Duąka és Schmitt eljegyezték egymást, de a probléma, amely megakadályozta Kathleennel való házasságát, még mindig fennállt: júniusban az egyházi hatóságok elutasították Schmitt első házasságának érvénytelenítését. Schmitt fellebbezést nyújtott be, de kevés reménye volt a sikerre. Duąkával eljegyzési útra indult az általa Illíriának nevezett partvidékre, és a Zágráb melletti Podravskában (Salina) találkozott a leendő menyasszony édesapjával. Most már elhatározta, hogy a következményekre való tekintet nélkül feleségül veszi Duąkát.

„Végeztem a kereszténységgel” - jegyezte meg 1926 januárjában. A barátai nem rejtették véka alá aggodalmukat a menyasszony-választás miatt: egy újabb szerb-horvát, aki ráadásul életveszélyesen beteg. A napló feljegyzett egy 1925 decemberében lezajlott beszélgetést Erik Peterson teológussal:  „Beszélgettünk a házasságról és Othellóról; szerinte furcsa, hogy meg akarok nősülni.” (1925. december 1., 60.) Schmitt ismét Othellón töprengett. A „fekete ember”, úgy tűnik, bosszúszomjasan tért vissza:

1926. február 12., péntek

Szörnyű álom reggel: Gießenben vagyok a Lahn folyó partján (és amikor eszembe jut, hogy ez a folyó Marburg mellett folyik, Kathleen jut eszembe); előadást kell tartanom a parlamentarizmusról. [...] Duschka ül mellettem, rettenetesen karikírozott, hegyes-lapos szláv orral. Ostobán mondom, hogy pénzt kérek az előadásom megtartásáért. Később sétálok Duschkával egy tó mellett [...]. Hirtelen azt mondja, hogy meg akar tanulni táncolni, és színpadra akar menni; egy professzor azt mondta neki, hogy tehetséges. Kinevet, és azt mondja, hogy megint hazudott nekem. Elborzadok. Mondom: egy nappal az esküvőnk után!

Az esküvőre 1926. február 8-án került sor, egy visszafogott anyakönyvi szertartás keretében, amelyen pontosan három személy volt jelen: a két kötelező tanú (az egyikük Erik Peterson) és Schmitt húga, Anna, aki éppen Bonnban tartózkodott. Schmitt Machiavelli összegyűjtött műveivel lepte meg magát nászajándékként  - ez eléggé találó egy olyan ember számára, aki éppen akkor lépett át az egyházjog rossz oldalára. Miután a szertartás véget ért, Schmitt a délutánt egy előadás előkészítésével töltötte, amelyet még aznap este kellett tartania egy katolikus diákszövetség előtt. Másnap, február 9-én az áll a naplóban, hogy Duąka „ismét vért köhögött”. Abban a reményben, hogy talán jót tesz neki egy melegebb éghajlat, [a lány] elutazott Horvátországba. Március 22-én azonban Schmitt „táviratot kapott Duąkától, hogy súlyos tüdővérzése volt”. Alighogy felgyógyult, és májusban visszatért, június végén ismét súlyos beteg lett: ezúttal mellhártyagyulladással, és a következő négy hónapot kórházban töltötte. Schmitt minden nap látogatta.

Ám a férfi találkozgatni kezdett „Fräulein Lizzivel” is, egy eladónővel, akinek a neve a naplóban Magdára változik, amikor a viszony forrósodni kezd. Magda „szerető és odaadó, de gyakran durva” - írja a naplóba 1926. október 19-én. Szexuális aktust élnek át a vonaton és a folyó melletti „félreeső sávban” (1926. szeptember 27.), sőt, még az újonnan bérelt házban is találkoznak, ahová Schmitt azután költözött, hogy Duąka kórházba került. Schmitt elátkozza „második házasságának szörnyű ostobaságát" (1926. október 8.), „zavart szexualitásán" töpreng (1926. szeptember 14.), és továbbra is szorgalmasan jegyzi fel a magömléseit. Amikor Duąka végül kikerül a kórházból, „furcsa érzés[sel tölti el], hogy egy nő van a házban.” (1926. november 1.) A házastársi kapcsolat újraindul, ám az eredmény nem kielégítő. „Ejakuláció, de nincs felszabadulás” - jegyzi fel a naplóba. „Nincs felszabadulás hódítás nélkül.” A Magdával való viszonya folytatódik. Schmitt életrajzírója szerint a szerelmi háromszög a „munkamegosztásnak” köszönhetően „viszonylag stabil megállapodássá” vált: Duąkára a szerető gondoskodás, Magdára a szexuális együttlétek hárultak. [2]

Othello ebben az időszakban újra Schmitt személyes és politikai aggodalmainak középpontjába kerül. Az 1925 végén [4] íródott „párhuzamos naplóban” [a mór] egy olyan elmélkedés élén áll, amelynek kiindulópontja ismerős: Othello „germán nevét olaszosították, hogy faját ne lehessen megkülönböztetni.” Hasonlóképpen - jegyzi meg Schmitt -  „a dalmát városok neveit olasz drapériával borították be.” Splitből Spalato, Dubrovnikból Ragusa lett. Duąka szülőföldje mély benyomást tett rá, s a régi Európa elveszett ügyei és eltűnt pompája iránti szenvedélyére [is erősen] hatott. Az Illíria - jegyzetek egy dalmát utazásról című esszéjében Schmitt  eme emlék előtt tiszteleg. „Az Illíria szó - kezdi - eltűnt a mai politikából” (483.), és a szóval együtt történelmi jelentőségének és kulturális örökségének minden érzéke is tovatűnt. Napóleon Illír Királysága, amely mindössze öt évig állt fenn, [5] az utolsó tisztelgés volt egy olyan ország nagysága előtt, amely „a legkülönbözőbb fajok hatalmas együttese”, valamint „a nyelvek és vallások fantasztikus keveredése” (484) révén az európai sokszínűség mikrokozmoszává lett. Politikatörténetének viszontagságai ellentétben állnak egy olyan föld megváltoztathatatlan szépségével, amely „másfél évezred óta a politika tárgya” (484). Idegen megszállással tarkított története mélyen rokonszenvessé teszi Schmitt számára Illíriát, hiszen az első világháborút követően megviselte [őt] a Rajna-vidék szövetséges megszállása. [6] Az Illíria és az elnyomott Németország közötti rokonság a közelmúlt történelmében látszott kicsúcsosodni. Szerbia Nagy Háborúban elszenvedett megrázó katonai veresége képezi a hátterét Milutin Bojić (1892-1917) versének, amelyet Schmitt (feltehetően Duąka segítségével) németre fordít esszéje végén: „Hazánk a szerencsétlenségéről híres./ Magunkban hordozzuk menet közben.” (488.)

Illíria majdnem egy évezreden át velencei fennhatóság alatt állt. Szerencsésen megmenekült azonban egykori úrnőjének modern kori sorsától: a romantikusok imádatától, „a polgári korszak élcsapatától, azoknak az utazó tömegeknek a lándzsájától, amelyek a szállodatulajdonosok által szervezett valóságos Völkerwanderunggá váltak” (485). Schmittnek a romantikus Velence iránti megvetését ellensúlyozza a hatalma csúcsán lévő velencei városállam iránti megbecsülése: „A dalmát városok nagyszerű építészete az uralom jele.” (484).

De a maga színességében [Velence] megőriz valami illír jelleget. Színeinek változatossága és pompája végül is olyan nagy, hogy a Velencében játszódó legnagyobb dráma hősének mórnak kellett lennie, mert a fehér arc sápadtnak és erőtlennek tűnt volna ennyi szín között. Othello mesés alakja, a fehér Desdemona fekete férje, „a sárga sivatag barna fia”, [7] az otthon és társadalmi miliő nélküli harcos, akinek féltékenysége csupán a [... ] fátyol, amelybe otthontalanságának következménye lelkileg beburkolózik, aki nem öli meg vagy szúrja le, hanem fojtogatja feleségét, hogy fehér tisztaságát ne szennyezze be vörös vérrel; egy élénk színű darab sötét hőse, a mór, akinek germán neve Otto, amelyhez egy olasz kicsinyítő képzőt csatoltak, mint egy bolond harangszóhoz; a nemes hadvezér Othello, a szegény, magányos Othello germán sorsával - ő szimbolikusan talán Illíriához tartozik. De a velenceiek olaszok, nem illírek. (485.)

Othello epithetonjai úgy törnek rá az olvasóra, mint egy hirtelen felszínre törő, földalatti patak. Mintha Schmitt egyetlen bekezdésbe próbálná sűríteni az Othellóval kapcsolatos összes gondolatát. Most már tiszteletbeli illír és tiszteletbeli német; Othello megpecsételi a két nemzet tragikus rokonságát. [8] [Bőr]színe, az alapvető otthontalanság pecsétje, elmerül Velence élénk színeiben, és szemben áll Desdemona tiszta fehérjével. A féltékenységet ismét csak pszichológiai „fátyolként” utasítják el. A  felszarvazott bolond harangcsengése, amelyre az olasz kicsinyítő képző utal, helytelenül lekicsinyli a nemes sivatagi harcost. Ugyanakkor elmélyíti tragédiáját: a gúnyolódás sérelmet sérelemre halmoz, így súlyosbítva a kitaszított, mint tragikus bolond sorsát.

Az 1925-1926-os „első párhuzamos napló” Othello-részletei nemcsak az Illíriáról szóló esszé történelmi és geopolitikai reflexióihoz kapcsolódnak, hanem Schmitt akkori írásainak más témáihoz is. Schmitt szinte minden aktuális érdeklődési területét Othello sötét tükrébe vonja, hogy aztán a végtelen tükörképben formálódjon és alakuljon át, illetve vizsgálódjon újra meg újra. Míg az Illíria-esszé csak konstatálja Othello hajléktalanságát, a Napló tovább feszegeti azt a kérdést, hogy ki a hajléktalan, és mit jelent hajléktalannak lenni. Schmitt történelmi képzeletének longue durée-jában a reneszánsz Othello a modernitás válságának próbaköveként és avatárjaként jelenik meg.

Othello otthontalansága nem egy proletáré, akinek soha nem volt otthona, és nem is akar otthont; vagy inkább: az ő hazája a sivatag; de az nem otthon (az ő otthona nem a sivatag; volt anyja, akiről beszél, és királyi származású).

Ő nem hontalan, ő az idegen.

Az otthontalanság, a gyökértelenség a bizalom lehetetlensége:

Azt hiszem, hogy a feleségem őszinte, és azt hiszem, hogy nem az;

Azt hiszem, hogy te igazságos vagy, és azt hiszem, hogy nem vagy az.

A bizalom és az igazság lehetőségének eltörlése.

Ez a tudás eltörlése, amely a hit és a bizalom eltörléséből következik.

Othello: féltékenységében benne van a versengés érzése, egy veszélyes, fenyegető versenyé. De kire féltékeny? Cassióra, nem akárkire. Féltékeny, mégpedig egy jó családból származó, jól képzett, jó kapcsolatokkal rendelkező férfira [...].

A proletárnak az az érzése, hogy elárulják; nem annyira a versengés érzése (ami némi aktivitással jár);

a versengés érzése egyéni komplexus, tehát nem proletár. Othello a magányos, a szemtelen egyéniség; az idegen, nem a proletár, sem a burzsoá versengés a maga sajátos, aktív szorongásával, sem a proletár érzése, hogy szisztematikusan elárulják.

A burzsoázia versengő liberalizmusa és a proletariátus mindenre kiterjedő árulás-érzete a modern világ Szküllája és Kharübdisze, amelyekkel szemben Schmitt a tekintélyelvű államhatalom mellett foglal állást. Ezek azok a csapások, amelyek a magánéletét is uralják. Az az érzés, hogy „mindig ő az elárult” (1923. november, 496.), együtt jár a polgári karrierje színteréül szolgáló akadémiai pálya szúrós versengésével.

Az „árulás” fogalma túl bonyolult számomra. Mikor árulnak el valakit? Amikor hibát plántálnak belé, és kárt okoznak neki. De hát nem minden hiba (nem az élet a hiba), és mi a kár? Én már semmit sem tudok. Jago Othello terméke? Féltékeny Cassióra. [9]

Az árulás érzése. Micsoda rosszindulat! Miből élnek az emberek? Az egyik elárulja a másikat. De én mindannyiukat elárulom. Micsoda rosszindulat! Elárulni és elárultnak lenni mindig ugyanaz; minél nagyobb az árulás, annál nagyobb a fölény. E világ fejedelme mindannyiunkat elárul. (És elárulja önmagát is).

Egy olyan általános[an] szorult helyzetben lévő világ, amelyben a hit és a bizalom eltörlődött, újra és újra megismétlődik Schmitt személyes dilemmáinak körkörös mikrokozmoszában. Othello, - jegyzi meg - „visszaél a szentségekkel”, amikor szent esküt tesz (Oth. 3.3. 463-465), és Desdemona meggyilkolását áldozatként tünteti fel. Schmitt számára ekkoriban a legfontosabb szentség a házasság szentsége volt. Duąka feleségül vétele ennek a szentségnek a megsértését jelenti, és szakítást jelent a katolikus egyházzal, azzal az intézménnyel, amely mindig is életének és hitének fő támasza volt. Döntésének egzisztenciális jelentősége, a megkötni szándékozott, visszavonhatatlan szerződés (és az egyházzal kötött szerződés, amelyet visszavonhatatlanul felbontani készül) irányítja az Othello féltékenységével kapcsolatos leghosszabb elmélkedését:

1925. december

Othello féltékenységéről beszélni ostoba szófordulat. Különösen, amikor Stendhal azt mondja Byronról, vagy Byron azt mondja magáról, hogy ő követte el „Othello bűnét”, vagyis féltékenységből megölt egy nőt. Othello féltékenysége nyilvánvalóan nem csak egy szerelmes féltékenysége. A legfontosabb, hogy Othello Desdemona férje, és hogy felesége hűtlensége nemcsak árulás és szégyen, hanem az egész létezését értelmetlenné teszi. Hogyan szereti tehát Desdemonát? A veszélyek miatt szeretett, amelyeken átmentem. És én imádtam őt, mert sajnálta azokat.

Ez biztosan nem a szokásos értelemben vett féltékenység pszichológiai alapja. Idegenként egy firenzeihez [sic!] ment feleségül; ez az ő helyzete; most már retteg az ilyen szövetség hiábavalóságának következményeitől; és féltékeny; de nem akárkire, hanem Cassióra, a jó családból származó firenzeire.

Othello féltékenységét a strindbergi érzések szempontjából is fel lehet fogni. Strindberg féltékenysége a nő féltékenysége. És egyébként, bár az egész irodalomból merít, Strindberg nem foglalkozik Othellóval. Csak azt az ostoba megjegyzést tehette volna, hogy Othellónak ösztönösen igaza van, hogy megérzi Desdemona még el nem követett hűtlenségét, és úgyszólván előre látja azt. Ez strindbergi és egyben proletár módon ostobaság lenne. Azt is mondták, hogy Othello nem féltékeny. Dosztojevszkij azt mondta, hogy ő az ellenkezője, hiszékeny. Mindez pszichológia. A pszichológia ködében mindenki féltékeny és hiszékeny is; a pszichológia „a két végű bot”. A végtelenségig lehetne beszélni, és soha nem jutnánk el a végkövetkeztetéshez. De ami ennél is fontosabb, az az, hogy Othello világos alapokon nyugszik: fogalmakon, döntéseken és utasításokon.

A „pszichológia ködének” Schmitt általi elutasításával egy későbbi fejezetben ismét találkozunk; s ez ismét Schmitt saját pszichologizálásával párosul. Nyilvánvaló, hogy pszichológiai intuíció - [méghozzá a] saját dilemmája által kiélezett intuíció - készteti arra Schmittet, hogy feltételezze Othelló aggodalmait az össze nem illő házasságával kapcsolatban. A házastársak összeegyeztethetősége döntő fontosságú - és döntően hiányzik Othelló és Desdemona esetén; s Schmitt attól tart, hogy a saját házasságából is. [10] De mint Schmittnél oly gyakran, a személyes politikai, és fordítva, a politikai intenzíven személyes [jellegű]. Az Othello és Desdemona közötti ellentmondás tükröt tart a saját szorongásai elé is, de a házasság mint intézmény lényegéhez is kapcsolódik.

Othello: a házasság, mint minden intézmény, a homogenitáson alapul; ez hiányzik Othellóból; a házasság nem csupán a szerződésen alapul. Egy cseppnyi homogenitás. De ugyanakkor heterogenitás is (a férfi és a nő heterogenitása a faj vagy a nemzet homogenitásán belül! Hasonlóképpen az állam: egy csoport heterogenitása egyazon egységen belül!)

A homogenitás [a szervezett politikai egység] kulcsfontosságú Schmitt A politikai fogalma című esszéjében. Az 1927-ben megjelent írás Schmitt híres állításán alapul, miszerint a politikai alapvető kritériuma - szemben az erkölcsi, esztétikai vagy gazdasági megkülönböztetésekkel - a barát és az ellenség megkülönböztetése. [11] Az az entitás, amelyre ez a megkülönböztetés vonatkozik: az állam. És fordítva: a barát-ellenség különbségtétel csak az állam tekintetében politikai, mert csak a szuverén állam képes annak legvégsőbb következményét, a háborút életbe léptetni. [12] Az állam koherenciája szempontjából Schmitt szerint nem az állam alkotmánya, hanem a nép homogenitása az elengedhetetlen. Ugyanez vonatkozik a demokráciára, a démosz (a nép) uralmára, amelyet Schmitt élesen megkülönböztet a liberális parlamentáris képviseleti rendszertől.

Minden tényleges demokrácia azon az elven nyugszik, hogy az egyenlőeket egyenlőekként kezelik, és az egyenlőtleneket nem fogják egyenlő bánásmódban részesíteni. A demokrácia tehát először is homogenitást, másodszor pedig - ha szükséges - a heterogenitás megszüntetését vagy felszámolását követeli meg. [13]

A nemzetállamnak - mint egy homogén nép tartalmi, s nem csak formális jogi vagy alkotmányos egyesülésének - e felfogásában a heterogenitás a politikai ellenség jele. „[A politikai ellenségnek] nem szükséges erkölcsileg rossznak, nem szükséges esztétikailag rútnak lennie [...] Az ellenség éppen a másik, az idegen, és lényegéhez elegendő, hogy különösen intenzív értelemben egzisztenciálisan valami más és idegen.” [14] Schmitt filozófiai nacionalizmusában tehát „az idegengyűlölet logikája” rejlik: „Csak akkor lehet a másikat »ellenségként« kezelni, ha politikailag »idegenként« jelölték meg.” [15]

Ebben a fogalmi keretben Othello „idegenként” való jellemzése egyszerre hihető és némileg zavarba ejtő. Plauzibilis, mert Othello tökéletesen illeszkedik az idegen ama kategóriájához, amit a huszadik század elején munkálkodó szociológusok, - leginkább Georg Simmel - dolgoztak ki. A „vándorral” ellentétben, aki ma jön és holnap tovább is áll, az idegen, mondja Simmel, „ma megjön, és holnap itt marad”. [16] Simmel döntő felismerése a távolság és a közelség bonyolult összefonódása, amely az idegent nem egyszerűen a közösségen kívülre helyezi, hanem különleges helyzetbe hozza a közösségen belül. A közelség még inkább láthatóvá teszi a távolságot, amely a származáson alapul. Az idegen - ahogyan Schmitt fáradtságot nem kímélve állítja Othellóról - a gyökereitől eltávolodott, gyökértelen. [16]

Az Othello mint „idegen-és-azért-ellenség” esete sokkal kevésbé nyilvánvaló, nemcsak Schmittnek a „nemes mórhoz” (1924. február; 517.) való erős identifikációs kötődése miatt, hanem politikai szempontból is, mert Othello „szolgálta Velencét [az államot], tudva van.” (Oth. 5.2.332; Szász Károly fordítása). Ennek ellenére, A politikai fogalma szempontjából elkerülhetetlennek tűnik az idegen Othello és az ellenség Othello egyenlővé tétele. Az ellenség a kulcsfontosságú kritérium szerint ugyanis „egzisztenciálisan valami más és idegen”. Ám Schmitt Othellóról alkotott képe túl összetett egy ilyen egyszerű képlethez. A pozitív és a negatív oldal elválaszthatatlanul összefonódik. Így azt találjuk, hogy a barát és ellenség közötti szakadék végigvonul Schmitt Othellóján; épp úgy, mint Shakespeare tragédiájában, ahol ez Othello halála előtti beszédében kerül előtérbe:

Írjátok ezt. S tegyétek még után[a]:
Hogy Aleppóban egykor, egy cudar
Kontyos török vert egy velenceit,
S Velencét káromolta, – a körül-
Metélt kutyát torkon ragadtam, és
Leszúrtam – így!

(Szász Károly fordítása)

A kritikusok gyakran megjegyezték, hogy Othello itt két ellentétes részre osztja magát: ügynökre és páciensre, hóhérra és bűnözőre, velenceire és törökre, vagy Schmitt kifejezésével élve: barátra és ellenségre. Az Othello agóniájában rejlő gesztus, hogy egyszerre képviselője és ellensége a velencei államnak, a véglegesség bélyegét adja a létét szétszaggató kibékíthetetlen ellentéteknek, az oda nem tartozás reménytelenségének. Ezáltal Othello az emberiség egészének képviselőjévé válik, és - amint Schmitt naplóbejegyzésében is láttuk -, az első világháború utáni Németország sajátos nyomorúságát is képviseli. A bejegyzés („Othello: az ember sorsa”) körülbelül három évvel megelőzi A politikai fogalmát. De azzal, hogy Othellót az emberiség képviselőjévé teszi, aki a „római” institucionalizmus és a „szláv” anti-institucionalizmus, vagyis a forma és a formátlanság két ellentétes elve között „áll”, Schmitt megnevezi az emberi (vagyis a német) középutat mindkét oldalról fenyegető ellenséget is. Ezek első látásra csak ellentétes elvek - ráadásul etnikailag sztereotipizáltak -, és Schmitt A politikai fogalma című munkája nem hagy kétséget afelől, hogy amikor háborúról beszél, akkor valódi háborúra gondol, nem pedig puszta eszmei vetélkedésre. De az ellenséges elvek vagy gondolkodásmódok, amelyektől Schmitt Othellót és önmagát is elhatárolja, Németország geopolitikai ellenségeit is jelentik a Nagy Háború két frontján, Keleten és Nyugaton.

Schmitt megjegyzése Othello öngyilkosságáról a főhős utolsó beszédének irányvonalát követi: eltávolodik Desdemonától és annak szenvedésétől, s a saját helyzete, valamint annak nagyobb, szimbolikus jelentősége felé fordul. [17] Othello bűntettei a kettős gyilkosság önfeledt aktusaként értelmeződnek: „Magányából - az idegen örök otthontalanságából - megöli a civilizációt, amely könyörületből befogadta őt; aztán megöli önmagát is.” (1923. november-december; 498). Schmitt sohasem kételkedik abban, hogy ez az önbíráskodás útján gyakorolt megtorló igazságszolgáltatás tiszteletreméltó. Ellentétben „Ludendorff Németországával”, Schmitt Othellója mindvégig megőrzi nemességét. [18]

VII. Foglyul ejtett kapitány

Amikor Schmitt végül visszatért Shakespeare-hez, nem Othellót választotta, [19] hanem „boldogtalan, problémás testvérét, Hamletet” (1924. február; 517). Először a Lilian Winstanley Hamlet and the Scottish Succession című művéhez írt előszavában foglalkozott Hamlettel, amelyet lánya, Anima fordított németre, majd egy tanulmányával, amelyből megszületett a Hamlet vagy Hekuba (1956) című könyve. Schmitt időközben betöltötte a tiszteletreméltó berlini Frigyes Vilmos (ma Humboldt) Egyetem professzori állását, és a rövid életű weimari köztársaság utolsó kancellárjának, Kurt von Schleichernek a jogi tanácsadói pozícióját is. Az 1933. januári náci hatalomátvétel idején ez utóbbi megbízatása akár bajba is sodorhatta volna, ám végül nem így történt. Hitler „nemzeti forradalma” ugyanis még nagyobb magasságokba emelte: a Nemzetiszocialista Német Jogászok Szövetségének (Nationalsozialistischer Deutscher Juristen-Bund) elnöki széke mellett a porosz államtanácsi címet is megkapta. A Harmadik Birodalom „koronajogásza” tudós jóváhagyását adta az új rendszer diktatórikus intézkedéseihez. Ezek közé tartoztak az 1935 szeptemberében elfogadott nürnbergi faji törvények, amelyek  a zsidók és „árják” közötti szexuális kapcsolatot fajtalanságnak (Rassenschande: „fajgyalázás”),  minősítették, és súlyosan büntetni rendelték.

„A szabadság alkotmánya” című tanulmányában Schmitt diadalittasan jelentette ki, hogy „alkotmányunk fogalmai sok évszázad óta először ismét német fogalmak.” (324.) A közelmúlt alkotmányai ugyanis az „angolszász-francia” jogfogalmak recepcióiból származtak.

Az állampolgáruk a citoyen félresikerült átvétele. Alkotmányaik nem szóltak a német vérről és becsületről. A »német ember« szó csak azért fordult elő, hogy hangsúlyozzák, »minden német ember egyenlő a törvény előtt«. De ez a mondat – melynek helyes értelme szerint a németről alkotott szubsztanciális-népi fogalom tárult volna fel – éppen ellenkezőleg arra szolgált, hogy a fajtát tekintve egyenlőtleneket a németekkel egyenlőként kezeljék, és mindenkit, aki a törvény előtt egyenlő volt, németnek tekintsenek. [...] Ma a német nép jogi értelemben is német néppé vált. A[z 1935.] szeptember 15-ei törvények után a német vér és német becsület jogunk alapvető fogalmai. Az állam most a népi erő és egység eszköze. A Német Birodalomnak egyetlen zászlója van, a nemzetiszocialista mozgalom lobogója, és ez a zászló nemcsak színekből tevődik össze, hanem egy nagy és valódi jelképpel rendelkezik, a horogkereszt népek esküjét megidéző jelképével. (324-325.) [20]

Amit Schmitt 1935-ben a „szabadság alkotmányának” nevez, az eleinte elsősorban a zsidókra vonatkozott, de később kifejezetten előírta a „cigányok, négerek vagy fattyú utódjaik” megnevezést is. [21]

Olybá tűnik, hogy Schmitt nyugalomra helyezte Othello szellemét, akinek Desdemonával való kapcsolata az új törvények értelmében halálbüntetést vonna maga után. Sem a mór, sem a hűséges cigány nem az a fajta idegen volt, akit biztonságban lehetett volna elszállásolni, pláne vértestvérként átölelni. Schmitt a weimari káoszból az új rend ölelésébe menekült. S bár úgy tűnhetett, hogy a rezsim a barát és ellenség közötti kompromisszummentes különbségtétel [elfogadásával] támogatja Schmitt politikairól vallott normatív elképzelését, egyúttal tompította is annak a kreativitásnak az élét, amely lehetővé tette a tudós számára, hogy ilyen gondolatokat vessen papírra. Schmitt legnagyobb nyilvános sikerének szakaszában [ti. a nemzetiszocialista rezsim évei alatt]  írt gondolatai meg sem közelítik korábbi írásainak színvonalát. Úgy tűnik, hogy mondanivalója abban a belső és külső káoszban találta meg a megfelelő feltételeket, amelyet Schmitt Az Isten árnyékának nevezett: a megkülönböztethetetlenségnek abban a zónájában, amelyben Othello fekete arcában önmagát ismerte fel.

*

Nézzünk egy utóiratot is! 1941 elején Schmitt elolvasta Herman Melville Benito Cereno című novelláját, ami azonnal magával ragadta. [22] A mű, amely közvetlenül Amansa Delando 1817 ben kelt beszámolóján alapul, Benito Cereno, a Saint Dominick nevű spanyol rabszolgahajó kapitányának történetét meséli el. Cereno elveszíti a parancsnokságot, legénységének nagy része pedig meghal, amikor a rabszolgák fellázadnak, és átveszik a hajó irányítását. Cereno életben marad, és arra kényszerül, hogy a Saint Dominickot navigálja, amely immáron a rabszolgavezér, Babo parancsnoksága alatt áll. Ez azonban csak a történet végén derül ki, amelyet Almasa Delano, egy amerikai kereskedelmi hajó kapitánya első személyben mesél el. Delano Chile partjainál találkozott az időközben erősen leromlott állagú Saint Dominickkal. A spanyol hajó fedélzetére meghívott amerikai kapitány és tisztjei egy bonyolult színjáték részeseivé válnak. Cereno furcsán viselkedik, de a rendíthetetlenül naiv Delano semmit sem sejt: szerinte ez egy rabszolgahajó, és Cereno a kapitánya. Csak amikor az amerikaiak búcsút vesznek, derül ki az igazság. Az utolsó pillanatban Cereno egy kétségbeesett ugrással elmenekül fogvatartói elől az éppen távozni készülő amerikai gumicsónakba. A lázadó rabszolgákat letartóztatják, Babót pedig bíróság elé állítják és kivégzik. De Benito Cereno nem sokkal élte túl [Babót]. A megpróbáltatásoktól összetörve, nem sokkal Babo kivégzése után [ugyanis] meghal.

Mire Schmitt megismerkedett Melville történetével, már kiesett a rezsim kegyeiből. A rivális náci ügyvédek 1936-ban ellene indított kampányáért a pártban viselt stallumainak elvesztésével fizetett, és ha csak rövid időre is, de az incidens súlyosabb következményekkel is fenyegetett. Erőteljes mecénásai azonban közbeléptek, és megmentették a berlini professzori székét, sőt még az államtanácsi címet is. S bár továbbra is szakmája nagyra becsült tagjaként tevékenykedett, széles körben publikált, és előadásokat tartott belföldön és külföldön, a rendszerhez fűződő viszonyát óvatos távolságtartás jellemezte.

A Benito Cereno erősen felkeltette Schmitt akkori geopolitikai érdeklődését, s vizsgálni kezdete a szárazföldi és tengeri hatalom relációját, valamint „a birodalom áthelyezését” az Óvilágból az Újvilágba, s az európai kulturális hagyományok  modern tömegcivilizáció általi megdöntését. [23] De  Melville novellája mindennél jobban a személyes mítoszává is vált: a nácik alatti helyzetének tökéletes allegóriájává, ahogyan azt az 1945 utáni világ értésére kívánta adni. A viselkedését Babo-Hitler és „barna[inges]” barbárjai által kikényszerített szerepjátékként igazolva, Schmitt azonosulása Melville halálraítélt hősével odáig jutott, hogy „Benito Cereno” néven kezdte magát emlegetni. [24] „Én vagyok a jus publicum Europaeum utolsó tanára, kutatója - írta amerikai vizsgálati fogsága idején -, [...] és a véget ugyanúgy élem meg, mint Benito Cereno a kalózhajó útját.” [25]

Mintha csak újból utolérte volna Schmittet a „fekete ember”. Nem Shakespeare nemes mórjának alakjában, és természetesen nem is barátként és testvérként, hanem ellenséges másikként, amely olyan szimbiotikusan összefonódik az énnel, hogy az nem lenne képes túlélni annak amputálását:

– Megmenekültél – kiáltotta Delano kapitány egyre döbbentebben és fájdalmasabban. - Megmenekültél: mi vetett rád ekkora árnyékot?

- „A néger.” [26]

Schmitt sosem tudott kilépni az árnyékból.

Pongrácz Alex fordítása

*

[1] Mehring: Carl Schmitt. 170.

[2] Mehring: Carl Schmitt. 175.

[3] Schmitt - korábbi szokásához híven - 1925-től 1929-ig a szokásos naplója mellett továbbra is „Parallel-Tagebücher”-eket vezetett, olyan aktuális jegyzetfüzeteket, mint  az Isten árnyéka.

[4] Az Illyrien-Notizen von einer dalmatinischen Reise először a Hochland című katolikus szellemi folyóirat 23. évfolyamának 3. számában jelent meg (1925), 293-298.

[5] Való igaz, hogy Napóleon újraélesztette az Illíria nevet, amikor a régiót 1809 és 1813 között a francia birodalomhoz csatolták. De az „Illíriai Királyság” valójában csak később, Napóleon waterlooi veresége után éledt újjá, amikor a régió osztrák uralom alá került (1816). A „Királyság” 1849-ben végleg megszűnt.

[6] Bonn környékét a franciák csak 1926. január 31-én ürítették ki.

[7] Schmitt (félre)idézhette a mára elfeledett német költő, Eduard Prutz (1816-72) Algír című versét. Kortársához, Ferdinand Freiligrathhoz hasonlóan Prutz is az 1848-as forradalomhoz vezető nemzeti felszabadítási mozgalom támogatója volt. A szirupos, szentimentális „Algír” egy szőke, kékszemű német idegenlégiósról szól, aki szabadon engedi algériai foglyát („a sivatag barna fia, egy karcsú mór”), amikor meghallja szerelmének történetét Fatme iránt („Ó, Fatme, Fatme, te a szüzek koronája!”), és eszébe jut saját kedvese otthona, Németországban, egy kis házban, az erdő mellett.

[8] Duąka keleti ortodox szerb volt, de a mai Horvátország területén nőtt fel. A nemzeti különbségek, amelyek az 1990-es években háborút szítottak a volt Jugoszláviában, az 1920-as években nem foglalkoztatták Schmittet.

[9] Jago kapcsán Schmitt is megjegyzi: „Jago firenzei (Machiavelli?) Cassio mondja róla: Soha enyéim közt se leltem / Ennyi jóindulatot. [Szász Károly fordítása] (Nagyszerű!)”

[10] Vö. „a második házasságom szörnyű ostobasága” (1926. október 8.).

[11] Carl Schmitt: A politikai fogalma. Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok. Ford.: Cs. Kiss Lajos. Osiris - Pallas Stúdió - Attraktor, Budapest, 2002, 18-19.

[12] „A politikai egység előfeltételezi az ellenség valóságos lehetőségét és ezzel egy másik, együtt létező politikai egységet. [...] A politikai világ pluriverzum, nem univerzum.” Carl Schmitt: A politikai fogalma. Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok. Osiris - Pallas Stúdió - Attraktor, Budapest, 2002, 36. A Nemzetek Szövetsége tehát kudarcra volt ítélve - ti. az egy liberális illúzió, amellyel Schmitt, mint egy újkori Machiavelli, kemény realizmussal szállt szembe.

[13] Carl Schmitt: The Crisis of Parlimentary Democracy, 9.

[14] Carl Schmitt: A politikai fogalma. Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok.  Osiris - Pallas Stúdió - Attraktor, Budapest, 2002, 19.

[15] Friedrich Balke: Die Figur des Fremden bei Carl Schmitt und Georg Simmel. In Sociologia Internationalis, 1992/1., 42.

[16] Georg Simmel: Exkurzus az idegenről. In: Biczó Gábor (szerk.): Az idegen. Variációk Simmeltõl Derridáig. Csokonai, Debrecen, 2004, 56. Simmel idegene  „jóllehet, nem utazik tovább, de az érkezés és a távozás felszabadító vágyát még nem gyõzte le. Egy adott térbeli környezethez vagy a térbelivel analóg határvonalú környezethez rögzül, de helyzetét lényegileg az határozza meg, hogy nem tartozik ide immár eleve, és olyan minőségeket emel be ebbe a térbe, amelyek nem innen származnak, és nem is származhatnak innen.”

[16] Simmel és a kortárs szociológusok számára a zsidó a legkönnyebben felidézhető példa. Közel van, szomszéd és polgártárs, de „gyökértelen”, és „lényegében” (bár valójában semmiképpen sem) „vándor”. Schmitt számára nyilvánvalónak tűnik a zsidó-idegenből a zsidó-ellenség irányába való átlépés, de az ugyancsak nyilvánvaló shakespeare-i példát, Shylockot furcsa módon nem említi a Shakespeare Velencéjében élő idegenről szóló gondolataiban.

[17] Az Othello nagyobb jelentősége Schmittet arra készteti, hogy a Shakespeare-rel kapcsolatos elmélkedéseiben csak Stefan George-ot említse meg. Schmitt bemásolta naplójába a Mesterrel folytatott beszélgetést, amelyet Marianne Weber a férjéről, Max Weberről írt emlékiratában jegyzett le: „Hogy én (Marianne Weber) Othellót olyan fájdalmasnak és szörnyűnek, szinte a szív teljes hidegsége termékének találtam, az neki [George-nak] tisztán pszichológiai, hamis és elpuhult nézetnek tűnt: »Gyermekem, gyermekem! kozmikusan kell látnod, nem egyéni sorsként.« »Inkább úgy, mint Vic. Hugo akkor«, tűnődik Schmitt, »az éjszaka és a fény harca?« Az Othellóról szóló utolsó bejegyzésében Schmitt újra előveszi a fekete-fehér ellentétet, (félre)idézve a sorokat: »Az arca [helyesen: neve], amely olyan fehér [helyesen: tiszta] volt,/ mint szűz Diana arca, most sötét és szennyes, / miképp enyém«. E sor ezer vizsgálat alá is vonható. A pszichológia mélysége minden pszichologizáló törekvés nélkül.”

[18] Schmitt a napló másik pontján megjegyzi: Az Othello befejezése: „Semmit sem tettem gyűlöletből, de mindent becsületből.”

[19] Vannak azonban arra utaló jelek,hogy Schmitt még akkor is beszélt róla, amikor már nem írt Othellóról. Ilyen jel például, hogy Schmitt velencei mórral kapcsolatos néhány jellegzetes felfogása  megjelenik az Állam és dráma (Berlin: Junker und Dünnhaupt, 1932) című esszében, amelyet egy ismerőse, Gustav Steinbömer írt. „Othello -  írja Steinbömer - nem pária és nem számkivetett, hanem nagy úr. [...] Nemes és bölcs hadvezér [...] De idegen, akinek nincs otthona, nincs állama. [...] A féltékenység csak az a médium, amelyen keresztül a hontalan ember tragédiája kibontakozik.” (10)

[20] Carl Schmitt: The Constitution of Freedom. Belinda Cooper fordítása. In Weimar: A Jurisprudence of Crisis, ed. arthur J. Jacobson and Bernhard Schlink (Berkeley, Los Angeles -  London, University of California Press, 2000), 323-325. Eredeti megjelenése: Carl Schmitt, Die Verfassung der Freiheit. In Deutsche Juristen-Zeitung 1935/40., 1133-1135. A tanulmány Cs. Kiss Lajos általi, magyar nyelvű fordítása megjelenés előtt áll. [Ld. Cs. Kiss Lajos (szerk.): Carl Schmitt-recepció a társadalomtudományokban. Harc a szavakért: politikai korrektség és recepció. Ludovika Egyetemi Kiadó, Budapest, 2022]

[21] Ministerialblatt für die Preußische innere Verwaltung, 1935. november 26.

[22] Schmitt eme rajongását az Ernst Jüngerrel folytatott levelezése dokumentálja, akivel hosszas vitát folytatott Melville és Poe összehasonlító érdemeiről. Lásd Ernst Jünger és Carl Schmitt: Briefwechsel. Briefe 1930-1983, szerk. Helmuth Kiesel (Stuttgart: Klett-Cotta, 1999).

[23] „Schmitt és barátja, Ernst Jünger a második világháború és a háború utáni időszak globális helyzetének prófétáiként  olvasta az amerikai szerzőket, Herman Melville-t és Edgar Allan Poe-t, beleértve [...] a nemzeti szuverenitás korszakának leáldozását.” Thomas O. Beebee: Carl Schmitt's Myth of Benito Cereno. In Seminar: A Journal of Germanic Studies,  Vol. 42., No.2 (2006), 114.

[24] Nem sokkal a háború vége után Schmitt azt kérte, hogy az először 1938-ban megjelent Leviathan-könyvének jövőbeli kiadásaival együtt nyomtassank ki egy Waschzettelt [kiadói reklámot] is. Ez óva intett a könyv elolvasásától, és a brosúra alján nem Carl Schmitt, hanem  „Benito Cereno” aláírása szerepelt.

[25] Carl Schmitt: Ex captivitate salus. Egy német fogoly vallomásai 1945-47-ből. Ford.: Techet Péter. Attraktor, Máriabesnyő-Gödöllő, 2010, 49. Scheuermann a Carl Schmitt: The End of the Law című munkájában (177-178.) hihető módon azt sugallja, hogy Schmitt az amerikai fogságában lévő helyzetét is Benito Cereno allegóriával jellemezte, sőt Cerenót az USA globális felemelkedésének  és az európai hatalmak hanyatlásának metaforájává  is emelte.

[26] Herman Melville: Benito Cereno. In The Writings of Herman Melville. Vol. 9.: The Piazza Tales and Other Prose Pieces. 1839-1860. Ed. Harrison Hayford et al. (Evanston, IL: Northwestern University Press, 1987, 116.

*

In Andreas Höfele: No Hamlets. German Shakespeare from Friedrich Nietzsche to Carl Schmitt. Oxford University Press, Oxford, 2016, 181-191.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés