Az állammá szervezett népközösség életében a politika és a gazdaság már nem választható el többé egymástól. Ez az összefüggés, mely nemcsak szoros, hanem szerves is, magában foglalja - mint alapfeltételt - a politikai és gazdasági tevékenységi kör mindenkori egymás közti arányát és egyensúlyi helyzetét, melyet az államterület határain kívül és belül történő események befolyásolhatnak, de meg nem bonthatnak, mert ez a népközösség állami életének csődjét jelentené. Jellemző azonban a két kategória egymás közti viszonyára - melyeket joggal tekinthetünk Oswald Spengler szerint a népközösség élete két oldalának - a nagyfokú rugalmasság is, mely az aktuális szükségesség hatása alatt időleges eltolódásokat eredményezhet az egyik vagy másik oldal javára.

Az egyensúlyi helyzetnek mindkét oldal felé történő nyomasztó, sőt tragikusnak nevezhető eltolódására számos példát találunk az utolsó másfél évszázad történelmében. A gazdasági momentum túlzott előtérbe jutása világosan szemlélhető az »Enrichissez-vous« hírhedt jelszavának politikai morállá való feltörésében, mely a girondisták törekvésében lelte eredetét, Lajos Fülöp alatt viszont már teljes virágzásra jutott. Nemcsak a kereskedelem és ipar képviselői és a politikusok, de maga a munkásság is messzemenően magáévá tette, sőt később - 1848-ban - az állami főhatalom hanyatlásának előnyeit messzemenőleg ki is használta. [1]

A politikum káros túltengését a gazdasági élet rovására viszont világosan szemlélhettük a közelmúltban nem egyszer, midőn a szociáldemokrata szakszervezetek létalapjuk fenntartása érdekében a munkabér kérdését a saját egyoldalú hatalompolitikai céljaik szolgálatában állították, s a sztrájkok és más terroraktusok igénybevételével a politikai bérek rendszerét hívták életre. Saját igazolásukat, valamint távolabbi politikai céljaik elérését vélték megtalálni abban, hogy a munkásságnak az ő értelmezésükben vett érdekében magasabb bérek elérése folytán kedvezőbb életfeltételeket teremtenek. Kihagyták azonban számításaikból - illetőleg tagadták - azt a tényt, hogy a munkán kívül más termelési tényező is létezik. Ennek eredménye viszont csakis a termelés és ezen keresztül a gazdasági élet egyensúlyának megbomlása lehetett. Ez jelentős tényező volt a harmincas évek gazdasági válságában is, melynek súlyát valamennyien tapasztalhattuk. Ez nyilván a munkásság anyagi létalapjának megrendülését és életstandardjának romlását eredményezte, de ezen túlmenően természetesen az egész társadalom megérezte.

A politikai tényezőnek a gazdaságival szemben fellépő káros előtérbe jutására a legaktuálisabb példát azonban a Szovjetunió szolgáltatja. Az az apokaliptikus erőkifejtés, amely az agrárfeudális cári Oroszországból a marxi kommunizmus és az államkapitalizmus sajátos egyvelegén keresztül az egyetlen nagy hadiüzemnek tekinthető Szovjetoroszországot létrehozta, feltétlen elismerést érdemel. A tragédia gyökere azonban ott van a hatalmas próbálkozás mélyen rejlő ellentmondásban, mely egyrészt a történelmi materializmus tanaira támaszkodva az anyagimádat szűk szellemi sikátorában botorkál, ugyanakkor pedig mégis eszmei célok szolgálatába állítja az orosz birodalom szellemi és materiális erőit, és áldozza fel az orosz nép millióinak nemcsak anyagi jólétét, de életét is. Mindehhez a gazdasági megfontolásoknak nagyon kevés, illetőleg semmi köze sincs.

A politikum és a gazdaság messzemenő organikus összefüggésére a legjellemzőbb azonban az a tény, hogy a gazdálkodás maga is - amennyiben irányító tevékenységet jelent - szükségképpen politikai jellegű működés.

A gazdálkodás döntő jellegét viszont részben annak módja, részben annak kerete határozza meg. A gazdálkodás módja szerint beszélhetünk az egyéni tőkeuralmi rendszerről, a népi munkauralmi rendszerről és a kommunizmus elvén nyugvó gazdasági rendszerekről. A keret viszont, melyben a gazdálkodás folyik, lehet az egyéni gazdaság, a közületi gazdaság, a nemzetgazdaság. s végül a nagytérben folyó gazdaság. Ez utóbbiak azonban már részben történelmi kategóriák.

A jelen tanulmány keretei nem engedik meg a nagytérgazdaság rendszerének részletekbe menő taglalását, ezért csak a témával való szoros összefüggéseinek vázolására szorítkozhatunk. Bizonyos fogalmi ismérvek tisztázása mindamellett a tárgykörhöz való vonatkozásai miatt szükségesnek mutatkozik.

A nagytérben folyó gazdálkodás kialakulása lényegesen könnyebben történt meg ott, ahol a kérdéses terület egységes politikai hatalom irányítása és ellenőrzése alatt állott, mint ott, ahol e tényező hiányzott, avagy csak részben volt meg. Ennek az elvnek igazolását a történelem szolgáltatja.

A nagytérben való gazdálkodás gondolata nem új keletű. Már az ókori történelemből is világosan kitűnik, hogy a politikai expanziónak előfutára, sőt oka is csaknem minden esetben a gazdasági imperializmus volt. A kultúrát mindenkor közvetítő kereskedelmen kívül azonban - amely a közlekedési eszközök kezdetlegesebb állapota miatt is sokban nélkülözte a rendszerességet - egységes és összefogó gazdasági tényező ekkor még hiányzott.

A középkornak idealista és univerzalista jellege a gazdasági életben éppen úgy, mint a politikaiban csak partikularizmust eredményezett. Az újkorban kialakuló spanyol és portugál, majd holland és angol világbirodalomban még egységes gazdálkodásról szó sem lehetett, noha a kereskedelem ekkor kezd igazán hatalmas kereteket ölteni. A XIX. század erős technikai fejlődése és nyersanyagtermelő jellegének kialakulása volt a nagytérgazdaság mai formájának egyik fő oka és létrehozója.

A XX. század elején már mint kialakult nagytérgazdasági területek szerepelnek: az angol világbirodalom, az egész amerikai kontinenst gazdasági befolyása alatt tartó Észak-amerikai Egyesült Államok, Oroszország és gazdaságilag kapcsolódó érdekterületei, később Japán, Kelet-Ázsia, gazdaságilag feléje tendáló peremvidékével. Hogy Franciaország és gyarmatai között lévő kapcsolat a nagytérgazdaság fogalmát teljesen fedi-e, ez nem látszik egészen tisztán. A nagytérgazdaságnak ugyanis nem minden vonása lelhető itt fel maradék nélkül. Végül a jelen háború folyamán egyre élesebb körvonalakban kibontakozó európai, s ehhez a jövőben kapcsolódó és azt kiegészítő tengerentúli nagytérgazdaságot sorolhatjuk ide.

Mielőtt azonban a nagytérgazdaság lényegének taglalására térnénk át, nem érdek nélkül való azt a három kereskedelempolitikai rendszert áttekinteni, melyek bár a nagytérgazdaság fogalmát egyenként nem fedik, de bizonyos tekintetben előzményei, sőt részei is annak.

Ezek:

a) legtöbb kedvezmény elve,

b) a preferencia,

c) a vámunió.

A legtöbb kedvezmény elve a liberális gazdálkodás szülöttje. Ez az elgondolás az államközi gazdasági forgalmat lehetőleg szabadon és vámpolitikai akadályoktól függetlenül igyekszik alakítani. Ahol pedig ilyen akadályok mutatkoznak, ott ezek áthidalására törekszik. A gazdasági liberalizmus elvének megfelelően a nemzeti vámok korlátozó hatását a legtöbb kedvezmény záradékának intézménye valóban csökkentette is, és a fejlődést inkább a gazdasági szabadság irányába igyekezett terelni. [2]

A preferencia ezzel szemben a szerződést kötő felek egyoldalú előnyben részesítését célozza. A szabad államközi gazdasági forgalom elnehezülésével a preferencia mind nagyobb tért nyert. Ennek alkalmazhatósága azonban gazdasági és politikai feltételektől függ. A preferencia-szerződés létrejövetelének leglényegesebb feltétele a saját gazdasági térnek egymást kiegészítő volta, illetve ennek lehetősége. Ennek természetes további feltétele a saját közgazdaság minden vonatkozásának pontos ismerete. Mint állampolitikai feltétel viszont a saját gazdaságnak állami, esetleg rendi szervezetek által történő egységes vezetése szerepel.

A vámunió ezzel szemben politikailag független államok egységes vámterületté való összevonása. Ennek kialakulását azonban a gazdasági szükségszerűséggel szemben rendszerint politikai szempontok akadályozzák. Ez a gazdasági forma éppen ezért meglehetősen ritka volt idáig. Példa rá a német Zollverein 1833-ban, az osztrák-magyar közös vámterület és a svéd-norvég vámunió 1870 és 1890 között.

Az 1914-es világháborút követő békeszerződések célja a gazdaságilag és politikailag függő kis- és középállamok alkotása csak az összefüggő gazdasági területek szétdarabolásával volt elérhető. Ennek azonban természetes következménye lett az 1920-as évek egyre növekvő gazdasági válsága, melynek orvoslására szánt tervezetek közül különösen a Coudenhove-Kalergi és a Briand-féle tervekben a vámunió már fontos szerepet játszott.

Tagadhatatlan, hogy a vámunió és a nagytérgazdaság között sok a rokon vonás. Több államterületnek egységes gazdasági irányítás alá vonása már hatalmas lépés a közgazdasági partikularizmustól a nagyobb egységek kialakulásához. Ez azonban még nem nagytérgazdaság. A közös vonások mellett lényegesek az eltérőek is.

Ezek között az egyik legfontosabb a nagytérgazdaságot alkotó területek egymást kiegészítő volta. (Nem áll ez fenn például a svéd-norvég vámuniónál.) Csakis a termelési rendszerükben és nyersanyagbázisaikban, valamint gazdasági jellegükben egymást kiegészítő, vagy aránylag rövid és jelleget nem érintő átállással erre képes területek foglalhatók össze a nagytérgazdaságba.

A nagytérgazdaságba összefoglalt államterületek nem alkotnak közös vámterületet egységes vámtarifával (ami a vámuniónak lényeges feltétele), hanem a kölcsönös belső áruforgalom szabályozására a kedvezményes vámok rendszerét vezetik be. Ezeknek a vámoknak alapja az egyes részterületek nyersanyagellátási helyzete, termelési képessége, stb. A részterületek továbbá nem kapcsolódnak ki a világforgalomból, sőt Walter Thiele szerint elképzelhető, hogy a nagytérgazdasági tömbök egymással esetleg a legfőbb kedvezmény elve alapján lépnek kapcsolatba. Természetesen ennek későbbi következménye az lesz, hogy egy-egy nemzetgazdaság helyébe a nagytérgazdasági tömbök lépnek.

Már az eddigi fejtegetések hatásaképpen is felvetődik a kérdés: mi a viszony az autarchia és a nagytérgazdaság között? A feleletet a két rendszer célkitűzéseiben leljük meg. Amíg az autarchia valamely egységes és politikailag teljesen homogén területnek (amennyiben lehetséges államterületnek) önellátásra való berendezkedése, addig a nagytérgazdaság esetleg több államszervezetnek egymást kiegészítő s kölcsönhatásokra törekvő gazdasági összefogása. Mint Manfred Schreiber írja: az önellátás és a nagytérgazdaság azonban nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő fogalmak.

Ugyancsak nem azonos fogalmak az élettér és a nagytér sem. Idevonatkozólag a legtalálóbb Carl Schmitt fogalommeghatározása. Szerinte az élettér olyan területeket foglal egybe, melyeknek a politikai biztonsága, továbbá a gazdasági és kulturális viszonyai egy ott élő és államalkotó képességgel felruházott nép szempontjából különös érdekkel bírnak. A nagytér pedig az a nagyobb terület, esetleg világrész, hol a népek egymásrautaltsága természeti szükségszerűségen alapul. A felelősséget a politikai túlsúllyal együtt itt rendszerint a számszerűleg legnagyobb nép veszi át, mely a nagytér népei között a téridegen befolyások okozta természetellenes feszültséget feloldani és a geopolitikai népi és gazdasági egyensúlyt helyreállítani hivatott.

A nagytérgazdaságba foglalt területek termelőképességének kifejtéséhez szükséges azonban a munkateljesítmény emelése, rendszerezése és a munka szabályozása, másrészt pedig a nyersanyagellátás biztosítása, amennyiben a termeléshez szükséges valamennyi nyersanyag a gazdasági terület határain belül nem lelhetők fel. Ez egy esetleges külső blokád miatt elsőrendű fontosságú.

A nagytérgazdasági rendszerbe tartozó nemzetgazdaságok kölcsönös kiegészítését a munkamegosztás elve szolgálja. A munkamegosztás irányvonalainak és méreteinek meghatározására szolgálnak azon átfogó gazdasági megállapodások, melyeket az egyes nemzetgazdaságok - a nagytérszerű gazdaságpolitikai céljainak biztosításával - a saját gazdasági adottságaik kihasználására kötnek.

A nagytérszerű munkamegosztás elvének érvényesítése azonban új és más értelmet ad a külkereskedelemnek is. Itt már nem a kereslet és kínálat a döntő, hanem a nemzetközi árucsere tárgyát képező árumennyiség átadása és átvétele az egyes nemzetgazdaságok között fennálló szerződésekkel szabályzott tervgazdálkodás eredménye. Az egyes nemzetgazdaságok erőforrásainak maradéktalan kihasználása szempontjából szükséges tehát a tervgazdaság. A nagytérgazdasági érdek tehát a termelésen keresztül irányítja az árucserét, s ezzel egyúttal jelentősen más értelmet ad a konjunktúrapolitika alakulásának is. Az egyes nemzetgazdaságok kereskedelem, illetve külkereskedelempolitikája tehát oly értelemben módosul, hogy most már nemcsak a saját, hanem a többi, a nagy térgazdaságba tömörült nemzetgazdaságok érdekeinek és adottságainak figyelembevételével a kölcsönös munkamegosztás törvényszerűségeihez igazodik. Az egyes nemzetgazdaságok jogos és gazdasági adottságaiból folyó igényei kielégítését viszont a nagytérgazdasági politika teljes súlyával és erejével biztosítja és alátámasztja. A rendszer lényegéből folyik továbbá az, hogy az így árucsereforgalom tárgyát képező javak kicserélését a nagytérgazdaságot kialakító szerződésekben már eleve lefektetett áruátadási és átvételi kötelezettségek biztosítják.

A nemzetközi árucsereforgalom nagytérszerű beállítottsága folytán azonban nemcsak a kereslet és kínálat törvényszerűségeinek jelentősége módosul, hanem más értelmezést kapnak:

a) a valuta,

b) az árpolitika és

c) a vámpolitika kérdése is.

A nagytérszerű valutapolitika jellemzője, hogy - anélkül, hogy valutauniót jelentene - az egyes nemzetgazdaságok valutáját messzemenően függő visonyban van a nagytérgazdaságban vezető valutától. Ez kifejezésre jut abban, hogy a nemzeti valutáknak árfolyamai a vezető valutához igazodnak, továbbá abban, hogy a nagytérszerű munkamegosztással kapcsolatban a vezető valuta az elszámolási egység.

Minél kevesebb befolyással bír az államhatalom a gazdasági életre, annál inkább előtérbe lép az árnak kiegyenlítő, de ezzel együtt az elsősorban magángazdasági kezdeményezés jellegét magánviselő szerepe is. Mi sem természetesebb tehát, minthogy a nagytérszerű munkamegosztás létrejöttével az államhatalom az áruforgalom biztosítására a mindenkori szükséglet szerinti árviszonylatot már eleve létrehívja. Ezzel azonban egyben megszűnik az árnak a nemzetközi áruforgalomban elfoglalt döntő szerepe, s másodlagos, inkább technikai problémává módosul.

Előző fejtegetéseink során a nagytérgazdaság és a vámunió viszonyának taglalása kapcsán a vámokról már szóltunk. Ebben a vonatkozásban csak annak a kiemelése látszik szükségesnek, hogy a nagytérgazdaság belső vámjai csak akkor töltik be hivatásukat, ha konstruktívak, ami idevágólag azt jelenti, hogy nem egyoldalú érdekeket védenek, hanem a nagytérszerű munkamegosztás szellemében jöttek létre, s így inkább szintézis gyanánt foghatók fel.

A nagytérgazdaságot tárgyaló irodalom külföldön - különösen Németországban - az utóbbi években olyan nagyarányú fejlődésbe lendült, hogy ma már könyvtárakat tölt meg. Szoros összefüggésben van ez azzal a felismeréssel, hogy az európai kontinens nemzetgazdaságai és a gazdaságilag idetendáló Európán kívüli területek gazdasági együttműködése, vagy más szóval, nagytérszerű munkamegosztása elodázhatatlan szükségesség a háború kimenetelétől függetlenül. Mivel pedig a nemzetközi árucsere az egyes nemzetgazdaságok közötti munkamegosztásnak mindenkori kifejezője, kétségtelen, hogy a külkereskedelem, ha más értelmezésben is, az átmenetgazdaság formáinak kiépítésénél is elsődleges szerephez jut.

*

[1] Spengler: Jahre der Entscheidung.

[2] v. Surányi-Unger: A nemzetközi gazdasági kapcsolatok mai állása. In Közgazdasági Szemle, 1941/4. és 5. szám.

*

In Kárpátmedence, 3. évf., 8. szám (1943), 474-479.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés