Avatatlanok a jog fogalmát az igazsággal zavarják össze, pedig a jog csak előbbi céljának betölthetése miatt, és másodsorban foglalkozik az igazságosztással, vagyis az összeütközött érdekek kiegyenlítésével. Az úgynevezett »hasznossági iskola«, Bentham és hívei aztán egészen kikapcsolták a jog fogalmi köréből az igazságot, azt tanítván, hogy a jogalkotás egyetlen megengedett célja, csak a legtöbb ember boldogságának munkálása lehet. Tehát az egyén rovására, a köz boldogságát kell megépíteni. Ez végig hajtva, látszólag az egyén jogkörét, polgári szabadságát, a magántulajdont, teljesen az államcélnak rendeli alá, tehát közeledés a rideg szocialista kenyérállam ideához. Pedig a Bentham-elmélet nem más, mint a kapitalista individualizmus túlhajtásainak lenyesegetése és a mai kapitalista termelési rend átalakításánál, a neokapitalista jogalkotás nem fogja nélkülözhetni.

Hugo Grotius (XVII. század), a természetjogi vagy észjogi iskola vezére, a jogot elválasztotta a vallástól, azt állítván, hogy míg a jognak mindenkire és egyenlően ki kell terjedni, a vallás csak azokat foglalja össze, lelki ügyekben csak azokkal rendelkezik, akik hisznek benne.

Amíg a kereszténység felekezetekre oszlik, addig Grotius elve igaz, bár addig is követelheti minden öntudatos keresztény - és ha ezt teszi, logikusan jár el -, hogy a jogszabályokat a keresztény vallás szellemében készítsék és alkalmazzák.

Leibnitz és Tomasius pedig az erkölcstől igyekezett elkülönözni a jogot, szigorúan meghúzván a jog és erkölcs határvonalait. Vitatták, hogy a jognak és erkölcsnek más-más célja van. A jog hivatása: a jogrend, az emberek külső békességének biztosítása; az erkölcs célja: a lelkek békéjének fenntartása. Érvényesítésük eszközei is különbözők. A jog külső erőszakkal is kikényszeríthető, az erkölcs minden kényszer nélkül, egyszerűen szuggesztív erejével hat. Az erkölcs az egyedüli tér, ahol az ember igazán szabad, függetlensége tehát a jog ellenében megőrizendő.

Az elmélet nem domborítja ki, hogy az erkölcs magasabb rendű valami a jognál, mert erőhatalom nélkül is befolyásolni képes az emberi cselekvést, túlzóan festi viszont az erkölcs szabadságát, mert az erkölcsi magatartásba is, alaposan beleszól a közfelfogás.

Hegel kristálytiszta logikával mutat reá ezzel szemben, hogy az erkölcs szorosan, elválaszthatatlanul függ össze a joggal; az erkölcsiség az egész emberi művelődésnek, haladásnak bázisa. Az erkölcsösség hozta létre a házasságot, a családot, ez fűzte össze a családok sokaságát társadalommá, és ez késztette a társadalmat, hogy állammá alakuljon. Az erkölcs nem más, mint az egyéni és társadalmi akarat kiegyenlítése az emberben, a lelkiismeret véleménye és szándéka, mely ha a jóval, igazsággal, joggal egyet kíván, akkor az ember erkölcsös. Ez az - úgy az egyén, mint a köz szempontjából nagyon kívánatos - állapot, szóról-szóra megegyezik a kereszténység erkölcsi rendeléseivel, melyek tökéletességet várnak a hívektől.

Az erkölcs relatíve szabad érvényesülését, láthatatlanul a jog is alátámasztja, a jog pedig nem lehet el erkölcsi fogalmak nélkül, mert a törvénytár nem más, mint az erkölcs követelményeinek joggal való biztosítása.

Ezt különben maga Tomasius is elismeri, mikor az emberi együttélés lehetőségét három alapelvre vezeti vissza:

(1) Ne tedd azt másokkal, amit nem akarsz, hogy te veled cselekedjenek. (2) Azt cselekedd másoknak, amit óhajtanál, hogy az illetők neked tegyék meg. (3) Tégy úgy jót másokkal, hogy azok veled, idegenekkel és saját magukkal is hasonlóképpen cselekedjenek, felbuzdulva a te szép példaadásodon.

A relatíve szabad emberi akarat a jogban testesül meg. A maga jogát, hatalmi körét, azaz személyiségének szabadságát, természetes önzésből védje az egyén, de ugyanekkor és ugyanezért tisztelje, segítse oltalmazni más hasonló jogát is, és közvetve vagy közvetlenül vegyen részt a jogrend fenntartásában, elismerve a polgárosulás alapelvét, hogy az élvezett jognak mindig becsületesen teljesített kötelesség felel meg!

Ezt a szocialista és kapitalista vezéreknek, egyaránt figyelmébe ajánlom...

Az egyéni akarattal szemben áll, az államban szervezett népmilliók egyetemes akarata, mely a közület fennmaradásának biztosítása végett, gyakran ellentétes az állam egyes polgárainak akaratával. Ha már most a magánérdek befolyásolta akarat, még erőszak árán is érvényesülni próbál, akkor megsérti a jogrendet; jogtalanság, bűn keletkezik. A jogrend, az egyéni jogsértő akarattal szemben helyreállítja önmagát, kioperálja a jogtalanságot, és azt kifejezetten megtagadja. Ez a megtagadás a büntetés, mely voltaképpen nem más, mint a saját fejére visszahulló kő, melyet a bűntettes a maga jogsértő erőszakoskodásával az ég felé dobál.

A büntetés formája egészen lényegtelen. Az elijesztő, óvó, javító elméletek, mind csak eszközök a jogrend fennmaradására, és általá[ba]n hibásan alkalmaztatnak.

Büntetni, még erkölcsi és humanisztikus szempontokat figyelembe véve is, szabad és elvileg igazságos, mert a viszonylagosan szabad akaratú, tiszta öntudatú, egészséges ember - szerencsétlen körülmények összetalálkozásán kívül - elsősorban felelős jogsértő cselekményeiért.

Ha nem büntetnénk, még nagyobb boldogtalanság állana elő, mint aminőt a bűnös számára a büntetés elszenvedése okoz, mert a büntetés példaadása mégiscsak csökkenti a bűnözést, míg szabadjára eresztve az önzést, kapzsiságot és ezernyi más rút szenvedélyt, az egész emberiség fokozottabban gyötörtetne.

A büntetés azonban csak a legvégső esetben alkalmazandó, ha az együttélés lehetősége már okvetlenül megkívánja, és neokapitalista szemmel nézve, csak akkor igazságos, megbocsátani óhajtó lelkünk csak akkor nyugszik meg benne, ha kisebb emberi szenvedést okoz, mint amekkorának bekövetkezését elhárítja. Azért a neokapitalista rend törvényes bírája mindig a büntetés azon minimumát alkalmazza, mely még a bűntett elodázására elegendő.

A büntetést különben is csak a jogsértő cselekmények megakadályozása teszi érthetővé, mert a rosszat rosszal, bűnt büntetéssel viszonozni, az emberi szenvedést növelni, az ember megengedett józan szabadságát csorbítani, esetleg - beleavatkozva Isten hatalmi körébe - a felebarát életét elvenni igazságtalan, és ellenkezik a keresztény gondolattal.

Azonban belátjuk, hogy ma még az állig fegyverzett bűnnel szemben, nem lehet a krisztusi megbocsátás és szeretet igéivel egyedül és győzelmesen küzdeni. Mikor majd a neokapitalista nevelés átalakítja a lelkeket, akkor legtöbbször a Megbocsátás fog bíráskodni. Addig is igyekezzen azonban a neokapitalizmus, a jogszolgáltatást emberségessé tenni.

A büntetés mértékének maximuma oly súlyos legyen, hogy elegendő elrettentő erővel bírjon, a bűnöst visszatartani új bűn elkövetésétől. De ezen felül a megtorlás, a bosszú érzetét nem engedheti elhatalmasodni a neokapitalista igazságosztás. Mai kapitalista rendünkben az a baj, hogy a mindenki felett trónoló állam és társadalom jólétben élő, szerencsésebb tagjai legtöbbször elfeledik, mikor a tudatlan bűnös, vagy tanult, alapjában jólelkű, dolgozni akaró, de munkanélküliség miatt bűnbe került piruló szerencsétlen vergődik a bíróemelvény előtt, hogy igenis tettestársai a bűnözőnek, mert nem mentették meg, amikor még az nem volt késő.

Az emberi akarat csak a törvény és az erkölcs határain belül szabad, de előfordulhatnak oly végzetes körülmények, hogy a legderekabb ember is, csak részben élhet ezzel a már amúgy is relatíve szabad akarattal, mert cselekvését, bűnbe vivő külső-belső okok kényszerítően befolyásolják. A jogszolgáltatás mindig mérlegelje ezt! Modern keresztény államban, a jog csak a büntetés határait limitálja ki, azon belül az államtól és társadalomtól abszolút független, elsőrendűen képzett, kitűnően díjazott bíró szabadon határozhasson, az emberi megértés és méltányosság diktandójára. Mert akkor teljesítheti csak üdvös feladatát a jogszolgáltatás, ha a törvény rendelkezései, a bíróságok ítéletei megegyeznek a polgárok jog- és igazságérzetével, a való élettel, és egyben a büntetés célját is szolgálják: ti. a jogrend lehetően tökéletes megvédését.

Ha a bíróság ítélete olyan embert sújt, akiről valószínű, hogy meg fog javulni, a lehető legenyhébb legyen a büntetés. A visszaeső bűntettest se kínozzuk embertelenül szigorú megtorlással, hanem különítsük el, javíthatatlanság esetén esetleg amerikai példára sterilizáljuk, hogy többé ne veszélyeztethesse a jogrendet, ne hívhasson életre beteg, terhelt és bűnre hajlamos utódokat, viszont hasznosíthassa munkaerejét.

Mikor pedig újra az élet harcát kezdi meg a büntetést elszenvedett embertestvérünk, meleg szeretettel segítsük a tisztességes, munkás életre. Ne alkalmazzuk vele szemben a leggaládabb »mellékbüntetést«: a megvetést, munkaelvonást, mert akkor könyörtelen következetességgel újra a bűn ösvényére szorítjuk, és a társadalom végleges ellenségévé tesszük. Ez pedig minden lehet, csak nem okos és emberséges eljárás!

Ha valahol, ebben a kérdésben van tennivalója a megbocsátó, építő szeretetnek.

Milyen legyen hát majd a neokapitalista bíró? Itt csak a tragikus sorsú Majláth György országbíró szavait idézhetjük: A bíró élet, vagyon és becsület felett dönt. Az emberi szenvedélyeket és indulatokat le kell küzdenie, mellőzni kell nép, faj, vallás és politikai tekinteteket, rokoni, baráti, bajtársi kötelékeket. Érintetlenül hagyják az igéző mosoly, fenyegetés és könnyek egyaránt. De emellett nem szabad, hogy keble elfásuljon, peres ügyek tárgyalásánál viszont a tárgyilagosság oly magas színvonalára kell emelkednie, »ahol a személy ködfátyolként enyésszék el, és csak az ügy és a törvény álljon lelki szemei előtt«.

A neokapitalista törvénykönyvek összeállítása jogtudósok feladata, itt csupán az irányelvre mutattam reá, és most csak néhány feltűnő különbséget említek a büntetési nemek tekintetében. A neokapitalista állam a halálbüntetést csak néhány elkerülhetetlen és végzetesen veszedelmes bűnözés esetén alkalmazza. Ilyenek például a három termelési tényező: az eszme, tőke, munka természetes egyensúlyát megzavaró - tehát a neokapitalista állam létére törő - erőszakos forradalmi cselekmények, politikai, gazdasági vagy katonai hazaárulás.

A halálbüntetés után következő legsúlyosabb büntetési nem: a polgárjogok elvesztése, mely a társadalombiztosító vagyonlap, minden vagyoni igény elkobzásával és az ország területéről való száműzetéssel jár. Ilyenek nyílt vagy titkos munkáskizárásra való szervezkedés, indokolatlan sztrájkmozgalmak vagy szabotázsok rendezése, kormányférfiak vagy tisztviselők részéről véghezvitt súlyos alkotmánysérelmek.

A személy és magántulajdon elleni deliktumok a mostaninál súlyosabb elbírálás alá esnek, viszont például a megvesztegetésnél csak a vesztegetési értéket elfogadót büntetik, a vesztegető csakis mint tanú szerepel, és ha a dolog közszállításra vonatkozik, azokból egyszer s mindenkorra kizáratik. Tanúvallomása azonban csak úgy bírhat bizonyító erővel, ha az tárgyi bizonyítékokkal vagy más megbízható tanúk vallomásával is alátámasztást nyer.

Ez utóbbi jogszabály a közéletnek a korrupciótól való megtisztítása szempontjából, rendkívül fontos, mert a neokapitalista új termelési- és államrend zavartalan fenntartása és sikere, magasabb rendű, abszolút tiszta közéleti erkölcsi felfogást követel. 

Politikai, sajtó és főbenjáró bűnpörökben, a neokapitalista állam esküdtbíráskodást alkalmaz, der az eddiginél magasabb értelmi cenzust vezet be az esküdtekre vonatkozóan.

A kisebb helységekben vagy helységkörzetekben bíráskodó egyes királyi bíró, magánjogi perekben például 1000 Hungária legmagasabb értékhatárig, bűnperekben a vétségig bezárólag intézkedhet. [Hungária = a neokapitalista Magyarország új pénze.] Ez a rendszer, a nagyobb helyek társas bíróságait erősen tehermentesíti.

Büntetőjogunk gyökeres reformra szorul. A Csemegi-féle büntető törvénykönyv teljesen elavult. Ezt, ha más szempontokból is, dr. Degré Miklós, a Tábla elnöke is elismeri. Szerinte a bűnvádi perrendtartásra alig lehet ráismerni. Számos intézkedése hatályon kívül van helyezve, egyes rendelkezések helyére újak léptek, mindez együtt egészen megváltoztatta eljárási jogunk képét. A takarékosság érvényesítése a jogszolgáltatásban, nem mindig alkalmas a színvonal emelésére. Ez igaz, de akkor miért takarékoskodik Degré éppen az esküdtbíráskodásnál, melyet mint drága intézményt, szerinte ma nem lehet visszaállítani. Itt logikai ellentmondás van érvelésében. Ennek oka szerintem az, hogy a hivatásos bírák ellenszenvvel viseltetnek, a laikus polgári elemeknek az igazságszolgáltatásba való bevonása iránt.

Polgári perrendtartásunk nem elég modern és gyakorlati, sokszor csak formai és nem lényegi igazság elérése lehetséges csak vele. Az óriási illetékek pedig az igazságszolgáltatás tekintélyének ártanak, és a szegény jogkereső harcát megnehezítik.

Hasonlóan nagyon megöregedett tulajdon és örökösödési, valamint családjogunk is. Itt a túl magas átruházási és örökösödési illetékekkel, már a magántulajdon szentségének elvét kezdte ki az állam.

Neokapitalista közigazgatás

Kormányunk 1932 februárjára, a közigazgatást reorganizálni akarta. E célra kirendelt kormánybiztos, Magyary Zoltán dr. beterjesztette a közigazgatás racionalizálásáról szóló tanulmányát. Szerinte ez parancsoló szükség! Közigazgatásunk lassan és rengeteg aktával dolgozik, rendszere bonyolult, a bürokrácia útvesztője. Ezért nincs egységes vezetése, és túl sok tisztviselővel dolgozik. Magyary, hivatkozva Henry Fayol francia szakemberre és az olasz fascizmus újításaira, a közigazgatást centralizálni, mechanizálni akarja, viszont szerinte a működés eredményességéért, gazdaságosságáért, a miniszterelnök személyes felelősségét kell kimondani. Ez teljesen fedi a neokapitalizmus álláspontját, és hálásak vagyunk Magyarynak, ki szó szerint útcsinálója a neokapitalista közigazgatásnak. E téren már nem lesz sok tennivalónk e zseniális bevezető munkálkodás után, mely a kor centralizáló szellemét annyira átérezte.

[...] XXXI. fejezet

A neokapitalista külpolitika irányelvei a történelmi hullámelmélet alapján

A nemzetek politikai történetének kialakulásánál, a Marx-féle történelmi materializmus elmélete érvényesül ugyan, de nem kizárólagos hatással. A gazdasági okokon kívül, mondjuk több mint felerészben, más körülmények is döntőleg szerepelnek a külpolitikai történelmi evolúcióknál. Tehát a külpolitika előremozgására, anyagi-erkölcsi-lelki motívumok gyakorolnak befolyást. Témánk rövid taglalásának ezekre együttesen kell figyelemmel lenni.

a) A gazdasági okok között, elsőnek kell említenünk a hivatásos közgazdászok által hosszú időn át lecáfolt [sic!] és elhanyagolt tényezőt, az emberiség túlszaporodását. (Lásd Malthus tanait.) Ez a túlszaporodás napjainkban oly rohamos iramot vett, hogy szilárd meggyőződésem szerint, semmiféle javított vagy új gazdasági rend nem képes a döbbenetesen szaporodó emberiséget és annak ugyancsak hatványozottan növekvő igényeit kielégíteni.

A neokapitalista termelési rend aránylag a legtökéletesebbnek látszik az eddigi rendszerek között, mert a három termelési tényező: az eszme, a tőke és a munka között az egyensúlyt intézményesen biztosítja. De ez a rendszer is csak akkor lesz képes az emberiség életszükségleteit megközelítően fedezni, ha a népek óriási családja, önmaga szab józan határt szaporodásának. 

Ez azonban mind a mai napig nem történt meg, és úgy az állampolitikai, mint a vallásos felfogás, a korlátlan szaporodás eszméjét pártolja. Innen származik a veszedelmes nemzetközi féltékenység, mohó kenyéririgység, minden, a történelem által följegyzett végzetes következményével; minők a háborúk, gazdasági válságok, forradalmak. A nemzetközi életben érvényesülő ezen kölcsönös pusztító gyűlölködés oka abban áll, hogy minden állam - túláradó népességének területet keresvén - közvetlen vagy közvetett szomszédjait igyekezett elnyomni, gazdasági és ebből származó katonai túlsúllyal.

b) A második összeütközési felület úgy keletkezik, hogy minden állam kormánya, a szomszédos állam termelésének fejlettebb vagy fejletlenebb volta miatt aggodalmaskodik. Azon öntudat alatti vagy feletti szorongó érzés gyötri a vezetőket, hogy a szomszéd fejlettebb gazdálkodása, előbb-utóbb megfojtja az ő gyengébb termelési rendjüket. Ha pedig a szomszéd gyengébb és hátramaradottabb, saját államuk kedvezőbb helyzete csábítja a szegényebb szomszédot rablókaland célzatú háborúra, hogy kifosztogassák a csordultig telt kaptárakat.

c) A harmadik háborúkeverő tényezőt lelki és érzelmi okok vegyesen képezik; ilyenek a faji, vérmérsékleti, hiúsági, vallási, műveltségi különbségek, melyek a történelmi fejlődés alapján jöttek létre.

d) Továbbá a dicsőséges tradíciók, követelő történelmi múlt, melyek szinte a lelki okokhoz volnának ugyan sorozhatók, de szorosan összefüggenek anyagi alapú hatalmi kérdésekkel, államforma-eltérésekkel. 

Mindezen felsorolt vihargócok külpolitikai hatálytalanítása és józan-békés, az emberiség jólétét-fejlődését előmozdító nemzetközi politika kiépítése szempontjából, a következő irányelveket óhajtja érvényre juttatni a neokapitalista külpolitika.

ad a) A túknépesedés intézményesen kerülendő el, a szaporodás nemzetközi megegyezéseken alapuló korlátozásával. Ennek elve az állam céljaira szükséges, megfelelően foglalkoztatható népkontingens, azaz a népességi status quo fenntartása.

ad b) A gazdálkodás különböző fejlettségi fokait eltünteti, ha minden állam rátér a termelés és fogyasztás neokapitalista rendszerű megszervezésére.

ad c) Az egymás ellen feszülő lelki és érzelmi eltéréseket csakis az általános műveltség egyöntetűvé tétele, egyenletes elterjesztése és a neokapitalista erkölcstan gyakorlati alkalmazása szüntetheti meg.

A neokapitalista külpolitikai elvek érvényre juttatása lehetővé teszi kölcsönös türelmesség alapján, a nemzeti és állami önállóság épségben tartása mellett, az »Európai Egyesült Államok« gazdasági és politikai államszövetségének kialakulását. Ez képes csak egyedül megmenteni a fehér kultúrát, a jövendő »pigment«-veszedelem (színes fajok rohama) ellen. Ez tudja majd csak kiegyensúlyozni, az amerikai kontinens már kifejlett és a többi kontinensek fejlődésben lévő gazdasági túlsúlyát.

A neokapitalista külpolitika egyik fő feladatának tekintse, hogy külpolitikai képviseletei útján, a neokapitalista eszméket a külállamokban elterjessze. Meggyőzés útján, körzetükben oly légkört teremtsenek, mely a kölcsönösen méltányos neokapitalista szellemű külkereskedelmi és politikai szerződések létrejöttét biztosítja.

A neokapitalista szellem elterjedése, a legalkalmasabb eszköz az emberiség jólétét-boldogulását akadályozó nacionális, tradicionális érzelmi gátlások kiküszöbölésére, melyek a célszerű kölcsönös megértés és gazdasági megegyezések létrejöttének, a mai banditizmussal telített felfogás mellett, eddig útjában állottak.

Ily módon hozható majd létre, a jobb jövő zálogát képező »Neokapitalista Internacionále«, mely építő irányzatával alkalmas lesz, a romboló forradalmi marxista Internacionále ellensúlyozására, sőt megdöntésére.

Ellenkező irányú és szerencsétlen kezű külpolitikai magatartás esetén, még a megmaradt Csonka-Hazát is teljes pusztulásba taszítjuk. Maradék népünk idegen érdekekért vérzik el, mint azt már számtalanszor végigszenvedte a magyarság.

Minderről bővebben szól majd a történelmi hullámelméletet tárgyaló történelemfilozófiai munkám.

[...] Befejezés 

Megállapítottuk, hogy a gazdasági és társadalmi kultúrfejlődést, az osztályellentéteken alapuló gazdasági és politikai harcok megakasztják, és az ezek ellen való védekezés, a kapitalizmus erejét egyre jobban leköti. Ennek oka pedig az, miszerint a tőkés a vagyonosság fogalmát nem a teremtő munkában, hanem a pénz fölhalmozásában látja, a termelés végcélja: az emberiség tökéletesebb, olcsóbb és mégis jövedelmező ellátása, homályba tűnt előtte. A kizsákmányoló tőkegyűjtés létrehozta a kiáltó paradoxont: egyre több munkát és mégis fokozódó szegénységet. A dolgozó testi és szellemi erejét idő előtt elhasználja. Látja, hogy erőfeszítése még emberhez méltó tisztességes életet se biztosít számára, öregségére a koldulás réme várja; emiatt megutálja, majd meggyűlöli az éltető munkát. A parazita mai kapitalizmus, vak profitéhségében, saját sírját ássa. A rosszul fizetett, egyre silányabb teljesítményű munka csak kezdetben látszik jövedelmezőnek, később veszteséggé válik, és az elkeserített dolgozókon át társadalmi robbanásra, majd a kapitalizmus bukására vezet.

Kifejtettük, hogy a forradalmi marxizmus sem hoz kielégítő megoldást, sőt merev megvalósítása megöli a fehér kultúrát és a reá épített gazdasági-társadalmi-állami rendet, az egyéni és közszabadsággal együtt úgy, hogy nem állít jobbat a helyére.

Jelen munka bevezető tanulmányában, a »Neokapitalizmusban« említettük a fordizmust, ezt a méltán érzelgősség nélküli, rideg üzleti tapasztalatokkal kigondolt, és mégis jótékony hatású rendszert.

Ford az átlagnál sokszorosan jobban fizeti a munkásait; bevált kitűnő terv szerint vezeti a termelést. Az elégedett, jól táplált munkások örömmel dolgoznak neki, mesteri irányítás mellett; munkaeredményük nagyon értékes. Így Ford termelése végeredményben jobb, olcsóbb, tehát nyereségesebb, annál is inkább, mert Ford hangoztatja - és szavainak hitelét tettekkel bizonyítja be -, hogy ő a munkást nem leigázott, fizetett munkásának, hanem megbecsült munkatársának tekinti. Az üzleti év lezárása után, a nyereség egy szabad hányadát a fizetésen felül, részesedésül engedi át a munkatársainak. A Ford-telepeken mindezért ismeretlen a sztrájk vagy a szabotálás, nincs osztályharc, mert nincs szegénység, ismeretlen a mindig erőtlen és megalázó jótékonyság, mivelhogy a jólétet hozó munka mindenkinek ád tisztességes kenyeret.

Az amerikai ipari és kereskedelmi fejlettséghez hasonló fokon álló angol termelés néhány gyára kísérletezik ilyenféle megoldásokkal (munkabéren felüli haszonrészesedés, ingyen részvény, illetve töredékrészvény, stb.).

Az olasz fascizmus zseniális vezére, Mussolini, szintén a kapitalista termelési rend megmentésén fáradozik, és sikerült is neki - legalább ideiglenesen - átmeneti munkatörvényekkel hatálytalanítani a gazdasági és társadalmi kérdések kórokozóit.

Atyai szigorral megtörte a forradalmi szocializmust, lehetetlenné téve a munka folytonosságát zavaró, állandósult munkabeszüntetéseket, a politikai fölforgató célzatú gazdasági harcokat, de más oldalról keményen lecsapott a tőkésekre is. Kényszerítette őket, hogy a zavartalanná tett munkát tisztességesen fizessék meg, vaskövetkezetességgel erőszakolta ki a munkavédelmi és munkajóléti intézmények fenntartásához való kapitalista hozzájárulást. A munkapiacon kíméletlenül lenyirbálta a tőke túlsúlyát biztosító előjogokat, a munkás gyöngébb gazdasági ereje mellé, latba vetette az állam tekintélyét. Megszüntette a liberális szabadosságot, de adott mindenkinek egyforma józan szabadságot, életlehetőséget.

Mindezek azonban csak tüneti gyógykezelések, részleges gazdasági orvosi sikerek, az alapbajt kikezelni nem tudják.

Csak a neokapitalista államnak lesz elég anyagi, erkölcsi és érzelmi ereje, hogy a gazdasági és társadalmi fertőzést véglegesen kiűzze a megbetegedett emberiség testéből.

Maradandó eredményein kívül pedig, rögtönösen alkalmas, hogy mindjárt kezdeti idején, a dermedt apátiába vagy lázadozásba kergetett dolgozók zavart lelkébe, elültesse a türelmes várakozás, reménykedő bizalom eszméit, melyek viszont az alkotó munka megindításához szükséges nyugodt légkört fogják megteremteni.

*

In Péchy Henrik: A neokapitalista világrend képe. A »neokapitalizmus« gyakorlati alkalmazása. Ábrahám és Sugár, Bagó M. és fia Utóda, Budapest, 1932, 100-106., 119-122., 124-126.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés