„Nagyon kevesen vannak közöttünk, akik teljesen átértik, milyen egészen szokatlan, milyen gyenge, milyen bonyolult és megbízhatatlan, mennyire átmeneti jellegű az a gazdasági berendezkedés, amelytől Nyugat-Európa élete az utolsó félszáz év alatt függött. Sajátos és rövid életű előnyeink némelyikéről azt hisszük, hogy természetesek, tartósak s megbízhatók; és eszerint szőjük terveinket. Erre a homokos és csalékony talajra építjük a társadalmi reformokat, valamint politikánk alapjait.” (Keynes: A béke gazdasági következményei, 1920. 3. lap)

I.

A trianoni Magyarország jajszavát nem sejtették azok, akik a kényszerbékét reánk erőszakolták. Irtózatos terheket raktak reánk, s azt gondolták, hogy ezt majd valahonnan előteremtik. Legyőzött és gyenge ország, hát fizessen! Ha nincs most jövedelme, majd kihozza valahonnan, ha kell, évtizedek alatt!

Ez a gondolkodás érte sorra a legyőzött országokat (a kímélt Ausztriát kivéve). Nézzünk a mélyére: honnan ered Európa gyötrelmes sorsának végzetes terve, honnan ered az alapgondolat? Onnan, hogy a jövedelmek végső alapjára nem gondoltak: ez a Föld. Hiába való bárminő munka, erőfeszítés, a termelésnek másik tényezője: a Föld mindenütt ott van, vagy előtérben, vagy a háttérben; a Föld pedig nem engedelmes rabszolga bármi és bármennyi kitermelésére.

Ami Trianonban a békeszerzők gondolkozásában megnyilvánult, megvan a nagyközönség széles rétegeiben: nem gondol a jövedelem végső alapjával, a Földdel, a földrajzi adottságokkal. Úgy képzeljük, hogy a vagyon forrása a munka. Több munka, több jövedelem. Társadalmi reformerek, szocialista munkásvezérek fejtegették előttem: meg kell változtatni a munka rendszerét, s minden munkásnak jut vajaskenyér, lesz szép, háromszobás lakása, lesz fürdőszobája. Egy munkásvezér pedig örömmel emlegette: nemsokára az orosz falvakban villanyvilágítás emeli majd a parasztemberek kényelmét. Midőn pedig azt kérdeztem: csak a munkától és a szervezéstől függ minden jó, igennel válaszoltak.

És a Föld? Vajon a földrajzi adottságok parancsszóra engednek az ember akaratának? Vajon a munka mögött nincs-e keserű fátum: a Föld ellenszegül az ember szuverén vágyainak, és az álmok megszületését hideg „nem!”-mel akadályozza meg! Aki nem geográfus, annak hiába fejtegetjük, mennyi a szárazföldi felületen a fél- és teljes sivatag, mennyi a silány sztyepp, mennyi a tundra és jégborította terület. Hiába mutatunk rá, hogy az éghajlatnak nem tudunk parancsolni, az - ez az egy - szuverén hatalom az ember akaratával szemben.

Aki nem geográfus, az abban az illúzióban él, hogy az ember minden természeti hatalomon győzedelmeskedik, és a természet pusztán termelő eszköz az ember szolgálatában.

Erről a tévedésről óhajtunk itt szólani; arról az illúzióról, hogy az ember gazdasági értelemben szabad. A modern ember hiedelme szerint úgy termelünk, ahogy akarunk: gazdasági szabadság - a mai ember életeleme. A mai átlagos ember nem akar arra gondolni, hogy gazdasági cselekvései mögött ott áll hideg cenzorként a Föld, és megállást parancsol: ezt és ezt már nem lehet megvalósítani, sem egyeseknek, sem pedig tömegeknek. Ott vannak a piramisok iszonyatos kőtömegükkel; egész rabszolga nemzedékek dolgoztak rajtuk. Ennyit tud az ember, de nem tud ott védekezni a szálló por, a hőség ellen: ott már a klíma parancsol.

Mennyire másképp gondolkozik a geográfus! Cholnoky professzor meggyőzően fejtegette előttem, s elfogadom: a Föld nem nyújt soha alapot az emberiségnek arra, hogy gazdag legyen. Az emberiség átlagos tömegsora bizonyos fokú szegénység. Valóban az egész Földdel, az összes geográfiai tények hatalmával szemben az egész emberiség nem lehet olyan helyzetben, hogy kényelmesen éljen. Sorsunk a munka, okos alkalmazkodásban a földrajzi viszonyokhoz.

Trianonnak, de - mint Keynes, a békerevízió megindítója figyelmeztet - a mai hibás gazdasági politikának is az adja a magyarázatát, hogy soha szemébe nem néztek azzal a gondolattal: vajon a gazdasági szabadság-e az egyetlen vezérelvünk, avagy ez a vezérelv korlátozva van a földrajzi szempontokkal. Elsősorban a gazdasági földrajz hivatott erre feleletet adni.

Célunk röviden annak a bemutatása, hogy a földrajz nem hallgatag hamupipőke a tudományok sorában, sőt a modern földrajznak öntudatosan arra kell törekednie, hogy meghallgassák szavát azok, akiktől a gazdasági élet legfőbb gazdaságpolitikai vezérelvei erednek, s a gyakorlat mezején megvalósítás felé indulnak.

A mai gazdaságpolitika - mint Keynes kifejtette - roppant ingatag alapon nyugszik. „Rövidéletű előnyökben” hiszünk, holott „megbízhatatlan és átmeneti jellegű” gazdasági politikánk. Ezt kell a gazdasági földrajznak is feltárnia.

II.

A modern gazdasági földrajz alapvető szempontjaihoz óhajtunk hozzászólni, nem a régihez, amely holmi statisztikai anyag, gyűjtemény szerepét játssza, s tetszőleges határok, közigazgatási egységek keretébe illeszti adathalmazát. A modern gazdasági földrajz már nem puszta kereskedelmi érdekből írott, önkényesen szabdalható ál-térrel operáló ál-földrajz, hanem konkrét, földrajzi táj-egyedekkel. E tekintetben külföldi gazdaságföldrajzok is tapogatóznak, [1] nincs világos programjuk (mi már előbbre haladtunk e tekintetben). Igen érezhető továbbá az, hogy a gazdaságföldrajz nem kapcsolódik szervesen a közgazdaságtanhoz, holott nézetem szerint csakis a kétféle ismeret intenzív kapcsolatából keletkezik haladás a gazdasági élet megértése terén. Kell tudnunk úgy formulázni kérdéseket, hogy azokat a közgazdász megértse, s gondolkozását a földrajzi szempont termékenyebbé tegye.

Miről van ma legfőképpen szó gazdaságföldrajzunkban? Kimutatják a gazdaság függését a természettől, illetve a földrajzi tájtól. A természettől való függés gondolata régi; az ún. fiziokraták (Quesnay, Jurgot, Boisguillebert stb.) vetették felszínre azt a gondolatot, hogy a gazdaság nem rendezhető be önkényesen, mint ahogy a merkantilisták akarták, akik - az állam érdekéből - ötletszerűleg beleavatkoztak a termelés és forgalom kérdéseibe. A gazdaság nem az állam járószalagját követi, hanem a természete törvényeit, önmaga törvényeit, azaz a gazdaság öntörvényű (autonóm). A laissez faire laissez passer híres jelszavával visszaszorították az állami önkényt: Ne kormányozzatok túlságosan (Ne gouvernez trop)!

Mi következhetett erre a lépésre? Az a gondolat, hogy most már a szabad természet törvényeit tudakoljuk ki, tehát a földrajzi táj törvényeit is, s aszerint rendezzük be a gazdasági életet. Nem ez történt. Az állami beavatkozás helyébe az egyén józan belátására, érdekeinek felismerésére bíztak mindent; kialakult az egyének szabad versenye, az individualisztikus (egyéni) vagy liberalisztikus (szabad versenyes) gazdaság. Létesítsen ki-ki üzemeket, ahogyan tetszik, szabja meg az árakat, s forgassa az árukat, ahogyan érdeke, belátása kívánja. Ez a gondolat terjedt el a nagyközönség körében, s ma is így értelmezik: egy-egy ország olyan üzem, ahol ki-ki azt termeli, amit akar.

Amit a fiziokraták kezdtek meg másfél százada, annak fonalát most a gazdaságföldrajz veszi fel; vissza a természethez, ámde, ezt most másképp értelmezi: ott a természet, a földrajzi táj. Figyeljétek meg ennek a szavát. Azt termeljétek, amire nézve tájelőny van adva a gazdaság számára. Az átlagos liberalizmus alapján a gazda termelő üzemeket (elvileg) tetszés szerint szór szét a tér bármely pontján. Szerinte a gazdaság öntörvényű, autonóm, csakis a szabad belátás dönt az üzemek kérdésében. Ezzel szemben a gazdasági földrajz azt állítja, hogy az üzemek létesítésében a földrajzi táj adottsága a döntő. Nem is a gazdálkodó határoz az üzemek felállításában, hanem a táj benső, földrajzi értéke, a tájban adott lehetőségek. Ily módon - most már pontosabban önthetjük formába a fő elvet - a gazdaság nem a maga törvényeit, hanem a Föld törvényét (nomos) követi, azaz a gazdaság nem autonóm, hanem geonóm.

Vajon ezzel teljesen kiesik a vezetés az ember kezéből, és csakis a táj benső szózatát lesi és követi? Nem, a táj tág keretet ad, azon belül szabadon lehet mozogni, azonban a táj mégis döntő tényező. Emberi érdekből a gazdaság maga is változtat a táj összetételén, de csak részben; sok ponton a táj természete parancsol a közgazdásznak. A Föld az alapja a gazdasági életnek. Sejtették ezt már a fiziokraták is. Ők a Földből - ma mondjuk, a földrajzi értékekből származó jövedelmet tekintették „igazi jövedelemnek” (produit net), épp a földmívelőt tekintették valóban jövedelmet teremtőnek (productrice). A nép többi eleme csak ebből kikapcsolt, leszármazott jövedelemhez jut (stipendié). Íme, sokban közeledtek a földrajzi gondolathoz, de aztán elejtették a gazdasági szabadság kedvéért. Azt termelünk, amit akarunk. Ez részben lehetséges, mert az is számba jő, hol termelünk, hol létesítünk üzemeket. Mária Terézia, mint újabban ismeretes, [2] szívesen termelt volna nálunk akár indigót s más trópusi anyagot is; próbálták más éghajlat növényeit itt is megtermelni mindennemű állami támogatással, de nem ment. Igen jellemző, hogy az uralkodó nem törődött sem talajjal, sem éghajlattal.

Ma természetesen a mezőgazdaságban már otthonos az az elv, hogy a gazdasági üzem tulajdonképpen geonóm, azaz a Föld törvényeit követi. Annál sajátosabb azonban, hogy az ipar és kereskedelem terén még a teljes gazdasági szabadság elve uralkodik.

Az üzem létesítésében különböző tendenciák érvényesülnek: (1) fontos a haszon, (2) a fogyasztó közelsége, a „piac” jósága, (3) a munkaerő, (4) a nyersanyag közelsége, legvégül (5) az egyéb földrajzi körülmények. Így képzeli el az átlagos gazda az ipari telephely kérdését. [3]

Fontos megkülönböztetnünk, hogy a kérdés melyik szempontból kerül a tudomány boncolóasztalára: magángazdasági nézőpontból-e, avagy közgazdasági nézőpontból. Például közgazdasági nézőpontból az a társadalmi érdeke, hogy (1) a termelés és a fogyasztás helye egybeessék, mert ekkor megtakarítjuk az áru kanyargós és költséges vándorlásait; (2) ugyancsak közgazdasági nézőpontból az is fontos, hogy az üzem (a termelőegység) birtokába juthasson a) a táj speciális előnyeinek, b) a táj más tájakhoz viszonyított földrajzi előnyeinek. Ez utóbbi az, ami - szintén földrajzi alapon indokolható módon - ún. „helyzetjáradékot” ad. Ez igen jelentős tény országos szempontból, és mégis - lehet - alig érzi jelentőségét a termelő magánszempontjaiból nézve a dolgot. Neki az a fő, hogy akárhonnan is, több legyen a jövedelme, mint versenytársainak. A magángazdasági szempont rövidlátó; itt mindegy az üzem prosperálása tekintetében, hogy a „helyzetjáradék” kihasználatlanul marad, viszont bő jövedelem jut a vámvédelemből. Az állami beavatkozás káros, szinte a földrajzi tájelőnyök elhanyagolására csábítja az üzemvezetőt, amiről alább még szólunk.

Az üzem helye lehet tehát önkényesen választott. Ilyenre példa az, hogy habár Olaszországnak nincs saját kőszene, mégis van gázgyára Rómának, Firenzének stb.

Megkülönböztethetünk tehát autonóm üzemet, amelyben az emberi szükséglet parancsa dominál, félretéve minden földrajzi tekintetet. Viszont tiszta geonóm üzem egy turbinatelep, amely az illető hely gravitációját alakítja át villanyárammá, tehát olyan „földrajzi értéket” transzformál, amelyet csak a helyszínen vehet igénybe. A kétféle üzem között számos átmenet lehetséges. Ha végigtekintünk egy ország összes gazdasági üzemein, találunk autonóm, részben autonóm és geonóm üzemeket.

Kétségtelenül fennáll az a tendencia, hogy a gazdasági élet felszabadítsa magát a termelőhely béklyója alól. El akar jutni ahhoz az állapothoz, hogy a fogyasztóhely egybeessék az üzem helyével. Számba jő emellett a jövedelmezőség szempontja: bárminő az üzem, akár geonóm, akár autonóm, lényeges az lesz, hogy minél több jövedelmet hajtson. Ez arra vezethet, hogy a mesterkélten, erőszakoltan meghonosított autonóm üzemek lassan maguktól helyet engednek az igazi geonóm üzemeknek úgy az iparban, mint a kereskedelemben. A gazdaság tehát a liberalisztikus szabadság elve alapján is lassan a geonóm alapra gravitál. Ámde ezt nem biztosítja egyedül a jövedelmezőség, más regulátorra is van szükség. A belátás dönt, mikor követeljük, hogy saját nyersbőrkészletünk feldolgozására nálunk is ilyen üzemek létesüljenek, és nem követelhetjük, hogy pl. rizst termeljünk. Van azonban olyan hatalom is, amely eltéríthet a földrajzi érdek érvényesülésétől. Ez az állam. Az ún. neomerkantializmus felújította az állami beavatkozást. Ismeretes alakja nálunk is az ipar állami szubvencionálása. Ez a politika ismét vagy geonóm, vagy autonóm irányú lehet. Láttuk, helyes geonóm alapra a gazdaságot tulajdonképpen nem a tervszerűség, a belátás, hanem a jövedelmezőség kalauzolja rá. Ámde az állami iparpártolás csökkenti a jövedelemveszteség kockázatát. Itt új bajok csírája rejlik. Nincs más mód a helyes irány meghatározására, mint az, hogy az állam maga a földrajzi tudomány, a gazdaságföldrajz segítségét vegye igénybe, mikor annak a megbírálásáról van szó, vajon jogos-e a szubvenció, avagy nem. Pusztán „nemzeti ajándékok” osztása káros, s különösen ügyelnünk kell a vámpolitikára; ez olykor csak burkolt szubvenció.

Az állam új szempontokat is hozhat a gazdaság terére: azt, hogy nem szabad csak az egyes üzemek jövedelmezőségére lenni tekintettel (ilyen érvényesülhet pl. a tarifapolitikában), hanem legyünk tekintettel arra az értéknövekedésre, amely az összes lehetséges üzemekben keletkezik. Ilyen módon az állam az összesség képviselője a magángazdasági elvekkel szemben: legyen az üzemek kapcsolata, komplexuma helyes, egészséges. Viszont ugyanezen az alapon gazdaság-idegen (ha nem is épp gazdaságellenes) elv domborodhat ki: az önelégültség, autarkia [4] elve. Ez mindenek fölött politikai elv, ti. az állami önrendelkezés, a szuverenitás alátámasztására szolgál. Azért kell mindennemű gazdasági ágnak együtt lennie, s összeműködnie, hogy az állam kerek egész lévén, a szomszédokra - esetleges ellenségeire - ne szoruljon rá. Ámde szabad-e, s lehet-e az autarkiát erőszakolni? Bizonyára meggondolandó. Itt az állam szempontjából nézve keletkezhet egy óriási autonóm üzemkomplexum, amely egészében hibás. A gazdasági autarkia akkor jó, ha annak megvan a földrajzi alapja is. Sokszor ez kevéssé látható, mint pl. Anglia esetében.

Ismeretes, hogy Anglia feláldozta saját földjén egész mezőgazdaságát, látszólag tehát ezer és ezer ponton lemondott a földrajzi alapú üzemekről. Idegenből hozat gabonát, húst stb. Ha azonban mélyebbre tekintünk, látjuk, hogy más, kereskedelmi tekintetben éppen földrajzi alapra helyezkedett: amit tesz, azt a világtenger birtoka alapján teszi és teheti. A saját területén megfosztja magát autarkiájától, egyoldalú ipari termelésre és forgalmi üzemre rendezkedik be, mert a nagyobb jövedelem után fut. A földtermékeket beszerzi tengerentúlról, mezőgazdasági termelésének lemaradása azonban csak geográfiai alapon lehetséges, hiszen saját iparának megvan a geonóm jellege!

Látjuk tehát, hogy az az Anglia, mely a liberális gazdasági elveket hirdeti, hisz a gazdasági szabadság erejében, úgy véli, azt termel, amit akar, és szinte egész üzemrendszere autarkia-ellenes, autonóm, szabad akaratból eredő, voltakép a földrajzi alapra helyezkedik, üzemei összetételében felismerhető a földrajzi szempont érvényesülése.

Nálunk ellenben sok érthetetlen van a gazdasági politikában. Szubvenciókkal nem egyszer beteg (vagy könnyen beteggé válható) iparágat teremtettünk. Íme, a főváros környékére települt nehézipar a levegőben lóg, sem vasércünk, sem kőszenünk nincs hozzá a közelben. Újabban óriási arányú textilgyár-alapítások történtek ugyanitt. Az iparosodás érdekében sokat tettünk, viszont kevéssé gondoltunk a szikes talajok kérdésére, az erdősítésre, a halgazdaságra stb.

Még egyet kell kiemelnünk. A gazdasági életben a jövedelemezőség egyes üzemekben még meglehet (ez ugyanis az áralakulástól függ), de a jövedelem csak erőltetett pénz-jövedelem. A valóságos jövedelem, ti. a reális, termékekből előálló plusz sokkal csekélyebb lehet...

Mindezeket a kérdéseket, úgy véljük, a gazdasági földrajznak fel kell vetnie, s konkrét megoldásokban be kell mutatni.

Minden mai, öntudatos geográfus arra mutat rá: vigyázzunk, a Föld törvényeit nem lehet büntetlenül átgázolni. A modern embernek igen megnövekedett az önbizalma teremtő erejében, s gyakran feledi, mennyit köszönhet nem termelő munkájának, hanem a földrajzi adottságoknak. Keynes joggal int arra, ügyeljünk, „homokos és csalékony alapra építjük társadalmi reformjainkat és politikánkat.” A gazdasági szabadság, az autonómia mögött - nem feledhetjük - ott van a legnagyobb hatalom: a Föld. A nagyobb összeredmény biztosításáért fel kell keresnünk a földrajzi szempontot, s a geonóm gazdálkodás irányába kell haladnunk. Aki ezt nem teszi, az aláássa a reális nemzeti jövedelmet, energiát pazarol, s ezzel aláássa a jövőt.

Ez a földrajz álláspontja a mai helyzetben.

*

[1] Ld. pl. a legújabbak közül is Sapper könyvét: Allgem. Wirtschaftsgeographie, 1925.

[2] Ld. Eckhart Ferenc: Magyarország gazdaságpolitikája Mária Terézia korában, 1921.

[3] Nem óhajtunk e helyen e kérdésben részletes analízist adni. Igen élénk, újabban az irodalmi földrajzi szempont háttérbe szorul, de ebben a geográfus csekély érdeklődése a hibás. Felemlítjük a következőket: A. Weber: Über den Standort der Industrien, I. Teil. Reine Theorie des Standorts (2. kiad. 1922). Bőven ismertette Varga J.: Az ipartelepülés és Magyarország iparosodásának problémája. Közg. Szemle, 1912. évf., 304. lk. 393. lk. Weber A. röviden „Grundrisse d. Socialökon.” Tübingen; (Mohr) VI. Abt. 2. v. Furlan:  Die Standortsprobleme in d. Volks- u. Weltwirtschaftslehre (Weltwirtsch. Archiv. 2. köt., 1913.) W. Roscher: Studien über die Naturgesetze, welche den zweckmässigen Standort der Industriezweige bestimmen (Ansichten d. Volkswirtsch. 3. kiad., 2. köt. 1—100. Ik.). E. A.  Rоss: The location of industries. Quarterlay journal of ewn. 10. köt. (1896). A Predöhl: Das Standortsproblem in der Wirtschaftstheorie. Weltwirtsch. Archiv, 21. köt. 1925., 294-321. lk.

[4] A görög antarkeia szót újabban tévesen fordítják antarchiának.

*

In Földrajzi Közlemények, LIV. kötet, I-IV. füzet (1926), 218-224.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés