A Párizs-környéki békének nevezett ítélet, az azóta eltelt másfél évtizedben, a tudományos vizsgálatnak is állandó tárgya volt. Ebben a vizsgálatban a földrajz is részt vett. A földrajztudományt nemcsak az vitte a kutatás élénk lendületébe, hogy a párizsi ítéletek indokolásában hemzseg földrajzi tényezőknek tényként való beállítása, annyira és olyan alakban, hogy az a földrajz hivatott munkásaiban hosszú sort kialakító meglepetést keltett, hanem főleg az, hogy az ítélet legfőbb része a Földnek általa kutatott felszínét tette felosztás tárgyává.

A világháború az emberiség történetének egyik fő határköve, mert az emberiség most jutott abba az állapotba, mely a Föld egész hasznosítható felszínének, az oekumenének általa, hézag és maradék nélkül való birtokba vételét és felosztását jelenti; mégpedig abban az alakban, hogy ez a felosztás a közműveltség számára nyilvánossá, tehát közismertté lett. Ma tehát az oekumene minden talpalatnyi földje egy, meghatározott államterület tartozéka. Az oekumene egész területe az államterületek zártan egymáshoz illeszkedő foltjaira van felosztva. Az államterületek határvonalait pontosan megállapították, azok közismertekké váltak, és a közműveltség térszemléletébe bevonultak közkézen forgó térképeink által. Sőt még ennél is tovább ment az emberiség, mert az államok a felszíni államterületen kívül birtokuknak tekintik és olyanná nyilvánítják az alattuk levő földi teret a Föld középpontjáig és a felettük levő légteret, egyelőre utóbbinak mértanilag még pontosan meg nem határozott magasságáig. A tér tehát, melyben a Ma állama, azt teljesen kitöltve, helyet foglal, szabálytalan köpenyű kúp. A kúpnak csúcspontja a Föld középpontja, de tengelyének hossza még meghatározatlan. Az államterület az államtér kúpjának olyan belső metszete lett, mely az államtér alakját és méretét határozza meg. Nincs többé szabad tér, melyre az államok cégjegyzékébe felvett, s egymástól elismert államok fennhatósága ki nem terjed. Csupán a nemrég, de még mindig csak homályos körvonalaiban ismert Antarktika részleges kivétel a szárazföldön, továbbá a tenger, mely utóbbi „mare liberum” és közös birtok azzal a korlátozással, hogy a rajta mozgó mindenféle jármű annak az államnak tartozéka, melynek zászlaját hordja. A tenger nagy „regio nullius“-án tehát ezernyi apró folt mozog, megannyi kis államterületi tartozék, mozgó exkláve.

Ám a földrajz, mint szuverén tudomány, az államhatalmak közössége által elismert államterületi jegyzéket megvizsgálás nélkül nem veszi át. Az állam, mint a közös főhatalom alatt álló embereknek és tárgyaknak meghatározott területen élő közössége, jogilag lehet világos és mindenkitől egységesen elfogadott fogalom, de a földrajz az így meghatározott kereten belül mégis egyenként értékelni kénytelen. Értékelés nélkül az egyedeket jól felismerni és életkörülményeiket vizsgálat tárgyává tenni nem tudná. Az első pillantásra látnia kell ugyanis, hogy a jegyzékben olyan államok is bőven szerepelnek, melyek címe mögött kevesebb hatalom és önállóság, a szabad akarat nyilvánításának kisebb lehetőségei vannak, mint a jegyzékben nem szereplő, valamely állam tartományai között felsorolt címeké mögött. Tudnunk kell ugyanis, hogy a hatalom erejét, a szabad akarat nyilvánításának lehetőségeit a gyakorlati politika megérzi, de a földrajz megmérni tudja. A földrajz tehát nem elégszik meg a közös főhatalom, a „suprema potestas“, a szuverenitás alaki meghatározásával, hiszen a bárány néha csak azért él a maga lábán, mert fölötte egyszerre két, vagy több farkas szemez egymással.

Azok a politikai térképek, melyek közkézen forognak, éppen úgy hamis képzeteket okoznak és hamis térszemlélettel hamis közvéleményt alakítanak ki, mint az ugyancsak közkézen forgó néprajzi térképek, melyek álcégér alatt mozgó írásnyelv-elterjedési térképek. A földrajz mint tisztán természettudomány a tényleges hatalom mennyiségét és szerkezetét vizsgálja, és azok erőkihatásai alapján állítja fel a maga rendszertani osztályozását, a maga kategóriáit.

A földrajz is tényként állapította meg, hogy ma a suprema potestas gyeplői néhány kézbe futnak össze, melyek megjelölésére már a XIX. században divatos lett a nagyhatalom szó. Ha suprema potestas néven a politikai akarat elhatározásának és nyilvánításának korlátoltságát értjük, a földrajz az erők megmérése által azt kénytelen megállapítani, hogy ezzel a suprema potestas-szal a jegyzékben, tehát papíron sok, de a valóságban csak néhány állam rendelkezik.

Az államterület alakjának és szerkezetének elemzése sikeresen vezet el az államéleti állapot felismeréséhez. Törvény az, hogy az államterület szerteágazása az állam ifjúkori erőduzzadására vall, míg a kerekdedség, tömörség az aggkori összehúzódásnak, vagy legalábbis az érettségnek jelensége. Minél nagyobb az államterületnek és a térszínnek diszharmóniája, annál élesebb ennek a tételnek igazsága. Márpedig, a mai nagyhatalmak államterületeinek alakjából és szerkezetéből ugyancsak tényként állapította meg a földrajz, hogy a nagyhatalmak a kialakulás fiatalos, kezdeti állapotában vannak, s minden jelenség arra mutat, hogy nemcsak az oekumene-t, hanem a ma még szabadnak nevezett tengert is, egyelőre maguk között, igyekeznek felosztani.

A nagyhatalmak államterületének szerkezete jelentékeny egyneműséget mutat. A suprema potestas birtokosa egy főállam, melyben a politikai akarat elhatározása és nyilvánítása egy központban történik. Ezen semmi lényegeset nem változtat az, ha a főállam maga is összetett szerkezetű, vagy pedig, ha a társállamok a főállammal papíron egyenrangúak. Úgy a központ körül csoportosuló főállami területalkatrészek, névleg maguk is államok, mint a távolabbi helyzetű társállamok, melyek maguk is külön államszövetséget, uniót alkothatnak vagy külön dinasztiák alatt való imperiumok, domínumok, territóriumok, gyarmatok, lényegében valamennyien kisebb-nagyobb kihatású önkormányzatok, tartományok. Bennük tehát a részleges autonómia fokozatai jutnak kifejezésre, még akkor is, ha külön hajóhadat tartanak fenn, mint azt Ausztrália teszi. A társállamokon kívül állanak a szuverén államok jegyzékében felvett csatlakozó, kliens-államok, melyek a nagyhatalmi központ irányítása alatt állanak.

Semmivel sem bizonyítható ez jobban, mint azzal, hogy a nagyhatalom, vagy egyelőre még a nagyhatalmak együttes megállapodással, ami legújabban már a nagyhatalmi tanács időleges megalakításában is kifejezésre jutott, új államot rendeletileg állítanak fe. Így lett állam Belgium, melynek neve is, ezer esztendei elfeledés után, csak 1790-ben a történelemkönyvekből került elő, és 1839-ben a brit nagyhatalom akaratából született meg. Nagyhatalmak parancsára alakultak a XIX. század balkáni államai is. A XX. században tizenkét állam született meg a nagyhatalmak akaratából. Ezenkívül egész sor államszerű alakulat jött ilyen módon létre rangemeléssel, önkormányzatok adományozásával. Minthogy tehát minden területváltozás és alakulás a nagyhatalmak akaratától függ, ettől független alakulat csak úgy jöhet létre, ha a nagyhatalmak egyike sem nyilvánít ki vele szemben akaratot. Nyilvánvaló tehát, hogy a jövő államterületei a régiektől eltérő dinamikai hatások alatt fognak kialakulni, s ezzel a politikai földrajznak is számolnia kell. Elsősorban azzal, hogy az államterületek változásainak új, mégpedig minden réginél hatalmasabb irányítójaként lépett fel a nagyhatalmi megállapodás. Annyit jelent ez, hogy az egész Föld politikai sorsának folyása néhány nagyhatalmi központ állandó érdekkörébe került.

A politikai földrajz térképeinek megrajzolása a földrajz tudományos feladata. A tudományosság követelményének megfelelő térképet azonban csak úgy lehet megrajzolni, hogy az ábrázolt területi egységeket, államterületeket minőségi értékelés alá vetjük. Minthogy a hivatalos államjegyzék címszavai mögött egyenként, egymástól messzemenően eltérő tartalom rejlik, a brit Egyesült Királyságoktól az önkormányzatokig terjedő hosszú sorozatban, minthogy továbbá az egyes államterületek kapcsolatai, csoportosulásai sem hagyhatók a politikai térképen figyelmen kívül, a földrajz új politikai térképei a régiektől eltérő határjelzéseket és színeket fognak nyerni.

Az itt megemlítettek szem előtt tartása nélkül az államnak, mint a politikai földrajz élő aggregátorganizmusának életjelenségeit sikeresen kutatni nem lehet. Az állam keletkezésében, növekedésében, szaporodásában, szétesésében, összezsugorodásában és halálában nem a népegységek biológiai fejlődése, nem az ökológiai célszerűségek, természeti és helyzeti energiák játsszák most már a primhegedűt, hanem egyes vagy számos, külső, idegen akarat hatalmi nyilvánulásai, a nagyhatalmak követelése.

Az államok életében most már két törekvés uralkodik:

(1) A belső erők koncentrációja, ami a lehető legerősebb centralizációban, a központi mindenhatóságban és az egész államélet tömörítésében jut kifejezésre.

(2) Megfeszített külpolitikai figyelem a nagyhatalmi gócpontokra, és általában az egész Földre kiterjedő világpolitikára.

A történelmi jog hangjának átütő ereje állandóan gyengül. A részek, a kis és részleges önkormányzatok éppen úgy erőt vesztve küzdenek megmaradásukért, mint a kis államok az integritásukért. Mindez, az indivisibiliter ac inseparabiliter elvének hangoztatásával együtt, tiltakozás a nagyhatalmi önkény mindenhatósága ellen. Ellenben megnövekedett a bizalom a földrajz megállapításainak gyakorlati értékében. A főhatóságokban korlátozott kisállamok gyakorlati politikája megérezte, hogy a XX. század, annak ellenére, hogy a mindennemű elvek elvetése korszakának tűnik fel, az utilitarizmus szellemében él. Századunk, ha nem követi is Cicerót abban, hogy csak az hasznos, ami erkölcsös is, és a köznek hasznosságra való törekvésében, közérdek néven, csak a saját álllamának érdekét érti, mégis inkább megérti az idegen állam utilitarizmusát, mint sértetlenségéhez való makacs, történelmi ragaszkodását.

Ma már a gyakorlati politikának sem közömbös a politikai földrajzban kifejlődött „természetes államterületi egység“ elmélete. Ez ugyanis egyet jelent a területfelosztás racionalizmusának elvével, de egyúttal a független tudományos ítélőszéket is jelenti, mely az államok létért és térért való küzdelmében, az egyetemes emberi érdekek szolgálatában elfogulatlanul mond véleményt. A természetes államterületi egység elméletének alapja a Ratzel-féle organikus állam. A természet a teljes organikus korreláció útján kialakult egyes élettartományokat államterületi egységekül jelölte ki. Természetes korreláció csak a földrajzi, megváltozhatatlan adottságok alkotta élettartományok keretei szerint történhetik. Szélmalomharc és káros erőpazarlás tehát a földrajzi adottságokkal szembeszállani. Lázbetegséget okoz. Márpedig a Ma világpolitikai és globális gazdasági állapotában a legkisebb államterület lázbetegségének árát végső eredményben az egész emberiségnek kell megfizetnie.

A földrajz a gazdaságtudományok részkutatásai alapján jutott arra a szintetikus eredményre, hogy az élet az élettartományok mindegyikében és minden vonatkozásban egységes társadalmi szervezetté idomul. Az ősnövényzettől kezdve az emberiség faji és szellemi összetételéig, mai és jövő alkatáig vezet az egységbe fejlődés útja. Erre csak a koronát teszi fel a népeknek államalkotásban kifejezésre jutó közössége. Minthogy a földrajzi hatások, minden rejtelmességük mellett is állandók, mást észszerűen várni sem lehet. Az élettartomány mindig az élet centripetális sűrűsödésében, alak és tartalomban való gazdagodásában, valamint a természetes határok felé való elszegényedésben, megritkulásban jut kifejezésre. A földrajz nem valami elvont, térképszemlélgetés alapjára helyezett találgatásból ítél, hanem a természet tanúságtételéből. Egyszerűen az élet térbeli elhelyezkedését juttatja egzaktan és számszerűen kifejezésre. Amikor a földrajz megállapítja, hogy a természeti élettartomány belsejében duzzad az élet, melynek elemei egymással élénk korreláló és vikáriáló kapcsolatban vannak, és ezt az élettömörülést az élettelenség és szegénység síró öve veszi körül, csak figyelmeztet arra, hogy az ember dőre gőgje, féltudása ficánkolása inkább kárára van, mint a pórnép apatikus belenyugvása. A természet alkotta határsávokon, még ha keskenyek is azok, s nem oly terjedelmesek, mint a Szahara, s nem olyan magasak, jegesek, mint a Himalája, kevés az út. Ami van, az sem a határsáv saját életútja, hanem csak a két szomszédos élettartománynak beléje vágott és az egymással érintkezés célját szolgáló harántútja. A határsáv útjai nem bokrosodnak, kuszálódnak. Ha olyan térképet rajzolunk, melyen csak az utak rajza látszik, rajta az élettartomány képe megjelenik előttünk. Kis oázisok széles határban, nagyon keskenyen váltakoznak rajta.

Oázis-állam területének kettévágása az élet teljes elpusztítását okozza. Benne az egységes tervezetű öntözőberendezés az élet alapja. Ezt pedig csak egy akarat igazgathatja. A természetes élettartományok mindegyikének tartalmában sok oázisos jelleg van, s ha politikai szétdarabolásuk nem is okoz halált, de okoz soha meg nem szűnő betegséget, melynek leküzdése a nép erőinek annál nagyobb hányadát köti le, minél élesebb az élettartomány elkülönülése. Amikor az élettartományt sok évszázados alkalmazkodás és beleérés után kitöltő állam, a földjével teljes szimbiózisban élő nép ezt szembeszögezi a sorsának intézésébe önző, sokszor kizárólag önző célkitűzéssel belemarkoló nagyhatalom elhatározásaival, akkor valóban természeti jogának elismerését követeli. Amikor a természetes határaiba ezer év alatt belenőtt állam szembeszáll önkényes, mesterséges vonalakkal történő széthasogatása ellen, azért teszi ezt, mert érzi, hogy feldarabolása valóban beteggé teszi az általa elfoglalt élettartomány élő organizmusát, államát. A földrajz kétségbevonhatatlanul tudja igazolni azt, hogy ez a betegség nemcsak gazdasági kihatása, hanem a természetes és mesterkélt határok egymástól való eltérése arányában nyomja le a polgárosodás, majd ezt követőleg a műveltség színvonalát is.

A természetes államtér tudományos feltárása hatásos fegyver. Mióta a nagyhatalmak gócpontjai kezébe került minden döntés, e gócpontok pedig számolni kénytelenek népük hangulatával és a világvéleménnyel, a tudományos feltárást meggyőző ereje hadosztályokat érhet. A skandináv államok területi integritását hadseregüknél aránytalanul nagyobb erővel védi a közfelfogásban erős gyökeret vert képzet államterületüknek természetes állapotáról. A föld és az állam harmóniája ott és számos más helyen valóban annyira szembeszökő, hogy tudományos kutatás nélkül, tehát egyszerű szemmértékkel is mindenki által felismerhető.

Azzal az érveléssel, hogy a nyelvek elterjedése nem alkalmazkodott az élettartományok természetes határaihoz, nem kell szembeszállanunk, annyira szembetűnően valótlan. Annyira valótlan, mintha a tengerről azt állítanánk, hogy nem alkalmazkodik partjaihoz, hiszen özönárja koronként széles szakaszokon lép át rajtuk. A valóságban az élettartomány egynyelvűségen dolgozik. Csak időre és nyugalomra van szüksége. Az időigénye annál nagyobb, minél alacsonyabb népének polgárosodása és műveltsége. Amit városainak egynyelvűségének, a nyugat-európai államok egynyelvűségének kifejlődésében szemeinkkel látunk, az pontosan azonos az élettartomány hatásával. De amit a város magas polgárosodása és műveltsége tíz év alatt elér, ahhoz a pórnépnek mai műveltségi állapotában Közép-Európában száz, vagy kétszáz évre van szüksége. Valóban a ma uralkodó nyelvnemzeti állameszme őrködő ereje erősebbnek látszik a természetes államterület egységének követelő erejénél. De az is elvitathatatlan, hogy ma a nyelvnemzeti állameszme mellé gazdasági érdekek a kollektivizmus jegyében egy második állameszmét társítanak. Márpedig a tömegek gazdasági érdeke csak a természetes államterület keretében elégíthető ki, aminthogy egy vízrajzi egység csak egységes vízépítési terv szerint állítható az elérhető legmagasabbb jólét szolgálatába.

Az élettartományok és természetes államterületek belső egységének értéke az emberiség jólétének szolgálásában ma be sem látható távolságban van az érvényre jutástól. Az emberiségre még nagy küzdelmek várnak a területfelosztás racionalizmusa egyetemes uralmának eléréséig. Az ide vezető útnak állomása az állami belpolitika racionalizmusának érvényesülése a rosszul kiszabott államterület alkotórészeiben, az élettartomány életkamráiban. Ma ugyanis a megyehatárok épp olyan kevéssé simulnak az életkamrákhoz, mint az államhatárok az élettartományokhoz. Márpedig a természetes megyeterületek egészséges fejlődése szolgálhatna legjobb mintául. Bennük van a természetes államterületi felosztás legjobb igazolása.

*

In Pannonia [Pannónia], 1. évf., 9-10. szám (1935), 332-339.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés