Hogy etelközi hazájuk elhagyására a besenyők támadása kényszerítette őket, semmit sem változtat ezen az igazságon, mert legfeljebb csak siettette, ami úgyis megtörtént volna. Egy nép életében alig lehet valami fontosabb és döntőbb, mint új haza alapítása, a honfoglalás. A fő szempont a választásban a megélhetés, a második a védelem. Ez a kettő a fő kellék, hogy egy nép megőrizhesse szabadságát, függetlenségét.

Hogy Árpádnak és vezértársainak választása mindkét követelménynek megfelelt, ezer éves múltunk bizonyítja legjobban. A kérdés most már csak, hogy a honfoglaló vezérek tudatosan vezették-e ide népüket, vagy pedig idejöttek, mert másfelé nem mehettek, azaz más választásuk nem volt. Ebben az esetben ugyanis nem beszélhetnénk geopolitikai célkitűzésről.

A honfoglalás korának politikai földrajzi viszonyai és történeti tényei megnyugtathatnak bennünket, hogy a Kárpát-medence nem véletlenül, hanem a honfoglaló vezérek tudatos geopolitikai törekvése folytán lett Magyarországgá. A honfoglaló magyaroknak még a besenyők támadása után is módjukban volt, amint már láttuk, különböző lehetőségek között választani: visszafordulhattak volna, kitérhettek volna északnak, megszállhatták volna a Kárpátok északkeleti lejtőit, sőt mint előttük annyi költözködő nép tette, bekéredzkedhettek volna a görög birodalomba. Őseink egyik lehetőséget sem választották, hanem egyenesen a Kárpát-medence felé indultak. Az első ismert magyar geopolitikai erővonal tehát ide irányult. Nagy tájékozottságot, előzetes tanulmányozást árul el, hogy az erővonal irányát a lehető legjobban választották meg, amikor az északkeleti Felvidéket, elsősorban a Vereckei-hágót jelölték meg átkelési helyül. Tudjuk már, hogy Podólia, Galícia, Volhinia felől ez a legkönnyebb betörési hely.

A honfoglalók választásában megvolt teljes mértékben a két említett fő kellék is: a Kárpát-medence alkalmas egy nép eltartására, sőt sokkal alkalmasabb, mint Levédia vagy az Etelköz. Változatosabbak a legeltető területek; itt vannak vizenyős síksági, szárazabb dombvidéki, hegyi, erdei legelők. Sokkal nagyobb lehetőségek nyílnak a vadászatra, mert rengeteg az erdő, rét, mocsár, nádas stb. Földművelésre is legmegfelelőbb, mint a nyáron rendesen aszályos orosz sztyeppe.

Védelmi szempontból is sokkal jobb a régi területeknél. Ezeken legfeljebb csak a folyók és mocsarak nyújtottak némi menedéket. Lovas sereggel szemben azonban a folyó igen gyenge védelem. A Kárpát-medencét ellenben erdős hegyvonulatok fogják körül. Csak szorosokon és hágókon át lehet bejutni területére. Az erdők, berkek, nádasok, mocsarak pedig még akkor is megkönnyítik a védelmet, ha már betört az ellenség. Ez azonban a védelemnek csak egyik része. Főleg a besenyőket és más keleti nomád népeket veszi tekintetbe. A Kárpát-medencét azonban nemcsak keletről, hanem nyugatról, északról és délről [is] fenyegetheti ellenség. A honfoglalók erre is gondoltak. Igen jól ismerték a Kárpát-medence egyéb részeit, sőt koruk politikai földrajzi viszonyait is, mert seregeik már jártak erre. Jól tudták, hogy a Kárpát-medence északi része tömeges és az északkeletivel szemben igen nehezen járható hegyvidék. Innen lovas hadsereg hirtelen nem jöhet. Azzal is tisztában voltak, hogy a nyugati és déli államok részéről legalábbis egyelőre nem fenyeget veszedelem. Nagy Moráviát a németek szövetségében éppen ők maguk tették tönkre. Nem tartották veszélyesnek a német és görög szomszédokat sem, hiszen ezek eddig sem bírtak ellenségeikkel (csehekkel, morvákkal, bolgárokkal), hanem a magyarokat hívták segítségül. A honfoglalók geopolitikai elgondolása, terve helyes volt és sikerült: birtokukba vették a Kárpát-medencét.

A vezérek korában a fő geopolitikai cél az új haza megtartása, vagyis az ide irányuló ellenséges geopolitikai erővonalak elhárítása volt. Ennek első és legáltalánosabb módja a védelem megszervezése. Őseink is alkalmazták ezt a módszert, de mellette egy másikat is. Védelmi rendszerük is eltért a nyugati népekétől. Nem a határon szándékoztak területeket megvédeni, hanem azon túl, tudatosan elpusztított területeken, a gyepűelvén. A másik módszerük a megismétlődő támadás volt, hogy így az ellenséget elrettentsék és erejét kifürkésszék. Mindkét módszert nomád pásztorkodó életükből tartották meg. Egyébként ez az utóbbi eljárás ma sem ismeretlen, csakhogy ma nem kalandozó hadjáratnak, hanem preventív, azaz megelőző háborúnak hívják.

Egy ideig ez a geopolitikai elgondolás helyesnek bizonyult. Az új haza területére ellenség nem tehette lábát. A nagy augsburgi csatavesztés és a mind nagyobb vérveszteség azonban alig fél század múlva bebizonyította, hogy művelt népek között az ilyen védekező rendszer igen nagy áldozattal jár, és előbb-utóbb a nemzet pusztulását okozza. Géza fejedelem, majd Szent István gyökeresen változtatott a vezérek korabeli geopolitikai elgondolásán: az ellenséges elszigetelődés helyett a beilleszkedést választották. Ez is geopolitikai tényező, mert gyengíti, sőt egészen semlegesíti az ellenséges geopolitikai erővonalakat. Ismeretes például, hogy a mohamedánok a Közel-Keleten kíméletlenül irtották a keresztény népeket. De azonnal megszűnt az üldözés, ha felvették a mohamedán vallást. Erősen eltérő társadalmi és gazdasági berendezkedések is ismételten ellenséges geopolitikai törekvéseket váltottak ki. 1860-1865 között az Amerikai Unió északi és déli államai között véres háború dúlt a rabszolga-kérdés miatt. Napjainkban sem ismeretlen az ilyen természetű geopolitikai beavatkozás. A spanyol polgárháborúból például angol, francia, olasz, német, orosz összeütközés lett. Minél nagyobb az ellentét az eszmék, társadalmi és gazdasági berendezkedések között, annál élesebb rendesen a politikai ellentét is.

Már most tagadhatatlan, hogy a keresztény és falvakban, városokban lakó németség, valamint a pogány és törzsi terület között lakóhelyét időről-időre változtató magyarság között igen nagy volt az eszmei és társadalmi ellentét. Kalandozó vezéreink pusztító hadjáratokkal ezeket az ellentéteket még jobban kiélezték. Géza és Szent István [az] utolsó percben fogtak hozzá a nyugatról egyre veszedelmesebben kialakuló geopolitikai erővonal semlegesítéséhez.

Két nagy fejedelmünk, de főleg Szent István, még ezekben a sorsdöntő időkben is megtalálta a kibontakozás legkedvezőbb módját. Gyenge nép, hitét, bátorságát vesztett fejedelem kétségtelenül a német császár előtti meghódolást, a császár fennhatóságának bizonyos mértékű elfogadását választotta volna. Géza és Szent István erre egy pillanatig sem gondoltak, mert végső céljuk éppen a magyarság függetlenségének megvédése volt. Ugyanezért nem fordultak segítségért a bizánci birodalomhoz sem. Keletről pedig nem várhattak segítséget, mert törzsrokonaik visszatérek a Volga-menti hazába. A délorosz sztyeppéken tartózkodó rokon besenyők és kunok pedig a nyugati ellenségnél is rosszabbak voltak. Legkevésbé lehetett arról szó, hogy elhagyják a Kárpát-medencét, és vonuljanak vissza a kelet-európai síkságra. A magyarság csak száz esztendőt töltött a Duna-Tisza földjén, de ez az aránylag rövid idő is elég volt, hogy ne pusztán szállásföldnek, hanem hazájának tartsa. Többé szó sem lehetett arról, hogy mint régebben annyiszor, az ellenség elől kitéréssel, elköltözködéssel kerüljék el a vérontást, esetleg pusztulást. Géza és Szent István a magyarság elé egy új, eddig nem ismert geopolitikai célt tűztek ki: bármibe kerüljön is, az új hazát meg kell védeni! Ettől kezdve ez a geopolitikai cél soha el nem halványult a magyarság előtt. Más népek gyakran szabadságukkal, meghódolással vásárolták meg életüket, földjük birtokát, vagy pedig kivándorlással menekültek az elnyomás elől, mint az írek; de a magyarság híven kitartott Szent István nagy eszméje, a független, szabad Magyarország mellett. Költői szépséggel és mélységgel fejezi ki egy évezred múlva egyik legnagyobb költőnk, Vörösmarty Mihály ezt a geopolitikai célt a Szózatban:

A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze;
Itt élned, halnod kell.

Géza és Szent István nagysága éppen abban rejlik, hogy nemcsak egy örökké érvényes célt tűztek nemzetük elé, hanem hozzá az eszköz is: az ország kapui megnyíltak a kereszténység és a keresztény művelődés tanítói előtt, de zárva maradtak a politikai hatalmi törekvések képviselői előtt. Ez Szent István második örökérvényű geopolitikai törvénye. Magyarország szabadságának és függetlenségének mindig ez a két geopolitikai törvény marad az alapja: (1) a nagy világon e kívül nincsen számunkra hely; itt élnünk, halnunk kell; (2) minden hasznos idegen eszmét és művelődést átvehetünk, de csak idegen hatalmi, politikai befolyás nélkül. Mindkét törvény védelmi jellegű, de ez semmit sem von le értékükből, mert a kifejlett állami szervezet további életének alapja mindig a védelem. Csak ha ez tökéletes és kifogástalan, [akkor] lehet további geopolitikai célokat kitűzni.

Árpád-házi királyaink sohasem feledkeztek meg erről a két alaptörvényről. Már maga Szent István is megmutatta, hogyan kell ezeket értelmezni. Visszautasította Konrád német császár fennhatóságot igénylő kívánságát, majd a támadó császárt nemcsak visszaverte az ország határáról, hanem még a Lajta és Fischa közötti területet is elvette tőle. Hasonló módon járt el a lengyel királlyal is, aki a Vág völgyébe tört hódítani. [...]

A nyugati német veszedelem elmúltával lassan alakulni kezdett az első pozitív, terjeszkedő jellegű magyar geopolitikai törekvés. Szent László és Kálmán királyaink geopolitikai érzésének és tudásának élénk bizonyítéka, hogy az első magyar geopolitikai erővonalakat a legtermészetesebb irányba, délnek terelik. Szent László Szlavónia, vagy más néven Tótország meghódításával egy politikai szervezetben egyesíti az egész Kárpát-medencét. Ugyancsak ő és Kálmán király Horvátország és Dalmácia megszerzésével idegen területeket csatolnak ugyan a Kárpát-medencéhez, de a lehető legfontosabbat: a tengerpartot. A tenger és a tengerhez vezető út biztosítása minden művelt népnek egyik legelső geopolitikai törekvése. Szent László és Kálmán a magyar geopolitikai törekvések élére állították a tengerpart kérdését.

[...] A magyarság államalkotó tehetségének fényes bizonyítéka, hogy alig harmadfélszáz évvel a honfoglalás után nemcsak teljesen kereszténnyé és művelt néppé lett, hanem saját erejéből európai nagyhatalommá fejlődött. Ez az eredmény egyúttal bizonyítéka Árpád-házi királyaink és tanácsadóik józan geopolitikai gondolkodásának. Szent Lászlótól kezdve a magyar geopolitikai erővonal kisebb eltérésekkel állandóan dél felé irányult. Nemcsak királyaink, hanem az ország vezetésében részt vevő urak is tisztában voltak a különböző geopolitikai célok értékével. II. István korában, de később is ismételten előfordult, hogy az urak céltalannak, haszontalan erőlködésnek tartották a galíciai geopolitikai törekvéseket. Ellenben a déli geopolitikai célokat éppen természetességük miatt sohasem kifogásolták, sőt ellenkezőleg: szemrehányásokkal illették királyainkat, ha elhanyagolták a déli tartományokat. Ez a magyarázata annak is, hogy a magyarság a szomszéd népek egyikével sem forrott össze eszmei és érzelmi alapon annyira, mint a balkániakkal, a horvátokkal, szerbekkel, bolgárokkal stb. Magyarország jövője a Balkánon van. Ezért a Balkánnak a magyar geopolitikai elgondolásokban mindig igen előkelő szerep jutott. A magyarság jövője megkívánja, hogy ez jusson a jövőben is. Történelmünk bizonyítja, hogy a Balkán elhanyagolása mindig nagy kárára volt országunknak. A körülmények, az érintkezési eszközök idővel változnak, de a geopolitikai tények állandóak. Ilyen állandó és ezért mégis mindig szem előtt tartandó geopolitikai tény, hogy a Kárpát-medence és a Balkán-félsziget északi nagyobb része egy földrajzi egységbe tartoznak (a Közép-Duna-Medencébe), és éppen ezért nagymértékben egymásra vannak utalva. A magyar geopolitikának ez is egyik alapvető megállapítása.

IV. Béla idején végzetes csapás érte hazánkat és nemzetünket: a tatárjárás. Kérdés most már, hogy milyen geopolitikai hibák, mulasztások okozták ezt a csapást. Első helyen kell említenünk a határvédelem elhanyagolását. A tatár betörés előtt már két évvel híre jött a veszedelemnek, de a keleti határokkal senki sem törődött. Csak közvetlenül a betörés előtt, tehát már későn fogtak munkához. A második hiba a teljes tájékozatlanság volt. Senki sem ismerte hazánkban a közeledő ellenség erejét, harcmódját, és éppen ezért, rendes szokás szerint, nem is értékelték kellően. Nagy hiány volt tehát a kifelé való geopolitikai érdeklődésben. Ennek a hiánynak egészen természetes következménye volt, hogy elmulasztották a külföldi szövetségek megszervezését. IV. Béla hadseregének legalábbis részben Galícia földjén, a kisorosz fejedelmekkel, a lengyelekkel és a sziléziai herceggel együtt kellett volna a küzdelmet felvennie, vagy legalábbis a határon, de semmiképpen sem az ország belsejében, az Alföldön. Magyarország védelmének egyik legfontosabb geopolitikai követelménye, hogy a hegyvidékek biztosan a kezünkben legyenek!

A tatárok rettenetes pusztítást végeztek az országban. Hogy a dúlás mégsem lett végzetes, csak annak volt köszönhető, hogy rövid egy esztendő múltán elhagyták az országot. IV. Béla, okulva a csapáson, most sietve igyekezett pótolni egyet-mást. Mivel attól tartott, hogy a tatárdúlás megismétlődik, leányait orosz fejedelmekhez adta férjhez. Rokoni kapcsolatba lépett ugyanazon okból a lengyel királlyal, a kunokkal és Ottokár cseh királlyal. [...]

A Nápolyból származó és az Árpádokkal rokon Anjou-család tagjai: I. Károly és Nagy Lajos, valamint közvetlen utódjaik geopolitikai célkitűzésekben szinte ösztönszerűen ragaszkodtak az Árpádokéhoz, vagyis a Balkánt tették hatalmi törekvéseik legfontosabb céljává. Alattuk Magyarország visszaszerezte vezető szerepét Délkelet-Európában. Ez a hatalmi helyzet volt az alap a további geopolitikai törekvésekhez: Nápoly és Lengyelország megszerzéséhez. A nápolyi kapcsolatok nem egészen újak történelmünkben, mert Kálmán király idejében is megvoltak, és később is többször megújultak. Ennek a geopolitikai kapcsolatnak eleinte görög-, majd Velence-ellenes éle volt. Mánuel magyarellenes törekvéseit meglehetős mértékben gátolták a Nápolyt és Szicíliát birtokló normannok, sőt fékezték Velence ellenségeskedését is. Velencét a Dalmácia feletti uralom kérdése keverte harcba Magyarországgal. Velence ugyanis élénk kereskedelmet folytatott a balkáni országokkal. A magyar Dalmácia azonban útját állta a velencei kapcsolatnak. A velenceiek szerepét Raguza, Zára és Spalató vette át. Az Anjouk Nápoly segítségével akarták biztosítani a magyarságra egyre fontosabb tengerpart birtoklását. A geopolitikai elgondolás helyes volt, de az Anjouk kihalása véget vetett a kapcsolatnak. 

Hatalmas geopolitikai eszme volt Lengyelország és Magyarország egy fő alatti egyesítése is. A galíciai kisorosz fejedelemségek ekkor már litván-lengyel uralom alá kerültek, ezzel hazánk északkeleti határának hadászati előtere velünk barátságos, és hozzá elég erős nemzet birtokába jutott. Így hazánk és a tatárok, valamint a lassan fejlődésnek induló moszkovita uralom közé egy velünk barátságos állam ékelődött. 

Más szempontból is megilleti az elismerés Nagy Lajos lengyel politikáját. Két olyan államot kapcsolt össze, amelyeknek a Jablunkai-hágótól a Borsai-hágóig közös határuk volt, és amelyek között nem volt semmi geopolitikai ellentét. Az együttműködésnek tehát sima és szilárd alapja volt. Ezekhez később még az érzelmi kapcsolat is hozzájárult. A lengyel-magyar államtömb, mint ék nyúlt el Közép- és Kelet-Európa között. Bárhonnan fenyegetett is veszedelem, könnyen segíthették egymást. Nagy áldozatot hozott ennek a geopolitikai eszmének Nagy Lajos leánya, a szent életű Hedvig, aki lemondott szíve boldogságáról, hogy megnyerjen egy népet a kereszténységnek és a lengyel barátságnak. Vilmos osztrák herceg helyett Jagelló litván fejedelemhez ment feleségül. A pogány fejedelem népével együtt megkeresztelkedett, és országát, az akkor hatalmas Litvániát egyesítette Lengyelországgal. Hedvig áldozata a kis Lengyelországot nagy Lengyelországgá tette. [...] Lengyelország Nagy Lajos óta egészen feloszlatásáig - tehát körülbelül 400 éven át - fedezte keleti határunkat - nem írott szövetség, hanem barátság alapján!

Nagy Lajos halála után a magyarság geopolitikai érdeklődése egyre teljesebben a Balkán felé fordul, és végül Mátyás rövid ideig tartó eltévelyedését nem számítva állandóan ide rögződött. A Balkán felől ugyanis új veszedelem kezdett tornyosulni: a haldokló bizánci császárság helyére lépő török hatalom egyre északabbra terjesztette uralmát. Előre látható volt, hogy ez a terjeszkedés előbb-utóbb összeütközésbe kerül a magyarsággal. Általában török veszedelemről szoktunk beszélni. A valóságban azonban ennél sokkal többről volt szó: egy egész ellenséges világ, a mohamedánizmus, az iszlám közeledett hazánk felé. A törökség ennek csak vezető eleme volt. A régi magyarok többnyire pogányról beszéltek. Teológiai szempontból ez a kifejezés ugyan helytelen, mert a mohamedánok egyistenhívők, viszont a küzdelem lényegét jobban kifejezte, mint a török név. Nem egy nép vagy ország támadt Magyarországra, hanem a kalifa uralma alatt egyesült, és három világrészre kiterjedő mohamedán világhatalom!

[...] Amikor a magyarságnak több évszázadon át (körülbelül 1397-1741) tartó élet-halál küzdelmét vizsgáljuk, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy nem lehet ezt a gigantikus harcot egyszerűen a török hódítás elleni küzdelemnek felfogni, mert ennél sokkal több volt, és sokkal nagyobb veszélyt is jelentett. Az arab-afrikai sivatagok nomád szelleme, keresztényellenes hite és erkölcsi világa, barbár kényúri állami szervezete tört rá a magyarságra. A világháború után gyakran láttak napvilágot olyan nyilatkozatok - sőt még ma is akadnak -, amelyek szerint kár és teljesen hibás geopolitikai felfogás volt a törökben esküdt ellenséget látni, és a Nyugatért hiába elvérezni. Ennek a szerintük oktalan, sőt esztelen kiállásnak az eredménye a négyszáz éves osztrák uralom, a rémséges pusztulás, az idegen népek betelepítése, és betetőzésül a Trianon! A következtetés helyes és igaz! Mindaz a gonosz csapás, ami a mohácsi vész óta bennünket ért, a törökellenes kiállásnak a következménye. A hiba csak abban a felvetésben van, hogy másként is lehetett volna cselekedni. Csatlakozhattunk volna - mondják - a támadó rokon török néphez, és ezzel együtt támadtuk volna az irántunk legtöbbször ellenséges nyugatot. Ezzel a magyarság az iszlám segítségével ismét nagyhatalmi rangra emelkedhetett volna, sőt műveltsége alapján vezetője lett volna a nagy iszlám világhatalomnak. Ezeknek a felvetéseknek semmi komoly alapjuk nincs. Az iszlám és az iszlám világhatalmat képviselő törökségnek ebben az időben még egyáltalán nem volt szándéka, hajlandósága, hogy szövetséget kössön keresztény népekkel, mint vele egyenlő tényezőkkel. A kalifa csak meghódoló fejedelmekkel kötött megállapodásokat. Egy ilyen megegyezés nemcsak Magyarország szabadságát, függetlenségét kívánta volna áldozatul, hanem a magyarság nemzeti öntudatát, keresztény hitét, sőt még műveltségét is, mert iszlám uralom alatt keresztény művelődés nem érvényesülhetett volna, a kettő egy államban, egy időben összeférhetetlen. Musztafa Kemál török diktátor is csak az iszlám háttérbe szorulásával tudta Törökországot egy európai művelődésnek megnyitni. Le kellett volna mondanunk félezer esztendő (900-1400) minden hagyományáról és értékéről. Őseink inkább vállalták az élet-halál harcot, mint a nemzeti és vallási öntudattal kibékíthetetlenül ellentétes meghódolást és együttműködést.

Egyébként más geopolitikai szempontból sem vált volna hasznunkra az együttműködés. Az iszlám támadása már akkor is erős mozgalmat keltett a nyugati népekben, amikor még csak hazánkat érte. Még nagyobb lett volna ez, ha a támadás közvetlenül a nyugati népeket: a németeket, olaszokat vagy franciákat fenyegette volna. A kelet és nyugat között kitörő háborúban kikerülhetetlenül akkor is Magyarország lett volna a harctér, mert mindenképpen itt ütköztek volna össze az ellentétes geopolitikai erővonalak. Hogy kevesebbet vagy többet vesztettünk volna-e, mint így vesztettünk, azt nem lehet megmondani. Egy azonban bizonyos: így megmaradtunk keresztény népnek és művelt népnek. A közel kétszáz évig tartó küzdelem ellenére sem süllyedtünk le soha a török uralom alá került balkáni népek életszínvonalára. Ha akartuk, ha nem, a harcot vállalnunk kellett, mert geopolitikai helyzetünk kikerülhetetlenül belesodort. Bizonyos esetekben ezen a kényszerűségen egyetlen állam sem tud segíteni. Egész bizonyos például, hogy a mai háborúban se Belgium, se Hollandia nem akart háborúskodni, de mégis mind a kettő csatatérré vált, mert geopolitikai helyzetük ütköző területté tette őket. Egyetlen ország államférfijai sem szőhetnek geopolitikai terveket, és éppen így nem vezethetik a gyakorlati külpolitikát sem a geopolitikai helyzet gondos mérlegelése nélkül. Őseinket nem vádolhatjuk geopolitikai tudatlansággal, sőt ellenkezőleg: ki kell emelnünk, hogy nagyon is tisztában voltak Magyarország geopolitikai helyzetével, szinte már a honfoglalás óta. A hiba csak az volt, hogy nehezen ismerték fel az iszlám veszedelem nagyságát, és hogy nyitva hagyták a déli határt. Ennek a hanyagságnak volt a következménye, hogy Magyarország geopolitikai ütközőterületté lett a kereszténység és az iszlám között. A magyarság korábbi (Árpád- és Anjou-kor) geopolitikai felfogása szerint a Balkán-félszigeten vagy legalábbis annak északi részén kellett volna ütközőterületnek lenni. Mindig elsőrendű geopolitikai követelmény, hogy az ütközőterület az ország határán kívül legyen. Kerülni kell viszont minden olyan politikai kapcsolatot, amely az országot ütközőterületté teszi.

[...] Mátyás lángeszével egy-két évtizedre újra nagyhatalom rangjára emelte ugyan hazánkat, és nyugaton Ausztria, Morvaország és Szilézia elfoglalásával gazdag idegen tartományokkal növelte birodalmát, de geopolitikai szempontból jóvátehetetlen hibát követett el. Műveltség után sóvárgó lelke, amelyet teljesen átjárt a reneszánsz szelleme, önkéntelenül visszaborzadt a műveletlen Balkánnal és a még műveletlenebb iszlámmal való érintkezéstől. Évtizedeken át olyan geopolitikai célokért küzdött, amelyek hasznot alig-alig ígértek, de annál több újabb geopolitikai bonyodalommal fenyegettek. Ezt világosan látták Mátyás király legjobb hívei, barátai is. Ezért nemcsak támogatásukat vonták meg, hanem a trónfosztás gondolatával is foglalkoztak. Mátyás volt utolsó királyunk, aki hadvezéri tehetsége miatt alkalmas lett volna Hunyadi János nagy tervének, a török kiűzésének végrehajtására. Jól szervezett állandó hadserege és a rendes haderő kitűnő eszköz lett volna erre. Hunyadi János sokkal kisebb és sokkal kevésbé begyakorolt sereggel vívott fényes győzelmeket.

Mátyás eltért a természetes és éppen ezért évszázados múltú magyar geopolitikai hagyományoktól.  Tévedése azért lett végzetessé, mert ugyanakkor rendezetlen volt még a déli határ védelmének kérdése, vagyis nem semlegesítette előbb akár szövetkezéssel, akár a határvédelem nagyarányú megszervezésével az iszlám erővonalát. Korai halála után a nemzetet egyszerre két irányból is fenyegette ellenséges támadás: nyugatról a megalázott Habsburgok és csehek, délről az iszlám részéről.

[...] II. Ulászló, majd fia, II. Lajos uralkodása alatt az iszlám erővonala mind hatalmasabb és fenyegetőbb lett. Az egész nemzet látta és rettegve figyelte a veszedelem közeledését, de a szerencsétlen Dózsa-féle keresztes hadjáraton kívül semmi érdemleges nem történt a veszedelem elhárítására. [...]

A nemzeti érzés, az önbizalom és áldozatkészség éppen olyan fontos geopolitikai tényező, mint a jó természeti határ vagy a jó politikai földrajzi szomszédság. Hiánya tehát éppen olyan nehézségeket, bajokat okozhat, és legtöbbször okoz is. Hogy a törökök támadása akkora sikerrel járt, és hogy Mohács után olyan rohamos gyorsasággal terjedt, annak egyik fő oka a nemzeti érzés ellanyhulása, az önbizalom és az áldozatkészség hiánya volt. Mind a három lelki készség, tehát nevelés, felvilágosítás, művelés eredménye. Ebben a tekintetben a múltban igen nagy bajok voltak hazánkban, sőt még ma is vannak részben. Minden geopolitikai törekvésnek, erővonalnak végső és igazi alapja és hordozója a nép, a nemzet. Feltétlenül szükség van tehát arra, hogy a nemzet tisztában legyen hazája geopolitikai helyzetével, geopolitikai céljaival és ezek szükségességével. A külpolitika irányításában lehetnek titkok, de a geopolitikai célokat a nemzetnek ismernie kell, mert enélkül lelkesedésre, áldozatkészségre nem lehet számítani. Éppen így meg kell győzni a nemzetet felvilágosítások útján a szükségességről is. Hazánkban is és más országokban is sok geopolitikai törekvés sikertelen maradt, mert a nép nem ismerte a célt, és még kevésbé a törekvés értelmét, szükségességét. II. Istvánt és Mátyás királyt is cserben hagyták a főurak, mert céltalan erőlködésnek és vérpazarlásnak tartották, látták geopolitikai törekvéseiket.

A másik fontos dolog, hogy a nemzetnek legyen önbizalma. Nagy baj az elbizakodottság, a vakmerőség is, de még nagyobb az önbizalom hiánya. Vakmerőséggel nem egyszer már nagy eredményeket sikerült elérni, de hitét, önbizalmát vesztett sötéten látással még soha senki sem ért el eredményt. A nemzetet rá kell nevelni, hogy elsősorban önmagára akarjon támaszkodni. A szövetséges segítséget mindig második helyre tegye, mert elsősorban minden nép csak magában bízhatik. A mai háború erre igen világos és egyúttal szomorú példákat adott (például a lengyel, belga, holland összeomlás). Csak olyan geopolitikai célokat szabad kitűzni, amelyek arányban vannak saját erőnkkel. Ez a tudás megvéd az elbizakodottságtól. Éppen ilyen szükséges viszont, hogy saját erejét is jól ismerje a nemzet, mert különben könnyen kishitű lesz. A mohácsi vész előtti nemzedék elfelejtette Hunyadi Jánosnak és Mátyás vezéreinek fényes győzelmeit a törökön. Mivel a rosszul felszerelt végvárak egymás után az ellenség kezébe kerültek, lassanként kialakult az a végzetes vélemény, hogy egyedül nem is tudunk a töröknek ellenállni. Ilyen volt a hangulat a világháború második felében is. Elterjedt a hír, hogy nem tudunk győzni. Ennek nem lehetett más vége, mint az [1918] október végi forradalom. Főleg azért nem, mert a nemzetet senki nem világosította fel, mi forog kockán. Annak azonban, hogy a nemzetben lelkesedést, kitartást és áldozatkészséget kelthessünk, feltétele van: a nemzet legyen elégedett a belső kormányzati, társadalmi és gazdasági viszonyokkal. Elégedetlen néppel nem lehet geopolitikai célokat elérni. Nagyon igaz tehát a közismert mondás: a jó, azaz sikeres külpolitikának alapja a jó belpolitika. Hazánkban és a világ minden országában már sok geopolitikai tervnek szegte szárnyát a rossz belpolitika. Ez volt a fő oka a Dózsa-féle keresztes sereg szétzüllésének és lázadásának, a mohácsi elbukásnak és a világháború elvesztésének. Ezek alapján nem nehéz megállapítani, hogy a szellemi geopolitikai tényezők éppen olyan fontosak, mint a földrajziak.

[...] A végvári harcok korában leplezetlenül kitűnt Magyarország rendkívül fontos és veszélyes geopolitikai helyzete. A magyar államhatalom legyűrése után az iszlám világhatalom közvetlenül a német birodalmat kezdte fenyegetni. [...] A németellenes francia-török szövetségnek kikerülhetetlen következménye volt, hogy Magyarország geopolitikai ütközőtérré lett. Csaknem másfél száz évig Magyarország állandó csatatér vagy hadfelvonulási terület volt. Akármelyik fél győzött is, Magyarország vesztett, mert a háború ennek területén dúlt. [...] A törökök és a németek csak katonát vesztettek a folyton megújuló háborúkban, a magyarság katonát, gyermeket, családot és vagyont is, szóval mindent. Nem lehet nagyobb csapás egy államra, mintha ütköző terület lesz két hatalom között. A geopolitikai törekvések között mindig az elsők között kell lennie az ilyen veszedelem elhárításának. A gyakorlati külpolitika feladata, hogy adott esetekben ennek útját, módját megtalálja.

A közbenső, tehát két nagyhatalom közé ékelt helyzetnek az előbb említetten kívül [...] van egy másik veszedelme is: a két szomszédos állam megegyezéssel vagy anélkül egy időben tör a közbeékelődő államra. Magyarországon a török kor ezt a geopolitikai helyzetet is kitermelte. A XVII. században Magyarország továbbra is ütközőterület a német és török hatalmak között, de ugyanakkor egyre világosabb Bécsnek az a szándéka, hogy Magyarországot alkotmányától és függetlenségétől megfosztva, az osztrák tartományok közé szorítsa. A rettenetes véres veszteségeket szenvedett magyarság kénytelen kétfelé harcolni: Bécs és a török ellen. Az egykorú énekköltő ezt a kétségbeejtő geopolitikai helyzetet úgy fejezi ki, hogy a magyarságnak két pogány köz egy hazáért omlik ki a vére. Napjainkban legmegrázóbb példa erre Lengyelország helyzete. Ez a virágzásnak indult szép ország rövid néhány hét alatt áldozatul esett helytelen gyakorlati külpolitikájának és a két szomszéd hatalom egyszerre rátörő erejének.

[...] A XVII. század vezető férfijainak [...] nem volt élesen meghatározott geopolitikájuk, hanem igazán csak napi geopolitikát, tehát külpolitikát folytattak. A Habsburg-pártiak harcot hirdettek a török ellen, és sérelmeik hangoztatásával akadályozták Bécs elnyomó törekvéseit. A török oldalon állók különböző ígéretek fejében egyre több biztosítékot és jogot iparkodtak kihúzni a már hanyatló török birodalom kormányaitól, és egyúttal folyton Bécs ellen ingerelték, hogy a császári hadaktól megszabadítsák az országot. Azonban az egész XVII. században alig akadt egy-két kiváló férfi, aki testestől-lelkestől egyik vagy másik párton lett volna. A legtöbb kereste, kutatta a módot, hogyan lehetne ebből a kétségbeejtő geopolitikai helyzetből menekülni. [...]

A leghelyesebb utat Zrínyi Miklós hirdette. Első dolog szerinte, hogy a magyarság ébredjen egyszer már öntudatra. Senki másban ne bízzék, hanem elsősorban önmagában. Hogy felébressze az annyira szükséges nemzeti büszkeséget, belekiáltotta a magyarság fülébe: egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók! Zrínyi tehát a törökellenes magyar erővonalat egyedül, vagy legalábbis elsősorban a magyarságra akarta támasztani. Régen felismerte a nagy igazságot, hogy a szövetkezés, tehát a külső geopolitikai segítség lehet igen hasznos, szükséges, sőt néha elkerülhetetlen, de azért előbb vagy utóbb meg kell fizetnünk, ha becsületes szövetségesek vagyunk. A magyar pedig az volt mindig, és az is marad! [...] A XVII. század időszaka sok egyéb mellett azzal a geopolitikai tanulsággal is szolgál, hogy a legéletbevágóbb geopolitikai törekvés is sikertelen marad, ha a célhoz vezető utak, módok és eszközök kiválasztásának kérdésében megoszlik a nemzet véleménye, főleg ha ezek pártversengés tárgyai lehetnek.

A törökök kiűzése után II. Rákóczi Ferenc megkísérelte, hogy a XVII. század második geopolitikai követelményét is megvalósítsa, azaz hogy Bécs ellen biztosítsa Magyarország függetlenségét és szabadságát. A sok háborúban kifáradt nemzet azonban nem bírta egyedül a háború terheit. Rákóczi külföldi segítség után nézett. A franciákkal szövetkezett Ausztria ellen, vagyis követte a régi és napjainkig szokásos szövetkezést (az ellenség szomszédjával). Elfelejtette Nádasdynak és társainak felfogását, hogy a francia állhatatlan szövetséges, de még inkább azt, hogy a földrajzi viszonyok nem javallják Magyarországnak az ilyen szövetkezést. A szövetkező féllel ugyanis nem volt módunkban közvetlenül érintkezni, hanem csak kerülővel, Lengyelországon át. [...]

Nagy geopolitikai hiba volt, hogy [Rákóczi] nem hajtotta végre Erdély egyesítését az anyaországgal, sőt éppen ellenkezőleg, az erdélyi fejedelemség további fennmaradását követelte. Hazánkban és minden országban első és legfőbb geopolitikai követelmény az ország területi és népi egységének a biztosítása. Minél nagyobb az ország, és minél több benne a magyar, annál sikeresebben állhat ellen az idegen geopolitikai törekvéseknek. [...] Magyarország politikai egysége az állam területének változatos felszíne (tájakra tagoltsága) és a lakosság kevertsége miatt csak a vármegyékre osztást tűri meg. Társnépeinknek meg lehet és meg is kell adni a nyelvi, vallási, művelődési szabadságot, de Magyarországot önkormányzati területekre nem lehet felosztani! Történetünknek ez [az] egyik legfőbb és legfontosabb geopolitikai tanulsága.

II. Rákóczi Ferenc szabadságharca után sokáig nem volt önálló magyar geopolitikai törekvés. Legfeljebb csak az ország területi egységének helyreállítását sürgető követeléseket sorolhatjuk ide. Magyarország kétszáz éven át Bécs geopolitikai törekvéseinek szolgája volt. Ezekből a törekvésekből csak elvétve akadt olyan, amely a magyarságot közvetlenül érdekelte. Feltétlenül ide kell sorolnunk III. Károly török elleni háborúját, sőt még II. Józsefét is, mert a Temesközt és Orsovát ezek szerezték vissza Magyarországnak. De már sem Mária Terézia háborúi (osztrák örökösödési és a hét éves háború), sem a Napóleon elleni háborúk nem szolgáltak magyar geopolitikai célokat. Ugyanezt mondhatjuk az olaszok elleni osztrák háborúról is. Valószínűleg geopolitikai hibát követtünk el, hogy Napóleon ismeretes felhívását elutasítottuk. Jó alkalom lett volna ez függetlenségünk alaposabb biztosítására, és ilyen körülmények között később a nemzetiségi kérdést is jobban oldhattuk volna meg, mint amikor azokat Bécs ellenünk izgatta. 

Az 1848-49. évi szabadságharc idején rövid időre ismét szóhoz jutott az önálló magyar geopolitikai felfogás. Az események azonban annyira összetorlódtak, hogy a magyar geopolitikai erővonal csak egy irányban: Ausztria ellen alakulhatott ki. A külföldi kapcsolatokat még akkor sem sikerült eredményesen felvenni, amikor az orosz beavatkozás miatt a szabadságharc már elbukott. [...]

A nyugati kapcsolatok kialakításának reménye tehát meghiúsult. Így geopolitikai hiba volt olyan geopolitikai célokat kitűzni, amelyeket csak a nyugati segítséggel lehetett volna megvalósítani. Hiba volt tehát az alkotmányért megindított harcot függetlenségi harccá változtatni, mert ennek a geopolitikai helyzet nem kedvezett. Még nagyobb hiba volt, hogy egyáltalán nem vették számításba Oroszország állásfoglalását. Nem volt titok az 1848-49-es államférfiak előtt, hogy Oroszország még teljes mértékben a Szent Szövetség szellemében él. Ellenség minden szabadságnak, és kész fegyverrel is támogatni a veszélyeztetett államokat. A magyar geopolitikai erőfeszítéseknek nem arra kellett volna irányulniuk, hogy Franciaországot, Angliát Ausztria ellen fordítsák, hanem hogy tartsák vissza Oroszországot a beavatkozástól. Esetleg Poroszországot is meg kellett volna nyerni erre a célra. A szabadságharcot nem a hadsereg vesztette el, hanem a [Kossuth-]kormány hibás geopolitikája.

[...] A kiegyezés után a világháború végéig ismét elnémultak a magyar - és csak magyar - eredetű geopolitikai tervezgetések. Minden geopolitikai érdeket alá kellett rendelnünk a közös nagy birodalom, az Osztrák-Magyar Monarchia érdekének. Tévedés volna azonban erről arra következtetni, hogy Magyarország geopolitikai érdekei ebből csak kárt szenvedtek. Kétségtelen, hogy származott az is, de talán ugyanannyi jó is. Hazánk legveszedelmesebb ellensége a múlt század második felében a pánszlávizmus és a dákoromán törekvés volt. Oroszország mind a kettőt támogatta. Saját erőnkre utalva alig tudtunk volna ezekkel a veszedelmekkel megbirkózni. Az Ausztriával való kapcsolat azonban egyenrangú felekké tett bennünket Oroszországgal. Ugyancsak az osztrák szövetség tette lehetővé, hogy megakadályozhattuk az orosz hatalom kiterjesztését a Balkánra.  [...]

Az Osztrák-Magyar Monarchia legnagyobb jelentőségű geopolitikai vállalkozása Bosznia elfoglalása volt. Hosszú évszázadok multán ez volt az első eset, hogy Magyarország - nem egyedül ugyan, hanem Ausztria társaságában - megvetette lábát a Balkán-félszigeten, és méghozzá olyan területen, amely nagyon sokáig, több mint háromszáz esztendeig, magyar uralom alatt volt. Ez a lépés szükségszerű következménye volt Dalmácia birtoklásának, mert Bosznia nélkül Dalmácia értéktelen és hadászatilag védhetetlen partvidék. De szükségessé tett Bosznia meghódítását az a geopolitikai követelmény, hogy a Balkánon elejét vehessük a szláv nagyhatalmi törekvéseknek. [...] A megváltozott viszonyok miatt természetesen a geopolitikai cél már nem a balkáni népek feletti uralom lett volna, hanem érdekközösségen alapuló barátsági és szövetségi rendszer. Ennek a jó viszonynak kialakítása és ápolása kell, hogy az egyik legfontosabb geopolitikai cél legyen a jövőben is.

A trianoni béke geopolitikai szempontból hazánkat a török uralom viszonyai közé vetette vissza. Az elveszett területek visszaszerzésének gondolata háttérbe szorított minden más geopolitikai tervet. Két évtizeden át az integritás, a régi Magyarország területi épségének helyreállítása uralkodott a magyar külpolitikában. A különböző barátsági szerződések mind ezt a célt szolgálták. Akkor ez volt az egyedül természetes és észszerű geopolitika. Amikor az integritás egyelőre megvalósíthatatlan eszmének bizonyult, a magyar geopolitika rugalmasan alkalmazkodott a helyzethez, és megelégedett a revízió követelésével. Ennek alapján sikerült is az elszakított területekből tetemes részeket visszaszerezni. A mai Magyarország 171 ezer négyzetkilométer területével és 15 millió lakosával újra a közepes államok közé tartozik, milliós hadseregével pedig igen tekintélyes geopolitikai tényező Európában.

*

In Kalmár Gusztáv: Magyar geopolitika. Stádium Sajtóvállalat Részvénytársaság kiadása, Budapest, 1942, 127-163.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés