És megvallom, küszködnöm kell még egy aggodalommal. Midőn a társadalmi tudományok terén saját munkakörömhöz képest éppen a koreszmékről véltem néhány szempontot kifejthetni, mely talán számot tarthatna ezen tudományos areopág elnéző figyelmére, nem zárkózhattam el a feladat nehézségei elől. Korunk eszmeharcának példáját ritkító élessége, szenvedélye, mondhatni káosza; az összes civilizált emberiséget lázas izgalomban tartó, egymással a halálos gyűlöletig szemben álló felekezetekre szakító, minden intézményét - a legmélyebben gyökerezőtől a legmodernebbig - megrázkódtató természete: vajmi könnyen sodorhatja azt, aki hozzászól, oly térre, melyet legalább e teremből kizárni kötelességünk. Szóval az aggodalom, hogy a tudomány, a tiszta igazság keresésének fenségét akaratlanul is a napi harc, a pártérdek elfogultságának szolgaságára alacsonyíthatnám, hogy a magaménak előadásával sérthetném másoknak meggyőződését, vagy ami még sokkal rosszabb, sérthetném érzületét.

De megnyugvást kerestem és leltem abban, hogy, ha valahol, akkor a tudomány körében, abban a legmagasztosabb körben, ahol az igazságot önmagáért keresik, türelmetességre tarthatok számot. Bátorítást leltem annak latolásában, hogy az olyan tudomány, mely csupa körültekintő timiditásból viszszariad az élettől, elszakad korától, mert kérdéseihez hozzányúlni fél, kevés szolgálatot tehet, mert éppen a legnagyobb szolgálatot tagadja meg, melyet az emberiségnek megtenni a gondolkodás és kutatás hivatva van. Bátorított a tudat, hogy ellenkező, sőt egymást kizáró felfogások hirdetése és vitatása nélkül nincs haladás és nincs tudomány, hogy az árral úszni könnyű, de a tudomány sem a tömeg, sem a hatalom udvaronca nem lehet; serkentett hitem és meggyőződésem, hogy, ha nekünk a nemzeti tudomány e legmagasabb fórumán, csak ahhoz lehetne hozzászólni, csak azt lehetne kimondani, ami már matematikai bizonyosságra emelkedett, ami már nem lehet többé kétely tárgya, amivel nem lehetne szembe állítani épp úgy jogosult más felfogást, szóval csak azt, amiben már mindenki egyetért, ami már közkincssé vált, akkor a mi tudományunk meddő volna, akkor szűk eszmekörben megcsontosodva, sőt körünkből az eszmét számkivetve, rohamosan maradnánk el a művelt nemzetektől.

De végre, tekintetes Akadémia! Bátorított az a tudat, hogy távol áll tőlem az a szándék, hogy bántsam bárkinek tiszteletreméltó más meggyőződését vagy éppen érzületét. Hanem én utoljára is csak úgy beszélhetek, ahogy én látom a dolgokat, csak azt mondhatom, amit én tartok igazságnak. Ebbe őszültem bele. Az a jog, hogy elmondhassam mindig, mit tartok a dolgokról, volt egy harminc éves irodalmi és politikai közpálya egyetlen célja, egyetlen ambíciója. Megtanultam korán, és tudom jól, hogy e jog biztosítására csak egy mód van: elfogadni következményeit. A támadást, a népszerűtlenséget, a gyanúsítást, a gyűlöletet, hogy ha kell. Erre mindig kész voltam, mert e joghoz ragaszkodom. De tudom emellett, hogy egyikünk sem csalhatatlan. Legkevésbé csalhatatlan az emberiség legmagasabb, legnehezebb problémáiban. Es irt der Mensch, so lang er strebt! Quid est veritas? Nem tudom, hogy képes-e az ember saját erejéből az igazságot megtalálni. De érzem, hogy köteles keresni - amit Lessing többre becsült -, és érzem, hogy köteles azt, amit igaznak tart, ki is mondani. Maga a tévtan, tekintetes Akadémia, melyet őszinte szívvel hirdetünk, többet használ, mint az igazság, melyet hirdetni nem merünk. Jól mondja Lacordaire, a contestatio az, ami legtöbbet használ minden új mozgalomnak. Mert csak a contestatio derítheti ki az igazságot, tisztítja meg a tévedéstől. Végre tudom, hogy az eszmék is, és különösen a társadalmi tudományok terén, olyanok, mint a szerves lények. Kínok közt születnek, hatalomra fejlődnek, elhanyatlanak. Ha végignézünk az emberiség fejlődésén, szinte azt kell hinnünk, hogy legalább e téren nem is létesült más igazság - vagy legalább eddig megtalálni nem sikerült -, mint szubjektív, relatív vagy momentán igazság, az élő nemzedék szubjektív igazsága, az, mely éppen az emberiség vagy a nemzet aktuális fejlődési stádiumának legjobban megfelel. Ezen a téren minden eszme történetét megírhatjuk három szóban. Őrült vagy gonosz az első hirdető. Elfogják, börtönbe vetik, bürök-poharat nyújtanak neki, megkövezik, keresztre feszítik, elégetik. Az úttörők üldözése után hatalomra jut az eszme, szent igazság, melyért az emberek halni készek. Végre ugyanez az eszme előítélet, elfogultság, babona, butaság; aki ragaszkodik hozzá, ismét bolond, hülye vagy gonosz, sorsa ismét gúny és üldözés. Olyan a világ sora, hogy azoké az ország, a hatalom és a dicsőség, akik csak a győzelemnek pillanatában csatlakoznak hozzá, karolják fel. Pedig, uraim, mennyivel nemesebbek az úttörők, mint azok, akik a diadal szekerét követik! És az idumeus Heródesnél vagy az élelmes Josephusnál, akik a betörő idegen áradat szolgálatába állanak, mennyivel sublimebb a makkabeusok konzervatív erénye, az az erény, mely fentartja a nemzeteket és a fajokat, a hűség, nemcsak emberekhez, mellyel a kutya is bír, hanem az annál magasabban álló hű ragaszkodás az eszmékhez, az apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre átszállott, hosszú századoktól megszentelt hagyományokhoz és intézményekhez, az a hűség és kegyelet, mely, ha élni nem lehet többé a régi hitben és a régi intézményekben, akkor inkább azokkal együtt halni, romjaikba temetkezni kész.

De ha ez az eszmék története, a régi eszméknek is van feltámadása, vagy, ha úgy tetszik, reprodukciója. Az eszmékből sem vész el egy atom sem; új viszonyok közt, tán új alakban és színben, új vegyalkotásban és aggregációban, de felmerülnek újra, hogy újra kezdjék régi történetüket. Mert a körforgásban, melyet haladásnak nevez az egyik, evolúciónak a másik, az emberi nem örökké keresi a boldogságot, melyet a siralom e völgyében nem lel meg soha. Mi a reform? Új baj a régi helyett. Mi a reform-küzdelem? A vérmérséklet kérdése. Az egyik úgy tartja, ezt a bajt ismerem, megszoktam, beletörődtem. Inkább tűröm, mint az újat, ismeretlent. A másik már tűrhetetlennek tartja a régi bajt, éppen mert régen nyomja, jöjjön inkább az új. És az új jön, és régi lesz, és tűrhetetlen lesz, és visszajön a régi, mely újnak látszik.

Nemcsak a naplementén elmerengő kisasszonynak szól Heine:

»Mein Fräulein, sein Sie munter!
Das ist ein altes Stück.
Hier vorne geht sie unter
Und rückwärts kommt sie zurück.«

I.

A XIX. század uralkodó eszméiről szóló nevezetes munkájában szeretve tisztelt Elnökünk felejthetetlen emlékezetű nagy elődje és édesatyja, kinek kimagasló szerepe éppen a nyugati eszmeáramoknak izolációjában elmaradt pangó életünkbe vezetésében volt, ki fénytelt működésében mint költő, bölcsész, publicista és államférfi, mindig ebben volt legnagyobb, és ebben a legnagyobbak egyike vola: báró Eötvös József a Szabadság, az Egyenlőség és a Nemzetiség eszméiben látta a XIX. század uralkodó eszméit. Ő természetesen annak az időnek hatása alatt állott, melyben írt, és e hatást csak fokozta bámulatos recipiáló képessége, finom, idegzetes, csaknem nőies fogékonysága. De ma, midőn a század alkonyán végignézhetünk harcain, törekvésein, reményein és csalódásain, és mindezeknek rezultánsaként látjuk, hogy az örökké megifjadó emberiség örökké megifjadó optimizmusával mind új, vagy legalább megújult és új alakot és új erőt nyert eszmékben keresi boldogulását, követve a költő szózatát, hogy »Bízva bízzál«, ma már Eötvösnek meghatározásai csakis saját ifjúkorából érthetők, csak arra alkalmazhatók Igaz, hogy a nemzetiségi eszme nagy hullámokat vert a negyvenes években Magyarországon, és ez élénken impresszionálhatta Eötvöst. Igaz, hogy egy évtizeden át, de már jóval Eötvös művének megírása után, mintegy az ötvenes évek végétől a hatvanas évek végéig, midőn az európai politika vezetése egy kalandos ábrándozó kockajátéka volt, oly nemzetközi jelentőségre jutott a nemzetiségi elv, mellyel azelőtt sohasem bírt. De mindez mégis csak epizód a század eszmetörténetében. Az pedig, ami állandó, az nemcsak a XIX. századnak, hanem minden időknek, az emberi nem minden stádiumának, a primitív embertől a legmagasabb civilizációig közös vonása: a fajtudat és a fajgyűlölség, az emberi szív állandó, kigyomlálhatlan terménye, mely végső gyökerét a családi ösztönben és kegyeletben találja, és mindannyiszor politikai elkülönítésre is vezet, valamikor a régi közös politikai hagyományok és intézmények hanyatlásnak indulnak. És itt az a nevezetes, hogy materiális hanyatlásuknál sokallta hatályosabb e részben erkölcsi hanyatlásuk. Súlyos vereségek, maga az állami élet leroskadásának közepette is győzelmesen megállhat és gyakran megállott a fajkülönbségek fölött a régi közös hagyományok és intézmények erkölcsi fölénye! De ha a közös hagyományok és intézmények erkölcsi presztízse van megingatva, akkor múlhatatlanul, mindannyiszor és azonnal működésre jut a fajtudat és fajgyűlölség differenciáló ereje.

Ami már a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség eszméit illeti, ezek kétségkívül épen Eötvös legfogékonyabb korában, egyéniségének alakulása idején, mintegy húsz éven át bizonyos másodvirágzást értek, mely a júliusi forradalommal kezdődött, [18]48-ban általános európai forradalommá fejlődött, és betöltve körforgását, a decemberi államcsínnyel általános európai reakcióban végződött.

Báró Eötvös József könnyen identifikálhatta e két évtizeddet az egész századdal. Vajmi természetes, hogy identifikálta. Mi nem téveszthetjük össze, nem mintha élesebb volna látásunk, hanem mivel végére jutva a századnak, végig is nézhetünk rajta. Mindenekelőtt mindenki tudja, hogy ha el akarunk tekinteni a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség evangéliumi dátumától és értelmétől, hogy ha újabb politikai dátumukat és értelmüket keressük, ezek az eszmék nem is a XIX., hanem a XVIII. század eszméi, a francia forradalom formulázott jelszavai, az azt megelőzött filozófusok: Locke és Hume, Beccaria, Montesquieu, Voltaire és Rousseau, az Enciklopédisták hosszan fejlődő munkálkodásának eredményei.

Avagy azért vindikáljuk-e ez eszméket a XIX. századnak, mert a XVIII. század proklamálta és propagálta ugyan ez eszméket, de megvalósítani nem tudta? Hát a XIX. század vajon meg tudta-e valósítani? Aki emberek közt sohasem jár, újságot sohasem olvas, ám élhet ez illúzióban, más nem. A XVIII. század a friss eszmék naiv hitével, még ki nem ábrándult, még meg nem ingatott optimizmusával legalább egy komoly kísérletet tett ennek a »panáceának« megvalósítására. A XIX. század még komoly kísérletet sem tett. Az első kísérlet elegendő volt az első naiv hitnek megtörésére. A francia forradalom e szentháromsága a XIX. században szemlátomást szétmállott. A XIX. század távol attól, hogy megvalósította volna a XVIII. század e programját, ellenkezőleg, lépésről lépésre, fokról fokra, csekély visszaesésekkel, ellenállhatatlan áradattal kiábrándult, elfordult tőle, sőt ellene fordult, megtámadta, lerombolta rendszeresen, következetesen. - A nagy forradalom új egyháza, mely Isten és vallás nélkül az egész emberiséget akarta megváltani és egyesíteni, a XIX. században felekezetekre szakadt, és e felekezetek a széttépett új szentháromság foszlányaival kerekednek egymás ellen élet-halál harcra. Az egyik tábor hangoztatja a szabadság jelszavát, de elkeseredve támadja meg a másik, hogy szabadság alatt csak saját jólétét, uralmát, fölényét érti, és ezt is csak az elnyomás fegyvereivel tartja fenn. Ők az egyenlőséget követelik, melyet amazok megadni nem akarnak, ennek készek a szabadságot alárendelni, sőt feláldozni, fel a végletekig. Mert abban, de csak abban egyeznek mindketten, hogy amit az egyik szabadság alatt ért és követel, amit a másik egyenlőség alatt ért és követel, egymással össze nem fér, össze sem egyeztethető, egymást elvben és feltétlenül kizárja. Ami pedig a testvériséget illeti, hát erről szó sincs többé. Ezt már éppen csak azok hangoztatják meg, akiktől elfordult mind a két tábor, mely egymást felfalni kész: a régi vallás megfogyott hívei és szolgái, a megüresedett templomokban, szószéken és gyóntatószékben. Íme a XIX. század fejlődése; íme hogyan valósította meg azokat az eszméket, melyeket báró Eötvös József még e század eszméinek nevez, amelyek azonban valósággal a XVIII. század eszméi, a miénkben csak kiábrándulással, elhagyással, refutálással találkoztak. És honnan e fordulat? Érzi talán az emberiség ösztönszerűleg, ha nem tudatosan, hogy ezek az evangéliumi eszmék csak az evangélium szellemében valósíthatók meg, mert enélkül, vagy éppen ennek ellenére, valamint a nagy forradalomban, minden kísérlet ez eszmék megvalósítására csak rémuralom által eszközölhető és tartható fenn, rémuralom által, mely mint a szimbolikus kígyó, saját farkába harap, Szaturnuszként megeszi édes gyermekeit, a szabadságot és testvériséget kizárja, és egyenlőségnek csak a nyaktiló egyenlőségét létesíti.

Annyi bizonyos, hogy a XVIII. század eszméi, nem a XIX. század uralkodó eszméi. Mindjárt a század elején a jakobinusokra nem a szabadság és testvériség következett, hanem I. Napóleon uralma és vérengző háborúi. De fenntartható és részben fennáll még naiv hitével az az illúzió, hogy a régi és régen elfajult társadalmi szervezet romjaiból, ha nem szabadság és testvériség, de hát legalább az egyenlőség ki fog kelni, jóllehet Európa nagyobb részében még sokáig fenmaradt a jobbágysági kötelék, és például mind a mai napig fennáll Boszniában. De Waterloo után talán uralomra jutnak amaz eszmék? Nem! De Maistre és Chateaubriand, Gentz és Metternich, a francia forradalom hívéből misztikussá vált Görres és a Tugendbund, Burke és az angol High-Toryk, a »Szent Szövetség« eszméi, a legitimitás elve az uralkodó eszmék nemcsak a politikában, hanem az irodalomban, a társadalomban, a köztudatban is tizenöt éven át.

1830-ban bekövetkezik az, amit a nagy forradalom eszméinek másodvirágzásaként említettem. A forradalom Lengyelországban, a nagy reformmozgalom Angliában, mindenekfölött a Bourbonok újabb elűzése Franciaországban megadják a lökést. Ezen eszmék nevében jut uralomra a polgárkirályság, és publicistái azt hiszik, hogy íme megtalálták a módját amaz eszmék megvalósításának az alkotmányos monarchiában, az angol parlamentarizmusban. De a franciák félreértik az angol parlamentarizmus lényegét, Rottech és Welcher viszont félreértik a francia doktrinérizmust, és ebből a másodfokú félreértésből merít a mi táblabíró-világunk, szorgalmasan olvasva az »Augsburger Allgemeine«-ból, hogy mit beszélnek Párizsban, hogyan idézi a badeni II. kamara ítélőszéke elé Rottech a világtörténelmet. Hiszen csak kevesen meríthettek első forrásból, mint egy Széchenyi, kevesen olvastak franciául, alig-alig valaki angolul. A bécsi és a hazai sajtó fejletlen, a cenzúra béklyóiban, a németek egyetlen fejlett lapja, az »Augsburger« volt nálunk is a nyugati eszmék evangéliuma. És ebből a másodfokú félreértésből keletkezik az a példátlan eszmezavar, melyet olyan plasztikusan ad elő, végzetes konzekvenciáival együtt, nagy publicistánk, néhai tagtársunk, az én kegyelt mesterem, báró Kemény Zsigmond, »Széchenyiről« írt tanulmányában. A Rottech-Welcher-féle sablon-liberalizmus azóta rég lejárta magát szülőföldjén is; jelszavai rég meg vannak haladva mindenütt; csak nálunk jelzik még oly jóhiszemű politikusok és politizálók szellemi láthatárát, akik a modern eszmék, a haladás és felvilágosodás színvonalán képzelik magukat, mert ötven esztendőt elaludtak, érintetlenül az újabb eszmeáramoktól. A júliusi királysággal Franciaországban uralomra jut a polgárság. De nem abban az eszményi értelemben, hogy mindnyájan egy haza polgárai vagyunk. Hanem a legszűkkeblűbb kasztszellem értelmében. Nem a citoyen, hanem a bourgois. A letűnt osztályuralom helyébe új osztályuralom, mely mély gyűlölettel elmegy az ostracismusig azokkal szemben, akik társadalmilag fölötte álltak, de a régi urakat felülmúlja azoknak lenézésében és megvetésében, akik alatta állanak. A »felvilágosodott abszolutizmus« tanát »vom beschränkten Unterthanenverstand«  [a tárgyak korlátozott megértésével] magukévá teszik egész terjedelmében a népnek széles rétegeivel szemben: ez a »műveletlen tömeg«, melynek vagyona sincs, nem is igényelheti, hogy szóhoz jusson az ő államukban, hogy kifejezést adjon érzelmeinek, felfogásainak, igényeinek, szükségeinek. A politikai jogokat megtagadják tőle. A nép hadd maradjon a nyáj, csak akik nyírják, változtak. A nagy forradalomból áthozott frázisokat messze túlkiáltja Guizot szava: »Enrichissez vous« [gazdagíts magad], proklamálva van a pénzuralom, mely a régi úr és munkásnépe közti patriarchális köteléket nem ismeri, a munkásban csak munkaeszközt lát. Voltaire ideáljának, a felvilágosodott abszolutizmusnak lelkes tanítványai, II. Frigyes, II. József és II. Katalin, szintén hallgatásra kárhoztatják ugyan a tömegeket, de legalább azt vallják, hogy ők a tömegekért vannak itt, és ha gyámság alá vették, legalább érdekeit akarják szolgálni: az új uralkodó osztály azt hitte, hogy a tömeg érette létezik, a tömegnek nemcsak hallgatni, de tűrni is kell, nemcsak a vezetést, nemcsak a gyámkodást, hanem kíméletlen kiaknázást is.

Így és ekkor született meg a XIX. század legsajátabb gyermeke, a szocializmus. Ami eddig legföljebb egyes rajongók és ábrándozók : Babeuf, St. Simon herceg, Fourier, Proudhon nebulózus fantáziája volt, egyszerre gyakorlati jelentőséget nyer, politikai tényezővé emelkedik.

Louis Blove 1848-ban egy pillanatig már az állam élére jut, és ugyanakkor már Németországban is hirdetik az új tant, és az akció terére lépnek Marx és Lassalle, akik majdan megkísértik azt tudományos alapokra is fektetni. 1850-ben a bourgoisie abdicál a második császárság javára, melyben a szocializmussal szemben a társadalom megmentőjét üdvözli. A rövid másodvirágzásból minden elveszett , de a szocializmus, a szabadság és az egyenlőség közti nagy elvi harc, a testvériség helyett a halálos gyűlölség megmaradt, nőttön nőtt, betöltötte az egész századot, megadta neki az egyéni kifejezést a századok sorában.

II.

A szellemi élet szolidaritásánál fogva a nagy áramlatok, melyek nagy okokból erednek, érvényesülésre törekszenek minden téren, a társadalmi és állami közéletben, a tudományban, irodalomban és előbb-utóbb a művészetben is.

Ugyanazon fordulattal végződik tehát az a rövid másodvirágzás az irodalomban, a tudományban is. Egy pillanatra úgy látszik, mintha most már csakugyan a nagy forradalom eszméi jutnának mgvalósulásra, békés és tartós uralomra. De a mozgalom egészen más eredményekre vezet. Angliában Cobden és Bright patronátusa alatt megalapítják és gyakorlati érvényre emelik a manchesteri iskola jelszavát: »laisser faire, laisser passer«. Ez a francia forradalom eszméire visszanyúló politikai mozgalmakkal együtt hódítva, pillanatnyira a közgazdasági tudomány végszavának, minden nehézség megoldásának, a gazdasági béke és közmegelégedés, az aranykor inaugurálásának vétetik. Valósággal azonban csak az új osztályuralom, a tömegek gazdasági kizsarolásának evangéliuma. A Manchester-vidéki két kattun-gyáros kétségkívül egész jóhiszemmel, a legnemesebb indulattal lépett az agitáció terére a béke politikája és a gazdasági élet korlátlan szabadsága mellett. A közjólét lehető legmagasabb kifejlődését Cobden és Bright ezekben keresték. De panaceájuk egyoldalú volt, mint minden panacea, és megérzik rajta az osztályérdek, habár öntudatlan és jóhiszemű is. Amit ők a nép és a közjólét érdekében kezdtek, a »laisser faire, laisser passer« követelése iskolájuk kezében csakhamar az üzleti nagy vállalkozók rideg osztályérdekévé vált a középső és kis gazdasági egzisztenciák depossedálásra, a vagyontalan tömeg kizsákmányolására, a vagyonnak kevés kézben akkumulálására, és így végső analízisben, ha korlátlanul érvényesül, a közjólét megsemmisülésre. De a »laisser faire, laisser passer« sem a XIX., hanem a XVIII. század formulája, éspedig a nagy forradalomnál is, az enciklopédistáknál is jóval régibb. Ez is csak másodvirágzását éri a manchesterismusban. Quesnay, a fiziokraták feje, 1750-ben publikálta rendszerét. Egyik társa, Gournay formulázta a frázist »laisser faire, laisser passer«, mely száz évvel utóbb olyan szerencsét csinált. Természetes és érthető reakció vala ez a merkantilisták, a felvilágosodott abszolutizmus gazdasági elmélete ellen. Mondtuk már, hogy a nagy okból eredő nagy áramlatok politikában, tudományban egyaránt hatnak. IV. Henrik minisztere, a nagy Sully, a földmívelést és állattenyésztést még »az állam két emlőjének« mondja. De a felvergődő abszolutizmusnak bő és bővebb pénzforrásokra van szüksége. A feudális kötelékben levő föld kivonja magát keze alól. Az abszolutizmus ellen küzdő rendekkel szemben szüksége van ellensúlyra. A kereskedelmet és ipart kell tehát felkarolni politikai és fiskális érdekben egyaránt, így a merkantilista rendszer, mely különben is Olaszországban indul meg, ahol a hatalmas kereskedő- és kikötővárosokban csakugyan a kereskedelem a gazdagodás forrása, és először fejlődik ki a pénzgazdaság, csaknem teljesen elhanyagolja a földet, a gazdagság forrását kizárólag kereskedelemben és iparban keresi, ezeket a legmesterkéltebb protekcióval és gyámkodással akarja fejleszteni. Mikor aztán az abszolutizmussal szemben az egyéni jogok kezdenek ébredni - előbb a tudományban, mint a politikában -, a merkantilisták egyoldalúsága kihívja az ellenmondást, a francia fiziokraták visszatérnek Sully felfogására, produktívnek csak a földet mondják, és a szubvenciók, protekciók, kiváltságok és előjogok azon mesterséges szövevényével szemben, mellyel a felvilágosodott abszolutizmus a merkantilisták értelmében a kereskedelmi és ipari produkciót hajtja, a »laisser faire, laisser passer« elvét hirdeti már azért is, mert ha a merkantilisták nem tulajdonítottak fontosságot a földnek, ők nem tulajdonítanak fontosságot kereskedelemnek és iparnak; előttük az individualizmussal együtt az egyszerű primitív élet ideálja, már Rousseau filozófiája lebeg. Itt is a körforgás törvénye hat.

A nagy Adam Smith, aki első[ként] emeli önálló, rendszeres tudománnyá a nemzetgazdaságot, mely előbb az olaszoké, majd a franciáké volt, a fiziokratákból indul ki ugyan, társadalompolitikai alapját a fiziokratáktól veszi át, elméletét az értékről, munkáról, szabad kereskedelemről már előtte fejtegették Locke és Hume. De az angol viszonyok és fejlődések behatása alatt kiemelkedik az eddigi egyoldalúságokból, sőt annyira kerüli az egyoldalúságot, tartózkodik az elmélet ridegségétől, hogy az absztrakt elméletet mindig enyhíti történelmi és induktív módszerrel. Innen van az, hogy utána a legkülönbözőbb, a legellentétesebb iskolák egyaránt az ő tekintélyére hivatkoznak. Mégis ő az indusztrializmus atyja, melynek túlhajtásait és egyoldalúságait ha előre nem látta, onnan van, hogy csak az ő működése és halála után következett ipari fejlődéssel tűntek ki, úgy hogy aztán mind hangosabban követelte maga az élet tanainak kiegészítését, módosítását.

Így, midőn ő is a felvilágosodott abszolutizmus rendőrállama elleni jogos reakció befolyása alatt áll, elhanyagolja az államnak hivatását a közérdek védelmében, és elhanyagolja azt, amivel az egyes egyén gazdaságilag is tartozik a közjónak és embertársainak. Abból a két egyszerű, de egészen absztrakt feltevésből, hogy minden egyén bír az okosság és belátás bizonyos átlagával, és abból a másikból, hogy minden gazdasági működésnek egyetlen indoka az illető saját haszna, átlátszó, briliáns elméleteket von le megdönthetetlen logikai következtetéssel. De ilyen premisszák után természetes, hogy a gyöngének és együgyűnek kijátszása, kizsarolása az erős és az élelmes által figyelmen kívül marad, és szó sincs arról, hogy a közszellem és annak orgánuma, a közhatalom, ezt az ellentétet kiegyenlítse, e zsarolásnak útját állja. Másik alapelve, melyen érz[őd]ik az Angliában akkor hatalmasan felkelő, minden tekintetet magára vonó ipari tevékenység varázsa, hogy az értéket nem a kereskedelem, mint a merkantilisták mondták, nem is a föld, mint a fiziokraták hirdették, hanem a munkat ermi, az »industry«; innen az indusztrialismus, viszont a szocialisták legmesszebbmenő, legtúlzottabb követeléseinek lett alapja. Pedig szigorúan véve, a munka önmagában még nem is produkál, hanem egyfelől fogyaszt, másfelől a feldolgozott nyersanyagnak legalább egy részét egyenesen megsemmisíti, és ami ennek dacára a munka közbenjöttével magasabb értéket ad a nyersanyagnak, az nyilván az invenció és a tudományos felfedezés. És ha akkumulált munkának is tekintjük Smith Ádámmal a tőkét - amiben ismét az akkori angol fejlődés impresszionálta -, magát a nyersanyagot meg nem szerezheti a munka, föld, kereskedelem és hitel nélkül, mely hitelnek léteznie kellett a tőke előtt, mely hitel nélkül nem is jöhet létre a tőke, úgy hogy épp oly féligazsággal mondhatni kondenzált hitelnek, mint akkumulált munkának. Mill úgy akarja megmenteni Smith tételét, hogy a munka fogalmát a legtágabb értelemben veszi, izommunka és idegmunka közt disztingvál. A distinkció nemcsak éles és finom, hanem kétségkívül alapos is, természetesen azon kiegészítéssel, hogy izommunka önmagában nem is létezik idegmunka nélkül, mert a legegyszerűbb kézfogás is akaratot és figyelmet igényel. De éppen olyan finom és alapos Millnek észrevétele, melyet más alkalommal tesz, hogy mennyire veszélyes valamely séma fentartása érdekében eltérni a szavak közkeletű értelmétől, mert ez vajmi könnyen vezet két eszmetársulás zavarára, oly meddő vitára, melynek alapját nem a dolgok lényege, hanem csak az képezi, hogy ugyanazon szó alatt ki-ki mást ért. De ha mindjárt Millel úgy ki is tágítjuk a munka fogalmát, hogy Smith tételének igaza legyen, ha mindjárt az ideg-munka alatt nemcsak a szellemi munkát értjük Millel, hanem ezen is túlmegyünk, és a fiziológgal ideg-munkának számítjuk az üzér, a vállalkozó remény és félelem közti lázas izgalmát is - ez a tétel mégsem meríti ki az igazságot. Egymillió arany dollár kétségkívül tőke, éspedig a javából, mégis igen sok hitelt és igen kevés munkát reprezentálhat az aranyásó kezében, még ha számba vesszük a pénzkivetés munkáját is. És ha azt mondjuk, hogy az arany nemcsak tőke, hanem áru is, melynek értéke önmagában van, és nem a hitelen alapul, hát akkor is áll, hogy ebben az értékben lehet igen kevés része a munkának. De az aranyleleten kívül is van eset ilyen illusztrációra. Egymillió papírrubel szintén tőke. II. Katalin előtt Oroszországban alig létezett tőke. Kétségkívül létezett akkumulált munka különböző értéktárgyakban, de nem tőke alakjában. II. Katalin nem ezt az akkumulált munkát értékesítette tőkévé, hanem hagyta, a hol volt. Óriás tőkéket állított elő a bankópréssel, éspedig minden teória kigúnyolásával, anélkül, hogy a papírrubelnek mind a mi napjainkig egy kopéka ércfedezete lett volna. Itt tehát a bankóprés munkáján kívül semmi akkumulált munka nincs, hanem van az a hitel, mely megoldja a rejtélyt, hogy a papírrubel minden ércfedezet nélkül tartani tudta magát, a hitel, mellyel az óriás birodalom népe előtt a cári autokrácia nimbusza bírt. Ennek a nimbusznak előállítására kellett kétségkívül munka: Nagy Péter és Nagy Katalin munkája, de nem az a munka, melyet Smith Ádám a tőkében akkumulált munka alatt ért.

De ám ejtsük el e példákat, melyekről tán azt mondhatni, hogy oly excepciók, melyek kivonják magukat az általános törvény alól, és így azt meg nem dönthetik. Mellőzzük még az agiotage-t is, mely kétségkívül tőkéket teremt a hitel ereje által, mellőzzük azért, mert ellenvethető, hogy ez a tőke csak fiktív tőke, mely elenyészik a fikcióval, ámbár nem lehet tagadni, hogy ameddig el nem enyészik, a tőke minden attribútumával bírhat, az pedig, hogy ki van téve az elenyészésnek, nem diszkvalifikálhatja tőkefogalmát, mert minden tőke elenyészhetik, sőt az idő folytán elenyészik, hogy újabb keletkezzék, mint az életnek minden formája. Óriás tőkék és igen reálisak enyésztek el nagy civilizációk bukásával, éppen mert a tőkének oly komponense a hitel, mely nélkül nem létezhetik. Hiszen épen azért, mivel a tőke nemcsak akkumulált munka, hanem hitel is, van a tőkére utalva a munkás, aki munkát maga is tud előállítani, de nem tud előállítani hitelt, és viszont azon mértékben emancipálhatja magát a tőke alól, amint hitelre tehet szert. De a puszta agrotage-on túl is oly körülmények közt létesülhetnek, vagy olyanok közé juthatnak vállalatok, melyek folytán nagy és biztos jövedelmet ígérnek hosszú vagy éppen be nem látható időre, anélkül, hogy ezek a körülmények a vállalkozó munkája által álltak volna elő, anélkül, hogy talán csak előre is látta volna azokat. Így állnak elő roppant tőkék, melyek éppen nem kongruálnak a bennük akkumulált munkával. Végre két bányaüzem közül egészen ugyanazon munka mellett az egyik óriás tőkét képez, a másik megbukik, éspedig nemcsak az ér elenyészése, hanem robbanás, bányaégés, vízbehatás által. Mindenesetre ma már meghaladott álláspont, ha Smith a munkát nemcsak az érték első forrásának, hanem mértékének is tekinti. Különböztetése pedig produktív és inproduktív munka közt, az anyagi haszonnak egyoldalú túlbecsülésére vezetett, ha nem is nála, mégis az ő nyomában. De maga egész elmélete, megfelelőleg az angol viszonyok akkori fejlődési stádiumának, melynek ő is gyermeke volt, nem jut túl azon a felfogáson, mintha csakis a minél nagyobb értéktermelés volna minden emberi gazdaság célja. És mivel a gazdasági életen kívül az emberi élet más oldalait nem kontemplálja, és mivel ebben is elhanyagolta a nemzeti vagyon egészséges megoszlásának mellőzhet[et]len szükségét, melynek horderejét éppen a munkáskérdésben csak egy további fejlődési stádium tüntette ki, nagyban mozdította elő azt a szellemi, jobban mondva tisztán anyagi áramlatot, mely általán az emberi törekvés fő céljának a meggazdagodást tekintette. Végre a munkásosztály iránt táplált nyilvánvaló jóindulata, nemes, emberies érzésmódja mellett is, elméletében már megvan annak a tannak a csírája, mely a munkást a munka sikerének feláldozza, és minden munka méltányos megbecsülése helyett a munkást puszta munkaeszközzé degradálja a tőke kezében és érdekében.

Ám, tekintetes Akadémia, az igazi tudós, ha nem is válhatik el korviszonyaitól, és azoknak uralma alatt áll, az absztrakt okoskodás elmélyedésében is nyitva tartja szemét a történelmi múlt és a jelen élet sokféleségének, melyet az absztrakt elméletbe szorítani nem lehet, és nyitva tartja szívét az emberi érzésnek. Kegyetlen és könyörtelen, visszataszító, lázító és borzasztó az úgynevezett gyakorlati élet embereinek kezében lesz az absztrakt elmélet, legyenek üzletemberek, pártemberek, kormányférfiak, ha saját gyakorlati érdekeikben rávetik magukat.

Smith Ádám, noha csak tudós volt, de mondjuk, éppen, mivel igazi tudós volt, kerülte az egyoldalúságot, a következtetések formális élét enyhíteni, a következetes rendszeresítés elméleti tökélyét alárendelni tudta az élet sokfélesége és fejlődése, a méltánylást követelő tekintetek előtt. Ha megéri korunk újabb fejlődését - 1790-ben halt meg -, bizonyára számol velük. Követője, Ricardo, a bankár és parlamenti szónok abszolút értékét követelte az absztrakt elméletnek, melyet a gazdasági törvények terén, az emberi természetből levont egyoldalú premisszákból, tisztán logikai következtetéssel szűr le. Ő emeli alapigazsággá a hamis tételt, hogy a munka nemcsak forrása, hanem mértéke is minden értéknek, ő jut ebből arra az eredményre, hogy a munkás csak munkaeszköz, az ő elmélete kárhoztatja a munkást a létminimumra, az ő rendszerében az egyedül észszerű, a megmásíthatatlan fejlődés a néhány gazdag gazdagodásának, a tömegek nyomorának folytonos fokozódása.

De ami Ricardónál még jóhiszemű, logikai operációiban bámulatos, mindig fényes, gyakran megvesztegető elméleti munka volt, az az ő tanain növekedett másod-, harmad- és tizedrendű írók, üzletemberek és politikusok kezében irányzatos törekvéssé tömörült. A manchesteri gyárosok után elnevezett ez iskola a gazdasági igazságok, a helyes gazdasági elvek nevében kikelt minden ellen, ami kényelmetlen lehetett a gazdagnak, a »laisser faire, laisser passer« liberális elvének korlátlan uralmát, a vagyonok növekedése, tehát a gazdagok gazdagodása érdekében követelte, mellyel szemben a közép- és kisvagyon eltűnése csak a természet folyása, az észszerűség követelése, a valódi gazdasági haladás. A közjólétre és a humanitásra való tekintet pedig ezt a haladást csak megakaszthatná, minden efféle tehát csak retrográd ideológia. Ricardo tanát a földjövedékről, a munkabérről ők sem tarthatták fenn, de annyival inkább magasztalták az önzés szabadságát, és azok is, mint a francia J. B. Say, Bastiat és az amerikai Carey, akik a morál szükségét és az erény magasztosságát hirdetik, az önzés szabadságától várják az erők végleges harmóniáját és a legmagasabb morált. Optimizmus, mely felejti, hogy legalább útközben és addig, míg ez a harmónia kiküzdi magát, mennyi inmoralitást hasznosíthat az önzés, mennyi és minő rázkódást idézhet elő a létért való küzdelem, rázkódást, melyben összeomolhatnak a civilizáció oszlopai.

Akik a közhatalom szerepét a gazdasági élet szabályozásában eszerint egészen a magánjog terére akarják utalni, és minden más korlát eltávolítását követelik az erők szabad fejlődése nevében, egyet felejtenek. Az újabb fejlődésnek útjában állhattak a régi elavult vagy elfajult korlátok, és ezekkel szemben jogos volt a fiziokraták követelése : »laisser faire, laisser passer!« Ha azonban az erők korlátlan játékában az erős könyörtelenül megeszi a gyöngét, újabb korszerű szabályozásról gondoskodni kell, ha veszélyeztetni nem akarjuk a polgárosult társadalmat, véres rázkódások útján primitív barbarizmusba visszaesni nem akarunk. A gazdasági életet és ezzel a társadalom egzisztenciájának materiális alapjait nem lehet oly elvre fektetni, mely csak puszta negatív, vagy ha nem ez, akkor a legsivárabb, legkegyetlenebb önzés.

Világos tehát, hogy a XVIII. századbeli »laisser faire, laisser passer« ezen másodvirágzása és a manchesteri iskola, mely a nemesség megszűnt osztályuralma helyébe a liberalizmus nevében a pénzemberek osztályuralmát akarta emelni, szintén csak a szocializmust mozdíthatta elő. A szocialista írók meg is támadják a legszenvedélyesebben, de nemcsak szenvedéllyel, hanem legalább Marx és Lassalle számottevő tudományos készültséggel, elmeéllel, alapossággal. A nagy szocialista írók pozitív javaslatai még mindig ingadozók, homályosak, erőszakosak, és éppen csak a tömegekben, de ezek közt ellenállhatatlanul és rohamosan hódítanak. Ámde tudományos kritikájuk hódít mindenütt. A művelt nyugaton tudomány és törvényhozás, kormányok és fejedelmek már régen a halottakhoz dobták a manchesteri iskolát, és a »gazdasági szabadság« a »laisser faire, laisser passer« módszere, melyért ötven évvel ezelőtt rajongott a liberális Európa, melyet a bölcsek kövének tekintett, ma ugyancsak ötven évvel meghaladott álláspont, és angoloknál, amerikaiaknál, franciáknál, olaszoknál, németeknél már huszonöt év óta nem akad többé komoly tudós vagy politikus, aki védelmébe venné ez immár »hiperkonzervatív« rendszert. A haladott nemzeteknél irodalom és törvényhozás, államférfiak és uralkodók, ha egyik kézzel harcolnak a szocialisták forradalmi tendenciája ellen, a másikkal kezet fognak velük, elfogadják, megvalósítják számos pozitív követelésüket, mert régen egyetértenek abban, hogy a szociális forradalmat csak a társadalmi reform gátolhatja meg. Így láttuk Bismarck intimitását Lassalle-lal, Vilmos császárt 1890-ben a nemzetközi munkásvédő akció élén, és már III. Napóleon bizonyos értelemben munkáscsászár akart lenni.

III.

De még az a természettudományi iskola is, mely a[z 18]30-as és [18]40-es években, a nagy forradalom eszméinek másodvirágzásában, ragadva a visszatért eszmeáramlat és a természettudomány bámulatos kutatásainak eredményei által, vissza akart térni az enciklopédisták szellemére, és nagy tehetségeit és nagy tudományát is meghaladó merész optimizmussal és fantáziával, már-már azt hitte, hogy a létnek és a világrendnek minden titkát felderítheti, az emberi szív és az elmélyedő elme minden kérdésére választ adhat a bonckés, a vegyelemzés és a matézis segítségével: még ők is a XVIII. század embereinek világnézetével egészen ellenkező eredményekre jutottak.

Moleschott, Vogt megteremtik a materializmus rendszerét, melyben Istennek és vallásnak szintén nincs helye. De jön Darwin. A szerves élet nagy kutatója indukció útján megállapítja a szerves élet bizonyos törvényeit. És jön utána a[z 18]60-as években a darwinizmus, kiválóan [a] német iskola Haeckel vezetése alatt, mely a szerves élet e törvényeire akar alapítani világrendet, filozófiát, szociológiát. És vajon mik e törvények? Szabadság, Egyenlőség, Testvériség? Az akarat szabadsága, de általá[ba]n minden szabadság helyett az előzmények összességéből eredő kényszerűség. Az egyenlőség helyett az ősöktől eredő születési különbség. A testvériség helyett a gyöngének rendeltetése az erősebbnek hízlalására. Szembeszökő tehát, és rendkívül érdekes, hogy még azok is, akik egészen vissza akarnak menni a XVIII. század eszmeirányára, egészen ellenkező eredményre jutnak. De szembeszökő még valami. Ezek a törvények kétségkívül hatnak a szerves életben. De akik kizárólag ezekre akarnak alapítani világrendet és világnézetet, társadalmi tudományt, nyilván megfeledkeznek egyről. Meg arról, hogy ezeken a szorosan természeti törvényeken kívül létezni kell még más törvényeknek is, melyek az emberre hatnak, mert különben az ember soha sem emelkedhetett volna azon a primitív természeti állapoton felül, melyet kizárólag a fiziológia és biológia törvényei szabályoznak. A világrendben, és nevezetesen az emberben kell hogy hassanak tehát a biológia és a fiziológia törvényein kívül más törvények is, melyek nélkül az ember soha sem emelkedhetne túl a primitív természeti állapoton, melyek kiküszöbölésével vissza kellene esnie abba az állapotba. Az ember, mint szerves lény, kétségkívül alá van vetve a biológia és a fiziológia törvényeinek, de alá van vetve más törvényeknek is, melyek amazokkal együttesen és kölcsönösen hatnak és azokra visszahatnak, melyek nélkül civilizáció és társadalom nem képzelhető, és melyeket erkölcsi törvényeknek nevezünk. És a meddig ezeket bonckéssel, vegyelemzéssel és matézsissel kimutatni nem lehet; és ameddig bonckés, vegyelemzés, matézis a természet kutatásában végre mindig eljut egy pontra, ahol nem nyújthat többé bizonyosságot, hanem csak hipotézist, és ameddig minden tudomány, indukció és spekuláció, akármilyen merészen hatoljon előre, mindig eljut egy határra, melyen a megfoghatatlan előtt áll; ameddig a tudomány nem mondja meg, hogyan keletkezik az élet, miért kell halnunk és mindennek mi a célja és végoka? Ameddig vért és nedvkeringést csinálni, az élőt szervetlen elemekre felbontani igen, de ez elemekből életet csinálni nem tudunk; ameddig számolni kell a végtelen és az örökkévaló fogalmaival, melyeket sem nélkülözni, sem átérteni képesek nem vagyunk; és ameddig mindaz, ami az emberre nézve messze a legfontosabb, mihelyt túlemelkedik a vegetáláson és az állati ösztönön, túl fekszik a megfoghatatlan e határán -  addig a megoldást követelő gondolkodó elme, a megnyugvásért kiáltó zaklatott szív, mindannyiszor vissza fog térni a hithez.

Az ötvenes években még felülről, a kormányok tartották szükségesnek nyomást gyakorolni a vallás érdekében. Ma ellenkezőleg, mindenütt, ahol a hatalom birlalói olybá veszik és ezért ignorálni akarják a vallásos érzelmeket, mint amihez az államnak semmi köze nincs, vagy épen ellenszenvvel nézik a vallásos mozgalmakat, mint minden társadalmi szabad erőt, mely uralmuk korlátlanságát csorbíthatja: alulról jön a nyomás, mely emlékezteti őket, hogy a vallásos érzelmek a népéletnek egyik szükségét képezik, melyet elhanyagolni vagy éppen sérteni büntetlenül nem lehet, mellyel számolniok kell, melyhez az államnak igenis köze van, mint mindenhez, amihez köze van magának a nemzet életének, köze van épp úgy, mint ahhoz, hogy a nemzetnek kenyere legyen, mert az állam a nemzetért van, nem pedig azokért, akik a hatalom birtokában mindig hajlandók azt hinni, »l' état c’est moi«.

Ahol az angol faj él és uralkodik a földkerekségen, és ahol lelkiismereti- és vallásszabadság alatt nem a lelkiismeretek rendszabályozását, a gyámkodás és a privilégiumok különböző mértékkel mért fokozatait és a hatósági koncessziók rendszerét értik, a protestantizmus szelleméhez képest, mely az egyéni kezdeményezés sokfélesége, úton-útfélen találkozhatunk magából a tömegből eredő vallásos manifesztációkkal, ahol hivatásszerű és ötletszerű térítők gyakran zene, dobszó vagy énekkel, majd tarka-kalandos jelmezekkel, majd szigorú egyszerűségük által feltűnést keltő öltözetben csődítik össze a járókelő tömeget, hogy saját vallásos nézeteiknek hódítsanak híveket. Angliában a nagy politikai pártok vezérférfiai vallásos kérdésekben üdülnek a politikai harcok közt: a liberális Gladstone a Bibliát magyarázza, és vallásos kérdésekről publikál tanulmányokat; a konzervatív Balfour csaknem abban a pillanatban, mikor a legújabb kormányváltozásnál mint a kincstár első lordja átvette az alsóház vezetését, egy nagy munkát ad ki: »Bevezetés a hittudományok tanulmányozásához.« Mekkora erudíció, mi mély gondolkodás, emelkedett vallásos érzület!

A katolikus világban, melynek szelleme az egység és univerzalitás, a pápaság, elhagyva és megtámadva a királyoktól megemlékezik az egyház eredetéről, azokhoz fordul, kikről kezdettől fogva előszeretettel gondoskodott, a szegényekhez és elhagyottakhoz, az ügyefogyottakhoz és elnyomottakhoz intézi szavát, mondván: »bocsássátok hozzám a kisdedeket.« XIII. Leó enciklikája »Novarum rerum« epochát jelez az emberiség történetében. A szózat visszhangzik a tömegek rezonanciájával az összes katolikus nemzeteknél és messze azokon túl.  Egy Crispi félistennek magasztalja XllI. Leót, olyannak mondja hatalmát a szellemek fölött, melynél nagyobb még nem volt.

Franciaországban a hatalom birtokosaival, akik még mindig az egyházban látják az ellenséget, a tömegek valóságos középkori vallásos felbuzdulással válaszolnak a lourdesi zarándoklásokban, melyeket a vasútak nem győznek, és a vallásos mozgalom élén élete szellemek, a francia akadémia tagjai állnak.

A legszabadabb alkotmány, a legműveltebb nemzetek egyikénél, minden felső támasz nélkül a vallásos eszméknek szerzett nagy és növekedő többséget Belgiumban.

A protestáns Németországban a centrum dominálja a parlamenti helyzetet.

Tolsztoj vallásos miszticizmusa az orosz népszellem megnyilatkozása. Maga Zola, aki korának nagy áramlatait akarja megírni, a vallásos áramlat emelkedésével foglalkozik.

A nagy magyar Alföldön a nazarenizmus mozgalma mi egyéb, mint a ki nem elégített vallásos impulzus?

A vallásos érzület aberrációi is csak impulzív erejét bizonyítják.

Nem nézetek, vélemények ezek, tek[intetes] Akadémia, a krónikás szárazságával felsorolt tények, melyeket lehet különféleképp apreciálni, melyeket rokon- vagy ellenszenvvel, lelkesedéssel vagy gyűlölséggel lehet fogadni, de melyeket ignorálni nem lehet annak, aki korunkkal foglalkozik.

Száz év óta filozófusok és reformerek az emberiségnek annyi boldogságot ígértek, mely be nem vált, hogy csalódásainak és a század társadalmi bajainak e klimaxában egy nagy kiáltás tör ki belőle, mely hitet kér.

De ha az apreciatiót keressük, szerintem azt könnyű megtalálni. Itt is a körforgás ama nagy törvénye hat, mely épp úgy kormányozza az eszmék világát, mint a csillagrendszert; minél merészebb röptöt vesz a tudomány, minél bámulatosabb eredmények ragadják a felfedezőt és a kutatót, hogy az egzakt tudomány szilárd terét elhagyva, összetévessze a tudománnyal a képzeletet, és ikaruszi röptében már-már a végokok felderítését ígérje, és minél inkább ragadja ideig-óráig magával a szellemeket, minél inkább kezdi magát istennek érezni az ember, minél inkább mondja Istenről, hogy erre a hipotézisre szükségem nincs, annál biztosabb, hogy jön a kiábrándulás órája, jön a beismerés, hogy bármennyire hatottunk, mégis van egy határ, ahol a megfoghatatlan előtt állunk, és akkor ismét jön a vallásos érzelmek ébredése, a csalódott, a ki nem elégített, kielégítést, megnyugvást, vigaszt, belső békét, igazságot és reményt szomjazó szellemek áradata visszafordul a hithez, melyről azt látjuk, hogy a gondolkodás bölcsőjétől kíséri az emberiséget, és túléli minden válságát, mert az embert nem nélkülözni nem képes.

És innen van még egy szembeszökő ellentét a XVIII. és a XIX. század közt. A XVIII. század a vallás eltörlésével végezte, a XIX. század ez alkonyán a vallásos eszmék és érzelmek új felbuzdulásával találkozunk az egész vonalon. A kornak elkeseredett ellentéteiben, kétségbeejtő problémáiban, ahol az egyik a gazdasági ököljog szabadságát, a másik az egyén minden szabadságát elkobzó egyenlőséget követeli, a halálos gyűlöletben, melyet immár csak a szuronyok ereje tart féken, és már-már féken tartani nem tud: felemelkedik egy hang a magasból, a materiális érdekek, a bezsebelhető haszon harcában egy hang az eszmény magasából, és ez a hangnem kiáltó szó többé a pusztában, hang, mely ismét a testvériséget, de nem a jakobinusok, hanem az evangélium testvériségét hirdeti, és a társadalmat marcangoló bajok egyetlen írjául kínálja a keresztény eszméket, mert a fenevadak társaságában érvényesülhet korlátlanul a struggle for life igazsága, de az emberi társaságot kizárólag erre alapítani nem lehet, nem szabad. Mert a társadalmi kérdés nemcsak biológiai kérdés, nem is közgazdasági kérdés csupán, hanem mindenekelőtt és mindenekfölött etnikai kérdés, az ekvitás, a humanitás, a felebaráti szeretet kérdése. - Az emberi nemnek a »struggle for life« biológiai törvényén kívül szüksége van más igazságra is; arra, hogy mindnyájan egy atyának vagyunk gyermekei, hogy szeressük egymást, hogy gazdagnak és szegénynek viselni kell a maga keresztjét egyaránt, egymásért és önmagáért, mert öröm van sokféle, boldogság csak egy van, a szívnek az a békéje, a lelkületnek az a magasztos emelkedettsége, mely a szeretettel és áldozattal végzett kötelességből ered.

*

Székfoglaló értekezés. Olvastatott a II. osztály 1895. október 14-iki ülésén.

*

Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1896.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés