Aquinói Szent Tamás az államalkotó polgárság szervezkedését jelölte már meg korrektívumul az államhatalmat rosszul gyakorló fejedelmek ellen. A szervezkedés természetes szabadságával a katolikusoknak olyan fokban kell élniük, amely fokban eltér a kormányzás az ember lényegéhez leginkább méltó, örök és megdönthetetlen Krisztus-királyi követelményektől. Amióta azonban elterjedt a parlamentarizmus csődjéről szóló balhiedelem, éspedig a parlamentek munkaképtelenségének indokolása alapján, s megindult a törekvés az egypárturalmi rendszer bevezetésére, ami Olaszország után Németországban és Ausztriában is sikert aratott, azóta méltán vált kérdésessé, hogy van-e jövőjük a magukat címben is kereszténynek vagy éppen katolikusnak nevező pártoknak?

Nézetünk szerint katolikus szempontból minden attól függ, hogy milyen a magatartása az egypártrendszer kialakítóinak a keresztényszociális társadalmi szerkezet megvalósítására törekvő politikai katolicizmus irányában.

A világháború óta előttünk kialakult helyzetek azt mutatják, hogy a gyakorlati katolikus politika szembeszállt az antiparlamentáris egypártrendszerre törekvőkkel, de ahol a katolikus tömegek támogatása nem érte el az ellenállás sikerességének fokát, ott, hogy az Egyház lelki hatalmának a kormányhatalom által való elismerésén semmi csorba ne essék, egyenesen annak megmentése érdekében, feladta a nyers küzdelmet. A németek nagy katolikus pártja, a Centrum, 1933. március 23-án megszavazta a Hitler-kormány rendkívüli hatalmáról szóló törvényt. Ez annyit jelentett, hogy hozzájárult a parlamentarizmusról való lemondáshoz és elismerte a diktatúra szükségességét. A következmény az volt, hogy 1933 július elején a centrumpárt, mely egykor Bismarck-kal szemben megállta helyét, feloszlott. A centrumpárt mellett szép számban voltak Németországban keresztény szakszervezetek is. Ezeket a nemzetiszocialista munkásfrontban egy ideig alárendelt szerepre szorították. Amikor azonban az 1933 nyarán tartott genfi nemzetközi munkaügyi értekezletről a nemzetiszocialista delegáció visszatért, magával hozta a keresztény szakszervezetek halálos ítéletét is. Ley, a nemzetiszocialista munkásfront feje, kijelentette, hogy a keresztény szakszervezetek ellenségei az államnak, összes vezetőit és hivatalnokait megfosztották állásuktól, és mint munkanélkülieket, a nemzetiszocialista szükségmunkások közé sorozták. Több mint 600 igen tekintélyes, nagy érdemeket szerzett katolikus vezérférfiú jutott így koldusbotra, s vált üldözötté, mint a nagy bűnösök. E fejleménynek oka az volt, hogy a genfi konferencia visszautasította a német nemzetiszocialistákkal való együttműködést, s ezt a német keresztényszociális szervezetek művének tudták be Hitlerék. Németországban a gyakorlati katolikus politika ezzel levonult a színtérről. Levonult azért, hogy Hitler kormánya meg tudja kötni a konkordátumot az Egyházzal, ami által a német katolicizmus fejlődését lehetett legalább biztosítani. Olaszországban a «partito popolare» (néppárt) volt az egyetlen erőtényező, mely a felkelő fasizmussal szembeszállott. Röviddel azonban a «Marcia su Roma» után nyoma sem maradt Olaszországban. Vezére, Don Sturzo, emigrálni volt kénytelen. A katolikusok készséggel sorakoztak Mussolini nemzeti kormánya mellé, amely szükségképpen katolikus szellemben és az Egyház teljes megbecsülése mellett kezdette meg és folytatja reformtevékenységét.

Ausztriában az ortodox marxista szocialisták egy része felvette a «vallásos szocialista» nevet. Az osztrák püspöki kar 1927-ben nemcsak ezt az elnevezést vetette el, hanem megtiltotta, hogy katolikusok ebbe a magát vallásosnak nevező szocialista szervezetbe belépjenek. Ausztriában olyan erős volt a katolicizmus, hogy a magukat nemzetközi marxistáknak vallók össze akarták illeszteni felfogásukat hithűségükkel. A keresztényszociális irány azonban nem kiegyeztetése a nemzetközi marxizmusnak a hithűséggel. A keresztényszociális tábor, mint az osztrák gyakorlati katolikus politikának szervezett erőtényezője, véres harcokban győzedelmeskedett a marxizmus felett. Megmentette az önálló független Ausztriát, s egyelőre a rendi állam kiépítésével törekszik levezetni a marxista és a nagynémet törekvésekben rejlő antikatolikus energiákat. A gyakorlati katolikus politika ilyen győzelme azonban nem egyedülálló. Ugyanilyen győzelmet aratott az a protestáns többségű Hollandiában is. 1918 novemberében Troellstra szocialista puccsát a holland parlament katolikus pártja akadályozta meg. Belgiumban a katolikus Boerenbond ért el mezőgazdasági szövetkezeti működésével bámulatos sikereket a gyakorlati katolikus politika érvényesülése körül. [1] Ugyancsak sikerekben gazdag működést fejtett ki az ún. jocizmus (Jeunesse Ouvriére Chrétienne), a keresztény ifjúmunkások mozgalma, mely döntő tényezője lesz a jövőben is a belga katolikus politicizmusnak. [2]

Franciaországban a katolicizmus hatóerejét, dacára a forradalmak és a köztársasági kormányok antikatolikus hatásának, legjobban az jellemzi, hogy egy államban sem találunk annyi kiváló gyakorlati katolikus politikust, mint itt. Ezek a bölcs férfiak azonban a szindikalizmusnak és a szabadgondolatnak állandó támadásai mellett biztosabbnak látták, ha az Egyháznak inkább a lelkekre ható erejét biztosítják, és nem szolgáltatják ki pártoskodás játékszerévé az Egyházat a katolikus politicizmus küszködése közben. Franciaországban az 1905. december 9-i törvény elválasztotta az államot az Egyháztól. A köztársaság biztosítja a lelkiismereti szabadságot, nem támogat azonban egyetlen felekezetet sem. Vallási egyesületek alakíthatók plébániánként, de ezeknek vagyona csak újonnan keletkezhetik. A szekularizált régi egyházi vagyont azonban az állami hatóságok átengedhették új plébániák létesítésére. X. Pius pápa 1906. február 7-i «Vehementer nos esse» kezdetű enciklikájával ezt a törvényt elvetette. Megtiltotta, hogy kultúregyesületekként alakuljanak meg a plébániák, mert demokratikus szervezetük ellentétben állott volna az Egyház hierarchikus szervezetével. Az egyházi vagyon ezzel visszaadhatatlanná vált, s a francia államé lett. Mindezzel azonban az Egyház lelki hatalma csorbát nem szenvedett, sőt diadalma az Egyház új gazdasági megerősödésében is megnyilvánult. Az «Action Populaire» a köztársasági Franciaországban is hatalmas szervezete maradt a gyakorlati katolikus politikának. A keresztényszociális munka méltó eredménye ma Franciaországban a családtagok száma szerint alakuló munkabérrendszernek katolikus kezdeményezésre történt törvénybe iktatása.

A gyakorlati katolikus politika érvényesülésének egészen röviden jellemzett példáiból a következő következtetéseket vonhatjuk le:

1. Amíg a kormányok a keresztény erkölcs és a katolicizmus alapeszméi méltó érvényesülésének eleget tesznek, addig külön keresztény vagy katolikus pártok létezésének sok értelme nincsen. Az egyes ember lelki világát ilyen esetben kár széthasítani állampolgári és katolikus részre, amikor ő egyszerre mindkettő kiválóan lehet. Az Egyházat Krisztus Urunk azért alapította, hogy minden embernek vezetője legyen erkölcsi viszonylatokban. Ha az állam a keresztény erkölcsi világ alakulataként van jelen, akkor a katolikus érdekek maradéktalanul kielégíttetnek.

2. Éppen az egyéni lelki világ állampolgári és katolikus részre való szétszakításának következményei teszik a katolikus pártok állóképességét mindenkor bizonytalanná. Ezért válhatik szükségessé, hogy ezek a pártok esetleg feláldoztassanak azoknak az előbbrevaló katolikus érdekeknek, amelyek az Egyház lelki hatalmának érvényesülése irányában nyilvánulnak meg.

3. A katolikus hívek széles rétegeiben még ma is megvan az úgynevezett katakomba-mentalitás. Nagyon sokan vannak, akik nem szeretnek a színtéren megjelenni, és nem szeretik a szavukat felemelni. Az értünk életét adó, önfeláldozó Krisztus csodálatuk és félelmük, de nem gyakorlati követésük tárgya. Ennek a tényállásnak maguk az egyháziak is sokban okozói. Bizonyára megszűnnék ez a mentalitás, ha az egyháziak a hívek nagyszámú és hatalmas egyesületeiben nemcsak fejüket hajtó és az ég felé néző, hanem bátran szembenézni is tudó emberi jellemeket iparkodnának kialakítani.

4. Olyan államban, amely katolikus többségű, a kormányok katolikusellenes működése biztosan megmozdítja a túlsúlyban levő katolikus tömegeket. Ezt a helyzetet ismerve, az ilyen kormányhatalom mindenkor olyan katolikus vezérférfiakat keres, akik csak mondják, hogy «Uram, Uram!», de tenni valamit a katolikus érdekekért - képtelenek. Talán akarnak, de úgy vannak kiválogatva, hogy pozíciójuk megszerzése után annak boldog leírását előbbre helyezik katolikus kötelességüknél.

E következtetésekbe beleilleszthetők hazai viszonyaink is. Ma nálunk is döntő stádiumba jutott az egypártrendszer kialakításának a lehetősége. Ez a körülmény nagyon könnyen maga után vonhatja következtetéseink közül a második esetnek a beállását. Ennek az eshetőségnek bekövetkezését előmozdítja minden olyan körülmény is, amikor papi emberek különböző pártokban, sőt egymással szembenálló pártokban keresnek érvényesülést.

A mi meggyőződésünk szerint egyházi férfiak nem foglalhatnak helyet olyan pártokban, amelyek nem állanak száz százalékig a pápai szociális politika alapjain. Kiket kötelezzen az Egyház látható feje ebben az irányban elsősorban, ha nem magának az egyházi szervezetnek a tagjait? Gyakorlati politikai értelemben az Egyház szociális programja követőjévé elsősorban az egyházi férfiaknak kell szegődniük. Ha bármely pártban ezzel a programmal ellentétes felfogás uralkodnék, abban a pártban katolikus papnak helye nem lehet. A szociálpolitikai programban megegyező, csak egyéb programpontokban különböző pártok körében már elképzelhető egyházi férfiak szereplése, amikor is főhivatásuk az kell, hogy legyen, hogy ügyeljenek arra, hogy a pártnak szociális kérdésekben elfoglalt programja a katolikus követelményeknek megfelelő maradjon. Egyházi férfiaknak különös figyelemmel kell lenniök azután a politikai pártban velük együttműködő társaikra. Szigorúan megválasztott politikai elvtársaik lehetnek csupán. Ellenesetben antikatolikumnak lennének a fedezői.

Lehet indokolni azt a szigorúbb álláspontot is, hogy egymással szembenálló pártokban még akkor sem foglalhatnak helyet egyházi férfiak, ha azok keresztényszociális programjuk tekintetében megegyeznek, s csak közjogi, külpolitikai, vagy egyébirányú programpontban térnek el egymástól. A katolikus papság ugyanis élethivatás, éspedig a nép nevelésére, földi boldogulására és a túlvilági életre való előkészítésére vonatkozó. Ezt az élethivatást nem lehet levetkőzni akkor sem, amikor a gyakorlati politikában egyházi férfiak mint laikusok működnek közre. Ily szigorú felfogás mellett katolikus papok egymással szembenálló pártokban nem küzdhetnének. Híveik előtt sem állítja ez be őket abba a világításba, amilyenben egy papi embernek mindenkor látszania kell.

XIII. Leó pápa világosan kifejtette, hogy mit kell az Egyháztól várni: «Az Egyház az evangéliumból merített tanaival a harcot vagy megszüntetheti, vagy legalább annak keserűségét enyhítheti; egyeseknek nemcsak az elméjét kiművelni, hanem törvényeivel életüket és erkölcseiket is szabályozni törekszik, és a szegények helyzetét sok hasznos intézménnyel javítja.« [3] Ezen az alapon a katolikus többségű államban a nemzeti kormány mindenkor hűséges fegyvertársát kell, hogy lássa a magukat nevükben is katolikusnak vagy kereszténynek nevező pártokban. Egyházi férfiak pedig, ha politikai szereplésre vállalkoznak, akkor, amint közöttük sokan voltak és a jövőben is lesznek a Leó-féle gondolatoktól áthatottak, legyenek előkészítői a keresztényszociális elvek szerint újjáalakítandó törvényeknek az országgyűlésben, s legyenek utána azok végrehajtásának legerélyesebb sürgetői. Mert elfogadjuk és hiszünk benne, hogy «ha az emberi társadalmon segíteni lehet, akkor egyedül a keresztény élet és a keresztény intézmények felújítása segíthet«. [4]

*

[1] Bár Belgium területének csak egyharmad része művelhető, mégis a lakosság 22,7%-a mezőgazdasággal foglalkozik és a mezőgazdasági szükségletek 71%-át termeli ki.

[2] A «Joc» 1930. évi kongresszusán 6000 delegátus vett részt. 1700 szervezetben 75.000 ifjúmunkás van keresztényszociális alapon megszervezve. 75.000 gyűlést tartottak egy év alatt. Folyóirataik példányszáma meghaladta az ötmilliót.

[3] Rerum Novarum, n. 13.

[4] Rerum Novarum, n. 22.

*

In Katolikus Szemle, 49. évf.,  5. szám (1935), 301-304.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés