél fogva képtelenek lettek volna a hatalmas expanzív erejű bolsevista eszme távoltartására. Ha fasizmus és nemzetiszocializmus nincs, akkor ma Európa népei az osztályharc áldozatai és a csőcselék uralmának alávetettjei lennének. A fasizmus és nemzetiszocializmus érdeme, hogy kiűzte a népekből az osztályharc halált-hozó gondolatát, és helyébe állította az erős, szervezett tekintélyi állameszmét. A fasizmus érdeme, hogy letörte az osztályuralom, a proletáruralom gondolatát, és visszaállította az aláásott tekintélyek: a vallás, az egyház, az állam, a királyság, az arisztokrácia és a középosztály hitelét, és az őket megillető helyre állította. Ugyancsak a fasizmus érdeme, hogy a nacionalizmus és szocializmus régebbi ellentétes eszméit összeegyeztetve: egy új nacionalizmust és új szocializmust hozott létre. A liberális osztálynacionalizmus helyébe állította a korszerű népi nacionalizmust, ami azt jelenti, hogy az örökké forrongó, nyugtalan proletárelemet is bekapcsolta - okos szociális politikával - a nemzeti élet vérkeringésébe, vagyis a munkásokat állampolgárokból nemzettagokká léptette elő, és ezáltal is megszüntette az osztályharcot. Új szocializmust épített ki, ami nem a magántulajdon eltörlésén, nem osztályuralmon és egyes osztályok megsemmisülésén épül fel, hanem a Tőke és Munka érdekeinek összhangba hozatalán és a jövedelem- és vagyoneloszlások egészséges kiegyenlítődésén. Új, szociális nacionalizmus, új, nacionális szocializmus, a tekintélyek uralmának visszaállítása és erős, szervezett államrendszer kiépítése: íme ezek röviden a fasizmus és nemzetiszocializmus nagy történeti érdemei. A mostani háborúban egymással harcoló világnézetek közül kétségtelenül a fasizmushoz állunk legközelebbi eszmei rokonságban. A fasizmus és nemzetiszocializmus már megindult azon az úton, amely elvezet a fejlődésnek általunk jósolt szakához: a szintézis gondolatának megvalósulásához.

*

[1] A nagy francia forradalom és a bolsevista forradalom - eltekintve a társadalmi vonatkozásoktól - ugyanazokért az eszmékért és célokért folyt, azzal a különbséggel, hogy a bolsevista forradalom még sokkal erőteljesebben kívánta a francia forradalmi eszmék megvalósítását. A francia forradalom meghirdette a Szabadság eszméjét, és a középkori önkényállamok helyére a szabadság eszméjén felépülő államrendszert kívánt teremteni. A bolsevizmus még tovább ment a szabadság követelésében olyannyira, hogy az ő eszméje már nem is a „szabad“ állam, hanem a minden állami kényszertől mentes szabad társadalom. A francia forradalom zászlajára írta az Egyenlőség eszméjét, de azt még csak jogi téren kívánta megvalósítani. A bolsevizmus ezen túlmenve a teljes gazdasági és társadalmi egyenlőség gondolatáért harcol. És végül a Testvériség eszméjét a bolsevizmus ugyancsak a legszélsőségesebb módon magáénak vallja akkor, amikor egy minden önzést kizáró és individualizmust megsemmisítő és valóban testvéri szeretetben felolvadó közösségi társadalom ideáljáért harcol. Azonban hangsúlyozni kell, hogy a liberalizmus és a bolsevizmus, csak mint eszmék és elméletek állanak ilyen közeli rokonságban egymáshoz. A valóságban ugyanis a liberalizmus és a kommunizmus mint politikai, gazdasági és társadalmi rendszer két ellentétes világot képvisel. Éppen ezért nem jelent a fent megállapítottakkal ellentmondást, ha egyes fejezetekben a liberalizmus rendszerét és a kommunizmus rendszerét, mint két ellentétes és szélsőséges végletet fogjuk bemutatni.

*

Felelős kiadó bezerédi Bezerédj Zoltán. Madách Nyomda, Budapest, 1942, 7-9., 11-16.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés