A józan és tárgyilagos kritikától nem tartok, sőt szeretettek kérek mindenkit, jelentkezzenek olyan eszmékkel, melyek a neokapitalizmus gyakorlati megvalósítását gyorsabbá, könnyebbé tehetnék.

Fent hivatkozott művemben kifejtett neokapitalista termelési és társadalmi rendszer alaptétele és célkitűzése a következő:

Az életünk fenntartásához szükségelt javaknak, az anyagnyújtó természetből történő kitermelésénél, a három termelési tényező: az eszme, tőke, munka összhangjának és egyensúlyának, illetőleg a termelés hozamában való részesedési 1/3-1/3 aránynak intézményes biztosítása.

Ezen igazságos törekvés alapja és kiindulási pontja a következő: A történelem felmutat úgynevezett »aranykorokat« és »válságokat«.

Az aranykoroknál mindig kimutatható a három termelési tényező fenti meghatározás szerinti megközelítő egyensúlya, a válságoknál viszont mindig megállapítható ezen egyensúly felborulása, azaz valamelyik tényező túlsúlyra jutása, a másik kettő rovására.

Ez utóbbiaknak példái a következők:

(1) Az eszme túlsúlyának példája. A tirannikus abszolutizmus, amelynél az államot irányító tényező (az eszme) elnyomja és kizsarolja a tőkét és a munkát. (Egyiptomi fáraók, római caesárok stb.)

(2) A tőke túlsúlyra jutásának példája. A kapitalizmus mai, lehetetlenült alakja, ahol a tőke kizsarolja az eszmét (a szellemi dolgozókat) és a munkát (a testi munkát végző dolgozókat).

(3) A munka túlsúlyra jutásának példája. Az oroszországi bolsevizmus, ahol a munka erőszakos eszközökkel (proletár diktatúra) elnyomni igyekszik a tőkét és az eszmét (az intelligens eszmereprezentánsokat, a felsőbb tanult és műveltebb osztályokat).

Mind a három egyensúly-zavar végtelenül hátrányos az emberiségre, arra kell törekednünk tehát, hogy az »aranykorok« egyensúlyhelyzetét hozzuk létre a három termelési tényezőnél, ezt a törekvést és célkitűzést nevezem »neokapitalizmusnak«, mely végeredményében a tőke demokratizálására kell, hogy  vezessen.

A fent említett »Neokapitalizmus« [1] című első művem, a neokapitalizmus elvi kereteit tárgyalja.

Jelen munkám a neokapitalizmus gyakorlati alkalmazásának módját jelöli meg, az államélet és termelés lehetőleg minden vonatkozásában.

A rendszer felépítésénél minden téren, a három termelési tényező: eszme, tőke, munka harmonikus egyensúlyának elve szolgált vezérfonalul.

A rendszer érzelmi, erkölcsi és gazdasági alátámasztással épült fel, ezért jelen művem beosztása is ezen három szempont szerint alakult ki.

Mivel azonban a neokapitalizmus eddigi hívei, mint jóhiszemű és becsületes törekvésű magyar emberek, azt akarjuk elérni, hogy az említett alapokra épített, új neokapitalista rend épülete minden rengésének ellentálljon, készséggel elismerjük, hogy akadhatnak még szép számmal oly tiszta látású szakemberek és tapasztalattal rendelkező laikusok, kik a neokapitalista rendszer gyakorlati kivitelezésének egyes részleteit tökéletesebben vagy gyakorlatiasabban is meg tudják szervezni.

[...] I. fejezet

A kapitalista fehér kultúra nem érte el céljait

Bátran kimondom, hogy a fehér emberek agyondicsért tudománya, kultúrája nem érte el eddig kettős célját: (1) az emberiség boldogságát; (2) az igazság megtalálását és érvényesítését.

Az emberi nem boldogsága alatt, az emberiség életének könnyebbé, szebbé, tartalmasabbá tételét értjük, az egyetemesség, a haza és az egyesek javára.

Mi az igazság? Ezt kérdezte a sokat csalódott szkeptikus, filozofálni szerető Pilátus is Jézustól, lelke mélyén borongós fájdalommal. Az igazság az ember feldolgozott ismereteinek, tisztult gondolatainak, tehát ítélő eszének megegyezése a környező természeti valósággal és en-lelkével [sic!]. A neokapitalista emberszeretet, az igazságosság és méltányosság nem lesújtó, hanem javító, fölemelő kívánalmai szerint akarja berendezni oly módon az életet, hogy a társadalom és az állam léte mindenkor biztosítva legyen, de amellett az egyesek érdekköre lehetőleg ne csorbíttassék. Ha pedig az állam mégis kénytelen a közösség céljaiért beavatkozni, az egyén jogait korlátozni, vagy az elkövetett jogtalanságokat megszüntetni és megtorolni, azon igyekezzen, hogy minél kevesebb szenvedést okozzon azoknak, akiket sújtani kénytelen.

A fehér ember kultúrája nem érte el kitűzött céljait, és a neokapitalizmus átvétele nélkül soha nem is fogja elérni. Egyre lelketlenebb gépkultúrává válik, mely a »Gép« és vele a »Pénz« bálványistenei elé akarja térdre kényszeríteni a világot.

A mai kapitalizmus veszedelmes tudományos szofizmusa lassan, szinte észrevétlenül átitatta a köz- és magánéletet, vallást, erkölcsöt, irodalmat, sőt művészetet is, megfertőzte a lelkeket, minden idealizmusától és hitétől megfosztotta az emberiséget.

A legfényesebb elme is délibábot kerget, aki neokapitalista eszmék nélkül akar eljutni az igazság ismeretére.

Mint vallást és idealizmust pótló csodaszerhez fordult a fehér ember kínlódó lelke, a gőgös tudományhoz. Térdre hullva nyitotta meg előtte a lelki ajtót, és ma már nagy sokaság, egyedüli istenének tiszteli a Tudást.

Holott az emberi érzékszervek gyöngék, gyarlók, tévedezők, hogy lehetne hát tökéletes az általuk szerzett és a véges emberi elme által földolgozott tudás? Hogy ez így van, azt már régen megállapították a világ első relativistái, materialistái, a fölényesen gúnyos hellén szofista filozófusok, és ezirányú megállapításaikat ma sem lehet kétségbe vonni, ha a logika sáncain belül kívánunk maradni.

Az emberi tudomány gyakorlati része, főleg a pusztulás rafinált eszközeinek minél tökéletesebbé, változatosabbá tételében (pusztítás technikája) és pár százezer kiválasztott fényűző életmódjának egyre kiáltóbb kiszolgálásában merül ki.

Elméleti részének művelői pedig elméjük hősies erőfeszítésével, többnyire csak a mai elfajult kapitalizmus érvényesülését szolgálták, és sokszor öntudatlanul bár, de a mai rideg materialista világnézet elterjedését segítették elő.

Az élet tartalmának értékesebb részét, a lélek és a kedély képezi, tehát ha a tudomány a fehér kultúrát tényleg helyes irányban akarja elősegíteni, akkor a rideg tudás-halomba lelkiséget, idealizmust, magasabb rendű erkölcsi jelleget kell belevinnie.

Ekkor a modern tudomány tényleg az emberi nem boldogságát fogja szolgálni. Erre törekszik a neokapitalizmus.

[...] V. fejezet

A neokapitalista értelemben vett szabadság. Neokapitalista polgári erkölcstan

Mit ért a neokapitalista állam polgára a szabadság alatt? A haladást, a munkát, az emberhez méltó életet, a békés, szeretetteljes együttműködés lehetőségét! A neokapitalizmus segélyével fölszabadult ember megértő, szerető, önzetlen, jó ember, példás állampolgár. Eltisztult agyáról a rózsaszínű mámor, belátja, hogy csak akkor gyarapodhatik, ha törvények biztosította rendnek örvend az állam, melynek egyik legfőbb feladata az emberszeretet és a krisztusi elvek uralmának biztosítása.

Az államnak kell ugyanis mindazon szükségleteket kielégíteni, melyekről az egyéni, családi és társadalmi tevékenység nem képes kielégítően gondoskodni. E kötelességét pedig csak úgy tudja teljesíteni, ha a neokapitalista tanoknak megfelelő, helyes irányú fejlődést, termelési és társadalmi egyensúlyt létesít, egyben biztosítva a polgári közszabadságokat. Ha a kormányhatalom, az egész nép akaratának tisztelt és jóakaratú végrehajtója, nem osztályérdekek sakkfigurája, párt vagy pártok eszköze, hanem a Becsület mintaképe.

A szabadsággal azonban élni kell tudni, mert nagyon könnyen szabadossággá fajul. A neokapitalisták azt akarják, hogy minden ember méltó legyen a szabad polgár nevére. Műveltté akarjuk őket tenni, hogy elsősorban önmagukon tudjanak uralkodni. Hívő, munkálkodó neokapitalistává akarjuk nevelni az emberiséget, hogy minden nemzet hűségesen kövesse rendszerét. Az evangéliumból tudjuk, hogy Krisztus sem volt barátja a zsarnokságnak. Pilátusnak szemébe vágja, hogy nem fél tőle, mert nem lenne rajta hatalma, ha nem Isten adta volna neki.

A neokapitalista rendszer, mely tiszteli az Istentől rendelt földi és égi tekintélyt, maga a józan szabadság! Bátran állja a kritikát, azt tartván, hogy az igazság kimondása nem oly veszedelmes, mint sokszor annak az elhallgatása, és úgy véli, hogy érvek ellen mindig lehet érvekkel harcolni. A neokapitalista állam nem akarja beszögezni a szájakat, hogy idő múltán csak kirobbanjon a keserűség. Mert Krisztus után (Máté 10. r. 28. v.) azt is tudja, hogy az erőszak csak testek fölött lehet úrrá, a lelkeket meg nem ölheti; a gondolatra hiú erőlködés bilincseket rakni. A nyilvános bírálat, a sajtó tárgyilagos ítélete, sok olyan embert visszatart a helytelen cselekedettől, ki másként hajlamos volna reá, de így fél a közvélemény ítéletétől. Azért a neokapitalizmus a tárgyilagos bírálat szabadságának híve.

A nyers erőszakot, magáért, a zsarnokság perverz gyönyörűségéért kedvelők ne feledjék, hogy a dicsőség, mit kard, vér és könny szerzett, idő múltán elhalványodik, de a kulturális előrehaladás alázatos munkásainak nevét, a szeretet alkotásai meg fogják őrizni az utolsó ítélet napjáig.

A neokapitalista értelemben vett szabadság, jogok és kötelességek összessége. Jogok; melyek lehetővé teszik, hogy az ember testi és szellemi erőit, a tulajdonában lévő anyagi vagy testetlen értékeket céljai elérésére érvényesíthesse. Kötelességek; egy másik ember hasonló törvényes szabadságát vagy az állami, társadalmi együttélés vitális érdekeit, lehetőségeit nem sérteni. A zavartalan, békés, szeretetteljes együttélésért rendszeres, és szükség esetén maximális áldozatokat hozni. Nemcsak venni magának, de boldogan adni a sajátjából szeretetet, pénzt, vért, sőt életet...

Mindezt teszi pedig a neokapitalista polgár nem ábrándozó altruizmusból, hanem a neokapitalista termelési rend hajtómotorától, a magasabb fokú nemes önzéstől sarkalva; úgy gondolkozik, hogy »legyen minél tökéletesebb ez a világ, mert benne nekem a dolgos, hazafias, emberszerető neokapitalista polgárnak is kellemesebb, szebb életem lesz«.

VI. fejezet

Neokapitalista hazafiság. Neokapitalista nemzetköziség. (Neokapitalista internationale)

A baloldali szocialisták, sőt egyes »polgári« nemzetgazdászok és »filantrópok« is, határozottan a Haza fogalma ellen támadtak és támadnak. Azt hozzák föl ellene, hogy az éltető, szabad ipari és kereskedelmi verseny akadályait, a milliók életét állati színvonalra süllyesztő vámrendszereket, a behozatali, kiviteli tilalmakat - melyek az aránytalanul csekély állami jövedelmezőségeken kívül, csak a kapitalisták fölgazdagítására valók - a nacionalista Haza okozza. Ez a vélemény mindkét lábára sántít. Hogy csak egyik nyomorékságáról beszéljek, nagyon soknak és csekélységemnek is, a túlzottan szabad, helyesebben szabados ipari-kereskedelmi versenyről lesújtó véleményünk van. A túlzott individualizmus, ha szabadon érvényesülne, még jobban kifejlesztené a kapitalista rendszer túlhízottságát, és szinte állandósítaná a válságot. A »szabad verseny« kedvenc kapitalista óhaj! Csak a profitéhséggel, és nem emberiességi szempontokból magyarázható hát a heves sajtóhadjárat, melyet kitartóan folytat a nemzetközi kapitalizmus sajtója, a vámvonalak mögé elzárkózó nacionalizmus ellen. E téren is találkoznak halálos ellenségeikkel, a szocializmussal. Mindebből nem következik, hogy egy igazán gondolkodó elme is pártolhatná a mai gonoszul ostoba vámrendszereket, csak rá akartam mutatni az igazságra, hogy ezen támadások eredője a kapitalista profitéhségben rejlik.

Támadják a Hazát az örök béke szocialista propagálói a háborúk miatt, melyeket szerintük a nacionalista túlkapások okoznak. Nem is beszélve arról, hogy a szocializmus takaros kis örök békét készít elő, a pusztulás, a halál örök békességét és némaságát, le kell szögezni, hogy a kapitalista korszak háborúit az esetek legtöbbjében nem a haza csinálja, hanem ez a kapitalizmus üzlete. A felizgatott nacionalista közvéleményt a kapitalizmus fogja be a háború szekerébe.

A háborút, mint a kapitalista rend más túlkapásait is, a neokapitalista rendszer bevezetése és a nemes neokapitalista nemzetköziség fogja kiküszöbölni, vagy legalábbis a minimumra redukálni, a nemzetközi döntőbíróságok szervezésével. Ezek aztán nem lesznek afféle genfi mókák, hanem hasonlóan a középkori hatalmas pápákhoz, lesz erőhatalmuk (nemzetközi csendőrség), ítéletüket - sógorra, kómára való tekintet nélkül - végre is kell hajtani.

A túlzó nacionalisták emberiségellenes baklövései, a szocializmus malmára hajtják a vizet, akaratlanul is lejáratván a hazafiasság szent fogalmát. Pedig a szocialistáknak ez kapóra jön, mert nekik a keresztény eszményekkel telített, neokapitalista mentalitású Haza vasbeton várerőd, egyelőre tekintélyes akadály, melyet mindenáron le kell küzdeniük, hogy megépítsék a szocialista államot, ezt a szörnyű pókot, mely kiszívná az életerőt, az életkedvet az emberekből.

Nem, szocialista testvérek! Az utóbbi évtizedekben éppen eleget vétkeztünk a Haza ellen, hogy most már megtanuljuk igazán becsülni, szeretni, és megvédésére körömmel-foggal kész lenni. A Haza »frazeológiája«, mint a szocialisták gúnyosan mondják, új erővel dobol ma a szívekben. Beláttuk, megértjük a honvédelmi harcok szükségességét, jogosságát, bár igyekezünk azokat elkerülni. Kényszerülünk elismerni, hogy a történelmi nacionalista Haza volt és lesz mindig az, mely az átlagemberből, átlagon felüli teljesítményt képes kilelkesíteni. És ez az önkéntes áldozatkészség mindig hatékonyabb volt és lesz, mint a »muszáj« proletár »öntudat« alkotásai, abban a bizonyos üdvözítő szocialista államban.

Mi a hazát nem adjuk! Bár a szociális eszmék ma minden jó ember eszét, érzésvilágát foglalkoztatják, igyekezvén a beteg társadalmat meggyógyítani, a magyarországi hivatalos szocializmussal a keresztény és keresztyén polgár-magyarság csak akkor működhetik együtt, ha: 

(1) mint külföldi kollégáik, elismerik a nacionalista Haza fogalmát,

(2) ha kimondottan neokapitalista alapra helyezkednek,

(3) ha ünnepélyesen szakítanak Marx-szal, a forradalmi hajlandóságokkal és a baloldali szocializmus külföldi nemzetközi szervezeteivel.

A szocialista nemzetközi proletár testvériséget, egy sokkal nemesebb nemzetköziséggel, a minden európai népet egybefoglaló neokapitalista nagy egységgel: a »neokapitalista internacionáléval« fogjuk helyettesíteni.  

Teljes erővel oda fogjuk működtetni a neokapitalista rendszert, hogy az összes dolgozók és tőketulajdonosok gazdasági helyzetét jobbá tegyük, és - a neokapitalista internationale révén - az egész emberiség testi-lelki szükségleteit kielégíthessük. Ezzel akarja megnyerni - nem erőszakkal megtörni - új állameszméjének a neokapitalizmus a szocialistákat, kapitalistákat egyaránt.

VII. fejezet

Pozitív vallások szerepe a neokapitalista államban

Gondolja meg azt a neokapitalista állam, hogy a mi európai világunkban, a szervezett pozitív vallások legtöbbet tehetnek a társadalmi bajok gyógyulása körül. Tehát a lehetőség határáig igyekezzen elősegíteni a vallás anyagi és erkölcsi orvosi tevékenységét. Mert három pilléren nyugszik majd az újabb és szebb földi világ. Ezek: az állam a maga törvényeivel, a vallás és a neokapitalista erkölcs. E gondolatokat eltéphetetlen kötelékek kötik egybe. Mindháromnak az a célja, hogy az ember életét boldogabbá tegye, az embert és tetteit összhangzatba hozza a közérdekkel, a társadalom együttélési kívánalmaival, de saját lelkiismeretével is, nehogy a dicsőített szabadságból, zsarnok szabadosság legyen. Mégis melyik a legerősebb államoszlop, mely minden rengésnek ellentáll? A vallás! Isten lelkének e földre hullott gyönyörű virága, melyet maga az Úr ültetett a szívekbe, mely a leghatalmasabb és egyben leggyöngédebb el nem múló erő, isteni eredetét éppen olyan ékesszólóan bizonyítva, mint szelíd ikertestvére, az erkölcs. A vallás és az erkölcs államfönntartó erő, ennek támogatója a hivatásának igazán élő papság, a szocialisták által csúfolt »lelki csendőr«, de hasznos, jó, emberséges csendőr.

Legyen csak ezen lelki csendőröknek fegyvere az erkölcs, szuronya az ebben való törhetetlen hit és meggyőződés, bilincsük pedig a felebaráti szeretet, mellyel bilincseljék csak minél jobban össze úgy keresztény és keresztyén, mint nem keresztény testvéreinket. Hazafias működésükben tegyenek félre minden vallási türelmetlenséget! Minden erőszak kifejtése nélkül, a vallás az emberi bűnös ösztönök tökéletesebb szabályozója, nemesebb gallyakkal oltogatója, mint száz új Dracon »vérrel írott törvényei«, melyeknek elszaporodott sokasága csak az emberi társadalom nyílt vagy lappangó nyavalyáit mutatja, mert sokféle ott a betegség, ahol sokféle orvosszert látunk a beteg asztalán.

Ezek figyelembe vételével, a neokapitalizmus új rendje méltán számít a lelkipásztorok és igehirdetők hathatós segítségére.

VIII. fejezet

[...] A termelési tényezők új világnézete

A neokapitalista gondolkodás feladata, hogy a Tőkét és a Munkát egyaránt más világnézetre bírja, és az Eszmét helyes irányba terelje.

A munkás lássa be, hogy a tőke a termelés nélkülözhetetlen eszköze, jó kezekben az emberi boldogság elősegítője lehet. A szocialista vezetők foglalkozzanak kissé a gazdasági irányváltozásokkal, igyekezzenek nem elméleti, de gyakorlati politikát, éspedig túlnyomóan gazdasági politikát folytatni. Próbálják megérteni a mai társadalmi reformmozgalmak egyik előharcosának, Guizot Francois Pierre Guillaume francia egyetemi tanárnak és ismert politikusnak igazságát, ki mikor 1814-ben a munkásosztály forradalmi tüntetésekben hánytorgatta nyomorát, egyszerűen azt mondotta a munkásosztályoknak: »igyekezzetek ti is gazdagok lenni!« (Proletárból burzsujok, mondja Nowicov.) Nem maszlagolta őket szellemi nívó-emelésre, intenzívebb munka, állandó bérharc és egyéb kapitalista-szocialista vegyes áfiumokkal, hanem utasította, hogy a kapitalisták föltrancsírozása helyett, iparkodjanak maguk is kapitalistákká avanzsírozni [sic!], nem lerombolván, de megjavítván a termelési rendet, hogy fokozottabban élvezhessék annak gyümölcseit. E nyakas reakciósnak tartott francia úr a tisztességes középosztályt pártolta, ez lévén minden nemzet testében a gerincoszlop. A politikában a tiszta angol parlamentarizmus híve volt, de amellett nagy szerepet szánt az államéletben, a vallásnak és az erkölcsnek is. Ez a »reakciós lovag« az egészséges evolúció pionírja volt! Tőle vesszük jelszavunkat: »Világ proletárjai, váljatok polgárokká!«

A Tőke pedig tanulmányozza át Schlosser történeti műveit. Ez a szenvedélytelen, komoly, kapitalista német tudós, a fékevesztett kapitalista osztályönzésben látta az emberi haladás legveszedelmesebb gátlóját. Korunk utolsó két évtizede ékesszólóan megmutatta, mennyire igaza volt.

Becsülje meg a Tőke a földretaposott, elesett emberben is a testvért, Isten megcsúfolt képmását. A maga tisztes hasznán fölül, hagyja meg a testi és szellemi dolgozók emberhez méltó életmódjának lehetőségeit. Nyissa ki a romlott levegőjű vezérigazgatói szobák ablakait, hogy szabadon beáradhasson a szeretet Napjának simogató melege, éltető fénye, világossága, mely elveri agyukról és szívükről a szeretetlenség, oktalan kapzsiság sötét árnyait.

Nyújtson egymásnak kezet a három termelési tényező: az Eszme, Tőke és a Munka, és együtt a világtörténelem legragyogóbb lapjait fogják teleírni az erkölcsi és gazdasági újjáébredés, a neokapitalizmus történetével!

IX. fejezet

A neokapitalista kormányzó-elv

A neokapitalista állam sokat kíván és vár azon jeles polgároktól, kiket az állam kormányzására kiválaszt. Átfogó erejű álalános tudás, végtelen szeretet, megbocsátás, alázatosság, lemondás, becsületesség, törhetetlen akaraterő és munkabírás kell, hogy lelki kincse legyen azoknak, akiket polgártársai élére állít a közbizalom, illetve az államfői éleslátás. Az állam vezetői a szeretet szellemében kormányozzák az államot.

A neokapitalista kormányzás irányelve tehát a következő: Minden elkövetett gonoszság és igazságtalanság viszonzást nyer a sérelmet szenvedettek részéről. Ezért amit nem kívánsz magadnak, ne csináld másnak!

A kormánykodók [sic!] ne feledjék, hogy az állam kormányzásának jó vagy rossz voltától, a Haza és a polgármilliók üdve vagy romlása függ.

X. fejezet

A nemzeti szuverenitás érvényesítése az osztályharc helyett

[...] A mai parlamenti kormányforma csődje. Újrendszerű alkotmányos királyság tervezete, neokapitalista elgondolás szerint

A jelszavakkal kendőzött vagy az őszinte abszolutizmus, a múltban egyaránt kerékkötője lett a még megfontolt, lassú haladásnak is. Állandósította a válság állapotát a politikában, a gazdasági és társadalmi életben, folyton forradalmi rengésektől lehetett és kellett félteni az államokat és a trónokat, terrorisztikus szélsőségekbe való rohanásoktól a nemzeteket. Ekkor - hosszas és véres küzdelmek után - a fejedelmek nagy része arra a belátásra jutott, hogy a nép, mely munkát, pénzt, vért és életet áldoz az államért, nem tűrheti, hogy róla intézkedjenek. A nép értelmesebb, megfontoltabb része javára, át kell engedni a közjogok megfelelő csoportját. Az országok tehát egymás után rendezkedtek be az alkotmányos királyság, néhányan a köztársaság vezetése alatti, parlamenti vagy népképviseleti forma szerint. Ez a parlamentáris kormányforma a kormányzati felelősség túlnyomó részét, az uralkodó vagy államfő vállairól a kormányokra, illetve a parlamentekre akarta átvinni, és míg egyfelől biztosította az uralkodó vagy államfő alkotmányban megszabott jogait, másfelől lehetővé kívánta tenni a lakosság akaratnyilvánítását is, minimumra csökkenteni vélvén ezáltal a forradalom vagy polgárháborúk ijesztő lehetőségét.

Hosszú évtizedek próbája után azonban úgy látjuk, hogy egész bátran beszélhetünk és írhatunk már, a mai parlamentáris kormányforma csődjéről. Ezt egyes diktátori hajlandóságú politikusok felismerve, az állam nyakára ülnek, és a parlamentet undorítóan szolgalelkű szavazógéppé süllyesztik, mely nem a népakarat kifejezője és a nullifikált fejedelmi jogok védője, hanem a mai kapitalista rendé.

Az ilyen parlamentnél - mely legenyhébben is csak álparlamentnek nevezhető - vagy az olyannál, melyet az állítólag a népet képviselő urak a pénztermő hatalmi koncon marakodva, százféle pártra robbantanak, és az ország egészséges kormányázását teljességgel lehetetlenné teszik, sokkal becsületesebbek voltak a bevallott és »felvilágosodott« abszolutizmusok és korrektebbek, őszintébbek a mai nyílt diktatúrák.

Azonban a diktatúra kormánya - bármily üdvös legyen is bizonyos időpontban az országra - csak átmeneti jellegű, ideiglenes lehet, mert visszafojtja az ellenszegülő erőket, és ez mindig robbanásra vezet. Gondoskodnunk kell valami állandóbbról, mely kiállja az idők viharait.

A neokapitalista irányzat a jövő kormányformáját az alkotmányos királyságban látja, ahol - mint azt Platón oly okosan kívánta - a bölcseké, tehát tanult, tapasztalt embereké legyen a döntő szó.

Az alkotmányos királyi hatalom ne legyen korlátlan, de ne legyen királyi bábjáték sem, ügyesen kiagyalt vétójoggal tudjon ellentállni a jobb- és baloldali felforgató törekvéseknek egyaránt. Magas értelmi cenzus alapján, legyen általános, aktív szavazati joga minden húsz évet betöltött férfi- és nőpolgárnak. Passzív szavazati joggal azonban csak a közép- és felsőiskolát végzett, legalább 30 éves egyének bírjanak, vagyis csak ezek lehessenek az alsó- és felső kamara tagjaivá választhatók. Cselekvő szavazati jog hangsúlyozottan nem anyagi, hanem cenzus alapján állapíttassék meg oly módon, hogy a szavazó polgár elemi-, közép- vagy felsőiskolai végzettsége szerint, egy vagy két, illetve három szavazati joggal rendelkezzék. Angliában (a demokrácia hazájában) plurális választójog van, diplomás embernek és földbirtokosnak kettős szavazati joga van. E választói jog és azonos választói névjegyzék alapján, válasszák a neokapitalista államban úgy a municipiális önkormányzati szervek, mint az alsó kamara (képviselőház) képviselőit és a felső kamarának az egész nemzet által választott tagjait, akik mellett, tagjai legyenek még: az uralkodóház nagykorú tagjai, a római katolikus egyház és felekezetek, a főiskolák, kultúrintézmények, társadalmi egyesületek, gazdasági érdekszövetségek kebelén belül választott kiküldöttek is. A királynak, kormánynak felsőkamarai tagsági helyre kinevezési joga ne legyen, miniszterek, ténylegesen szolgáló állami tisztviselők, katonai személyek tagjai ne lehessenek, csak meghívásra mint szakelőadók jelenhessenek meg a felső kamara színe előtt.

Az alsó és felső kamara tagjai törvényhozói működésük alatt és ezzel kapcsolatos működésükből kifolyólag nem párbajozhatnak. A tilalom megszegése a mandátum elvesztésével jár. 

Az önkormányzati, alsó- és felsőkamarai választások ellen beadott petíciók ügyében a rendes állami Felsőbíróság határoz. Az önkormányzati képviselőtestületek tagjai, az alsó kamara képviselői, a felső kamara tagjai abszolút feddhetetlen és önkormányzati vagy állami érdekeltségtől mentes polgárok lehessenek csak. Aktív köztisztviselők, a hadsereg tagjai nem választhatók. Vagyontalanságuk esetén, mérsékelt díjazásban részesüljenek, hogy anyagi függetlenségük biztosíttassék.

A választási ciklus időtartamán belül is, az önkormányzati képviselőtestületek tagjai, az alsó kamara képviselői és a felső kamara tagjai, választókerületek által visszahívhatók, amennyiben a választók által annak idején kitűzött irányelvektől eltérnek, vagy magán- illetve közéleti tisztességtelenség bizonyul reájuk. Ily esetben automatice új választás rendelendő el. Kétszernél többször egymásután senki sem választható.

A mentelmi jog a legszigorúbban körülbástyázandó, az önkormányzati, alsókamarai képviselők, felsőkamarai tagok csak visszahívás vagy a ciklus lejárta után állíthatók a rendes bíróság elé. Viszont megbízásuknak bármilyen okból történő megszűnése esetén, választókerületük ellenőrző bizottsága elé álljanak, hogy sáfárkodásukat megvizsgálhassák. A felmerült esetleges kifogásokat rendes bíróság ítélje meg.

A felső kamarák joga legyen az alsó kamara törvényjavaslatát egy ízben visszaküldeni, megjelölvén a visszavetés okát. Amennyiben az alsó kamara módosított javaslata is elfogadhatatlan, a felső kamara végrehajtó bizottsága tegyen javaslatot a királynak az eset súlyosságához képest vagy a királyi vétójog gyakorlására, vagy az alsó kamara és felső kamara együttes feloszlatására. Feloszlatás fölött a király helyettese, a nádor személyes elnöklete alatt ülésező királyi tanács határoz.

A nádort - munkaképességének idejére szóló, szigorúan körülvonalazott hatalmi jogosítvánnyal - a kamarák együttes ülése választja. A királyi tanács tagjait pedig, ugyancsak a plenáris ülés választja meg a kamarák kötelékén kívül álló, jeles közéleti nagyságok sorából, éspedig élethossziglan. Úgy a nádor, mint a királyi tanács tagjai, aktív közhivatalnokok, vagy az állammal érdekközösségben lévő egyének nem lehetnek, és kívánatos, hogy anyagi függetlenséggel rendelkezzenek. Háború vagy béke kérdésében, idegen államokkal való szerződések ügyében, az alsó és felső kamarák határozata fölött, végső fokban a király személyes elnöklete alatt, a királyi tanács dönt. A tanács döntése a kamarákéval teljesen ellentétes is lehet.

A királyi tanács tagjait a kamarák vizsgáló bizottsága ellenőrzi, az dönt az egyes tagok visszahívása fölött. Ugyanez áll a nádorra is. A tételes jogrend megsértése esetén rendes bíróság ítélkezik felettük.

A miniszterek az állami gazdasági rendőrség osztályainak vezetői és más szakminiszterek, egyszerű hivatalnokok, kiket az alsó kamara és a felső kamara együttes jelölő bizottsága terjeszt elő a királynak, minden miniszteri állásra három-három személyt jelölvén, kik közül a király a minisztereket három napon belül kinevezni köteles. Minden miniszter évenként és időközi lelépése, elbocsátása esetén is, a nádor elnöklete alatt vizsgáló bizottság felmentését köteles kérni. [...]

A király alkotmánysértése, lemondása, testi-lelki okból beálló uralkodásra képtelensége esetén, ugyancsak a vizsgáló bizottság tesz tiszteletteljes javaslatot a királyi funkció megszakítására, mely fölött az alsó és felső kamara együttes ülésben, abszolút szavazattöbbséggel határoz. [...] A teljes ülés a királyi család nagykorú tagjai közül, abszolút szótöbbséggel megválasztja a régenst, ki a törvényes király helyett és nevében uralkodik, míg az uralkodásra képes lesz - alkotmánysértés esetét kivéve- vagy elhal.

A közigazgatás decentralizált és önkormányzati legyen. Azután mindenütt, még a legkisebb községben is, a központi hatalmat, egy a kormány ellenőrzése mellett, a király által kinevezett bizalmi ember, a »királyi személynök« képviselje, és ellenőrizze állandóan a közigazgatás menetét, kinek anyagi ügyekben - meghatározott esetekben - vétójoga legyen, mikor is jelentésére a kormány dönt. A kormány döntése ellen az önkormányzati szerveknek, az alsó és felső kamara által együttesen választott számonkérőszékhez lehet végső fokon fordulni, melynek ítélete aztán végleges. A számonkérőszék vizsgálja állandóan a minisztériumok pénzkezelését, a szakminisztériumok közbenjöttével ő készíti el és terjeszti a házak elé a költségvetési javaslatot, ő vizsgálja fölül a minisztériumok évenkénti zárszámadásait és előterjesztést tesz a nemzetgyűlésnek a felmentésre, vagy annak megtagadására. [...]

A köztisztviselők hivatali ténykedései fölött a szakminisztériumok kebelében létesített állandó ellenőrző bizottság őrködik. [...]

Főbenjáró bűnperekben, sajtó és politikai ügyekben esküdtbíróságok ítélkezzenek. [...] Kis jelentőségű bűnügyekben vagy anyagi jogvitákban egyes, esetleg kettős bíróságok ítélkezzenek, mégpedig mindenütt, még a legkisebb községben is, kizárólag állami bírák. [...] A bíróságok teljesen függetlenek legyenek a végrehajtó hatalomtól, őket az alsó- és felsőház közös igazságügyi bizottsága válassza, az igazságügyi minisztérium által kandidált, jogvégzett, feddhetetlen polgárok közül. Fellebbezési fórum csak egy legyen, a bíróságok által saját kebelükből választott, élethossziglani tagokból álló »felső bíróság«, mely a beadott fellebbezések fölött - kellő előkészítés után - teljes ülésben határozzon.  [...] A vádhatóságot minden fajú bíróságnál az »állami közvádló« (ügyész) képviselje, kiket a bíróságok évenként küldenek ki. Az állami közvádló teljes függetlensége is intézményesen biztosíttassék.

A közrendet a belügyminisztérium alatt álló fegyveres csendőrség védje.

A hadsereg általános védkötelezettség alapján álló néphadsereg, melynek - kivéve a legszükségesebb műszaki csapatkat - békében csak tanítói keretei, bőséges számú hivatásos tisztekkel és altisztekkel, álljanak rendelkezésére.

Az alsó- és középfokú népoktatás 14 évig kötelező, és minden tekintetben ingyenes legyen. Állami iskolák mellett, hasonló feltételekkel és tantervvel, a különböző vallásfelekezetek is, saját költségükre szabadon állíthassanak iskolát. Az állam minden fajtájú iskolában azonban szigorúan ügyeljen, hogy a nevelés, valláserkölcsi alapon álló, hazafias, nemcsak ész-, de jellemképző és gyakorlati irányú legyen.

Az állam mondja ki közügynek a vallást, hirdesse ki a legteljesebb vallásszabadságot, ennek és kölcsönös vallási türelemnek megsértését a legkeményebben büntesse.

Az egyházak, illetve felekezetek az államtól teljesen függetlenek legyenek, de tartsa szent kötelességének az állam, hogy azokat híveik lélekszáma szerint, egyenlő arányban és hatékonyan támogassa anyagi téren.

Az állam szerető felvilágosítással, meggyőzéssel, de ha kell, a köz érdekében erőhatalommal is, biztosítsa a gazdasági és társadalmi egyensúlyt, és a polgárszolidarizmus követelményei ellen vétőket kíméletlen szigorral büntesse, egészen a polgári jogok elkobzásáig és a haza területéről való száműzetésig, amely a társadalombiztosítási vagyon-lap és igények elvesztésével jár.

*

[1] Megjelent: Egyetemi Nyomda, Budapest, 1931 decemberében.

*

In Péchy Henrik: A neokapitalista világrend képe. A »neokapitalizmus« gyakorlati alkalmazása. Ábrahám és Sugár, Bagó M. és fia Utóda, Budapest, 1932, 3-4., 9-10., 18-23., 25-26., 30-35.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés