Kétségtelen, hogy már ez a két intézkedés is üdvös hatással lenne. Az azonban a nézetem, hogy a jobban kihasznált szorgalmi idő és az ezzel járó nagyobb munkafegyelem, valamint a csupán melléktekintetekből egyetemi fokozatra törekvő és az egyetemi oktatási rend hézagjait felhasználó csoportnak az egyetemről kiszorítása az egyetemi oktatás, a tanulmányi és vizsgarend gyökeres átalakítása nélkül teljes sikert nem vonna maga után, és nem érnék el csak az előbb említett két eszközzel a közigazgatási élet kialakulását.

Felvetheti valaki azt a kérdést, hogy miért foglalkozunk most, [a] világháború vérzivatarában, a közigazgatási tisztviselők egyetemi képzésének reformjával, ami már évtizedek óta tengeri kígyóként húzódó kérdés. Sokak szerint most igazán más mozzanatokra kell figyelmünket és erőinket összpontosítanunk. Mi is tudatában vagyunk a háborús idők komolyságának, de azt is érezzük, hogy új Európa alakul ki, amelyben helyet kell foglalnunk, amelynek számára vezetőket kell képeznünk, és az eddigi módon erre reménység sincs. Látjuk továbbá, hogy a kormány most szervezett az egyetemeken szociális tanfolyamokat, tehát a hiányérzés nyilvánvaló. Más lapra tartozik azután az, hogy a különben dicséretre méltó szociális tanfolyam mint félmegoldás jár-e majd gyakorlati eredménnyel.

A vezető közigazgatási tisztviselő egyetemi kiképzése ma úgy történik, hogy a leendő bíróval és a leendő ügyvéddel együtt hallgatja az egyetem jog- és államtudományi karán (illetőleg a jogakadémián) a valamennyiük számára egyformán kötelező tárgyakat. A nyolcadik, katonai szolgálatot teljesítettek vagy besorozottak a hetedik félév végén jelentkezhetnek szigorlatra. Elkülönülés csak ezen a fokon van: a leendő tisztviselőnek joga van arra, hogy államtudományi szigorlatokat tegyen le; a jelöltek jelentékeny hányada azonban, minden eshetőségre tekintettel, jogtudományi szigorlatokat tesz, vagy államtudományi doktorátusát a jogi tárgyakkal kiegészíti.

Ebben az egységes alapképzésben rejlik a vezető közigazgatási tisztviselők kiképzésének alaphibája. A bíró megállapító működést végez, a tisztviselő alkot, olykor semmiből. A bírónak jogszabályt kell alkalmaznia, előtte levő magán- vagy büntetőjogi tényálladékot a jogi normához hozzámérnie, a tisztviselő számára a jog csak cselekvésének külső kerete. Mikor utat épít és ezt előkészíti, földreformot bonyolít le és a termeléspolitikát irányítja, iparjogosítványt ad és a nyersanyagellátást, szabályozza, iskolát épít és iskolapolitikát vezet, működésének törvényeit a jogon kívüli tudománycsoportok határozzák, és a jog számára még inkább csak rendező elv, mint a többi ember számára.

Nemcsak a bírótól és az ügyvédtől eltérő lelki tulajdonságokra van tehát a leendő tisztviselőnek szüksége, hanem egészen más ismeretekre is. Viszont semmi hasznát sem veszi számos olyan tárgynak, amit hallgatnia kell, és ha lelkiismeretes hallgató, meg is tanulja.

Végezzünk ezeken a tárgyakon kis szemlét. Itt van elsőnek a római jog. Az is nagyon vitatható, hogy kétezeréves jogrendszer szabályaira egyáltalában van-e ma valakinek szüksége. Egészen már társadalmi berendezések, értékelések visszfénye tükröződik vissza a római jogból, amely logikus, megvesztegető volta miatt nagyon hat a fiatalemberre; sokan egész életükön át nem vetik le káros hatását. A bírónak is csak akkor volna szabad a római joggal foglalkoznia, amikor már ismeri a mai jogot; a leendő tisztviselőnek nincs rá szüksége.

Nincs azonban szüksége kereskedelmi- és váltójogra sem. Azokban a ritka esetekben, amikor összeköttetésbe kerül vele, rendelkezésére áll a szakértő, tiszti ügyész, kincstári jogügyi igazgató. Ebből a tárgykörből csak a szövetkezeti jognak van a vidéki tisztviselő számára gyakorlati jelentősége. A polgári perrendtartás hasonlóképpen felesleges tehertétel számára, szüksége van ellenben a telekkönyvi jogra. A bűnvádi eljárás a leendő tisztviselőt csak a nyomozás befejezéséig érdekli, ismernie kell - mégpedig jól - a rendőri büntetőjogot. Végül nagyon megszűrve kell kapnia a magánjogot is, amely erősen individualista irányú, a tisztviselőnek pedig a közösségi érdekeket kell bátran megvalósítania.

Látjuk, hogy a mai rendszer mennyi fölösleges tárggyal fárasztja a tisztviselői utánpótlást. Néplélektanhoz, néprajzhoz, társadalompolitikához, agrár- és iparpolitikához ellenben a hallgató vagy egyáltalában nem jut, vagy csak szabadon választott mellékkollégiumok keretében, esetleg más karon.

Mi ennek a visszás jelenségnek a magyarázata?

A XIX. század már meghaladott liberális jogállameszménye és az ebből folyó félelem a tisztviselői önkénytől. Ezért igyekeztek arra, hogy a közigazgatást gúzsba kössék, körülhatárolják. Arra természetesen nem gondoltak, hogy a jogrend bástyái között a bástyák réseit ismerők hogyan érvényesülhettek a közérdek rovására, és önzésüket a tehetetlenné vált közigazgatással szemben hogyan juttatták diadalra. Ezért kellett a közös képzés, a leendő tisztviselőnek kétezer év előtti társadalmi viszonyokat és értékelést visszatükröztető tárggyal és az individualista magánjoggal a helyes útról eltérítése.

Még ma is vannak egyesek, akik azt hiszik, hogy a közigazgatás a jogszabályok végrehajtója, nem látják, azt hogy a közigazgatási szervezet működésében a dolog természete szerint mind jobban a jog világán kívül, a gyakorlati tudományok és a közigazgatási politika birodalmában helyezkedik el. Nem veszik észre, hogy nemcsak a tekintélyi államokban, hanem a velünk szemben álló, egykor annyira individualista angolszász államokban is mennyire háttérbe szorul az egyéni jog, és mennyire érvényesülni kezd a közösségi érdek és az azt megtestesítő közigazgatás. A fejlődés most már biztosan felismerhető iránya és a magyar jövő kívánják azt, hogy a tisztviselőképzést az egyetemen inkább ma, mint holnap válasszuk el a bíróitól, az ügyvéditől.

Ez költségvetési többletet sem jelent. Budapesten ma is van külön kar, a vidéki jog- és államtudományi karok és az értelmüket veszített jogakadémiák számbavételével legalább hét vidéki városban is megoldható a kérdés. Ezzel egyszersmind a jegyzőképzés reformját is előmozdítanánk.

*

In Új Magyarság, 9. évf., 231. szám (1942. október 13.), 1.

*

Milyen legyen a közigazgatás jövendő tisztviselőinek kiképzése?

Hozzászólások Weis István egyetemi tanár cikkéhez

Az Új Magyarság október 13-án megjelent számában Weis István egyetemi tanár a tisztviselőképzés reformjáról írt vezető cikket. Azt fejtegette, hogy a közigazgatási tisztviselők mai kiképzése nem felel meg az új idők követelményeinek, s ezért a tisztviselő nem mindig tudja megoldani a feladatokat, amelyek elé ez a megváltozott élet lépten-nyomon állítja. A baj legfőbb forrását abban látja, hogy az egyetemek és jogakadémiák jogászi kiképzése egységes, a bíró vagy az ügyvéd ugyanazt a tanulmányt végzi el, mint a közigazgatási tisztviselő, holott feladataik lényegesen különbözők. Felemlíti azokat a tisztán jogi stúdiumokat, amelyekre a közigazgatási tisztviselőnek nincsen szüksége, elsősorban a római jog beható tanulmányát, de azokat is, amelyek nélkül nem tud hivatásában elmélyedni, ennek ellenére azonban nagyon keveset kap belőlük. Néplélektanhoz, néprajzhoz, társadalompolitikához, agrár- és iparpolitikához a hallgató egyáltalán nem jut vagy csak szabadon választott mellékkollégiumok keretében, esetleg más karon, írja ezzel kapcsolatosan. Szükséges volna éppen ezért, hogy a tisztviselői kiképzés külön keretet kapjon, ami véleménye szerint sem nehézséget, sem költségvetési többletet nem jelent, mert Budapesten kívül legalább hét vidéki városban megoldható a kérdés, s ezzel a jegyzőképzés reformja is nagy lépéssel jutna előbbre.

Weis István cikke nagy visszhangot keltett, ami legjobban mutatja, hogy időszerű és sürgős kérdést vetett fel. A hozzászólások nagyrészt országosan ismert kiváló szakemberek tollából származnak, ami az induló vitát nemcsak érdekessé, hanem amellett rendkívül tanulságossá is teszi. Ezekből közlünk alább néhány szemelvényt. A fejtegetések egész terjedelmének, sajnos, nem adhatunk teret, és arra sincsen módunk szűkre szabott kereteink miatt, hogy valamennyi hozzászólással részletesen foglalkozzunk. Egyetlen ilyen megnyilatkozás sem vész el azonban az ügy szempontjából, mert valamennyit eljuttatjuk Weis István egyetemi tanárhoz, a cikk írójához, aki bizonyára módját ejti annak, hogy a szakszerűségeit megillető keretben foglalkozzék az indítványát támogató vagy bíráló megjegyzésekkel.

„Az új korszellem és a tisztviselőképzés”

Szontagh Vilmos dr. debreceni egyetemi tanár adta ezt a címet hozzászólásának, mely abból indul ki, hogy az elméleti tisztviselőképzés mai formája a célnak valóban nem felel meg, és ebben egyetért a cikkíróval. A reform módját illetőleg azonban ellenvetései vannak, s azokat részletesen kifejti. Nem vonja kétségbe, hogy a társadalmi ismeretek tanítása nem kap kellő teret a tisztviselőkiképzésben. Felveti a kérdést, vajon helyes volna-e, ha mindezeknek az ismereteknek a sajátos jogászi kiképzés rovására igyekeznénk helyet szorítani? A közigazgatási gyakorlat azt mutatja, hogy abban sokkal több a jogi megkötöttség, mint a társadalompolitikai érzékre bízott szabad alkotási lehetőség. Ha az arányt számszerűleg akarnánk kifejezni, azt kellene mondania, hogy a közigazgatási teendők kilenctized része jogilag kötött, és csak a fennmaradó egytized áll nyitva a szabad belátásra bízott működésnek. Ha szükséges is a társadalomtudományok intenzívebb oktatása, a közigazgatási tisztviselőnek mindenekelőtt jogászi érzékkel kell rendelkeznie. A közösségi állameszme a jogot a maga eddigi lényegi minőségében egyáltalán nem érinti. A közfelfogás megváltozása csak a jogszabályok tartalmában idézhet elő változást, a végrehajtás továbbra is változatlanul jogi feladat marad. Ha pedig jogász kell bizonyos teendők ellátására, az ne legyen csak féljogász. Kétségtelen, hogy a tételes jog gyakran puszta fennállásával is akadályozza az életviszonyok kívánatos átalakítását. Ezt az akadályt azonban a társadalmat formáló elemi erők mindig áttörik, de ez csak múló jelenség. A jogtisztelet és a jogbiztonság változatlanul megmarad az államelmélet nélkülözhetetlen elemének. Forrongó korszakokban éppen úgy, mint kiegyensúlyozott időkben.

„Közigazgatási elit”

Kemény István dr. kúriai bíró a tisztviselőképzés reformjának első és legfőbb feltételét abban látja, hogy az egyetem és a főiskola közigazgatási elit neveléséről gondoskodjék. Hosszú bírói pályája alatt arra a meggyőződésre jutott, hogy az egyetemi tanulást voltaképpen minden béklyótól mentessé, teljesen szabaddá kellene tenni. Ezért szembefordul azzal az állítással, hogy a mezei jogászkodás olyan ártalmas volna, amilyennek Weis István tartja. Nem mindenki van abban a helyzetben, hogy átlag kilenc hónapot a városban töltsön, s ezen a réven mindössze négy hónapig tartó előadássorozatokon vegyen részt. A hallgatónak egyébként is könyvből vagy tanári jegyzetekből kell készülnie, hogy vizsgát tehessen. Ez a kényszer is megrövidíti az előadási időt. Mellékesen megjegyzi azt is, hogy az előadások meghallgatásának kötelezettsége mellett az előadások megtartásának szigorú kötelezettségére is nem egyszer szükség volna, mert hiszen napirenden van az egyetemek fekete tábláin az olyan hirdetmény, hogy az egyik vagy a másik professzor egy-két napon, sőt néha heteken keresztül nem tartja meg meghirdetett előadásait, arról a késedelemről nem is szólva, amellyel mások napi előadásaikat megkezdik. Ilyen körülmények között nem lehet túlságosan csodálkozni azon, hogy sok a mezei jogász. Annál is inkább, mert hiszen olykor az egyetem összes helyiségei sem volnának elegendők ahhoz, hogy egy-egy kollégium beiratkozott hallgatóinak férőhelyet biztosítsanak. Inkább a középiskolai végzettséget kellene megszorítani, mint megakadályozni azt, hogy olyan ifjak,akiknek nincsen módjuk a hosszú városi tartózkodásra, akadálytalanul képezhessék tovább magukat. A megszorítás helyett szigorúbb vizsgákra van szükség, mert hiszen a vizsgáztatásra szánt félórás idő többnyire kevés arra, hogy a vizsgáztató professzorok valóban tiszta képet kapjanak a hallgatók felkészültségéről. Ezért van az, hogy a mai vizsgarendszer mellett szükségszerűen nagy szerephez jut a jelölt lélekjelenléte, ugyanakkor pedig a vizsgáztató tanár pillanatnyi hangulata. Ezzel szemben az alapos, esetleg hosszabb időn át tartó vizsgák lehetővé tennék azt, hogy a „mezei jogászok“ felkészültségéről is meggyőződjék a vizsgáztató bizottság, s ezzel biztosítékot szerezzen jövendő tisztviselői munkásságuknak szakértelméről. Az alapos vizsga után pedig menjen a felkészült fiatalember arra a pályára, melyet választott magának. Legyen gyakorlaton három-négy évig, és utána tegyen hasonlóan komoly gyakorlati vizsgát, hasonlóképpen kiváló gyakorlati emberek előtt. Ilyen természetű gyökeres rendszerváltozás után valószínű, hogy sok minden átalakulna. Megszűnne az egyetemi túlzsúfoltság. és fellépne annak a szüksége, hogy csökkentsék az egyetemi végzettséghez kötött állásokat.

Szesztay András dr., Szabolcs vármegye főügyésze ezzel a megállapítással kezdi fejtegetéseit: „Nem túlzás, hanem tapasztalati tény, hogy az egyetemekről jogi doktorátussal kikerülő ügyvédjelöltek nem tudnak kitölteni egyszerű adásvételi nyomtatványokat, közigazgatási gyakornokaink pedig tehetetlenül állanak a legegyszerűbb kérdés előtt. Nem az egyetemek képzik ki a kiváló közigazgatási és jogi szakembereket, hanem a főszolgabírák és ügyvédek, a tandíjat viszont a jogkereső közönség fizeti”. A hivataloknak azonban munkaerőkre van szüksége, s nem tanoncokra. Weis István tervezetét mégis csupán félmegoldásnak látja. A közigazgatási tisztviselő képzését egészen új, katonásan modern gyakorlati irányra kell állítani. Minden toldás-foldás csak a végleges helyes megoldásról tereli el a figyelmet. A jó közigazgatási szakembernek gyakorlati közigazgatási iskolára van szüksége. Az első években a jogi alapismereteket kell elsajátítani, a másik kettőben pedig a szakképzésről kell gondoskodnia. Ezzel a megoldással nem hosszabbodnék meg a tanulmányi idő, az államnak pedig semmi több költsége nem lenne. Ezek az iskolák bentlakással legyenek kapcsolatosak, és közösségi szellem hassa át őket. Hadseregünkben nem lehet tiszt, aki nem kapott legénységi kiképzést. Olyan szolgabírák nem ellenőrizhetik a jegyzőt, akik nem voltak jegyzők, nincsenek tehát tisztában ezzel a bonyolult, nagy képzettséget igénylő hivatással. A jegyzőnek és a szolgabírónak ugyanazt az iskoláztatást kell megkapnia. Weis István fölöslegesnek mondta a közigazgatási gyakorlatban a magánjog alaposabb ismeretét. Ennek hevesen ellentmond Szesztay András. A magánjog termelte ki a bírói gyakorlatban a méltányossági elvet, a gyengébb szerződő fél védelmét, az átértékelést. Hogyan élhetne meg enélkül a jegyző, aki szerződéseket készít, az alispán, aki fölülbírálja, s a miniszter, aki irányelveket szab? A közigazgatási szakembernek a magánjogot nemcsak általában, hanem részleteiben is jól kell ismernie. Annak pedig, aki ellenőriz és felülvizsgál, ehhez még jobban kell értenie, mint a másiknak, aki készíti.

A képesítés problémája

Doma István komáromi nyugalmazott táblabíró hozzászólásában a képesítés problémájára veti a fősúlyt. Nem akar abba a hibába esni, hogy az elmúlt idők embereit tegye felelőssé a jelen kérdései miatt. Az egyetemek azért túltömöttek, mert a hivatalok elnyerésénél támogatást csak az remélhet, aki legalábbis jogot végzett. Az egyetem ezzel valóságos magasabb népiskola lett, mert akiknek még ez a végzettsége sincs meg, arról aztán már nem kell beszélni sem. Ha ez így megy tovább, attól kell félni: a végén odajutunk, hogy az egyetemi tanári végzettség is úgy devalválódik, mint a jogi végzettség vagy a tanári oklevél. Hiszen kórházaink is tele vannak már egyetemi magántanárokkal, akik nem kaphatják meg a megfelelő munkakört. Védelmébe veszi a mezei jogászokat, s a bajt ő is abban látja, hogy sok a középiskola, s ezek duzzasztják fel az egyetemek létszámát. Kétségbevonja, hogy a mezei jogászoknak kisebb lenne a képesítése, mert hiszen egyetemi professzor csak nem állíthatja azt, hogy az illető kellő tudás nélkül szerezte oklevelét. Az ajánlott megoldási mód a cikkíró saját megállapításaival is ellentétben áll. Abban azonban egyetért a cikkíróval, hogy felesleges minden ügykörhöz kikötni az egyetemi végzettséget. Non scolae, sed vitae discimus, tanítja az évezredes latin közmondás, s ezt a gyakorlati élet lépten-nyomon igazolja, mert szemmel látható a különbség azok között, akik csak az iskolának, csak a vizsga kedvéért tanultak, szemben azokkal, akik ismereteiket az élet szűrőjén keresztül szerezték meg.

A hozzászólások, amint azt ezek a rövid szemelvények mutatják, megegyeznek abban, hogy a közigazgatás tervbe vett nagy reformja előtt a tisztviselőképzés problémája sürgős megoldást követel. Éppen ezért a vita, amely Weis István két legutóbbi cikke nyomán megindult, az érdeklődés, amit ez a vita kelt, bizonyára valamelyes szolgálatot tesz az ügynek, ha pillanatnyilag talán egyebet nem, de legalább rátereli széles körök figyelmét erre az időszerű kérdésre, és így segítséget ad azoknak a kormányzati köröknek, amelyek e problémával már régen foglalkoznak.

*

In Új Magyarság, 9. évf., 236. szám (1942. október 18.), 5.

*

A tisztviselőképzés biztosítása

A közelmúltban három cikkben tárgyaltam az egyetemi és főiskolai oktatás egyik legkényesebb kérdését, amely nemzetünk jövőjével, a leendő vezető réteg kialakításával szorosan összefügg.

A három cikk közül kettő az Új Magyarságnak csupán vidéki számaiban jelent meg, és így talán nem fölösleges, ha néhány szóval ismertetem tartalmukat akkor, amikor olyan hozzászólásokra is ki kell terjeszkednem, amelyekről nyilvánvaló, hogy a három cikk közül csak egyiknek vagy kettőnek az ismeretében történtek meg.

Első cikkemben szóvá tettem azt, hogy nálunk, ahol a közigazgatási tisztviselői karra sok olyan tennivaló is hárul, amelyet boldogabb országokban a társadalom old meg - a közigazgatási tisztviselők képzésének alapja ingadozó. Az egyetemek jog- és államtudományi karain és a jogakadémiákon olyan rövid ugyanis a szorgalmi idő, és ezt a rövid időközt is oly rosszul használjuk fel, hogy eredményes ismeretszerzésről nem teljes mértékben lehet gondoskodni. Szóvá tettem a mezei jogászkodás erkölcstelen, a színvonalat leszállító intézményét is; rámutattam arra, hogy ezek a mezei jogászok azután mennyi bajnak válnak forrásává később.

Második cikkemben azt a tételt állítottam fel, hogy a tisztviselőnek egészen más lelki beállítottságra és ismeretekre van szüksége, mint a bírónak vagy az ügyvédnek. Ezt a lelkiséget, ezeket az ismereteket ma tanulmányai során csak igen kis mértékben szerezheti meg, viszont - ha lelkiismeretes - olyan tárgyakkal kell foglalkoznia és olyan képzeteket kell szereznie, amelyeknek pályáján hasznát nem veszi, sőt ezek esetleg akadályul szolgálnak.

Végül harmadik cikkemben kiszélesítettem a kérdést, és nemcsak a tisztviselői utánpótlás nézőpontjából vizsgáltam. Azt állítottam és bizonyítottam, hogy egyetemeinket elözönli olyan tömeg, amely nem fejt ki soha tudományos működést, csupán szakképesítés elnyerésére törekszik. Ezt a szakképzettséget azonban egyetemi rendszerünkben nem éri el, mert az egyetemeket kiegészítő különböző szakintézetek kiforgatják ugyan az egyetemet lényegéből, de nem adják meg azt a biztonságot és szakmabeli készséget, mint a jó szakiskolák.

A hozzászólások és hozzám intézett levelek nagy tömege azt bizonyítja, hogy helyes nyomon jártam akkor, amikor ezt a kérdést tárgyilagosan és szenvedély nélkül a nyilvánosság elé tártam. Nem térek itt ki külön-külön arra a sok üdvözlő levélre, amelyekkel ismeretlenek is felkerestek, és megerősítettek igazságomban. Külön köszönöm azonban debreceni tudós tanártársamnak, Tankó Bélának megemlékezését, aki nagy tudással és hozzáértéssel már régóta küzd az egyetem megtisztításáért.

Ezúttal inkább azokra a hozzászólásokra illik felelnem, amelyeket kivonatosan közölt az Új Magyarság, és ezeknek a hozzászólásoknak figyelembevételével törekszem majd arra, hogy röviden megjelöljem a követendő utat.

A hozzászólások általában igazat adnak nekem abban, hogy komoly bajok vannak, és azokon segítenünk kell. Kiváló tanártársam, Szontagh Vilmos ennek elismerése mellett arra hivatkozik, hogy a közigazgatásban több a jogi megkötöttség, mint a társadalompolitikai érzékre bízott szabad alkotási lehetőség. Szerinte a közigazgatási tennivaló 9/10 része jogilag kötött, és a közigazgatási tisztviselőnek mindenekelőtt jogászi érzékkel kell rendelkeznie. Szükséges azonban, hogy igazi jogász legyen, és nem féljogász.

Ez az álláspont olyan tudósra vall, akinek nemigen lehetett módja arra, hogy hosszú időn át intézkedjék, és a közigazgatásnak tartalmával éppen úgy megismerkedjék, mint külső kereteivel. Csaknem három évtizedes és változatos közigazgatási működés után sem merném százalékosan meghatározni azt, hogy a közigazgatásban mennyi a jogi elem, és mennyi a közigazgatáspolitikai tartalom. Azt hiszem, közelebb járnánk a valósághoz, ha az utóbbit tennék 90%-ra, és az előbbit 10%-ra. Régen túl vagyunk azon, hogy a közigazgatásban a jogszabályok végrehajtóját lássuk; a közigazgatás működésének túlnyomó részében jogszabályok nincsenek, és a jog csak külső eljárási keret. A jog különben is rendező elv, amelynek értéke attól függ, hogy milyen erkölcsi erő érvényesül benne, és milyen hatalmi tényezők állanak mögötte, a közigazgatás működése pedig teremtő működés. Vadnay Tibor, az éles szemű megfigyelő és kitűnő közigazgatási szakértő írta egyszer azt, hogy a jogász álláspontja szerint „Fiat justitia pereat mundus“, a közigazgatási tisztviselőnek ezzel szemben arra kell törekednie, hogy a világ mindenképpen megmaradjon, ha másképpen nem lehet, jogszabálysértés árán is. Individualista jogrendi elemekkel túlságosan telített közigazgatási tisztviselő sem a közösségi érdek felismerésére, sem a gyors cselekvésre nem alkalmas. Magánjogi befolyás alatt álló jogszabályalkotásunk és jogszabályaink végrehajtása azt bizonyítja, hogy kitűnő jogászaink vannak, akik a statikus elemekkel remekül bánnak, de az élet dinamikája iránt érzékük kisebb és gyakran elkésnek: a hézagokat a visszaélések és az élelmesség töltik ki. Ez nem következhetnék be, ha a közigazgatási tisztviselők nem féljogászok, hanem egészen közigazgatási szakértők lennének.

Kemény István kúriai bíró nyílt ajtókat dönget, amikor a szorgalmi idő jobb kihasználását, a lelkiismeretesebb munkavégzést sürgeti az egész vonalon. Ezért javasoltam első cikkemben azt, hogy harmadévekre osztott kilenc hónapos szorgalmi idő legyen, a heti szabadnap intézménye megszűnjék, és kötelező legyen az órák megtartása. Ennél még tovább is mennék: kötelezném az egyetemi tanárokat arra, hogy ne ötletszerűleg adjanak elő tárgyukból egyes részeket, hanem minden tárgynak a lényegét előadják, és előadásaik vezérfonalát a tanrendben előre tegyék közzé.

Igaza van abban, hogy a mezei jogászkodást az egyetemek tenyésztették ki, nem érthetek azonban sem vele, sem Doma István ny. táblabíróval egyet abban, hogy a mezei jogászkodás nem lenne veszélyes.

Én is elismerem azt, hogy a szellemtudományok, és így az államtudományok is elsajátíthatók önképzés útján, előadások hallgatása nélkül is, ehhez azonban kivételes tehetség és vasszorgalom kell. Ezek a tulajdonságok igen kevés emberben vannak meg; az intézményeket a tömegjelenségekre, az átlagokra kell alapítanunk. A kivételeket ma is figyelembe veszi törvényes rendünk: az államfő felmenthet a képzettség hiánya alól. Ez helyes. Helytelen azonban az, ha az egyéniek cenzorai ilyen kegyelmi jogot gyakorolnak, mert a kivételes eset tömegessé válik, és erkölcsi alapja sincs: az egyetem képesít olyanokat, akik jogszabály megsértésével jutnak oklevélhez.

Mindkét hozzászólónak figyelmébe ajánlom azt, hogy a mezei jogászokból lett vezető tisztviselők nemcsak azzal okoznak bajt, hogy a képzett, komoly előtanulmányokat végzett fiatalemberek elé helyezkednek a közpályákon, és ezzel elveszik azok munkakedvét, érvényesülési lehetőségét, hanem főleg azzal, hogy minimális, éppen a szigorlatoknak esetleg több részletben kiállását jelentő képzettségükkel nem képesek kezdeményezésre, komoly állásfoglalásra. Hosszú hivatalnoki pályámon több igazgatási ágazatban győződtem meg arról, hogy az ilyen mezei jogászokból lett tisztviselők voltak a formalizmus rabjai, a precedens-esetek kergetői, a felelősségtől irtózok, a felesleges közbevető intézkedések megindítói, az ügyek elhúzói, akik azután akkor, amikor a döntés nem volt elodázható, kicsinyes szempontok szerint, az ügyek nagy erkölcsi, kulturális és gazdasági következményeire tekintet nélkül választották a sablonos megoldásokat. A nemzet elleni vétek ilyen mezei jogászoknak közpályára bocsátása.

A jelenlegi egyetemi és főiskolai oktatás hiányát legjobban igazolja Szesztay András dr. vármegyei tiszti főügyész megállapítása, aki szerint az egyetemről doktorátussal kikerülő fiatalemberek tehetetlenül állanak a legegyszerűbb kérdések előtt. Ha életbelépne az a szorgalmi idő- és tanrendváltozás, amelyet ajánlottam, az egyetemről vagy főiskoláról kikerülő fiatalember megfelelő agrár- és iparpolitikai, de közigazgatási ügyviteli készséggel is kezdené meg pályáját, mert a jól felhasznált szorgalmi időben különböző gyakorlatok révén nemcsak az intézkedéshez szükséges lelki rugalmasságot és tulajdonságokat szerezné meg, hanem a gyakorlati ismereteket is. Hogy ezt el lehet érni, azt a legjobb magyar főiskolák, a községi közigazgatási tanfolyamok igazolják. Ezeken nemcsak megfelelő tételes tudást szerez a jelölt, hanem közösségi érzéket és gyakorlati ismereteket is. Nem értek ellenben egyet a tiszti főügyész úrral a magánjogot illetőleg. A magánjog individualista jellege miatt nem alkalmas arra, hogy vele tisztviselőket képezzünk, de nincs is rá szüksége a tisztviselőnek, csupán egyes részeire. Téved a tiszti főügyész úr akkor, amikor azt mondja, hogy a méltányossági elvet, a gyengébb szerződő fél védelmét, az átértékelést a magánjog vívta ki. A magánjog és annak művelői a végletekig igyekeztek mindezeknek az érvényesülését megakadályozni; a klasszikus magánjog áttörését politikai és társadalmi erőtényezők verekedték ki, amelyekhez a magánjog többnyire késve alkalmazkodott, akkor, mikor az a késedelem már nagyon sokaknak helyrehozhatatlan kárt okozott.

Igaza van Doma István ny. táblabírónak, amikor a jogvégzéshez kötött állások túl nagy számában jelöli meg az egyetemek túltömöttségének egyik okát. Ezért ajánlottam már első cikkemben azt, hogy vizsgáljuk meg az összes igazgatási ágazatoknak összes tagozatait, és csak azokhoz az állásokhoz követeljük meg a főiskolai képesítést, amelyeknek betöltői valóban vezető, irányító működést fejtenek ki. Becslésem szerint a fogalmazási kari állásokat körülbelül kétharmaddal lehetne csökkenteni, és akkor az utánpótlástól nemcsak megkövetelhetnénk az előadások látogatását, a gyakorlatokon részvételt, hanem valóban gondoskodhatnánk is arról, hogy a szegény, de tehetséges jelöltek nélkülözések nélkül élhessenek tanulmányaiknak.

Befejezésül egész röviden ki kell emelnem azt, hogy határozott elgondolás nélkül a nehézségek nem küszöbölhetők ki.

Elsősorban döntenie kell a közvéleménynek és a közvélemény nyomása alatt az illetékeseknek abban a kérdésben, hogy egyetemen vagy főiskolán történjék-e a nem tudományos pályák: a bírói és ügyvédi, tisztviselői, tanári, gyakorló orvosi hivatásra az előkészítés. Nézetem szerint nemcsak nem jelentené a színvonal süllyedését, hanem emelkedését biztosítaná az, ha jó szakiskolákat állítanánk fel. A felhozott példákon felül hivatkozhatom azokra az angol orvos és ügyvéd ismerőseimre, akik az általános műveltséget nyújtó angol egyetem elvégzése után, vagy enélkül szakiskolákon szerezték tudásukat, és lettek esetleg nemcsak gyakorlati szakértők, hanem a tudomány szolgái is. A kitűnő francia mérnököknek nem fáj az, hogy nem műegyetemet végeztek, hanem a világhírű École Politecnique-t, vagy École des ponts et chaussée-t.

Amennyiben a főiskolai rendszer mellett döntenénk, az egyetem kifejezetten tudományos intézetté alakulhatna át, amelyen tovább fejleszthetnék a szakiskolán szerzett ismereteket az erre hajlamosak, vagy az egyetemen szerzett magasabb tudományos készültséget egészíthetnék ki az egyetemi hallgatók a számukra rövidített tartamú szakiskolákon. Az egyetemek és főiskolák munkakörének ez az elhatárolása lehetőséget adna arra, hogy szép múltú és jelenleg gyökértelen jogakadémiáink mint közigazgatási, esetleg bíróképző szakiskolák újból felviruljanak.

Amennyiben az lenne a döntés, hogy az egyetem maradjon továbbra minősítő iskola is, akkor viszont gondolkodnunk kell arról, hogy a szakiskola fegyelme, munkaüteme és munkakényszere az egyetemen is biztosítható legyen. Lehetetlen ugyanis az, hogy az egyetemi rendszerből csak egyes elemeket vegyünk át, a szakiskolai rendszerből másokat, és a kettőnek a hézagjain kicsússzék az élet.

Ma pedig ez a helyzet. Doma táblabíró úr azt mondja, hogy a mezei jogászoknak nem lehet kisebb a képesítése, mert az illető nem szerezhette tudás nélkül oklevelét. Valamilyen minimális tudást fel kell mutatnia, kétségkívül a mezei jogásznak is, de úgy van vele - és a bírói tapasztalatokra utalok -, mint az a közveszélyes egyén, aki elkerüli ugyan az elítéltetést, de társadalmilag értéktelen, és ezért tette az ilyenek internálását lehetővé jogrendszerünk. Nem az a minimális tudás kell komoly pályára és így a tisztviselőire is, amit a megismételt gyenge szótöbbséges szigorlatok jelentenek, hanem az a komoly tudás, amelyre az új Magyarországot alapítanunk lehet és kell.

Cikkeim természetesen nem irányultak egyik egyetem vagy egyetemi város ellen sem. Meg kell azonban szoknia a neobarokk gondolkodásból még mindig kibontakozni nem tudó magyar vezető rétegnek is azt, hogy a történelmi idők választóvize átértékel sok mindent. és kötelezővé teszi az őszinteséget. Hozzá kell szokniuk a részeknek ahhoz, hogy nem az egész nemzettől kell várniuk segélyt és támogatást, hanem nekik kell áldozatokat hozniuk az egész érdekében. Azért ajánlom az egyetlen magyar egyetem megvalósítását, mert akkor minden egyetemi város megtarthatja jellegét, csak lesz olyan, amelyben sok tudománykar működik, és olyan, melyben csak egy-kettő. Viszont az országban elszórt tudománykarok összessége azután olyan erőt jelent majd, amely nemcsak az egyetem szabadságát őrzi meg, hanem gondoskodik is arról, hogy az egyetemen minden tekintetben komoly, a legszigorúbb bírálatot is kiálló munkaeredmény legyen.

Újból felvetem tehát a kérdést, hogy egyetemet, vagy főiskolát akarunk-e, minősítő egyetemet, vagy tudományos egyetemet, egészítsük-e ki minősítő hálózatunkat jó főiskolákkal. Bármit határozunk, azt becsületesen, következetesen és bátran kell végrehajtanunk.

*

In Új Magyarság, 9. évf., 267. szám (1942. november 25.), 1-2.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés