I. »Engedjétek, hogy néhány évig én irányítsam a nevelést - mondá Rotterdami Erasmus -, s át fogom alakítani a világot.« Mióta azonban természettudományi tényeken alapuló szakismeretek, kísérleti lélektan és más tapasztalati tudományok bontották ki szárnyukat, kevésbé vérmes a nevelés korlátlan hatalmába vetett hitünk. Legújabban még egy tudomány vonja szűkebbre hatáskörét, a fajismeret. Ez a tudomány határozza meg egyes embercsoportok testi-lelki sajátosságait, s állítja őket értékrangsorba. Mióta faji jellemről, faji lélekről beszélnek, mind gyakrabban halljuk ismé­telni a régi történelmi tapasztalatot, hogy a magyar fajban nincs üzleti érzék, kapitalista tehetség, vállalkozó szellem, s közgazdasági életében más fajok közreműködésére szorul.

Ez a nézet közkeletű. Óriási gyűjteményem van a legutóbbi évek magyar államférfijainak, politikusainak, tudósainak, neves újság­íróinak és közgazdasági szakembereinek nyilatkozataiból. E sok­színű adattömkelegen vörös fonálként húzódik végig az a gondolat, hogy a magyar társadalomnak nincs közgazdasági életszemlélete, középosztályunk hivatalnokeszményekkel telített, és irtózik az üzleti pályáktól, köznevelésünk pedig teljesen ezeket az egyoldalú hivatalnokigényeket szolgálja ki, és mit sem tesz azért, hogy fajmagyar kapitalista réteg alakuljon.

Ez az adatgyűjtemény a közvélemény keresztmetszetét tükrözi, tehát a jelen tapasztalati igazságát. A múlt pedig csak megerősíti fajunk gazdasági közömbösségének tényét. Szekfű Gyula történeti vizsgálat tárgyává tette, hogy nem a százados, kizsákmányoló, osztrák gazdaságpolitika volt a magyar kiviteli borkereskedelem legfőbb akadálya, hanem fajunk tunya lelke. Ez nem akarta meg­látni saját hasznát, tanulni a tapasztalatokból és kudarcokból, vál­lalkozói érdeklődéssel követni a termény további kereskedelmi sorsát.

Ilyen irányú vizsgálatát temérdek módon szaporította a tudo­mányos kutatás. A zsidók gazdasági térfoglalását fékező törvények főcélja is az, hogy az üzletileg elmaradtabb magyar elemet léleg­zethez segítsék, s ha a törvényhozás is védeni kívánja a kereskedői­leg gyenge magyar fajt, akkor visszájáról a fenti tapasztalati és történeti igazságot láttatja: nincs fajunkban nagyfokú kereskedői tehetség, a maga lábán is járni tudó közgazdasági érzék, kapitalista versenyző és átütő erő. Egyéb erényei bőven vannak, közismertek. De vállalkozhatunk-e józan ésszel arra, hogy neveléssel fajunkba vigyünk vérünkben nem keringő, faji elhatároltságunkon kívül eső jellemvonást? Erre a kérdésre igyekszik választ adni tanulmányom.

Ha a faj velünk született, egész földi sorsunkat meghatározó végzet, akkor épp a nevelés tengelyét metszi. Tapasztalat mutatja ugyanis, hogy van öröklődő faji lélek. Szerves alkatrészünkké válik-e mármost mindaz, amit a környezet s a nevelés ruház ránk, változik-e ez a faji lélek, nevelhetők-e a fajok? Az embertan tudósainak egy csoportja azt hirdeti, hogy nem! Angolt a forró égöv sem tett négerré. A pápuát hiába tömik nyugati műveltséggel, alkotó és föltaláló még nem lett belőle. Az újszülött nem is újszülött. Örök­lött testében és lelkében vén évezredek kőkeményre cserzett fajisága folytatódik. A természet maga tiltakozik a fajok keveredése ellen. [...] Egyének, csoportok változott alkattal elkü­lönülhetnek, kitenyésztődhetnek, de a faj nagy tömegének összképe még csak meg se rezdül. Születésünknél fogva kitéphetetlenül ebbe vagy amabba a fajba tartozunk. és lehetetlen olyan teljesítmé­nyeket követelni tőlünk, amilyenekre fajiságunk nem vértez föl. Vere­bet lehet ugyan kanárisárgára festeni, mégsem fog dalosán csicse­regni. Ennyit ér a nevelés is az egyik tudományos vélemény szerint.

Ha ezt az álláspontot fogadnánk el, akkor rögtön le is tehetnők a tollat, s néma megadással görnyedhetnénk szerencsésebb, erősebb, gazdaságilag tehetségesebb fajok jármába. Vigasztalóbb a másik fölfogás. Egy faj időben alakult ki különböző ele­mekből, s időben változik. Titok, hogy az átöröklés élettanában egy-egy módosulás miként rögződik, de maga a környezet módosító ereje tapasztalati tény. Ha ugyanaz a hatás nemzedékek sorozatán át halmozódik, végül mégis, örökletesen vésődik rá a faj képére. Állandó keveredésnél nem marad az új egyed a Mendel-féle hasa­dási szabályok szerint mozaikkocka, hanem kialakul egy, a szülők középértékét mutató új faj. A normann és szász ma már angol.

Ez a felfogás őrizkedik attól, hogy egy fajra kimondja az alacsonyabbrendűség ítéletét. A fajok mozgásban vannak. Belé is pusztulhatnak a környezet változásába, de uralhatják is. Lappangó jellegzetességeket hozhatnak felszínre, vagy új sajátságokat fej­leszthetnek. Az ezer év előtti németek fajilag nem azonosak a mai­akkal. A fajismeret tudománya megkülönbözteti a genotípust, vagyis öröklött lényünket, amit nevelés, környezet nem tud megváltoz­tatni és a fenotípust, látható lényünket, amit a kultúrkörnyezet ala­kít. Olyan vékony réteg ez az utóbbi lényünk felszínén, mint a föld termőrétege óriási, központi tömegéhez viszonyítva. Mégis ez hordozza a növényzetet, rajta élünk, ezt műveljük, ennek képét változtatjuk emberi beavatkozással. Az újszülött, akármilyen fajú is, vallást, hazát, erkölcsöt, nyelvet stb. nem hoz magával. [...] Miként az erkölcs, ügy az üzleti tehetség is kultúrképződmény. A zsidóság az ókorban földmíves és pásztornép volt. A középkoron át eltávolította a testi munkától, honvédelemtől s a termőföldtől a társadalmi kiközösítés. Csak a városon és céhen kívüli kereske­delem maradt meg számára, s így a hely meg az idő nevelő hatása fajivá érlelte benne a kapitalista szellemet. Az angol kereskedelem a német Hanza kezében volt a középkoron át, az angol nép pedig birkát őrzött, halászott és földet művelt. Az újkorban egy­szerre csodás faji tehetségeket villant meg, túlszárnyalja tanítómestereit, sőt a világkereskedelemben fejükre nő. Számtalan más példa bizonyítja, hogy az idők kényszere olyan meglepő ráeszmélést hoz felszínre, ami akár ébrény állapotban [sic!] szunnyadt bennük, akár a környezet százados hatása ágyazta beléjük csíráját, minden, csak nem faji determináltság.

Ezek után arra, a bennünket legszorosabban érdeklő kérdésre, [hogy] mi a magyar faj és melyek képességei, nem lehet egyenes és rö­vid választ adni. Tarka mozaikkép, amelynek kockáit a Kárpát-me­dencében elolvadt történeti népek színezik. Antropológusaink mégis átvizsgálták a magyar néptestet, s a szórványokat elhanyagolva, ezt a vázlatos fajösszetételi arányt állapították meg. Van 30% turanid, 30% kelet-balti, 20% dinári, 15% alpi, 5% mongoloid, 5% északi, 4% elő-ázsiai, 1% Földközi-tengeri. A turanid típusú magyar már a honfoglaláskor sem tudta vérségileg kitölteni az országkereteket, de ez a legmagyarabb típus, a homo pannonicus, amely a Duna alföldi folyásának mentén telepedett meg, Mátyás korában még 80%-a volt az összlakosságnak.

Mellőzve az egyes fajok lelkének közismert jellemrajzát, közgazdasági érzék szempontjából a magyar néptestet összetévő fajok­ról ezt a sorrendet kapjuk: legkapitálisabb az északi, majd kö­vetkeznek az elő-ázsiai, dinári, mediterrán, kelet-balti, alpesi, tura­nid s a mongoloid. Százalékarány szerint nem kedvező e megoszlás, viszont közgazdasági hajlam szempontjából a honfoglaláskori nép­anyag előnyösen keveredett. E ponton nem szabad érzékenyked­nünk. A legmagyarabb fajtának temérdek erénye van: államszervező, jogalkotó, katona és politikus, de közgazdasági érzék szempontjá­ból rossz a helyezése. Magyar földön mindig egy sajátságos szim­biózis folyt. Izmaeliták, görögök, németek, rácok, olaszok, zsidók és örmények adták a társadalom gazdasági rétegét, amely nélkül ál­lami élet nem mozdulhat.

Ez a megérzés tesz bennünket óvatossá a politikai fajelmélet­tel szemben. Míg a német vagy olasz állameszme alapja a politikai határokon is túlterjedő faji alkatközösség, addig a magyar közvéle­mény hevesen tiltakozik ellene, hogy a faji gondolatot a két zsidótörvényen túl is fokozzák. Vérség alapján a világhatalmak csak nagyobbak lesznek, a magyar csak kevesebb. A magyar állameszme ezért nem épülhet faji testre, csak faji lelkekre, amelyek ala­kíthatók, egy nevezőre hozhatók, és a sorsközösségbe utaló törté­nelem, közös nyelv és táj nevelő munkájával azonosíthatók. E történelmi képződményű közös lelkiség határozhatja meg csak, ki a magyar.

II. Ha mármost a történelmileg értelmezett magyarságban kutatjuk a kapitalista vonásokat, akkor is közepes értékű az eredmény. Ám felvetheti valaki a kérdést: van-e értelme, hogy alkatá­hoz nem illő, idegen gúnyába erőszakoljuk a magyart, és üzlet­embert faragjunk belőle, mikor úgyis csak szórványosan vet fel­ színre kapitalista adottságú egyedeket? Könnyebb is, természetesebb is volna, ha meglévő faji erényeit munkálnánk ki. Egyáltalán fon­tos is-e a sok port felvert, s ma már amúgy is idejét múlt kapitalizmus?

Kapitalizmus a közgazdaságtudomány pontos meghatározása szerint az az állapot, amelyben a termelés magántőkések vállalkozá­sában folyik. A közhasználat azonban hol szélesebb, hol szűkebb árnyalatokban, egész szétfolyóan ért rajta különböző képzetcsopor­tokat. Mi a következőkben gyűjtőfogalomnak használjuk arra az ötszázéves korra, amely a gyarmatosítás megindultától máig ki­ alakította a pénz-, tőke- és hitelgazdálkodás szerint berendezkedett államokat, s amihez a társadalom, közjog, alkotmány forradalmi lökésekben szükségképpen igazodott, amikor polgárosult és népképviseletté lett. Mellőzve ennek a társadalmi átalakulásnak szélesebb kifejtését, csak nevelésügyi következményére utalunk. A hűbéri állam helyére lépett polgári állam hozta a népoktatást, a születési elv helyett képességi elv szerint rétegződő társadalom pedig új nevelési eszményt és célt hozott a lovag, skolasztikus, hadvezér, humanista, céhmester, udvaronc, államférfi és úriember tarka sorozatának végére: az üzletembert.

A XIX. századig nem éreztette hatását a kapitalista világrend felforgató ereje az egyes fajok és népek létében. Európa nyugati fele tengert járt, kereskedett és gyarmatosított. Keleti felének nagy tömegei békén megéltek az osztatlan legelőkön s az osztott szántókon. Ma azonban megszűnt a hűbéri világ termelő tájainak csereegyensúlya. A bomlás oly szertelen, hogy ma minden faj mindent akar csinálni: hajózni, iparosodni, gyarmatot s piacot hódítani. Önellátása létkérdés. Egyszerűen vége, ha nem fejleszt magasfokú gazdasági képességeket. Ha nem szervez, majd őt szervezik.

A kapitalizmus kultúrfok, amelyen minden haladó s élni akaró népnek át kell esni. Nyugatról keletre tolódó világkörüli útjára az Északi-tenger partjairól indult el. Nagyon hihető, hogy az angol puritánok bibliás mámorából származik. Gyűjtötték az anyagi javakat, hogy felszabadulhassanak az anyag uralmától, nyűgöző gond­jaitól. Üzletemberek társadalmának lelki alkatából bontakozott ki, demokráciát és tőkebőséget teremtett. Minél keletebbre haladunk, annál jobban nő a földművesosztály, a szegénység s az osztály­különbség, annál zsarnokibbak az államformák, mígnem eljutunk a teljesen despotikus, tőkeszegény, tengeri világutaktól végképp elzárt Közép-Ázsiáig.

Ne tévesszen meg bennünket, hogy a kapitalizmus ma már államszocializmussá fejlődött tovább. Ez a társadalom is megtartja a kapitalizmus minden lényeges jegyét, a polgári színvonal felé igyekvő tömegjólétet, pénzgazdálkodást, haszonnal járó vállalkozó szellemet. A kollektivizmus megtagadhatja apját, sőt fegyvert ránt­hat ellene, azért mégis a kapitalizmus gyermeke. Neokapitalizmus.

III. Elérte-e a magyar faj a tőkéstársadalom kultúrfokát? Azonnal felelünk is e kérdésre. Elérte, de csak egyedeiben, nem népi egészében. Más szóval: még nem lett fajivá. Gazdálkodás és faj közt kölcsönhatás áll fönn. Egy nép gazdálkodása öröklött fajának függvénye, viszont egy adott gazdasági rendszernek is van alkalmas embertípust kiváltó, fajt nevelő ereje. Ha üzletembereink nem máról holnapra előkapott bábok, akkor a vérbeli magyar tő­késosztály csakis az alulról fölfelé hatoló társadalmi nevelés lassú, céltudatos munkájával teremthető meg. E művelődéspolitika tuda­tossága ott kezdődik, amikor fölismeri, hogy milyen társadalmi rétegből kell üzletemberré nevelhető, fajilag kapitalista adottságok­kal bíró egyedeket kiválogatnia. Ilyen szempontból népünket nem vizsgálták eddig, vagy alig vizsgálták. Én terjedelmes anyagot gyűj­töttem össze az irodalomból, a magam megfigyeléseit is össze­geztem. Sok adatom, bizonyítékom szól amellett, hogy népünk legszélesebb, földműves rétegéből sikerrel hozhat felszínre a neve­lés alkalmas, magyarfajú üzletemberi sarjadékot. Szándékosan ,a dunamelléki s az alföldi magyar törzsek felé fordultam, mert a turanid fajta legközömbösebb gazdaságilag. Ezt ismerem legjobban, mert magam is odavaló vagyok. Ez a »legázsiaibb« jellemű, a legvégzethitűbb, egykedvűbb, szalmalángosabb. E temérdek adat fel­ tárására itt most nincs tér. Parasztkofák, disznókupecek, gabonaszekerezők, főmolnárok, sütők, cséplővállalkozók, nagyfűszeresek, géplakatosból lett vasgyárosok, gyümölcsexportőrök, borkereske­dők, építőmesterekből lett téglagyárosok és kertészeti nagyvállalkozók nevekkel bizonyító, hosszú sora tűnne elő belőle. Az Alföld a legőstermelőbb jellegű vidék, s ha itt lelünk szépszámú kapitalista tehetségre, egész biztos, hogy törökvésztől nem sújtott dombvidé­keink városi kultúrával huzamosabban érintkezett magyarságában - amelyre adatgyűjtésem nem terjedt ki - még több van, csak össze kell szedni.

Akár örökletesen velünkszületett, genotipikus, akár egyedileg szerzett, fenotipikus ez az üzleti érzék, tény, hogy nyomai észlelhetők, ha nem is oly tömegesen, mint a magyar géniusz katonai, jogalkotó, földműves, vagy művészi erényei. Ilyen hajlam történelmünkben is hol előbukkan, hol visszaszorul. Mi gyűri tehát felszín alá? A tudomány mai állása szerint annyi világos, hogy nincs ha­talmunkban örökletes lelki alkathoz alapvető vonásokat teremteni, de hatalmunkban van a vérben keringő és visszacsökött adottságo­kat, érvényesülési akadályaikat elhárítva, kibontakoztatni.

IV. A kapitalizmus polgárosító ereje ellenállhatatlanul hajtja a magyar társadalmat is faluból a város felé. Akaratlanul is táp­lálja ezt az áramlatot a népoktatás, amikor szélesíti a látkört, s fokozza a művelődés s a magasabb életszínvonal vágyát. Vannak e mozgásiránynak elszomorító és nemkívánatos következményei is, de fogadjuk el, mint emberi erővel vissza nem fordítható, társa­dalomélettani adottságot. A falu kínálja tehetségeit, aknázzuk ki tehát nemzetünk javára ezt az osztályáramlást, s toborozzuk belőle a hiányzó magyarfajú vállalkozó és kereskedő réteget.

Ez a feladat össztársadalmi. Érdekelve van benne a pénzügy s hitelélet, közgazdasági és birtokpolitika, közegészségügy és népe­sedéspolitika, végül a művelődéspolitika. De a nevelői gondolat egyesíti valamennyit közös feladattá, mert mit is akarunk volta­képpen? Újfajta embereket megújhodott társadalomban. Ez a szán­dék »pedagógizálja« egyrészt a többi tudományterületet, másrészt politikailag hígítja magát a tiszta nevelői elvet. A történelem meg­gyorsult, s ütemét a nevelésnek is követni kell. Többé nem hagy­hatjuk külső földrajzi és történeti körülmények véletlenének lassú nevelő hatására a gazdasági jellemértékekből halmozódó faji át­alakulást. Ha századunk jellegét ennyire a gazdasági szemlélet határozza meg, akkor ideje, hogy a gazdasági nevelés ne csak egyesek vagy osztályok vállalkozása legyen, hanem a köznevelés olyan alkateleme, mint az írás-olvasás.

Nyilvánvaló, hogy a kapitalizmus már nálunk is teljesen megváltoztatta társadalmunk életkereteit. De még mindig változatlan társadalmunk élettartalma. Amit köznevelésünk ismeretanyagban nyújt a mai polgári életkereteknek, az még nagyrészt a hűbéri társadalom hagyományos élettartalma. Miként Locke Angliában a születési birtokos nemesség szükségleteihez méretezte a gentle­man eszményt, úgy magyar földön is az élet nyers szükségleteitől ment[es], független földesúr volt az általánosan követett, legfőbb és irányt szabó nevelési cél. Néki van ideje, sok nemes családi hagyo­mánya, hogy kiteljesedhessék benne az a bő értelmi, erkölcsi és akarati valóság, ami az embert emberré teszi. A Horatiust forgató, előbb jobbágyerővel gazdálkodó, majd saját kezelésű földbirtokán főleg gabonát termelő magyar földbirtokososztályban valóban testet öltött az emberiesség, a humánum, ami a létéért verítékező tömegtől arisztotelészi értelemben megkülönböztette.

A magyar társadalom polgárivá lett, a hűbéri földbirtok kapitalizálódott, de a magyar úr humanista életeszménye változatlanul továbböröklődött. Mivel régi nemzetgazdasági támasza hovatovább kicsúszik talpa alól, áttolódott hivatalnoki síkra. Egész közneve­lésünk csúcsa, tehát vezérlő csillaga a hivatalnokeszmény. Ez avat úriembert, ennek számára selejtez egész iskolaszervezetünk, ennek csorbítatlan hagyománya kényszerít céhszerűségből csak száz éve főiskolai színtájra fejlődött foglalkozásokra a szakma lényegé­hez nem tartozó előtanulmányokat. A humanitás telíti világnézetün­ket, ad mértéket a társadalmi értékelés számára, szabja meg az életpályák hierarchiáját. A teljes magyar nevelői embereszményt a hivatalnok testesíti meg. Az ő tekintélyét tisztelik tömegek, s az ő biztos haladására, állására, nyugdíjára, jó érvényesülési esélyeire vágynak. Oly sziklát repesztő e vágy, hogy koldus szülők hajlan­dók gyermekükért minden áldozatra, csak egykoron a mandarinok között lássák őket. Egész iskolarendszerünknek célja, hogy hivatal­nokosztályt válasszon ki akadályversenyekkel, feltartóztassa vagy elterelje a kedvelt pályák felé megindult szörnyű áramlást vizsgákkal, időmeghosszabbítással, anyagszaporítással, amire az igazi nevelés szempontjából semmi szükség nincs. Csak arra jó, hogy lemaradjon szűrői közt nem a tehetségtelenebb, hanem a gazdasági lag gyengébb.

Amíg az idők haladása meg nem dönti a hivatalnokeszmény egyeduralmát, addig falra hányt borsó a művelődéspolitika minden kísérlete, addig nem fog kereskedő, vállalkozó és nagyiparos te­ emni széles magyar népi rétegekből. Az angol vagy amerikai polgárgyerek elhiszi a tanítójának, hogy jobb ültetvényesnek, gép­gyári művezetőnek, áruházi csoportfőnöknek vagy hajóskapitány­nak lenni, mint valamely grófság clercjének, de próbálja valamelyik magyar nevelő irányító erővel meggyőzni az átlagdiákot, hogy az építőmester lehet olyan úr, mint a főszolgabíró, vagy hogy jobb a piactéren nagy boltban vaskereskedőnek lenni, mint miniszteri tanácsosnak.

Ismerjük be, hogy köznevelésünk egy kényelmes életeszményt népszerűsít. Pedig bátor irammal meg kellene előznie a tényeket, s nem utánuk kullognia. Amikor társadalompolitikai okokból most egyszerre bekövetkezett a gazdasági őrségváltás, kisült, hogy nincs elég szakemberünk, mert nem neveltünk ilyeneket. Egy élő gazdasági testet kellett hirtelen megfejelni, de úgy, hogy az a fej oda is nőjön, ne csak a ragaszték tartsa rajta. Két megoldással kísér­leteztek. Az egyikben, a hivatalnokoknak készülőket gyorsan üzleti­ emberré átképző tanfolyamokban még volt egy szikrája a nevelői elvnek. A másik, amikor nyugalmazott - a maguk életpályáján kiváló - főhivatalnokok ülnek be átmeneti sorsajándék-képpen üzlet­embereknek, egyenesen nevelésellenes és társadalomélettani meg egyéni lélektani okokból lehetetlen megoldás.

V. Térjünk rá ezek után arra, hogy milyen nevelő munkával lehet ezen az állapoton változtatni. Tudnunk kell, hogy gyors, tüneti orvos­lást nevelés nem nyújthat, mert természeténél fogva csak az emberi növekedés lassú ütemét követheti. De csak ez a gyökeres, az okokig visszanyúló. E nevelő munka egyik fele iskolán kívüli, mondjuk környezeti, a másik iskolai.

Az iskolán kívüli nevelés első feladata, hogy propagatív eszközökkel változtassa meg a magyar közszellemet. Az idő kezünkre dolgozik, és napi sajtónk, rádiónk, előadásaink már ösztönösen kere­sik az utat, hogy »szalonképesnek« ismertessenek el eddig zsidó foglalkozásokat. A közszellem telíti azt a környezetet, amiben az egyén mozog. Állandó és huzamos hatása sorsdöntő, s úgy szabja meg az egyén egész lényét, mint a víz a halét. A környezet alakítja ki egy-egy foglalkozáscsoport külön lelkiségét, külön erkölcsi vilá­gát. A beletartozó már úgy fog föl egyes benyomásokat, s enged tovatűnni nyomtalanul másokat, ahogy környezete »megnevelte«.

Tegnapig a magyart egész környezete földbirtokosnak, katonának és hivatalnoknak irányította. Honnan lett volna itt üzleti légkör nélkül üzletember?

Üzleti légkör kereskedőcsaládokat s gazdasági vállalatokat hat át. Ha kész hivatalnokot vagy átképzett hivatalnoksarjat telepítünk át üzleti légkörbe, megkezdődik az erők játéka. Ha ő az erősebb egyéniség, elbürokratizálja az üzletet. Ha gyengébb, megszökik. Leg­ritkább eset, hogy megcsontosodott egyéniség lelkében is hasonuljon. Vérbeli üzletemberré nevelői eszközökkel csak zsenge növendéket tehetünk. Csak ez képes a vállalkozói eszmét hiánytalanul átvenni, és töretlenül tovább folytatni. Most folyik országunk erőinek köz­gazdasági adatfelvétele. Térképezzük ebben a személyi erőket is, azokat a gyermekeket, akik születési adottságaiknál fogva nevelőileg meglátható hajlamot mutatnak, ígéretet sejtetnek, hogy a ma­gyar gazdasági közszellem hordozói lesznek. Minél több vállalkozói tehetséget juttassunk tehát, és minél fiatalabb életkorban kereskedő családba, vállalati légkörbe, hogy hiánytalanul érvényesüljön rajtuk a környezet nevelőhatása. Üzleti pálya csak alulról kezdhető. A gazdasági élet versenye törvényszerűen választja ki a tehetségeket. A már működő Önállósítási Álap segélye csak ott éri el célját, ahol már megnyilvánult az egyéni rátermettség, s a nevelés lerakta a szakismereteket. Önállósuló kezdőknél jöhet az átmeneti, társa­dalmi és hitelszervezeti segítség: nagyobb áruhitel, könnyebb hitelfeltételek, a hitelező ellenőrzési jogának intézményesebb biztosí­tása, de német s amerikai mintára több bizalom a személyi arravalóságban. Mindez nemcsak pénzügyi munka, hanem nevelői is olyan időszakban, amelyben a család, iskola és vállalat után a társadalom neveltje lesz a fiatal vállalkozó.

Új magyar gazdasági életszemlélet is szükséges, hogy élessze az önállósult sarjadékban a folytonos önképzés, gyarapodás, továbbérvényesülés vágyát. E gazdasági közvéleményt nevelő kultúrmunkának legolcsóbb s leghatásosabb eszköze a rádió és a sajtó. Tartsák céltudatosan felszínen a közgazdasági gondolatot. Nem baj, ha az unalomig elcsépelik, hogy az üzletembereké a jövő, nem a hivatalnokoké. A napi sajtó mellett mindenkinek színvonalához mért olcsó szakkönyvek mélyítsék a gazdasági szakismereteket, s rájuk épülhetnek a magyarságtudományba kapcsolódó, összefoglaló jel­legű, de még mindig népszerű, tehát tömegismeretet nyújtó közgazdasági munkák. Ilyen kezdeményezés már van is szakminiszté­riumainkban.

Már drágább, tehát kisebb körű nevelőeszköz a tanulmányút. Szórványosan már vittek gyümölcstermelőket Bécsbe, kisgazdákat Olaszországba. Vigyük gazda- és iparosifjúságunkat belföldre, kül­földre. Így öntudatosodnak, így látják termelvényeik további útját a gazdasági körforgásban, így értik meg, miképp tagolódik tájuk a világgazdaságba. Kialakul köztük egy helyi gazdasági közszellem, amely felfedezi a még hasznosítható értékeket, és nem tűri, hogy az őstermelők mai értelmi színvonalán bábként bánjanak vele.

Nagy iskolán kívüli nevelőerőt tulajdonítok végül a keresztény- zsidó önkéntes vagy kényszertársulásoknak. Célzatos az a beállítás, hogy az ilyen üzleti szövetkezés vége mindig egyoldalú kiuzsorázás lesz. Aki gazdaságilag annyira önállótlan, hogy kiuzsoráztatja ma­gát, az úgysem fog soha a maga lábán járni, abból úgysem nevel senki és semmi üzletembert. Legközvetlenebbül nevel a példa, és nincs mit húzódoznunk attól, hogy sikerrel igazolt üzletemberek­től tanuljunk, közvetlen, önmagától kínálkozó érintkezésben.

Külföldön szervezete van már a tehetségkutatásnak és az intézményes pályaválasztási tanácsadásnak. Nálunk is mozgolódnak, hogy kiemeljék s felsegítsék a népből különben elkallódó magyar tehetségeinket. Szegény ország vagyunk, és nincs pénzünk kísérleti lélektani laboratóriumokkal felszerelt tehetségkutató intézetekre, de nincs is szükség rájuk. Az is félős, [sic!] hogyha intézményessé válik a tehetségkutatás, eltorzítja a hivatali szellem rákfenéje. Ennek a feladatnak megoldása azonban már nem az iskolán kívüli nevelésbe tartozna, hanem az iskolaiba.

VI. Végül rátérve az üzletembernevelés iskolai eszközeire, egész egyszerűen arról volna szó, hogy a gombamódra szaporodó és ter­méketlenül rovatoló írásbeliség helyett olyan munkát rójunk neve­lőinkre, ami egy oldalnyi ügykezeléssel sem jár, és a legtisztább nevelői hivatásba vág. Már úgyis önmagától folyik a tehetségkutatás: kiállítják a paraszti őstehetségek képzőművészeti alkotásait, versenyvizsgákon hozzák felszínre a filológiai tehetségeket, felvételi vizs­gák válogatják a zenei, színi talentumokat, pályázatok a regény­írókat. Rajta, fedezzük föl az üzleti, vállalkozó tehetségeket, mert rájuk igazán nagy szüksége van nemzetünknek! Már falusi és tanyai tanítóink figyeljék a kismagyarok közül azokat, akiknek csavaros, üzleti esze van, spekulatív természetűek, könnyen és gyorsai szá­molnak, élénk a képzeletük, hajlamosak a csereberére, maguk szer­kesztik játékaikat, rádióval, zsebórával babrálnak, és játékból is megcsinálják a maguk kis diáküzleteit selyembogárral, számolócédulával, bélyeggel, színes golyókkal. Tartsák számon a józan, cselekvő hajlamú, haszonkereső és tettrekész típushoz tartozókat. Tanítóink ma is rajta vannak, hogy egyengessék a paraszti tehet­ségek fölfelé vivő útját, és sokszor maguk hoznak áldozatot, hogy abból a fiúból pap legyen. De épp itt a közvélemény igazi nemzetérdeket elferdítő befolyása. Nevelőink úgy érzik, hogy mun­kájuk legszebb koronája, ha egy ilyen névtelennek ügyvédi, főtisztvi­selői, újságírói vagy képviselői beérkezéséhez nyújthattak segéd­kezet, szóval valamilyen íróasztalhoz juttathatták el őket, itt a hivatalnokeszmények nemzeti közszellemének országában.

Nagy sorsfordulatoknál, új feladatok előtt minden nemzet meghúzza a történelmi időszak mérlegének záróvonalát, leírja a behajt­hatatlan követeléseket, és csak a valóságot vezeti elő az új időszak számlájának nyitásakor. Üzleti nyelvről nevelőire fordítva e hason­latot, nem szükséges tovább vonszolnunk és nyilvántartanunk a múlt minden elhasznált tehertételét, csak életképes és gyümölcsöző érté­keit. Közoktatásunk szervezete, vagyis hivatali része kitűnő, de anyagában, eszményeiben s céljaiban nem épít hiánytalanul mai adottságokra, és nem a valóságos, mai szükségleteket szolgálja. Ezt kell felismertetni nevelőinkkel. Tudják, hogy jót tesznek a magyar társadalommal, ha segítenek kifejlődni hiányzó szervét, a vállalkozó-réteget. Tudják, hogy a különböző fajták kiegészítik egymást ,és az üzleti szellemmel kevésbé áldott, ázsiaibb, turáni magyar mellett van bennünk mozgékonyabb, európaibb, vállalko­zóbb kelet-balti meg dinári vér is. Irányítsák az ilyen gyermekeket üzleti légkörbe, jól menő boltba, gépjavító műhelybe, kereskedő­ családokhoz, vállalathoz, nagykereskedőhöz.

Közgazdasági szakiskoláink már határozott gyakorlati pályára készülő ifjúsággal foglalkoznak. Sajnos, a benépesülésért folytatott létharcukban nem maradtak mente[se]k a hivatalnokeszménytől. Álta­lánosan művelő tárgyaik, érettségijük tisztviselői minősítő ereje megrontotta tisztaelvűségüket. Szüksége van a gazdasági életnek is hivatalnokközegekre, de kitűnő irodai ügyvivőnk van Magyarországon elég, üzletemberekben van itt hiány, s ezeket várnók a szakiskoláktól. Válassza tehát külön a szakiskola a hivatalnoknak való szorgalmi típustól a jó számolókat, nyelvtehetségeket, gyors elhatározásúakat, nem apró részletekben, hanem nagy vázlatokban gondolkodókat, vezetésre, kezdeményezésre és felelősségválla­lásra termetteket. A közvélemény azonban ne várjon a szakiskolától kész üzletembereket, mert soha semmilyen tanintézet kész szakem­bert ki nem bocsáthat. Az iskola végzettje, műszaki nyelven szólva, csak félgyártmánya a nevelésnek. A cég, vállalat, áruház, bank és gyár fejezi be ezt a nevelést, folytassa tehát az iskola munkáját még két-három évig. Európa-szerte nő az állami beavatkozás a magángazdaságba, módunkban van tehát biztosítani, hogy a vállalatok ezt a természetes és szükséges továbbnevelést meg ne kerülhessék, és alkalmazottaikat el ne nyomhassák, a névtelen félretolásban szép, tanulni, emelkedni és alkotni vágyó fiatal erejüket el ne véreztethessék. Ha intézményesen biztosítjuk, hogy a vezetői utánpótlást csak alulról, saját rátermett emberanyagukból eszközölhetik, s nem politikai súlyú előkelő idegenekkel, akkor egyszerre lesz magyar üzletember. Sohasem fog szünetelni a vállalatban a nevelői folya­mat, megindul a szakemberek áramlása, önállósulása és egy alkal­mazás sohasem merevül reménytelen, függő viszonnyá.

Szakiskolába csábító kormányösztöndíjak, országszerte virágzó esti tanfolyamok, már meglévő iskolai intézményei mellett még egy utolsó, kívánatos, iskolai nevelőeszközre szeretnék itt rámutatni. Egész köznevelésünk kénytelen lesz előbb-utóbb gazdasági irány­ban átállítódni. A nyolcosztályú népiskola felső tagozata máris ennek az előszele. A közgazdaság ugyanis ma már közismeret, mert a gazdasági viszonyok a műveltség integráló részét teszik. Kivétel nélkül minden iskolának hivatása, hogy a közgazdasági eszme­világot nemzeti műveltségelemmé avassa. Társadalmunkban már élettani erők indították meg a gazdasági világszemléletet, gyara­pítsa tehát a köznevelés is a lélek ösztönös, vállalkozó kedvét.

Van cserkészet, amely a falvakat járja. és közvetlenül tudja szemléltetni a termelés, forgalom és fogyasztás körforgását. Van tanterem, amelynek térképén Augustus világbirodalma mellett azt is lehet érzékeltetni, hogyan tagolódunk bele mi; magyarok a világgazdaságba, és mi dönti el sorsunk további, közeli történetét. Vannak önképzőkörök, ahol irodalmi tárgyak mellett látóvá lehet tenni a szemeket egy-egy város vagy táj kisüzemi és nagyvállalati élete iránt is. Múzeumba kötelezően elvisszük tanulóinkat, mert nagyon megbecsüljük a múltat. Ipartelepre vagy közraktárba alig vezetjük őket, mert kevéssé becsüljük a jövőt. Tanulmányi versenyeink a jövendő értelmiségének főleg irodalmi s művészeti isme­reteit kutatják, de társadalmi létünk szerkezetének, a gazdasági körforgásnak elmés, eredeti, teremtő értékű meglátására alig kíváncsiak. Ifjúsági irodalmunk vértanúkat, hadvezéreket, államférfia­kat, királyokat és szabadsághősöket állít a szomjas lélek elé. Ne restelljünk mellettük az akarat és kitartás többi hőseitől, nagy szervezők, vállalkozók és üzletemberek példájától is nevelő hatást várni.

Fajunk nehezen mozdítható, de mozdítható. Forradalmi ütemre nem fogékony a magyar, de kedvére való a nevelés fokról fokra haladó, lassú munkája. Hagyjunk föl a kísérlettel, hogy a társadalomélettanilag javakorát élő, hivatalnokeszményekkel telített, ki­tenyésztett, de magtalan színpompájú, s a nemzet életfájáról levirágzó középosztályt neveljük át vállalkozó réteggé, mert egy történelmileg kialakult társadalmi osztályban lelki átállítódás nincs.. Fajunk egyeteméből, polgárosodni akaró, legszélesebb régeleiből neveljünk magyar vállalkozó osztályt, amelynek értékítélete többre becsüli az üzletembert a hivatalnoknál.

*

In Magyar Pedagógia, 49. évf., 1. szám (1940), 26-36.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés