Az állam végső akaratát az uralkodó képviseli; az állam legfontosabb funkcióiban személyileg dönt. Az egyéni uralom bölcseleti alapja metafizikai, spirituális elv, amely szerint az uralkodó egyenesen Isten kegyelméből, megbízásából uralkodik, az isteni akarat megszemélyesítője; mint ilyen legtöbbször az egyház feje is. A demokrácia eltörli a születési előjogokat, az érvényesülésre az egyént tehetsége, teljesítménye képesíti. A monarchiában az uralkodó dönt, a demokráciában a nép a végső fórum, annak gyakorlati kifejezője a többség. A demokrácia a többség uralma és a kisebbség erkölcsi védelme. Az életben természetesen nincsenek ilyen merev ellentétben, hanem egymást keresztezik, át- meg átszövik.

A modern demokrácia szülőanyja a francia forradalom. Elméleti megalapozói Rousseau, Voltaire, D'Alambert, stb. és az enciklopédisták voltak. Rousseau nyilatkoztatta ki a természeti jog elvét, amely szerint mindenki természettől fogva egyenlő, s egyenlő joga van a társadalom alkotásában és életének öntudatos irányításában. „Minden ember természettől fogva egyformán szabad és független” - mondja ki az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat. Ugyanezt a gondolatot fejezi ki az enciklopédisták munkássága is. A számtalan előjoggal, helyi és országos szuverenitással változatos feudális társadalom a születési és vagyoni egyenlőtlenség és jogi hierarchia alapján állt, amely végül az egyház szentesítése által az isteni akarat megnyilvánulásának szerette magát feltüntetni. A teokratikus társadalom egyoldalú erkölcsi kultúrája természetesen fokozottabb hiszékenységre tette alkalmassá tömegeit. Tökéletes éhezés és nyomor kellett ahhoz, hogy a mesterien kiépített állandó és szilárd társadalmi rend megdöntésére felvonuljon. A tömeg lélektanilag alig változott. A jakobinusok és a forradalom teoretikusainak egyenlőségi elvei a vezetők meggyőződését és irányító gondolatait képviselték. A francia forradalom nagy jelszavai: szabadság, testvériség, egyenlőség tökéletesen fejezik ki azokat a jogi és társadalmi törekvéseket, amelyeket céljául tűzött ki. A politikai jogok biztosítása, a törvények előtti és társadalmi egyenjogúság, a szolidaritás gondolatán azonban túlment a forradalom akkor, amikor végrehajtotta Európában elsőnek a radikális földosztást. Így születési percében a francia polgári társadalom túlment a jogi rendszer megalkotásán, egyszerre új gazdasági rendszert is hívott életre. A francia kisbirtokrendszer lett azután a francia társadalom szilárd demokratikus alapváza.

Az európai államokban nem forradalmi erőszakkal és hevességgel, hanem fokozatos fejlődés alapján formálódtak ki a demokratikus társadalmak. A demokrácia legádázabb akadálya, a feudalizmus békés úton számoltatott fel, vagy egyáltalában nem volt. Különösen az északi társadalmak vezettek az egyenletes fejlődés és a feudalizmus nyugodt likvidálása terén. Így mindazon demokratikus intézmény, amelyet az európai demokrácia klasszikus földjén: Franciaországban többszörös polgárháborúval sikerült állandósítani, itt a társadalom nyugodt ütemű, természetes átalakulása biztosította időtálló, példaadó formában. A demokrácia két fontos gazdasági pillére a kisbirtokrendszer és a középkori céhrendszer béklyóiból felszabadult, teljes szabadversenyt proklamáló ipar. E két társadalomgazdasági vívmány közül azonban csak kisbirtokrendszer lett a demokrácia időtálló fundamentuma, mert a valóban demokratikus céhrendszer helyébe lépett kapitalisztikus termelési forma megteremtette a modern társadalmi szélsőségeket, s kiindulópontja lett igen heves társadalmi és politikai harcoknak, amelyek napjainkban is teljes erővel folynak. Anglia részben emigráltatta forradalmi demokratikus szellemét. Az Észak-amerikai Egyesült Államok alapításában résztvevők proklamálták azokat a demokratikus elveket, amelyek ma is érvényben vannak, bármilyen eltolódások mentek is végbe az amerikai társadalomban. Jefferson így fejezte ki: „Szerintünk ezek az igazságok magától értetődőek, hogy minden embert egyformának teremtettek, hogy alkotójuk bizonyos eltulajdoníthatatlan jogokat adott nekik, és hogy ezek között vannak az élet, a szabadság és a boldogság keresése. És hogy ezeket a jogokat biztosítsák, kormányokat alapítanak, amelyek hatalmukat csak a kormányzottak beleegyezésével gyakorolhatják, és hogy bármikor, amidőn egy kormány nem tartja tiszteletben ezeket a jogokat, a népnek jogában áll változtatni, és a kormány tagjait megfosztani tisztségüktől”. Ezektől az elvektől a mai Amerika nagyon eltávolodott, s ma a demokrácia fény- és árnyoldalait egy társadalomban sem vizsgálhatjuk oly élesen, mint az amerikaiban.

Ennek dacára Anglia demokratizálódása szinte zökkenés nélkül halad a maga feudalisztikus tradicionalizmusa mellett, könnyűvé tette számára a hatalmas gyarmatbirodalom, amely természetszerűleg vezette le a szigetország szociális feszültségeit. Az angol szellem látszólagos merevsége ellenére is igen rugalmasnak és alkalmazkodónak bizonyult, amikor a kor szociális és politikai szükségleteinek megoldására került a sor. Éppen ezért az európai sznobizmus örök mintaképe marad. Németország, mint a kontinens vezető kapitalisztikus társadalma, szükségképpen, szinte mechanikusan demokratizálódott társadalmilag, de politikailag a hatalmas ipari átalakulás nyomán érdekes keverék: feudalisztikus kapitalizmus bontakozott ki a háború előtt. A legmodernebb német kapitalizmus átvette a feudalizmus uralmi, hatalmi szellemét és rendszerét, s annak lett legfőbb támasza. Így a demokrácia első vonalbeli harcosa, a polgár, Németországban dezertált, s ez kizárólag az óriási méretekben fejlődő német munkásmozgalom feladatává lett, amelyet azután a háború valósított meg.

A közép-európai államok demokratizálódása bizonyos mértében a háború után vett komoly lendületet, másrészt a balkáni paraszt-társadalmak mélyívelésű demokráciája egybeesik a török uralom felszámolásával. Románia demokratizálódott gazdaságilag és társadalmilag nagy ütemben a háború után, de politikai demokráciája állandóan törött volt, majd pedig teljesen zátonyra jutott napjainkban. Hasonló sors érte Jugoszlávia parasztdemokráciáját is. Csehszlovákia a francia demokratikus polgári ideológia leghűségesebb tanítványa, azt igyekezett tökéletesen megvalósítani, azonban azt összekötötte a nemzeti imperializmus megvalósításával. A kettő ugyan nem zárja ki egymást, hiszen a világ vezető imperialista államai mind demokratikus államok. Közép-Európában azonban a gyarmatosítottak fejlettebb politikai érzékkel bíró, nagy történelmi múltra tekintő, államalkotó népek. A demokrácia ellentmondása és öncsalása annyira leplezetlenül mutatja a demokrácia lényegét meghazudtoló áldemokráciák valódi arculatát, hogy a csehszlovák köztársaság húsz esztendeje, annak állampolitikai gyakorlata következetes, szívós és eredményes agitáció volt a demokrácia ellen. A balti államok háború utáni demokratizálódása mintaszerűnek mondható. Megkönnyítette ezt az a tény, hogy nincs jelentős kisebbségük, és a feudalizmust idegen elem képviselte, s ennek felszámolása a nemzeti függetlenség legfőbb biztosítéka lett. Oroszországban halva született a demokrácia, dicstelen szereplése után letűnt a párizsi emigráció kávéházas füstfelhői között. Magyarország azonban valóban külön sziget az európai fejlődésben. A társadalom itt is demokratizálódott, sőt a politikai élet is bizonyos fokig, de teljes mértékben megmaradt a középkor szellemét és politikai berendezkedését képviselő nagybirtokrendszer. Az iparosodással járó polgárosodás is negatív eredménnyel záródott a magyarságra nézve, mert polgárságának döntő többsége idegen az elmaradt és szociális bizonytalanságban élő honfoglaló őslakosság, a törzsmagyarság mellett. Így a demokrácia a magyarság számára elkövetkezendő harcok célpontja és vágyálma.

A demokrácia primitív, zártkörű formáját már a nemesség is kiharcolta magának úgy hazánkban, mint Lengyelországban. Mégis azt következetesen a polgárság vállalta társadalmi harcának programjául. A demokrácia valóban összeforrt a polgárság felemelkedésével, társadalmi, politikai előretörésével. Amilyen mértékben szűnt meg a feudalisztikus társadalom jogi rendszere, és lett szabaddá a polgári foglalkozások űzése, olyan mértékben fejlődött ki a polgári demokrácia. A kettő azonban nem fedte szükségképpen egymást, amint Németország esetében láttuk, mert a polgárság gazdasági tevékenysége nyomán létrejött társadalmi demokrácia összefonódhatott a feudalizmus jogi, állampolitikai rendszerével. Az európai és amerikai polgárság jogilag az egyenlő lehetőségeket proklamálta, amint azonban megerősödött a modern ipar, ahogy előre haladt a tőkekoncentráció, olyan mértékben differenciálódott a polgári társadalom. Új osztály keletkezett, az ipari proletariátus, amely az új „szabadságot” nem élvezte, de ránehezedett annak minden társadalmi és gazdasági hátránya. A gazdasági győzelemhez jutott polgárság hamar a politikai reakció táborába kényszerült még akkor is, ha száján hordozta régi küzdelmei jelszavait. A polgári szabadság valóban azt jelentette, amint azt szellemesen fejezte ki Anatole France, hogy [a] proletárnak szabad a híd alatt aludni. Természetesen a társadalmi és politikai feltételektől függően országoként más volt a polgárság magatartása, mégis az az osztály, amely puszta létezésével a munka szabadságát, az érvényesülés, vagyongyűjtés lehetőségét képviselte, amely kiépítette hallatlan leleményességgel és szívóssággal a világgazdaságot, amely a közlekedés tökéletesítésével a hatalmas Földet mind jobban összezsugorította és egységesítette, amely az emberiség felé új távlatokat hozott, az új társadalmi rétegek támadása ellen mind jobban defenzívára szorult, lassan elfelejtette azokat az elveket, amelyek győzelméért annyit áldozott. A demokrácia további kiépítéséről lemondott, ezt a szerepét az ipari munkásság és a parasztság vette át.

A gépre és szervezett termelésre épített indusztrializmus termelőeszköz és tulajdon nélküli proletárrá tette az addig védett és biztos helyzetben élő iparosságot. Ez ellen először reflexszerűen, majd pedig új politikai ideálok zászlaja alatt tervszerűen és megszervezetten küzdött a munkásság. A munkásság harcos politikai ideálja a marxizmus lett. A marxizmus elismerte a fejlődés elvét, a gyári termelés fölényét, s azt nem akarta megszüntetni, és helyébe a régi céhrendszert, vagy a mai kisipart állítani, hanem a termelést állami feladattá tenni a termelőeszközök kisajátításával. Végső célja a magántulajdon teljes felszámolása, tehát a francia forradalom egyenlőségi törekvésének teljes megvalósítása. Ezt a célt szolgálta a munkásság marxista szervezetű politikai mozgalma, s ennek elérésére a polgári demokrácia teljességéért, helyesebben a demokrácia előnyének az ipari munkásságra való kiterjesztéséért küzdött. A parlamentarizmus felhasználásával akarta demokratikus úton győzelmét kivívni, amely a mai polgári társadalom teljes felszámolását eredményezte volna. (Lásd az orosz bolsevista kísérletet.) Az utolsó évtizedekben a demokrácia előharcosa az ipari munkásság volt, amely annyira átitatódott a demokrácia ideáljaival, hogy a bolsevisták sem tudták ennek erkölcsi fölénye alól magukat kivonni, s jelszavaikban mint „demokratikus diktatúra” vagy „szovjet demokrácia” szerepeltették.

A parasztság és a demokrácia viszonya kétféle. Az a parasztság, amely a feudalizmus ellen küzdött, tehát gazdasági és politikai érvényesülését akarta kiharcolni, fenntartás nélkül a demokrácia mellé állt. A beérkezett parasztság azonban nemcsak közömbösen nézte a demokráciáért folytatott harcot, hanem ellenségesen is, mert az ipari proletariátus végcélja az ő tökéletes társadalmi megsemmisítésével járna, mint ad oculus demonstrandum Oroszországban a kisbirtokos parasztság fizikai és társadalmi felszámolása. Így a parasztságot a forrófejű marxisták szerették a politikai reakció legveszedelmesebb elemének feltüntetni. Pedig az igazi demokráciáért való harcban, s annak magatartásában a parasztságnak döntő szerepe van. Olyan országokban, ahol a feudalizmus felszámolása még a jövő feladata, ott a parasztság tömegei a társadalmi haladás legfőbb biztosítékai. A parasztság politikai ereje még a mai nehézkességével is óriási. Hazánkban azé a mozgalomé a jövő, amely tökéletesen megnyeri a maga számára. Egyébként az igazi paraszti társadalom szervezetében, szellemében a demokrácia örök mesterpéldája.

A demokrácia politikai formája a népképviseleti rendszer. A népképviseleti rendszer demokratikus voltát a választójog kiterjedtsége és a választási technika dönti el. Ezért állt a demokráciáért való harc homlokterében a választójogi küzdelem. Az ideális választójog az, amely biztosítja a demokrácia célgondolatát: a többségi elv érvényesülését és a kisebbség intézményes védelmét. Ilyen tökéletes választójog ez idő szerint nincs. Az anyaországi cseh választójoga tízszer annyit ért, mint a csallóközi magyaré. A kerületek beosztása, a választási technika szolgálnak arra, hogy a néphangulat valódiságát korrigálják. Nem akarunk szólni természetesen a balkáni ízű választási visszaélésekről, amelyek egyes országokban urnalopások képében, másutt másként jelentkeztek. A demokrácia szükségképpeni velejárói a politikai pártok, amelyek arra vannak hivatva, hogy szervezetten fejezzék ki a nép hangulatát. Politikai célkitűzéseik, jelszavaik, törekvéseik elütő volta az elvi vízválasztó, amelyek nyomán felfejlődnek éles formában a politikai frontok. A valóságban azonban a pártokat létrehozó és képviselő kisszámú „politikai elit” harcáról van szó. Elméletileg a tömegek „választanak” az egymást különbözőképpen aposztrofáló, a közélet porondján ágáló ügyvédek, közhivatalnokok, közírók és földbirtokosok közül. Országunkban eddig érvényben lévő egyéni választási módszer, amely szerint nem pártot, hanem „egy képviselőt” választottak, komoly korrekciót jelentett a pártok visszaéléseivel szemben. Most azonban ezt is megváltoztatták, s így teljesen ki van szolgáltatva a magyar nép a mostani parlamenti pártoknak; új pártok képződése a lehetetlenséggel határos. Ilyen brutális eszközzel még nem nyomták el a kisebbségi véleményt, mint az új választójogi törvénnyel hazánkban, s ezzel a szellemi és erkölcsi szabadág elvén is mély rést ütöttek. A pártok eddig alkalmi, meglehetősen szervezetlen, laza képződmények voltak. Inkább személyhez kötött alakulatok, mint elvekhez vagy társadalmi rétegekhez. A magyar középosztály, középbirtokosság politizálása nyilvánult meg egészségesen ebben az egyénhez kapcsolódó pártszervezkedésben, ahol állandó pártéletről vagy annak hierarchiájáról, hivatalnok-seregéről beszélni nem lehetett. Mint pártszervezet, paródiája volt a nagy nyugati demokráciák hatalmas pártapparátusának, de mint erkölcsi és politikai testület igenis magában hordozta a politikai és erkölcsi megújhodás lehetőségét, és sokszor biztos ígéretét. A pártélet szorosan összefüggött a vezető és a mozgalomnak jelentőséget adó politikai egyéniség véleményével, állásfoglalásával, s annak egyéni sorsával. Az ilyen szervezetek, mivel belső önállóságuk igen labilis volt, puszta létüket a vezető politikai egyéniségtől való függőségnek köszönhették. Szervezeti életükben az önkormányzat, tömeghangulat érvényesülésére a mód és alkalom eleve ki volt zárva. Valóban a párt maga a vezető személyiség volt. Mivel azonban a magyar társadalom bővelkedik értékes, vezetésre diszponált egyéniségekben, ezek a kis pártkeretek az egészséges politikai kikristályosodás magvai voltak. Elég volt hozzá a vezető szellemi és erkölcsi értéke s bizonyos anyagi bázis, s már politikai mozgalommá erősödhettek. A politikai szabadság eme „idejétmúlt” rendszere megszűnőben van, most már a kormányhatóságilag engedélyezett szervezett pártok rendszere veszi át korszakát hazánkban. 

A demokrácia és a pártszervezetek közötti összefüggés analízise szintén feladatunkhoz tartozik. A polgári pártok [a] legtöbb helyen, amint már említettük, személyhez kötött alkalmi alakulatok. Állandó pártja az ipari munkásságnak van. A marxista pártok azonban nem csak a politikai párt hivatását, hanem az egyház, iskola, társadalmi élet szerepét is betöltik. Így a munkás életére, gondolkozására, életfelfogására pártjának magatartása, szemlélete van döntő befolyással. Ezek a pártok, amelyek hatvan, nyolcvan évesek, két nemzedék munkájára tekinthetnek vissza. Az első nemzedék valóban a hősi pionír munkát végezte, míg a második inkább az eredmények megtartására vállalkozott, s annak kibővítése elől [a] legtöbbször kivonta magát. Közben a társadalmi harc kiéleződésével ott is elbukott, ahol minden harc elől eleve kitért, de a harc bátor vállalása sem akadályozta meg bukását. A munkásmozgalom hanyatlásában legalább annyi szerepe van a párt belső szerkezetének, mint az ideológiai megmerevedésüknek. Az állandó pártélet szükségképpen kitermeli a maga állandó hivatalnok-seregét. E hivatalnok-réteg kezébe kerül természetszerűleg a vezető hatalom, amelynek első érdeke, sőt a munkásság jól fizetett bürokráciájának esetében a lét vagy nemlét kérdése e hatalom megszilárdítása. Ez azután azzal a veszéllyel jár, hogy a „hivatásos mozgalom” elszakad a tömegektől, azok törekvéseit, vágyait épp úgy kívülről, felülről látja, mint a felfelé eredményeket szállító állami bürokrácia. A munkásvezetők többsége a munkásság soraiból kerül ki. Rendszerint a foglalkozásában hasznavehetetlen, a fizikai munkát következetesen kerülő és megvető átlag, demagógiára és „politikai műveltségre” és fegyelmezettségre hajlamos réteg érvényesül, amelynek pártbürokrata volta képezi az egzisztenciáját is, és így a vezetők érdeke szükségképpen a párt érdekével azonosul. A vezetőszerep biztosítása és megszilárdítása kétféleképpen történik. Az egyik: a vezető rétegnek, a bürokráciának zártkörű oligarchiává való beszűkülése. Az uralkodó és vezető arisztokrácia példáját követve, néhány család összeházasodásából kicsi, vérségileg összekötött érdekcsoporttá lesz. Például a Magyarországi Szociáldemokrata Párt kb. tíz család monopóliuma. A másik mód: a párt önkormányzatának, demokratikus életének teljes meghamisítása, a pártalkotmány által biztosított jogok ügyes kijátszása. A „pártgyűlést”, mint legfőbb fórumot úgy állították össze régi fejlett technikával, hogy tökéletesen kizárt a pártvezetőség akaratát vissza nem tükröző indítvány elfogadása vagy a vezetőség összetételében való változtatás. A kisebb tagozatok vezetői csak másodsorban felelnek a tömegeknek. Legfontosabb a felső pártfórumok hűséges és fegyelmezett kiszolgálása. A mégis jelentkező kritikusokat, ellenzéki csoportokat pedig rideg és cinikus kegyetlenséggel kiirtják, s annak minden komoly akcióját eleve lehetetlenné teszik. Ilyen szervezet szükségképpen csak militarisztikus lehet, de nem a becsületes és jó értelemben, hanem a militarizmus korcs és hazug formájában. Ez a parancsnokság nem ismer maga felett magasabb erkölcsi és szellemi fórumot. Ez a magyarázata annak, hogy az ilyen pártok vezetőségében, ha valami zökkenő közbe nem jön, évtizedekig sincs változás. Helmuth von Gerlach írja Bebelről: „Ő csak a pártért élt, azzal tökéletesen eggyé lett. Ez volt ereje, sokszor a gyengesége. Azért személye elleni támadást épp úgy a párt elleninek vélte, mint Bismarck, aki magát a német állammal azonosította”. A pártbürokrácia szentül meg van arról győződve, hogy a tudatlan tömegeknél mindent jobban tud. Azért mondják maguk a szociáldemokraták büszkén: „A szociáldemokrata párt nem demokrácia, hanem a demokráciáért küzdő harcos párt. A demokrácia a cél, nem pedig az eszköz.” Milyen szépen mondhatná ennek mintájára a prostitúció, hogy a prostitúció nem cél, csak eszköz a szent cél, a szüzesség szolgálatában. Ezek az erkölcsi és politikai ellentmondások okozták a szociáldemokrácia hanyatlását. A hanyatlás másik jelentős tényezője a zsidóság döntő szerepvállalása a marxista mozgalmakban, amelyek eleve megpecsételték a marxista munkásmozgalom sorsát. Az a jogos és kikerülhetetlen ellenszenv és ellenállás, amelyet a zsidóság önmaga ellen általában kihívott, magával rántotta az általa életre hívott munkásmozgalmat. A zsidóság súlyos visszaélései ma a politikai fórum közhelyei, szinte túlságosan kijátszott nyerőlapjai lettek. Csupán annyit kell ehhez hozzátenni, hogy a legszomorúbb mulasztást ott követte el a zsidó pártbürokrácia, amikor saját és emberileg jogos nacionalizmusát bántó és mértéktelen sovinizmussá fokozta, ugyanakkor pedig minden más nemzetiség öntudatát és önérzetét a féktelen és céltudatos eszközökkel rombolta le. Minden észszerű és kiirthatatlan nemzeti érzést szégyellt, lenézett, kigúnyolt, „kispolgári” maradványnak bélyegezte. Ha nem volnának törekvések, amelyek szociális téren átvennék a marxista mozgalmak szerepét, kétségbe kellene esnünk, mert a kapitalizmus elleni védelem, a munkásság és a parasztság, kispolgárság szociális igazságait vállaló harc a kor első erkölcsi parancsa.

A demokrácia örök kérdése és egyúttal válságának folyton visszatérő jelensége a tömeg és egyén, az átlagember és az elit antinómiája. Elméletileg az a társadalom közelíti meg a tökéletest, amely az elit kitermelésének [a] legjobban kedvez, és ugyanakkor az átlagembert is a legmagasabb teljesítményekre képesíti. Jellinek a polgárral azonosítja az elitet, annak hivatását nem a magántulajdon képviseletében látja, hanem a társadalom oktatójának tartja. Szerinte a polgár a magasabb szellemiséget képviseli, az emberiség haladására való állandó törekvést, amely inkább magasabb szaktudás által viszi előre az emberiséget, mint politikai tettekkel. „Der Bürger als der stete Gläubige und Pionir des Aufstiegs zu Glanz, Wissen, Erkentniss, Menschlichkeit und Schönheit, als Optimist des Schöpfung, als Fahnenträger unverwüstlicher Energien im geistigen und künstlerischen Streben, als ewiger Patriot des Lebens.” [„A polgár mint a ragyogás, a tudás, a belátás, az emberség és a szépség felé való felemelkedés állandó hívője és úttörője, mint a teremtés optimistája, mint a szellemi és művészi törekvések elpusztíthatatlan energiáinak zászlóvivője, mint az élet örök hazafija.”] Az elit fogalmát nem lehet azonosítani a polgáréval - véleményem szerint -, mert az elit első és legfontosabb tulajdonsága éppen az, hogy az eddigi osztálykategóriákba nem illik bele, mert új eszme, gondolat, erkölcsi érték megtestesítője, hordozója és harcosa. Mint kultúraalkotó szellemi kisebbség, az emberiség és a társadalom haladásának egyetlen biztosítéka. Minden társadalom egyik legfontosabb próbaköve, életképességének legbiztosabb fokmérője az elitképzés formája és az elit érvényesülésének lehetősége. Mannheim szerint a kultúra válsága a liberális demokráciában arra vezethető vissza, hogy a társadalom „eltömegesedése” egyenesen megakadályozza az elit kifejlődését. Növekszik ugyan az elitcsoportok száma, de csökken azok átütő ereje. A válságba jutott demokrácia elvesztette azt a szilárd bázist, amely alapján szelektálná az elitet. A feudális kötöttségek, előjogok épp úgy nem kedveznek az elitképződésnek és az elit vezető szerep vállalásának, mint a durva, korlát nélküli szabad verseny, amely egyszerűen legyűri az erkölcsileg emelkedett, mélyebb kultúrájú csoportokat. Minél inkább közelíti meg egy csoport az ideális elit fogalmát, annál inkább válik társadalomellenessé, mert minden társadalom elsősorban a maga hatalmi érdekeit szolgálja, az elit pedig a nemzeti közösség, emberiesség, szociális igazság meg nem alkuvó szellemi élcsapata. Minél jobban közelíti meg [az] adott társadalom, politikai rendszer az optimális elitkiválasztás fokát, annál átütőbb annak erkölcsi, művelődési ereje; a társadalmi fejlődés biztosítékait szereli fel ezzel, amely a meghasonlás, erkölcsi és politikai válságok rövidzárlatait küszöböli ki. A demokrácia, amely nem ismer születési, társadalmi kötöttségeket, előjogokat, az elitképződésre kedvezőbb feltételeket teremt, ha azonban nem korlátozza a vezető szellemiség kialakulásának módját, hanem megelégszik a szabadversennyel, úgy önmagát fosztja meg saját előnyeitől. Éppen az szokott lenni [az] egyik állandó és jogos érv a demokrácia ellen, hogy nem becsüli meg az igazi erkölcsi és szellemi értékeket, és ezáltal szükségképpen leszállítja a politikai élet nívóját. Ezt az érvet a feudalisztikus vagy arisztokratikus rendszer nem használhatja, mert saját elitjének kiválasztásánál csak hatalmi érdekeit nézi, és a gyakorlatban épp úgy, vagy még jobban lezülleszti a közélet erkölcsi és szellemi szintjét, és melegágya, örökös mintatelepe mindenféle korrupciónak.

A demokrácia nem gazdasági rendszer, hanem politikai fogalom. A szociáldemokrácia jelszava, a „gazdasági demokrácia” is inkább politikai jelszó maradt, amelyet nem tudott, de nem is akart új társadalmi, gazdasági renddel alátámasztani. Éppen itt van a demokrácia gyenge pontja, mert a gazdasági válságokba sodort társadalmakban a tömegek elfordultak attól a demokráciától, amely nem tudta számukra biztosítani a munka és [az] emberi létfenntartás lehetőségét. Azokban az országokban, amelyekben a gazdasági válság nem kezdte ki a demokrácia alapjait, ott biztosította, hogy a politikai harc az urnáknál menjen végbe, így a forradalom és erőszak módszereit eliminálta a politikai ténykedések eszközei közül. Ahol a válság kiélezte a társadalmi és nemzeti ellentéteket, ott a középosztály, kispolgárság és proletariátus is forradalmi mozgalmakkal reagált, amelyek eszközeikben, módszereikben megtagadták a demokrácia elveit, gyakorlatát és ideáljait. A demokrácia előfeltétele nemcsak a társadalmi és gazdasági stabilitás, hanem a kispolgárság széles rétege, amely a társadalom nagy többségét alkotja. Nemcsak a kis magántulajdon elterjedésére, hanem a polgáriasult munkásságra, jól fizetett alkalmazott és hivatalnokrétegre gondolunk. Ezek érzésvilága és érdektudata az a szilárd bázis, amely nélkül tartós demokrácia el nem képzelhető. A diktatúrák országaiban mindezek a rétegek hiányoznak. Így van ez Közép-Európában, Kelet-Európában, a Földközi-tenger partján, így volt Németországban, ahol a békeszerződések okozta hatalmas gazdasági válság teljesen proletarizálta a demokrácia tartóoszlopait: a közép- és kispolgárságot és a polgáriasult munkásságot. A feudális elemek ama félelme, amely szerint a politikai szabadság, [a] kiterjesztett választójog társadalmi felforduláshoz vezet, indokolt, mert mindaddig nem számíthatunk funkcióképes demokráciára, amíg országunk nagy többsége proletártömeg. Ennek azonban nem az a konzekvenciája, hogy elodázzunk minden újítást, és burkolt diktatúrával a politikai és gazdasági demokratizálódást megakadályozzuk, hanem az ellenkezője: minden erőnkkel azon kell lenni, hogy a stabil demokrácia alapjait lerakjuk. A nyílt, őszinte átmeneti diktatúra hivatása is az elsősorban, hogy ezt a társadalom-átépítést elvégezze. Ha ez nem történnék meg, úgy szabad prédája lehetünk a felforgató, a magyarság végső pusztulását eredményező bolsevizmusnak. A gazdasági válság maga alá temette a demokráciát, de azok a diktatúrák, amelyek annak eltakarítására vállalkoztak, mint a fasiszta és nemzetiszocialista rendszerek, a távoli jövő szempontjából egy új, egészséges, tartós és kiegyensúlyozottabb demokrácia alapjait rakják le nagyszerű munkájukkal. 

A gazdasági, kulturális válságjelenségek mellé nyugodtan odasorozhatjuk, mint egyik nagyon fontos tényezőt, a demokrácia egész szellemiségét, amely szintén súlyos válságba jutott. A demokrácia ideológiájának alapja Berdjajew szerint a szkepszis, amely a racionalista nyugat-európai „faust-i” szellem belső magja. A népfenség és többség szentesítése inkább menekülésnek látszik, mint az igazság szentesítésének, mert igazság nincs, csak bizonyos feltételek mellett létező axiómák vannak, amelyek más feltételek mellett érvényüket vesztik. Ez a hittelenség, amely racionalizmusával szétrombolta a középkori vallásos hitelveket, de helyébe száraz természettudományos ismereteket adott, az emberi lelket kihűltté, elfásulttá, cinikussá alakította át. Ennek a kihűlt, ideáltalan léleknek egyetlen menedéke a hedonizmus. Mihelyt a társadalomnak vagy valamely rétegének ez lesz az uralkodó érzése, közhangulata, akkor az szükségképpen süllyed nemcsak morális, hanem gazdasági és nemzeti erejében egyszerre. A túlkultúrált, hedonista vezető rétegeket a hívő,  „barbár” katakomba-lelkek harca kezdi ki, amely elébb vagy utóbb győzelemre jut. A jelen gazdasági, kulturális és lelki válságban vergődő társadalom lazuló eresztékein beáramló új életfolyamat azt a társadalmi ideált is önmaga alá temeti, amely az emberiség egyik legnagyobb álma, örök vágya volt. A demokrácia átmenetileg elpusztulhat, mint politikai forma, annak parlamentarizmusa, hazug szabadságai és hitvány, korrupt közszelleme, de megmarad, mint örök emberi ideál, amelyért az emberiség annyi vért és szellemi értéket áldozott. J. T. Adams szerint: „Amerika nem pusztán az autók és magas bérek álma, hanem olyan társadalmi rendé, amelyben minden férfi és nő ki tudja magából hozni mindazt, ami benne van, amelyben a többiek annak ismerik el, ami, tekintet nélkül születésére vagy helyzetére. Amerika az egyenlőség, a szabadság, a boldogság álma volt, és a való életben teljesebben valósult meg, mint bárhol másutt, noha tudjuk, siralmasan, tökéletlenül.”

A mi népünk is új csillagok felé tekint, keresi az álmát, amelyet annyiszor elraboltak tőle a történelem vérzivataros nehéz napjaiban. Kiábrándult a válságba jutott demokráciából, mielőtt az valóban megvalósult volna földjén. Az indusztrializmus minden baja és vészes hatása nyomja, annak minden haszna nélkül. Nyakában egy elavult, kivénhedt társadalom; lelkében, izmaiban elnyűhetetlen ifjonti erők, nagy faji értékek. Most új nemzeti és szociális igazságok felé tekint nagy hittel. Új koreszme nehéz zaja dübörög a lábai alatt. Ez a zárkózott, megcsalt magyar lélek figyel, hogy megtalálja önmagát, megközelítse ezer év küzdelmeivel kergetett magyar álmát. Az ősmagyarság természetes törzsi demokráciájának vérében buzgó erői várják a kor új politikai formáiban való feltörésüket. A szocializmus gondolatát éleszti szent hitként szívében, hogy általa nemzeti erejében, öntudatában újjászületve vezetője legyen annak a földrésznek, amelynek földrajzi centrumába rendeltetett. A magyar kultúra, államiság nemzeti és szocialista rendje küzd lelkeinkben egy új ezredév nagyszerű ígéreteivel.    

*

In Országépítés. Világnézettudományi szemle. 1. évf., 1. szám (1939), 73-82.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés