A gazdagok tovább gazdagodhatnak, de a sok szegény emellett egyre szegényebb lesz. E szegények közül legalább tízmillió ember fog éhen halni az 1970-es évtized minden egyes évében - a többségük gyermekként. De ez csupán egy maroknyi szám ahhoz képest, akik az évszázad vége előtt éhezni fognak. S most már túl késő cselekedni annak érdekében, hogy sokakat meg tudjunk menteni közülük.

A legtöbb amerikai azonban nincsen tisztában azzal, hogy az Egyesült Államokban és más fejlett országokban is gondot okoz a túlnépesedés. Az élelmiszerhiány helyett ezekben az országokban a környezet állapotának romlása és a jólét fenntartásához szükséges erőforrások megszerzése jelentkeznek nehézségként.

Egy népesedésről szóló könyv írásakor nagy a kísértés, hogy az olvasót statisztikai adatok lavinájával kábítsuk el. A legtöbb adattól meg fogom kímélni Önöket - de nem az összestől! Végül is, akárhogy is nézzük, a népesség egy számjáték. Talán az a legjobb módja annak, hogy számokkal nyűgözzük le Önt, ha a „megduplázódási időről” mesélek, vagyis arról az időről, ami ahhoz szükséges, hogy a népesség megduplázódjon.

Becslések szerint Kr. e. 8000-ben az emberi népesség körülbelül ötmillió főt tett ki, és talán egymillió év kellett ahhoz, hogy a korábbi, két és fél milliós [populáció] meduplázódjon. A népesség csak majdnem 10 000 évvel később érte el az 500 milliót - körülbelül Kr. u. 1650 körül -, ami azt jelenti, hogy nagyjából ezerévente egyszer megduplázódott. A népesség 1850 körül érte el az egymilliárd főt, és mintegy 200 évre volt szükség a megduplázódáshoz. A következő megduplázódáshoz már csak körülbelül 80 évre volt szükség, amikor is a népesség 1930 körül elérte a kétmilliárdot. A következő, négymilliárdos megduplázódást még nem értük el, de már jóval több mint három és fél milliárd emberünk van. [A Föld népessége 2022 júliusában körülbelül 7,75 milliárd ember.] A megduplázódási idő jelenleg körülbelül 35 évnek tűnik. A megduplázódási idő meglehetősen lecsökkent: 1.000.000 év, 1.000 év, 200 év, 80 év, 35 év. A 35 év körüli megduplázódási idő értelmét talán egy elméleti feladat segítségével lehet a legjobban érzékeltetni. Vizsgáljuk meg, mi következhetne abból az abszurd feltételezésből, hogy a népesség továbbra is 35 évenként duplázódik meg a meghatározatlan jövőben!

Ha a növekedés körülbelül 900 évig ilyen ütemben folytatódna, akkor a Földön mintegy 60.000.000.000.000.000 ember élne. Hatvan kvadrillió ember. Ez körülbelül 100 embert jelent a Föld felszínének minden egyes négyzetméterére, szárazföldre és tengerre is kalkulálva. Egy brit fizikus, J. H. Fremlin úgy sejtette, hogy ez a sokaság egy egész bolygónkat lefedő, egybefüggő, 2000 emeletes épületben is elférne. A felső 1000 emeleten csak a gigantikus tárház működtetésére szolgáló berendezéseket helyeznének el. A csatornák, csövek, vezetékek, liftaknák, stb. az alsó 1000 emelet helyének körülbelül felét foglalnák el. Így minden személy számára három-négy méternyi hely maradna a padlón. A hangyabolyban való létezés fizikai részleteit a képzeletükre bízom, kivéve, hogy rámutatok: nem minden lenne fekete. Valószínűleg minden egyes személynek korlátozott lenne az utazási lehetősége. Talán mind az 1000 lakószintet végig tudná járni lifttel, de bármelyik emeleten csak egy néhány száz méter sugarú körön belül tudna közlekedni. Ez azonban lehetővé tenné, hogy minden egyes ember mintegy tízmillió ember közül választhassa ki a barátait! És, ahogy Fremlin rámutat, a világméretű televízióban a szórakozásnak kiválónak kellene lennie, hiszen „körülbelül mintegy tízmillió Shakespeare és még több Beatles éldegélésére számíthatnánk”.

Folytatódhat-e a Föld emberi népességének növekedése ezen a ponton túl? Fremlin szerint nem. Elértünk volna [ugyanis] egy „hőhatárt”. Az emberek maguk, valamint tevékenységeik más energiaformákat alakítanak át hővé, amelyet el kell vezetni. Annak érdekében, hogy ez a felesleges hő a „világépület” tetejéről közvetlenül az űrbe sugározhasson, a légkört már jóval e népességhatár elérése előtt a tenger alatti lombikokba pumpálták volna. A pontos határérték a mindenkori technológiától függ. Egytrilliárd embernyi népességnél a „világtorony” hőmérsékletét a vas olvadáspontja körül tartanák, hogy az emberek révén keletkező hőt ki lehessen sugározni.

De - mondhatják - a Tudomány (nagy „T”-vel) biztosan megtalálja a módját annak, hogy elfoglaljuk a Naprendszer többi bolygóját, és végül más csillagokat is, mielőtt túlzsúfolódnánk. Egy pillanatra felejtsük el azt a szinte biztos tényt, hogy ezek a bolygók lakhatatlanok. Felejtsük el azt a leküzdhetetlen logisztikai problémát is, amely abból adódna, hogy emberek milliárdjait kell elköltöztetni a Földről. Fremlin érdekes számításokat végzett arról, hogy mennyi időt nyerhetnénk a Naprendszer bolygóinak elfoglalásával. Például, egy adott időpontban körülbelül csak 50 évet venne igénybe, hogy a Vénuszt, a Merkúrt, a Marsot, a Holdat, valamint a Jupiter és a Szaturnusz holdjait a Földével azonos népsűrűségűre népesítsük be.

Mi van, ha a Naprendszer más bolygóinak, például a Jupiternek és az Uránusznak az elérésével és kolonizációjával kapcsolatos [tudományos-]fantasztikus problémák megoldhatók? Mindössze 200 évbe telne, hogy „Föld-szintűre” telezsúfoljuk őket. Így talán 250 évnyi időt nyerhetnénk a Naprendszerben a népességnövekedésre, miután a Földön elértük az abszolút határt. S akkor mi lesz? Nem tudjuk a feleslegünket a csillagok közé szállítani. Garrett Hardin, a Santa Barbara-i Kaliforniai Egyetem professzora behatóan foglalkozott ezzel a fantazmagóriával. Rendkívül optimista feltételezéseket használva kiszámította, hogy az amerikaiak, ha életszínvonalukat a jelenlegi szinthez képest 18%-kal csökkentenék, úgy egy év alatt elegendő tőkét tudnának félretenni ahhoz, hogy finanszírozni tudják a világnépesség egy napi növekményének a csillagokba történő exportálását.

A feleslegessé vált emberek csillagközi utaztatása mulatságos kilátásokkal kecsegtet. Mivel az űrhajók több generációnyi idő alatt érnék el a legtöbb csillagot, csak azokat az embereket lehetne szállítani, akik hajlandóak lennének a szigorú születésszabályozásra. A népességrobbanás katasztrofális lenne az űrhajókon. Így a felelősségteljes embereket  kellene exportálnunk, a felelőtleneket pedig otthon, a Földön kellene hagynunk, hogy [nyugodtan] szaporodhassanak.

De elég a fantáziálásból! Remélhetőleg Ön is meg van győződve arról, hogy a népesség növekedésének előbb-utóbb meg kell állnia, és hogy a világűrbe való terjeszkedés rendkívül távoli lehetősége sem kínál menekvést a népességnövekedés törvényei elől. Ha továbbra is a csillagokban akarsz reménykedni, akkor ne feledd, hogy a jelenlegi növekedési ütem mellett néhány ezer év múlva a látható univerzumban minden emberré alakulna át, és az emberek gömbje [sic!] a fény sebességével tágulna! Sajnálatos módon még 900 év is túlságosan távoli jövőnek számít azok számára, akiket a népességrobbanás foglalkoztat. Ahogy Önök látni fogjuk, a következő kilenc év valószínűleg megmondja a tutit.

Természetesen a népességnövekedés nem egyenletesen zajlik a Föld egész területén. Valójában az országokat elég egzaktan két csoportra lehet osztani: a gyors növekedési ütemű és a viszonylag lassú növekedési ütemű országokra. Az első csoport, amely a világ népességének mintegy kétharmadát teszi ki, szorosan egybeesik az úgynevezett „fejletlen országokkal” (underdeveloped countries, UDCs). Az UDC-k nem iparosodtak, általában nem hatékony a mezőgazdaságuk, nagyon alacsony a bruttó nemzeti össztermékük, magas az analfabétizmus aránya és az ehhez kapcsolódó problémák. Az UDC-k technikai értelemben ilyennek számítanak, de az alulfejlettség rövid definíciója [valójában] az „éhező”. A legtöbb latin-amerikai, afrikai és ázsiai ország ebbe a kategóriába tartozik. A második csoportot a „túlfejlett országok” (overdeveloped countries, ODCs) alkotják. Az ODC-k olyan modern ipari nemzetek, mint az Egyesült Államok, Kanada, a legtöbb európai ország, Izrael, a Szovjetunió, Japán és Ausztrália. Ezek az országok a világ erőforrásainak aránytalanul nagy részét fogyasztják el, és ők a legnagyobb szennyezők. Ezekben az országokban a legtöbb  ember megfelelően táplálkozik - de korántsem az összes.

Az UDC-kben a megduplázódási idő 20 és 35 év között mozog. A példák az imént említett  duplázódási intervallumokra az alábbiak (a Population Reference Bureau által 1970-ben közzétett adatok alapján): Kenyában 23 év, Nigériában 27 év, Törökországban 26 év, Indonéziában 24 év, a Fülöp-szigeteken 21 év, Brazíliában 25 év, Costa Ricában 19 év és El Salvadorban 21 év. Gondoljunk csak bele, mit jelent, ha egy ország lakossága 25 év alatt megduplázódik! Ahhoz, hogy az életszínvonal a jelenlegi - nem megfelelő - szinten maradjon, meg kell duplázni az emberek számára rendelkezésre álló élelmiszert. Meg kell duplázni minden építményt és utat. Az energia mennyiségét meg kell duplázni. A közlekedési rendszer kapacitását meg kell duplázni. A képzett orvosok, ápolók, tanárok és adminisztrátorok számát meg kell duplázni. Ez fantasztikusan nehéz feladatnak bizonyulna az Egyesült Államokban - egy gazdag országban, ahol kiváló mezőgazdasági rendszer működik, hatalmas iparral és az erőforrásokhoz való bőséges hozzáféréssel. Gondoljunk bele, mit jelent ez egy olyan ország számára, ahol ezek közül semmi sem áll rendelkezésre!

Ne feledjük el azt sem, hogy gyakorlatilag az összes UDC-ben a hírét vették az emberek annak, hogy jobb életet [is] lehet élni. Látták a színes képeket a  különböző magazinokban a nyugati technológia csodáiról. Láttak autókat és repülőgépeket. Láttak amerikai és európai filmeket. Sokan láttak hűtőszekrényeket, traktorokat, sőt még televíziókat is. Majdnem mindannyian hallottak már tranzisztoros rádiót. Tudják, hogy jobb élet is lehetséges. Van, amit mi úgy hívunk, hogy „növekvő elvárások”. Ha kétszer annyi ember akar boldog lenni, akkor nem lesz elég az a csoda, hogy megduplázzák azt, amijük most van. Ez csak a mai életszínvonalat fogja fenntartani. Háromszorosára vagy még ennél is többre lesz szükség. Mondanom sem kell, hogy nem lesznek boldogok.

Az ODC-k populációinak megduplázódási ideje általában az 50-200 év közötti tartományba esik. Az 1970-es duplázódási időkre példa az Egyesült Államok (70 év), Ausztria (175 év), Dánia (88 év), Norvégia (78 év), az Egyesült Királyság (140 év), Lengyelország (78 év), Oroszország (70 év), Olaszország (88 év), Spanyolország (70 év) és Japán (63 év). Ezek olyan iparosodott országok, amelyek átestek az úgynevezett demográfiai átmeneten - a magas növekedési rátáról az alacsony növekedési rátára való áttérésen. Az iparosodás előrehaladtával a gyermekek egyre kevésbé voltak fontosak a szülők számára, mint a gazdaságban való munkavégzéshez szükséges plusz kezek és mint időskori támaszok. Ugyanakkor pénzügyi teherré váltak - drága volt felnevelni és taníttatni őket. Feltehetően ezek voltak az okai annak, hogy az iparosodás után lelassult a népességnövekedés. Ezek egy egyszerű tényre vezethetők vissza - az emberek egyszerűen kevesebb gyermeket akartak vállalni.

Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a demográfiai átmenet nem nulla népességnövekedést eredményez, hanem olyan növekedési ütemet, amely a legjelentősebb ODC-k közül sok országban a népesség körülbelül hetvenévente történő megduplázódását eredményezi. Ez például azt jelenti, hogy még akkor is katasztrofális népességnövekedéssel kellene szembenéznie a világnak, ha a legtöbb ODC-országban demográfiai átmenet következne be (aminek semmi jele). Hosszú távon semmilyen növekedési ütem nem tartható fenn.

Az, hogy az ODC-k demográfiai átalakuláson mentek keresztül, nem jelenti azt, hogy nincsenek népesedési problémáik. Először is, a legtöbbjük már most is túlnépesedett. Túlnépesedettek azon egyszerű kritérium alapján, hogy nem képesek elegendő élelmiszert termelni a lakosságuk ellátásához. Igaz, hogy van pénzük élelmiszert vásárolni, de amikor már nem lehet élelmiszert kapni, akkor a pénzt meglehetősen emészthetetlennek fogják találni. Hasonlóképpen, az ODC-k azért túlnépesedettek, mert maguk sem rendelkeznek a gazdag társadalmuk fenntartásához szükséges erőforrásokkal; a világ ásványkincs- és energiagazdagságából a nekik járó, méltányos résznél jóval többet kell magukhoz venniük. S azért túlnépesedettek, mert meghaladták a környezetük hulladékkezelési kapacitását. Ne feledjük, hogy a túlnépesedés általában nem azt jelenti, hogy egy ország területéhez képest túl sok az ember, hanem azt, hogy az élet szükségleteihez és kényelmeihez képest túl sok az ember. A túlnépesedés akkor következik be, amikor a számok veszélyeztetik az értékeket.

Az ODC-k a népességeloszlás súlyos problémáit is megosztják az UDC-országokkal. Városi központjaik egyre zsúfoltabbak a vidékhez képest. Ez a probléma az ODC-államokban nem olyan súlyos, mint az UDC-országokban (ha csak a jelenlegi tendenciák folytatódnának, ami egyébként nem lehetséges, Kalkuttának 2000-ben 66 millió lakosa lenne), de a helyzet nagyon súlyos és gyorsan romlik. Az Egyesült Államokban, az egyik leggyorsabban növekvő ODC-ben folyamatosan hallunk a növekvő városokkal kapcsolatos rendellenességekről: a környezetünkben lévő szemétről, a túlzsúfolt autópályákról, a nyomornegyedek elburjánzásáról, a romló iskolarendszerekről, a növekvő adó- és bűnözési rátákról, a zavargásokról és egyéb társadalmi zavarokról. Valójában a társadalmi és környezeti problémák nem paralel módon növekednek a növekvő népességgel és az urbanizációval, hanem általában véve még gyorsabb ütemben is. Ha több ember költözik egy területre, az növeli az egyes személyek által okozott károkat. A népesség megduplázódása általában sokkal több mint kétszeresére növeli a környezeti romlás mértékét.

[...] Vannak olyan hivatásos optimisták, akik a születésszám csökkenésének minden jelét a népességrobbanás végéről szóló, vad kijelentésekkel üdvözlik. Kicsit olyanok ők, mint az az ember, aki a december 21-i, mínusz öt Celsius-fokos hőmérséklet után a december 22-i, mindössze mínusz három Celsius-fokos hőmérsékletet a közelgő tavasz derűs jeleként értelmezi. Mindenekelőtt [el kell mondanunk, hogy] a születési arányszámok - mint minden demográfiai statisztika - rövid távú ingadozásokat mutatnak, amelyeket számos tényező okozhat. A születési ráta például meglehetősen nagymértékben függ a reproduktív korú nők számától. Az Egyesült Államokban az 1960-as évek végének alacsony születési arányszámát magasabb arányszámok váltják fel, mivel a második világháború utáni „baby boom” nemzedék közül egyre többen lépnek a reproduktív korba. Japánban 1966 - a Tűz és a Ló éve - nagyon alacsony születési arányszámú volt. Széles körben elterjedt az a hiedelem, hogy a Tűz és a Ló évében született lányok rossz feleségek lesznek, és a japán párok igyekeznek elkerülni, hogy ebben az évben hozzanak gyermeket a világra, mert félnek attól, hogy lányaik születnek.

[...] A jelenlegi helyzet egyik legvészjóslóbb ténye, hogy az alulfejlett országok lakosságának több mint 40%-a 15 év alattiakból áll. Mivel e fiatalok tömege a következő évtizedben reproduktív korba lép, a valaha volt legnagyobb baby boom-ot fogjuk látni. Ezek a fiatalok a 2000-es évre vonatkozó baljós előrejelzések okai. Ők a népességrobbanás puskaporát jelentik.

[...] A kezdeti időkben az egész rendszer természetesen nem akadályozta meg, hogy a fiatalok és a csoport idősebb tagjai között is igen magas legyen a mortalitás. A vadászat és az élelemgyűjtés kockázatos vállalkozás. A barlanglakóknak nagyon impozáns barlangi medvéket kellett kidobniuk a barlangjukból, mielőtt az emberek beköltözhettek volna. A boszorkánydoktorok és sámánok nem voltak túl pedánsak a sebek kezelésében és a betegségek gyógyításában. Az élet rövid volt, s nem is kellemes. Az ember teljes népességszáma kétségtelenül lassan, de folyamatosan nőtt, ahogy az emberi populációk terjeszkedni kezdtek fajunk afrikai bölcsőjéből.

Aztán körülbelül 10 000 évvel ezelőtt nagy változás következett be - a mezőgazdasági forradalom. Az emberek felhagytak az élelem vadászatával, és letelepedtek, hogy termeszteni tudjanak. A kockázat egy része hirtelen kikerült az életükből. Az éhhalál esélye nagymértékben csökkent egyes emberi csoportoknál. A nomád élethez kapcsolódó egyéb veszélyek is csökkentek, amit talán ellensúlyoztak a betegségek és a városok kialakulásával járó nagyszabású háborúk új veszélyei. Az általános eredmény azonban a korábbinál biztonságosabb lét lett, s az emberi népesség gyorsabban növekedett. 1800 körül, amikor a mai ODC-k területén az iparosodásnak köszönhetően drámaian megnőtt az életszínvonal, a népességnövekedés valóban felgyorsult. Az orvostudomány fejlődése volt az a szalmaszál, amely eltörte a teve hátát. Míg az ODC-prszágok  halálozási arányaink csökkenése részben más tényezőknek is betudható, nem kérdés, hogy az ODC-k által exportált „azonnali halálkontroll” [instant death control] felelős az UDC-országokban a halálozási arányok drasztikus csökkenéséért. Az orvostudomány a hatékony közegészségügyi programjaival képes volt elképesztő gyorsasággal csökkenteni a halálozási arányt, és ezzel egyidejűleg drasztikusan növelni a születési arányt; az egészségesebb emberek több gyermeket szülnek.

[...] A malária, a sárgaláz, a himlő, a kolera és más fertőző betegségek feletti győzelem volt felelős a halálozási arány hasonló zuhanásáért a legtöbb UDC-államban. Az 1940-1950-es évtizedben a halálozási arány Puerto Ricóban 46%-kal, Formosában [Tajvanon] 43%-kal, Jamaikában pedig 23%-kal csökkent. Egy 18 fejletlen területből álló mintában a halálozási arány átlagos csökkenése 1945 1950 között 24%-os volt.

Társadalmi szempontból természetesen nagyon is elfogadható a halálozási arány csökkentése. A több milliárd éves evolúciós fejlődés erőteljes élni akarással vértezett fel mindannyiunkat. A születésszámba történő beavatkozás ellentétes az evolúciós értékeinkkel. Evolúciós múltunk évszázadai során azok az egyének, akiknek a legtöbb gyermekük született, nagyobb mennyiségben adták tovább genetikai adottságaikat, mint azok, akik kevesebbet szaporodtak. Az ő génjeik uralják mai öröklődésünket. Minden biológiai késztetésünk a több szaporodásra irányul, és ezt a kultúránk túl gyakran erősíti meg. Röviden, a halálszabályozás megegyezik természetes hajlamunkkal, míg a születésszabályozás ellentétes azzal.

Összefoglalva, a világ népessége addig fog növekedni, amíg a születések száma meghaladja a halálozások számát; ez ilyen egyszerű. Amikor a növekedés megáll vagy csökkenni kezd, az azt jelenti, hogy vagy a születési ráta csökkent, vagy a halálozási ráta nőtt, vagy a kettő kombinációja [következett be]. Alapvetően tehát csak kétféle megoldás létezik a népesedési problémára. Az egyik a „születési ráta megoldása”, amelyben megtaláljuk a születési ráta csökkentésének módját. A másik a „halálozási ráta megoldása”, amelyben a halálozási ráta növelésének módozatait - háború, éhínség, dögvész - találjuk meg. A probléma elkerülhető lett volna a népességszabályozással, amelyben az emberiség tudatosan úgy alakította volna a születésszámot, hogy ne kelljen a „halálozási ráta megoldását” alkalmazni.

Pongrácz Alex fordítása

*

In Paul R. Ehrlich: The Population Bomb. Ballantine Books, New York, 1978, 3-17.