Nem lehet feladatom ehelyütt a kommunizmussal minden részletében foglalkozni, de talán nem lesz felesleges a vezető gondolatok kiemelésével ezeknek tudománytalan, s egyben keresztülvihetetlen voltára reámutatni.

A kommunizmus, mely a társadalmi élet bajait egyes létező intézmények közvetlen hatásának tulajdonítja, úgy véli, hogy ez intézmények eltörlése, ha kell, erőszakos átalakítása megszüntet minden elégületlenséget, s kialakítja a mindenkit boldogító emberi együttlétet. Erről az eszmetőről fakad a kommunizmus három kardinális követelése: a magántulajdon törlése, a nőközösség behozatala és a világpolgárság megteremtése.

A magántulajdon megszüntetésétől, s az ezzel járó kollektív termeléstől annál fogva várja a kommunizmus a szociális bajok orvoslását, mert akkor senki sem születik szegénynek vagy gazdagnak; mindenkinek egyenlően állnak rendelkezésére az egyéni érvényesülés eszközei, s így minden szükséglet kielégítést nyer, és általános boldogság fog honolni a földön.

E gondolat és törekvés kiindulásában hibás, amennyiben az emberi természet félreismerésén alapul. A kiindulás ugyanis az az alaptétel, hogy az emberek egyenlők, illetve egyenlőkké teendők, ám épp ezen a ponton állapítható meg a tévedés. A kommunizmus ugyanis azt vitatja, hogy az emberek között meglevő különbséget a létfeltételek, a gazdasági és a természeti környezet különbözősége váltja ki, s e létfeltételek, valamint a környezet egyenlősítésének lehetőségében hisz. De vajon módunkban van-e különösen a természeti környezetet oly mértékben befolyásolni, hogy annak különbségei megszűnjenek, módunkban van-e ennek a tényezőcsoportnak egalizálásával az okozatok, az emberek egyenlőségét elérni?

A tagadó felelet kézenfekvő, mert ha még el is képzeljük az összes létfeltételek azonosságát: a plazmák variabilitásából származó, továbbá a férfi és nő fiziológiai eltérőségén alapuló különbségek soha megszüntethetők nem lesznek. És ha a kommunizmus csak a gazdasági tényezők egyenlősítésétől vár eredményt, úgy meg azért téved, mert figyelmen kívül hagyja a természeti tényezőknek a gazdaságiakkal legalábbis egyenlő erejét az egyéni különbségek kialakítása terén. Az emberek közötti egyenlőtlenség mindenkoron megvolt és meglesz, de akkor az emberi célok is örökké különbözők, s e célok elérésére szolgáló eszközök minősége és mennyisége sem lehet egyenlő. A magántulajdon, mint az egymástól eltérő emberi célok megvalósítására szolgáló eszköz ezeknél fogva soha megszüntethető nem lesz, illetve a megszüntetésére irányuló törekvés minden tudományos alapot nélkülöz, mert ellentétbe kerül az emberi természettel.

A nőközösség, illetőleg a szabad szerelem követelése, mely a Bachofen részéről vitatott, s újabban Engels és Bebel személyében támogatóra talált ősi és állítólag minden kezdeti társias fejlődést jellemző promiszkuitás állapotára utal, a komoly tudományos kritika előtt hasonlóképp meghátrálni kénytelen. Az argumentumok egész tömege cáfolja a promiszkuitás hipotetikus tételét. Már a magasabbrendű állatoknál, de még inkább az embernél, kinek ivadékai kisszámúak és sokáig magukkal tehetetlenek: az ivadék felnevelkedése egyaránt igényli mindkét szülő gondoskodását, s így alig vitatható el a szülőpároknak ösztönön s a természet rendjén alapuló, mind huzamosabb ideig tartó állandó családias együttléte (Hayes szerint: „Primitive pairing appears to be based upon instinct and biological necessity.” [Úgy tűnik, hogy a primitív párválasztás ösztönökön és biológiai szükségszerűségen alapul.], v. ö. Introduction to the Study of Sociology. New York, 1923. 524. l.).

De eltekintve ettől, az ember magasabb erkölcsi lényiségével szöges ellentétben áll a nőközösség, mely a férfit és nőt a csupán szexualitásra utalt állatok színvonalára süllyeszti. A minden etikával ellenkező szabad szerelem nemcsak erkölcsi alapjait rombolná le a társadalmi életnek, hanem biológiai nézőszögből is kárhozatos, mert az emberi faj elkorcsosodását vonná maga után (v. ö. Müller-Lyer: Die Zähmung der Nornen, München, 1918. 185. l.)

A világpolgárság és illetőleg a kozmopolitizmus, mely a kommunisták harmadik fő követelésként kerül homloktérbe, azzal a tetszetős ígérettel igyeszik a nagy tömegekre hatni, hogy mihelyt a nemzetek közötti válaszfalak ledőlnek, megszűnik minden ellentét, s elenyészik a háborúskodásnak alapmotívuma, minek folytán bekövetkezik a világbéke, az aurea aetas, melyről az utópisztikus államregények annyit álmodoztak.

Ám ez a tétel is alapjában hibás és tudománytalan. A nemzetek egyenlősítése ugyanis hiú ábránd. Számtalan adattal bizonyítható, hogy a nemzeti jellemvonások oly mélységekben gyökereznek, amelyeknek átalakító tendenciával való megközelítése az emberi tudás és erő határait meghaladja. Elég utalni idevágólag az egyes nemzetek világnézetének, életfelfogásának, filozófiájának, s hagyományainak szöges ellentéteire, s kiegyenlíthetetlen különbségeire (v. ö. Elentheropulos: Soziologie, Jena, 1923. 109. l.). A kozmopolitizmus azon szenved hajótörést, hogy a differenciált egyéniséget lebecsüli, s nem értékeli a nemzetegységeket, holott csak ezeknek harcaiból s békés összműködéséből fejlődhetik mind erőteljesebbé az anyagi és szellemi kultúra.

Céljaiban is téved a kommunizmus, mert az embernek kizárólag materiális érdekeit tartja szem előtt, de eszközeiben még távolabb marad az igazság vonalától, s ezt megérezve, azért használja a fanatizáló nagy hangot, s mellőzi a tudományos diszkussziót.

Ne feledjük el, hogy amint az egyes embernek, úgy a társadalomnak tökéletesülését nem a szükségletek kielégítését célzó javak mennyiségének fokozása s minőségének finomítása szolgálja, hanem mint La Play hangsúlyozza: az ösztönök szabályozása, s a szenvedélyek fékezése. Ne az anyagi javak, a nők, s a haza körül kívánjunk közösséget, hanem erkölcseinkben igyekezzünk a legmagasabb ideálhoz, közelítve, embertársainkkal azonosulni.

*

In Új Nemzedék, 6. évf., 262. szám (1924. december 6.), 4.

A bolsevizmus végzete és kárhozata

Valamelyik újabb francia írónál olvastam nemrég a következő szellemes mondást: Az embereket általában két nagy kategóriára lehet osztani; az egyik csoportba tartoznak azok, kiket, ha közelebbről megismerünk, értékükben nyernek, a másokat pedig azok, kiknek terhén a megismerés értékveszteséget jelent. Ez a mondás az embereken kívül sok más mindenre ráillik: városokra, tájakra, irodalmi és művészeti termékekre, intézményeikre, sőt gondolatirányokra is.

A bolsevizmust illetően ugyan már a tüzetesebb megismerést megelőzően állítható, hogy minden érték nélkül való, mégis nem lesz tán fölösleges annak néhány jellemző vonására rámutatva, nemcsak értéknélküliségét, hanem azt is bebizonyítani hogy önmagában bírja enyészetének csíráit, minélfogva semmiként sem teremtheti meg huzamosabb időre a társadalmi rend alapjait.

A bolsevisták alaptörekvése tudvalévően az, hogy a jogrendszert és az államot megsemmisítsék, éspedig azért, mert az állam nem egyéb, mint a proletárokon uralkodó osztály uralmának erőszakon alapuló szervezete, a jog pedig nem más, mint ez uralom érvényesülésének hatalmi eszköze. A jog tehát az államnak, mint organizált osztályuralomnak hatalmi szózata, miért is a jogot felsőbb szempontból (?) akár jogellenességnek is lehetne nevezni, aminthogy az állam sem az egymással harcban lévő osztályok fölött álló szervezet, hanem a termelési eszközöket birtokló osztálynak diktatúrája. Amint - úgymond Lenin - nincs úgynevezett neutrális, azaz olyan iskola, mely minden irányzatosság nélkül való képzést nyújtana a növendékeknek, épp úgy üres szólam a diktatúrától megkülönböztetve „jogállamról” beszélni, melyben a többségnek, vagy éppen a népnek akarata érvényesül, illetve törvény előtti egyenlőséget, vagy polgári szabadságot emlegetni. Lenin ki is használ minden alkalmat, hogy hallgatóinak és olvasóinak vérébe vigye át a bolsevizmusnak ez alaptételeit, melyek rövid összefoglalásban a következők: (1) A polgári szabadság a kapitalisztikus államban csak látszat; (2) a törvény előtti egyenlőség egyszerű kizsákmányolási eszköz; (3) a demokratikus jogállam a diktatúrák legrafináltabb, vérszomjas alakja. Szabadságot és egyenlőséget csak az uralkodó osztály élvez, s abból az alsóbb osztályok tagjai ki vannak rekesztve. A jog csak egy szó, mellyel az államhatalom birtokában lévő osztály a maga uralmát elnevezi. Jogszerű jog tehát sohasem volt, s nem is lesz.

Mindebből a bolsevizmus oda következtet, hogy a fönnálló államot és jogot meg kell semmisíteni, s ezzel nem szabad addig várni, míg - mint a szocializmus tanítja - a gazdasági viszonyok megfelelően átalakulnak, mert ez sohasem fog elkövetkezni, ameddig a diktatóriusan uralkodó polgári osztály hatalmon van. Diktatúrára csak diktatúra, osztályuralomra csak osztályuralom lehet a felelet.

Ezzel a bolsevizmus eljut a jog teljes negációjához, sőt midőn utópiaként az abszolút jog- és államnélküli állapotot rajzolja maga elé, az ezt megelőzően létező mindennemű jogot erőszaknak, és mindennemű államot osztályuralomnak nevez, mely az abszolúte absztrakt utópiával szemben abszolúte értéktelen valóság, s így kíméletet nem érdemel, következésképp, elpusztítására bármily eszköz igénybe vehető. Íme, a forradalom és terror igazolásának kísérlete.

Az utópisztikus korszakban tehát a teljességgel kommunisztikus alapra helyezkedett társadalomban a bolsevisták szerint nemcsak a jog és állam, hanem a gazdálkodás is meg fog szűnni, mely egyszerű technikává fog átalakulni. Az ember a javakkal közvetetten viszonyba fog kerülni; az embereken gyakorolt kormányzást a javak egyszerű adminisztrációja fogja fölváltani.

Eddig a bolsevisták. Lássuk már most, mit felel erre a higgadt és minden irányzatosságtól ment[es] tudomány. A szembenálló felek között tulajdonképpen nincs „ügyfélegyenlőség”, mert tagadhatatlanul igaza van Iljin moszkvai professzornak, hogy a bolsevizmus nem rendszer, nem elmélet, nem gondolatmenet, hanem lelki állapot, hangulat, ösztön.

Mindenekelőtt megállapítható, hogy bármennyire szükség is van időnként szociális jellegű változtatásokra, régi - immár használhatatlan, sőt káros - intézmények félrevetésére, s helyükbe újaknak létesítésére, a múlttal való szükséges szakításnak legkárhozatosabb módja a forradalom, az erőszak, s a terror. Számos történelmi példa igazolja, hogy az ily erőszakos fellépések mindenkoron óriási véráldozatot követeltek, s pár nap alatt több kultúrértéket pusztítottak el, mint amennyit ezer évnek szorgalmas munkásai összehordtak. A szociális változtatások során nemcsak a helyes célkitűzés a fontos, hanem a célravezető helyes eszközök megválasztása is épp oly jelentős. - Helytelen eszközök használata magának a célnak elérését is meghiúsíthatja, vagy legalábbis kockáztathatja. Ha a társadalomtudomány a szociális haladás útjául nem tudna jobbat ajánlani a forradalmi útnál, a leghaszontalanabb tudománynak kellene minősíteni.

De vegyük boncolókés alá a bolsevizmus ideáit, utópiáját: vajon kiállják-e a tudomány kritikáját? Elképzelhető-e - hogy a leninizmus által átvett Marx-féle Unterbau kérdésével kezdjem - a gazdálkodásnak olyaténképpen való megszűnése, hogy a természeti anyagoknak javakká való feldolgozása nem fogja az embereket a kommunisztikus társadalomban szociálisan elkülöníteni, és tehát, hogy az emberek között nem társadalmi, hanem legfeljebb technikai tevékenységük fog differenciálódást előidézni. Ez a helyzet nyilván csak akkor következhetnék el, s addig állhatna fenn, amikor és ameddig az ember mai alaptermészete gyökeresen megváltoznék, s az abszolút egyenlőség színvonalára emelkedve (vagy talán inkább lesüllyedve), azon meg is maradna. - Ám képesség, hajlam, rátermettség és sok más - részint szerzett, részint átöröklött - tulajdonságok révén az emberek között ma fennálló különbözőség soha megszüntethető nem lesz, de, feltéve, hogy ezt - erőszakos nevelési rendszerükkel - el is érnék, beállhatna-e az emberek között olyan fegyelmezettség, amelynél fogva egyenlő örömmel, vagy talán egykedvűséggel végeznék az egyesek technikailag nekik kiosztott munkát, tehát az utcaseprést épp úgy, mint a tanulást. A fantazmagóriáktól nem terhelt józan gondolkozó előtt nem kétséges, hogy a ma - netán megteremtett egyenlőség - holnap ismét egyenlőtlenségbe megy át, illetve - mint Menger megállapítja - legfeljebb tiranizmussal tartható fenn ideig-óráig. De még tovább mehetünk. Feltéve, hogy valamely társadalomban meg lehetne valósítani az abszolút egyenlőséget, ennek a népfajnak a létért való küzdelemben okvetetlenül el kellene pusztulnia, mert föléje kerülnének azok a fajok, melyek az emberek egyéni munkáját nem akadályozzák.

További kérdés: kiállja-e a tűzpróbát a bolsevizmusnak a jog és állam negációjára vonatkozó tanítása? A némi utángondolással megkonstruálható felelet nemcsak képtelenségét mutatja ki e tételnek, hanem egyben rávilágít a bolsevizmus végzetére, mely azt előbb-utóbb az enyészet sorsára juttatja. Hazánkban 133 napig tartott a kommunizmus, Oroszországban már néhány év óta uralkodik, de minden jel arra mutat, hogy ott is közelebb van már a vég, mint a kezdet. Annyi bizonyos, hogy a mai orosz szovjet igen messze esik attól, melyet az októberi forradalom megalapított, s még messzebb azoktól a bolsevista ideáloktól, melyek az alapítók agyát fűtötték.

A bolsevizmus csődjének csírája logikai hibában rejlik. - E világboldogságot igérő törekvés ugyanis amikor tagadja a jogot és államot, e tagadás eszközeiül ismét csak a jogot és államot használja fel, de ezzel maga állja útját a jog és állam megsemmisítésére irányuló munkájának. A bolsevizmus dialektikai lehetetlenség elé állítja magát, midőn az eszközt a céltól elválasztja, holott ezek mindig a kölcsönösség viszonyában vannak egymással. Dialeklikailag a negáció csak akkor állhat meg, ha egyidejűen bizonyos pozitívumot is tartalmaz.

Egyebekben nem érdektelen, hogy a bolsevizmus, mihelyt valahol megvetette lábát, s a fennállott jogot és államot elsöpörte, azt nyomban pótolta, éspedig előbb hatalmi cselekvéssel, majd hatalmi normával. A hatalmi cselekvés jelszava: a szabad rablás azzal a megokolással, hogy a prédául szolgáló javak sem származtak másból, mint a polgári társadalom évszázados rablásaiból.

Lévén a kommunisták által életbehívott új alakulat sem más, mint társadalom, s mert társadalom, valamiféle rendre reászorul, rend pedig szabály nélkül nem képzelhető, csak természetes, hogy a bolsevisták hatalmi cselekvését csakhamar a hatalmi norma váltotta fel. E hatalmi norma ugyan miben sem osztja a jogszabály természetét, mert forrása jogellenes, princípiuma természetellenes, és végül, mert állandó bizonytalanságot teremt, amennyiben mindent megenged, és semmit sem garantál.

Az ebből elkövekezhető kaotikus állapot elkerülése céljából-e, vagy azért, mert ezt a természetes fejlődés rendje így szabja meg, de immár szemmel látható tény, hogy Szovjetoroszország fokozatosan restaurálja a régi jogot, s hozzáigazodik a halálra ítélt, sőt ki is végzett - a lelkekben azonban élő - polgári jogrendszerhez.

A bolsevizmus végzete tehát, hogy kénytelen újból felépíteni azt az állam- és jogrendet, melyet lerombolt, és kárhozata, hogy ez építésnél kövek és téglák helyett hullákat és koponyákat - habarcs gyanánt pedig verítéket, s embervért használ fel.

*

In Budapesti Hírlap, 45. évf., 259. szám (1925. november 15.), 2.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés