Minden valóság - tartozzék az a szervetlen vagy a szerves világ körébe -, legyen az természetes fejlemény vagy emberi alkotás, - jelentkezzék az mint individuális emberi lélek, vagy az embereknek bármiféle társas kapcsolata -, legyen a forma, melynek kereteit a kérdéses szociális kapcsolat kitölti: a barátság, család, az egyesület, testület, község, egyház, osztály, párt, nemzet, állam, vagy pedig az emberiség, de valóságok mind részekből állanak, melyeknek térben egymással összefüggő egységként, időben egymáshoz kapcsolódó folytonosságként kell a létezés színpadján megjelenniük, mert ellenkező esetben bomlásnak indulnak, széthullnak elemeikre, s mint önálló egyéniséggel bíró valóságuk, megszűnnek létezni.

A természet világában is abszolút princípium az egység és folytonosság elve. Számtalan példát hozhatnék fel ennek igazolására, de legyen elég hivatkoznom a naprendszerre, mely csak annál fogva és addig esik e fogalom körébe, míg a központi nap a maga bolygóival a centrifugális és centripetális erők harmóniája következtében egységet alkot, s míg a bár minden pillan[a]tában új helyzet a megelőzőbe kapcsolódva, s egyszersmind a következőnek kialakulását megalapozva: valamiféle kontinuitásba olvad össze a múlttal és jövővel. Vonjuk el a napot, mely a bolygókat mint részeket a rendszer egységébe fűzi, vagy iktassunk be a folytonosságot biztosító erőharmoniába egy hatalmas üstököst: a kozmosz elveszti eddigi jellegét; zavarok, összeütközések, elfogadások bontják meg annak egységét és folytonosságát; kaotikus öszszevisszaság lép az eddigi rend helyébe, s a naprendszer eltűnik szemünk elől, megsemmisül.

Vagy mi teszi a tölgyet tölggyé? Vajon nem a gyökereknek, gyökérszálaknak, a törzsnek ágaknak, lombozatnak egységbe fonódása, illetőleg az a folytonosság, melyben a tél nyugalmi periódusára a rügyfakasztó tavasz, erre a lombokat kifejlesztő, s a gyümölcsképződést előkészítő nyár, majd a gyümölcsöt megérlelő, s a színpompás levélhullással a pihenésbe átvezető ősz következik?

És ha a szellemi világ körébe vetünk pillantást: nem az egység és folytonosság-e az a két principiális pillér, melyen egyebek között az emberi lélek, vagy az embereknek mindennemű társas együttléte nyugszik? Nem annál fogva nevezhető-e valaki ép, egészséges, testileg és lelkileg normális embernek, mert nemcsak biológiai, de pszichológiai egységet és folytonosságot alkot, mert összes szervei az egységes cél irányában megfelelő összműködést fejtenek ki, s bizonyos kontinuitásban egymást kiegészítik - mert az a számtalan benyomás, érzékelés, képzet, gondolat, indulat, vágy, eszme, törekvés és akaratirány, az öntudat, mérlegelés és fegyelmezés hatáseredményeként az én egységébe olvad, mely ugyan tartalmilag folyton változik, de mert változása nem ötletszerű, hanem a folytonosság vonalán haladó, megőrzi lényegbeli azonosságát, azt a Gabriel Tarde által identité du moi névvel illetett azonosságot, mely létezését és fejlődését biztosítja.

De ha mindenütt felleljük az egység és folytonosság elveit, mint a létezés alapjait és a fejlődés feltételeit, feltehető-e akkor, hogy e világtörvény éppen a legmagasabbrendű földi valóságoknál, az ember társas kapcsolatainál ne érvényesüljön?! Messzire vezetne, ha sorra véve az összes vagy akárcsak a főbb társadalmi típusokat, belemennék annak a tételnek bizonyításába, mely szerint egység és folytonosság nélkül semmiféle szociális alakulat fenn nem maradhat és nem fejlődhetik. Lesz talán még alkamam az alapvető társadalmi törvénnyel más alkalommal behatóan foglalkozni. Ezúttal csak utalok egyes kiemelkedő szempontokra.

Az egység velejáró tulajdonsága minden társadalmi csoportnak. Amíg valamely embercsoportban nem megy végbe egy sajátos interpszichikai folyamat eredményeképp a heterogén elemeknek spirituális egységbe összeolvadása, addig csak emberkáoszról lehet szó, de nem társadalomról.

A szociális, jellegére nézve spirituális egységet megteremtő és fenntartó tényezők igen számosak. Idetartoznak a környezet-azonosság, a biológiai hasonlóság, bizonyos ösztönszerű tendenciák egyirányúsága, a szokások egyenlősége, az érzelmek, eszmék és értékek találkozása, a regulatív intézményeknek, mint a vallásnak, erkölcsnek és jognak egymást kiegészítő működése, de mindenekfelett a tekintély, mely mint az abroncs a dongákat: társadalmi egységbe foglalja össze a különben széteső elemeket. A létrejött szociális egységben a részek immár nem járnak külön utakon, hanem annál a kölcsönös bizalomnál, rokonszenvnél és egymást megértésnél fogva, mely kisebb-nagyobb mértékben bennük szükségképen kifejlődik, egyéni céljaik mellett részt vesznek a közös érdekek szolgálatában, s minél inkább eszmélnek rá arra, hogy azon az összességen kívül, melynek tagjai, egyéni létüket és fejlődésüket, vagy éppen nem, vagy csak alig biztosíthatják, annál inkább áldoznak a köznek, mely ilyeténképpen minden egyes tagjában, valóban „köz“-reműködő munkást, támogatót és védelmezőt talál. Az egység ezeknél fogva a társadalmi alakulatok minden típusának valóságos alapja és létfeltétele.

A nemzetnek, mint társadalomnak egysége ún. történelmi egység, melynek összefűző kapcsa az azonos élményeken és gondokon nyugvó közös sors tudata és közös jövő reménye. A magyar egységet az elmúlt évezred alatt az a számtalan veszély kovácsolta össze, mely végigszántott hazánkon: át kellett élnünk a tatárjárást, a törökdúlást, a kis fajoknak, így a besenyőknek, kunoknak, rácoknak, görögöknek, huszitáknak támadásait - meg kellett küzdenünk az orosszal, át kellett szenvednünk a nyugatról jövő lassú, de állandó gazdasági elvértelenedést - ránk szakadt a világháború, a proletárdiktatúra, majd Trianon, ezer sebből vérzünk, megcsonkítva, fekszünk a történtelem műtőasztalán... és én bízom, hogy vissza fog térni erőnk, egészségünk, épségünk, feltéve, ha megőrizzük, megóvjuk és mind szélesebb körben öntudatossá tesszük azt a történelmi alapokon nyugvó nemzeti egységet, mely páncélként védett meg eddig is a legválságosabb helyzetekben.

Ám az egység magában véve még nem garantálja a társadalom létét, fennmaradását és fejlődését. Bármily típusát tekintsük is a társadalomnak, annak mindenike folytonos átalakuláson, változáson és módosuláson megy keresztül. Azok az eszmék, értékek, szabályok, intézmények, berendezések és szerveik, melyek a közelmúltban még megfeleltek, sőt talán kifogástalanoknak bizonyultak, a viszonyok és körülmények változásával elvesztik alkalmas voltukat, s kell, hogy új alakulatoknak engedjék át helyüket. A megmerevedés ellentétben áll a fejlődés tényével, s ha erőszakosan keresztül is vihető egyes, a kor felfogásával ellentétes, illetőleg elavult institúcióknak megrögzítése, ez rendszerint reakciót szül, mely nem ritkán forradalmi kirobbanásokra, s ezeknek során az erőszakkal fenntartott intézményeknek ugyan erőszakkal történő eltörlésére, s a változott viszonyoknak megfelelő vagy megfelelőnek vélt új intézmények erőszakos beállítására vezet. A legtöbb forradalmat - mint II. Vilmos német császár a munkáskérdést tárgyaló koronatanácson 1894. évi június 24-én mondotta - az időszerű reformok keresztülvitelének elmulasztása okozza.

A forradalmi átalakulás és illetőleg forradalmi jogalkotás lehetősége nem tagadható, mert ahhoz nem fér kétség, hogy a győzelmes forradalomból, ha a forradalmi hatalomnak sikerült megszilárdulnia és állandósulnia, új jog, új állam, illetőleg új államforma keletkezhetik. A forradalmi jog keletkezésének lehetőségét nem lehet tagadni anélkül, hogy ellentétbe ne jönnénk a világtörténelem tanulságával, mely nem egy bizonyítékkal szolgál arra, hogy hódításból, bitorlásból, forradalomból vagy államcsínyből igen gyakran keletkezett új jog (v. ö. Moór: Bevezetés a jogfilozófiába. 192. l.). Hány olyan egzisztencia van a mai politikai világban - kérdezi Bismarck (Gedanken und Erinnerungen című művében, 198. l.) -,  mely nem forradalmi talajon nőtt ki? Spanyolország, Portugália, Brazília, az összes észak-amerikai köztársaságok, Belgium, Hollandia, Svájc, Görögország, Svédország mind forradalmi alakulatok, sőt Angliának mai nagyságát is az 1688-i győzelmes forradalom vetette meg.

Az a kérdés: keletkezhetik-e forradalomból jog, létrejöhet-e forradalmi alapon állam, nem jogkérdés, hanem ténykérdés, lévén maga az állam is nem jogproduktum, hanem történetpolitikai tény.

Arra a kérdésre sem felelhet a jogász, vajon igazolt-e a forradalom, amennyiben ez a kérdés az értékelés területére vezet át, amelyen ítéletet csak a történelemtől és etikától várhatunk.

A história utólag mindig állást foglal, s megállapítja, vajon a forradalmat kiváltó reformeszmék általános emberi szempontból valóban értékesek voltak-e, és vajon a forradalom volt-e az egyedüli eszköz e reformok megvalósítására, s állásfoglalásához képest a forradalmat elítéli, vagy mint elkerülhetetlen expedienst, szükséges rossznak minősíti. Klasszikus szabatossággal fejezi ki e gondolatot Schillernek az az ismert mondása, hogy: „Die Weltgeschichte ist das Weltgericht“. [A világtörténelem a világítélet.]

Etikai nézőszögből is alkotható a forradalomról értékítélet, mely azonban különböző lesz aszerint, amint az érzületi, vagy az eredmény morál szemüvegén keresztül nézzük a kérdést. Az érzületi moralista egyedül a cél helyességétől, s az akarat erkölcsösségétől teszi függővé feleletét; szerinte az a forradalom, melynek célja az erkölcsi elvekkel kongruens, s amely erkölcsileg jónak minősülő akaratból ered, nem immorális, nem még akkor sem, ha a cél nem valósult meg, vagy ha káros következmények állottak is elő. Az érzületi moralista balsiker esetén vagy az értékpusztulások láttára nem érez lelkiismeretfurdalást, a felelősséget a körülményekre hárítja; magát s eljárását igazoltnak vitatja, és tehát a forradalmat is, melyet megszervezett, vagy amelyben részt vett - mert jót akart.

Az eredmény-moralista a következmények szerint ítél, minél fogva az erkölcsi értékelésnél nem a cél és akarat helyességéhez, hanem a beállott eredménynek, azaz erkölcsi jót megközelítő tulajdonságához méri úgy a maga, mint mások cselekvését - ha tehát az eredmény moraliter rossz, a cselekményt is rosszalló értékítélettel kíséri, s azért - bár az jóakaratból fakadt, s helyes célra tört - magát és illetőleg a cselekvőt okolja. Az eredménymoralistának a forradalomról csak akkor van helyeslő értékelése, ha az elért eredmény az erkölcs megvilágításában kifogás alá nem esik.

Bármily álláspontra helyezkedjék is valaki, az tagadhatatlan, hogy támadhatnak a népek életében oly helyzetek, amelyekből más kiút, mint a forradalom, nem nyílik meg, amikor is ha létérdek követeli: az erkölcs épp úgy belenyugszik a régi jognak, államformának forradalmi eltávolításába, mint ahogy belenyugszik abba, hogy a végszükségben levő ember a maga vagy hozzátartozóinak életét esetleg mások értékes javainak elpusztításával mentse meg. Ám ez az erkölcsi eltűrés nyilván csak abban az egyetlen esetben fog helyt, amikor más módja a menekülésnek nem adódik, amikor nemcsak előzőleg, de utólag is beigazolást nyer, hogy egyedül a forradalom vezetheti és vezeti is ki a nemzetet az elnyeléssel fenyegető örvényből. Minden más esetben a forradalom a legsúlyosabb erkölcsi megítélés alá esik, éspedig nemcsak azért, mert mindig véres összeütközésekkel jár, melyeknek során sokszor évszázadok verítékes munkájával létrehozott értékek tömege percek alatt pusztul el, hanem azért is, mert a forradalmi szellem utórezgései legtöbbször évek múltán sem szűnnek meg, s azt a kívánatos harmóniát, mely a szellem-erkölcsi, kulturális és gazdasági előrehaladásnak feltétele, állandóan megbontják. Nem kell messze mennünk a példák kerestében. Vajon nem érezzük-e még ma is, hét évvel a magyar történelmi folytonosságot megszakító forradalmak közvetlen zavarainak megszűnte után, a nagy megrázkódtatásnak káros hatásait? A lelkek eldurvulása, az erkölcsi érzés fogyatékossága, a kapzsiság, s ebből folyólag a gyengék kizsákmányolására való hajlam, az önzés túltengése, az egymást meg nem értés és meg nem becsülés, az őszinteség és bizalom hiánya, a folytonos honmentésnek legtöbbször erkölcsi vagy jogi szabályba ütköző elképzelhetetlen módjaira való készség... vajon mindezek a káros lelki sajátosságok nem abból a talajból szívják-e életnedvüket, amelyet a forradalmak tettek termékennyé?! Állítható-e, hogy ezek az immorális, a nemzetegységet megbontó kárhozatos diszpozíciók immár elérték azt a fokot, amely után immár a lehiggadás, a megbékélés, az erkölcsök javulása, a gazdasági erőtényezőik produktív együttműködése, a kulturális haladást biztosító nyugalom helyreállása, a politikai helyzet megszilárdulása következik? A jelek nem erre mutatnak. Én valahogy azt látom, hogy még nem sodródtunk le a mélypontig. A sokat emlegetett, s olyannyira áhítozott konszolidáció délibábként lebeg előttünk. Mintha oly hegy felé közelítenénk, melyet állandó köd borít, s amelynek meredek szirtjei és feneketlen szakadékai állandóan azzal a veszéllyel fenyegetnek, hogy ha ötletszerűen meg is kísérelnénk a felkapaszkodást, minden pillanatban lezuhanhatunk,s ahelyett, hogy a csúcsot, a hegy koronáját elérnék, esetleg mélyebbre esnénk vissza, mint ahonnan kiindultunk, s velünk együtt összes értékeink is elpusztulnának. Én valahogy úgy látom, hogy minden bajunk, szenvedésünk épp abban leli magyarázatát, hogy arról a csapásról, melyre a forradalmak kényszere vezetett, még mindig nem tértünk vissza az ezeréves hagyomány köveivel kikövezett históriai útra, jóllehet amint a pásztoroknak a betlehemi csillag mutatta meg, hogy mily irányban haladva találnak rá az isteni kisdedre, úgy minket is egy mindennél becsesebb klenódium: a Szent Korona vezethet annak a felséges királyi gyermeknek színe elé, aki minket meg fog váltani. Jól tudjuk, hogy amint eltéríttetésünk erőszakkal történt, épp úgy külső kényszer, ma még le nem küzdhető akadályok okozzák, hogy a jogfolytonosság útjára visszatérjünk, de épp ezért jelenlegi helyzetünket ideiglenesnek kell minősítenünk, éspedig nemcsak nekünk, de azoknak is, akik ez időszerint minket vezetnek. Előbb-utóbb - mihelyt a kényszer enged, vagy meghátrál, illetőleg mihelyt az akadályokat eltávolítjuk - vissza kell térnünk oda, ahol boldogok voltunk, mert tovább szőhettük állami életünknek azt a fonalát, melynek végét Szent István királyunk tartja meg ma is kezében, s amelybe utolsó mártír királyunk az önálló magyar nemzeti érzés színeit vitte bele.

A mi forradalmainkra ugyanis nem volt szükség - nem fogja azokat igazolni soha: sem a történelemnek, sem az erkölcsnek ítélőszéke, de nem fog azokkal sohasem megbékülni a hagyományos magyar jogi felfogás sem, mely a legszentebb meggyőződés erejével mindenkoron ragaszkodott a jog folytonosságának eszméjéhez - és méltán, mert vajon nem ez az eszme volt-e az, mely annyi viszontagságon keresztül mindig általsegített. Nem ez az életelixír tartotta-e meg bennünk - a sokszor már-már halódokban a lelket? Nem ez a gondolat motiválta-e elődeinket, amikor az ősi magyar alkotmányt továbbfejlesztették, s úgy körülbástyázták, hogy az a legválságosabb időkben is mindenkoron összefogta véreinket, s visszaszerezni segítette elszakított országrészeinket? Nem a jogfolytonosság eszméjébe vetett rendíthetetlen meggyőződés ereje volt-e az, mely - mint elnökünk ehelyütt tartott hatalmas és a szívekbe markoló előadásában bizonyította - a nemzetet Deák Ferenc közbenjöttével királyával kibékítette, s előtte annak a káprázatos fejlődésnek kapuit megnyitota, mely minden magyar szemről letörölte a szenvedés és fájdalom könnyeit, mosolyt csalt az ajkakra, s boldoggá tett minket, s a Gondviselés kegyelméből patriarcha-kort elért, és velünk a Szent Koronában egyesült ősz királyunkat?

Szociológiai igazság ugyanis, hogy amint magának az embernek, úgy minden társadalmi alakulatnak, kicsinek, nagynak egyaránt, tehát a valamennyit átfogó nemzetnek életét is az egység és folytonosság elvei biztosítják. Az élni akarás logikailag követeli meg az egység és folytonosság akarását. Aki e princípiumokat elveti, aki megbontja a konstrukcionális egységet - aki megszakítja az élet kontinuitását, az saját magának ellensége, az öngyilkosságot követ el. Amely nemzet eltűri, hogy a részeket összetartó unitás elenyésszék, amely nemzet belenyugszik abba, hogy életfonala megszakíttassék, s ha megszakították, nem törekszik arra, hogy a kontinuitás helyreálljon: az a nemzet harakirit követ el magán, az a nemzet megérett a megsemmisülésre!

A lenni, vagy nem lenni hamleti problémája előtt állunk. A kérdés az: akarunk-e élni. Ha igen, úgy akarnunk kell ételünk feltételeit - akarnunk kell a nemzetegységet és jogfolytonosságot. Akarnunk kell, hogy számkivetett és hazájának sorsáért busongó királyunkat az országgyűlés abban a villanatban felékesítse Szent István koronájával, mihelyt az idők telje elérkezett.

Nagy igazságot fejez ki Kölcsey Himnuszának az a sora, mely úgy hangzik, hogy Megbünhődte már e nép a múltat és jövendőt, - de kérdem, vajon nem fohász alakjába kellene-e átstilizálnunk a Gondviseléshez intézett nemzeti imánkat, s nem úgy kellene-e énekelnünk e sort, hogy Megérdemli már e nép a boldogabb jövőt!

Bízom a magasságbeliben, bízom magunkban, bízom a jövőben, mert végtelen örömmel látom, hogy soraink napról-napra szaporodnak, s a nemzetegység és jogfolytonosság meggyőződéses hívei tántorithatatlanul ragaszkodnak ahhoz a gyermek királyhoz, aki naggyá, hatalmassá, és boldoggá fogja tenni e sokat szenvedett hazát.

*

In Nemzeti Újság, 8. évf., 58. szám (1926. március 12.), 1-2.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés