Ám [Schmitt] a saját kételyeiben sem bízott soha egészen. Shakespeare darabjában jelen lévő fő mozgató, a kétely ugyanakkor feltűnően hiányzik Schmitt Othellójából. Az „őszinte Jago”, a végzetes háromszög harmadik sarka üresen marad. [1] Az árulás kérdése szigorúan Schmitt és az általa szeretett (és megkérdőjelezett) nő között, vagy éppen saját zavaros elméjében játszódik le.

Schmitt Othellójának pszichodrámájában a kellékek végzetessé válnak. „Kedves grófnő - harsogja kapcsolatuk virágzásakor -, maradj az enyém, ahogyan én is a tiéd maradok; csókold meg a gyűrűt, K., és add át szerelmem, kötött kabátod zöld színét; bűbáj van a szövetében” (Oth. 3.4.66 - részben Szász Károly fordítása nyomán; Schmitt, 1922. január; 32). Desdemona eperfoltos zsebkendőjének e játékos megidézésénél sokkal komolyabb volt az a takaró miatt keletkezett  incidens, amelyet Schmitt akart Duąkának ajándékozni. Az ajándék okozta zűrzavar annyira nyugtalanító volt, hogy Schmitt mindkét párhuzamos naplójában birkózott vele:

November 21-ről 22-re virradó éjszaka [1923]: Duschka megengedte, hogy odaadjam neki a takarót, de aztán újra összehajtogatta, és nem [is] akarta többé visszakapni, amikor azt mondtam, hogy bárcsak egy jobbat „vettem” volna neki. A „venni” szó annyira sértette őt, hogy végül megengedte, hogy odaadjam neki a takarót, de nem sokkal később visszaadott egy dollárt, amivel tartozott nekem - mintha mindent fel akart volna számolni.

Most már látom, hogy nem a passzivitás áll lénye középpontjában, ahogyan eddig gondoltam, hanem egy szörnyű negativitás. Betegségének [2] egoizmusa van benne. Elborzaszt az egoizmusa. [...] Mindig nekem kell az elárultnak lennem, ez biztos. Mert én képes vagyok az áldozathozatalra, ő nem. Micsoda szörnyű helyzet.

Aztán százszor és ezerszer elgondolkodtam azon, hogy elhozzam-e neki a takarót vagy sem; szeretném nyugodtan odavinni neki, mintha mi sem történt volna. De ez nem jó, mert a takaró olyan szimbólummá vált, mint Othello zsebkendője.

Már egy hónapja jól van, a betegsége visszatér: kétségbeesés, félelem, bizonytalanság és zűrzavar; öngyilkossági gondolatok és őrült aggodalmak egy lány szerelme miatt.

Ez a romantika, egy olyan állapot, amely anakronisztikus. Ma már nem lehet romantikusnak lenni; ez az idő már elmúlt, [ez csak] az egyén illúziója. A nők még mindig lehetnek [romantikusak]. Egy férfinak manapság nihilistává, kommunistává vagy római katolikussá kell válnia. Különben legfeljebb Othello [lehet]. Én ezt látom, és az egoizmusba menekülök. Mert ő maga (!) képtelen az egoizmusra. (495-496.)

Lehet, hogy az olvasó nehezen veszi úgy Duąka tétovázását egy „megvásárolt” ajándékkal kapcsolatban, mint „szörnyű negativitásának” és egoizmusának bizonyítékát. De Schmitt szorongásának intenzitása túlságosan is nyilvánvaló, önvádja és önsajnálatai elválaszthatatlanul összefonódnak Othellóval, az árulás örök áldozatával, aki „nem okos, de hő szerelmű” [Oth. 5.2.337, Szász Károly fordítása]. Schmitt éjféli töprengéseiben magánéleti bánata zökkenőmentesen egybeolvad korának ideológiai tanácstalanságával. Publikált nézetei - antiromantikus, római katolikus meggyőződésű [3] - összeütközésbe kerülnek gyötrődésének tapasztalati valóságával. Nihilista, kommunista, római katolikus - ha e három lehetőség közül egyik sem áll rendelkezésre arra vonatkozóan, hogy az embernek „mivé kell ma válnia”, csak Othello marad: a romantikus szenvedély anakronisztikus helyzetében szenvedők „legilletékesebbje” [anständig].

Az első személyű névmásról a harmadik személyű névmásra történő áttéréssel  Schmitt grammatikailag összeolvad Othellóval az utolsó mondatban: „Én [...] a nő egoizmusához folyamodom, mert ő képtelen az egoizmusra”. Az „én” és az „ő” egybefonódik. Othello zsebkendőjével ellentétben az ominózus takaró nem okoz katasztrófát. A tragédia elkerülhető, amint azt Schmitt párhuzamos naplója rögzíti:

Szerda, 21/11/23

Nagyon rosszul aludtam az éjjel. Gyötört a kínlódás, hogy [el]hozzam-e Duschkának a takarót. Szörnyű félelem az árulástól, horrorisztikus; magömlés. Fáradtan keltem fel fél kilenckor, napfényben jobban éreztem magam. Két levél McK-től, amelyeket nem bontottam fel. Végre le kell rázni K.-t. [...] Nem tudtam dolgozni, mert mindig Duschkára vártam; szörnyű félelem, szívpanaszok. Nem végeztem munkát. Így telt el a délelőtt. Délben újságokat vásároltam, fáradtan hazamentem, fáradtan ettem, aztán hirtelen [jött] az elhatározás, hogy sétálni megyek a Venusbergre. Ez jót tett nekem. Aztán ágyba, két óra, semmi más, csak várni a hat órát, hogy megnézhessem Duschkát. Nagyon finom kávét ittam és bosnyák slatkót ettem, majd elvittem a takarót és három gyönyörű krizantémot Duschkának. Csodálatosan barátságos volt [...] csókolóztunk, Hölderlin Heimatját olvastuk [...] Csodálatos gyermek [...] negyed tízig maradtam, aztán haza, valóságos extázisban. [...] Boldogan [estem az] ágyba. (275.)

De Schmitt hite törékeny marad. Újabb kétségek támadnak benne, amikor Duąka „a szemüvege miatt” elutazik szülővárosába, Zágrábba. Gyanítja, hogy ez csak ürügy: „Tudom, hogy az orosz színészek miatt megy. Megdöbbent, hogy ezt eltitkolta előlem. Hirtelen szörnyű gondolat[aim támadnak].” (1924. február 15.; 31.).

„Egy órán keresztül fel-alá járkáltam a szobában, és hangosan mondogattam: Hazudik, hazudik, hazudik, hazudik, ó, Istenem, hazudik.” (515-516). [4]

Kínjában levelet ír (de láthatóan soha nem küldi el) a nőnek, tiltakozván amiatt, hogy nem bízik benne. De miért nem mondta el neki, hogy az orosz színház miatt megy haza? Attól félt, hogy a férfi bizalmatlan lett volna vele szemben, ha megteszi? Háborgó kilengések tárják fel zavarodottságának mélységét:

Egy pillanatig sem voltam bizalmatlan. Szégyelltem volna magam, ha az lettem volna. [...] Legyőztem minden bizalmatlanságot. Nem szabad rám erőltetned. [...] A lelkem mentes volt a bizalmatlanságtól. De [...] figyelmeztetlek, hogy soha semmit ne titkolj el előlem. Ó, milyen szép a leveled. Te vagy az én hűséges asszonyom. Nem akarok más lenni, csak mindig... és mindenben a te lelked.

(Ezt a levelet elégettem). (A szemüveg Hamburgban, 1925. március 21-én elveszett.) [5]

Amikor ezt írtam, azt gondoltam: Miért hazudik nekem? Hazudik, talán hazudik, mint Desdemona, de ez veszélyes. Nem vagyok-e én egy becsapott bolond? Hát persze, hogy nem.

Negyed órával később: Nem értem az izgatottságomat; jót akar; mint Desdemona. (516)

V. A hűséges cigány

Az érzés, hogy ő (természetszerűleg) „a becsapott bolond”, újra és újra érvényesül Schmitt naplóiban. A világhoz való viszonyának zsémbes alaphangja [6] a nőkkel való kapcsolataiban lobban fel a leghevesebben. „Elárulva és becsapva. Kétségbeesett vágyakozás a segítség, szeretet, jóság, bizalom után. De egyedül maradok” (1922. augusztus 5.; 126). „[K]-ra gondoltam. Nem vagyok-e mégiscsak egy szegény, elárult kutya?” (1922. május 29.; 91). Az ehhez hasonló panaszokat a végtelenségig lehetne sorolni. Ezek Schmitt Othelló-fixációjának kovászai. Ugyanakkor a saját irodalmi produkcióját is beindítják.

Az ókori Athénban a tragédia ünnepeihez komikus desszert párosult. Schmitt „A hűséges cigány” című példabeszédében, amely valamiféle szatírjátékhoz hasonlít, Othello tragikus árulását maró hangnemben modulálja. A történetet sohasem fejlesztette tovább egy féltucatnyi gépelt oldalból álló vázlatnál. [7] Ám még így is elég kereknek bizonyult ahhoz, hogy Schmitt különböző alkalmakkor felolvassa vagy elmesélje a barátainak. A történet a következő: Egyszer volt, hol nem volt, élt a Kárpátokban egy cigány, akinek volt egy gyönyörű felesége. Az asszony „súlyos bűnnel vádolja magát”, amelynek pontos mibenlétét nem árulták el. A helyi pap kijelenti, hogy az ügy nem tartozik a hatáskörébe. Azt tanácsolja a cigány feleségének, hogy zarándokoljon el Rómába, hogy a pápától személyes feloldozást kapjon. Róma messze van, az út pedig fáradságos. A feleség azonban megfogadja, hogy nem kíméli magát, ha lelkének üdvössége forog kockán. Mivel azonban a lány egészsége és szépsége  is sérülékeny, azt javasolja a férjének, hogy ő vigye el őt. „Így teljesítheti fogadalmát, és férje is részesülhet a zarándoklat áldásaiból. Így hát a cigány a hátára vette feleségét, és elindultak a római útra.” (564.) Az elkényeztetett feleség az Európán átívelő pikareszk útjuk minden egyes állomásán szenteskedve kizsákmányolja és rászedi a férjét, miközben rajongók egész sorát gyűjti össze, akik jóságáért és jámborságáért tisztelik őt. Végül Rómában, ahol a felesége felszólítja, hogy siessen a pápai audienciára, a hűséges férj megbotlik, „szörnyű átkot mond, beveri a fejét egy márványszoborba, és holtan zuhan a földre.” (566.) Jámbor felesége nagy sikert arat Rómában, s amikor nem sokkal később meghal, azonnal szentté avatják. De akadnak olyanok is, akik vitatják a szentté avatását. Erőszakos veszekedések alakulnak ki, és nagyon sokan életüket vesztik a harcban.

Schmitt a történetet egy ironikus, meta-narratív utószóval zárja, amelyben elbeszéli, hogy az egyes emberek, akiknek elmesélte a történetet, milyen különbözőképpen is értelmezték azt. Ezen emberek közül néhányan valószínűleg kitaláltak, mások viszont biztosan nem, bár a Schmitt által nekik tulajdonított megjegyzések szinte egészen biztosan azok. Egy bizonyos „Miss Doris Abbott Bostonból, az Egyesült Államokból” például „a cigányt a természet úriemberének nevezte, és határozottan ajánlotta, hogy a mese kerüljön be a fiúknak szóló mesekönyvekbe, hogy a németek számára végre méltó példát nyújtson az utánzásra. De persze, a cigánynak nem szabad káromkodnia.” (569). Egy lett diák, „aki lelkes bolsevik volt, a cigányt a kapitalista luxus terhét cipelő proletár szimbólumának nevezte”, míg „egy ír nő, Kathleen Murray” kijelentette, hogy „soha nem hallott még szebb apológiát a római katolicizmusról.” (569.) A „legokosabb nőtől, akivel eddig találkoztam”, a következő megjegyzés érkezik: „Ez minden házasság története”. Pontosabban Schmitt házasságának a története, és a legokosabb nő összetéveszthetetlen, mert „az egykori Habsburg-monarchiából származott” az első felesége, Carita. (569.)

A „Hűséges cigány”  [keletkezése] egybeesett Schmitt Kathleen Murrayvel való kapcsolatának csúcspontjával. Schmitt egy teljes hónapig látogatta a nőt Marburgban. Hivatalosan külön szálláson laktak, de jó néhány éjszakát sikerült egy ágyban tölteniük. Ez némi önkéntelen komédiával járt, például amikor a professzor úrnak a szekrény mögé kellett bújnia, hogy a takarítónő ne vegye észre; végül Kathleen félelmetes házinénije, „a korrekt Frau Finner” (1922. április 11.; 69) fedezte fel a szerelmeseket. [8] Schmitt több mint őszinte a tevékenységükkel kapcsolatban: „K. szépségétől, frizurájától, fekete hajától, bőséges húsától, gyönyörű combjaitól elragadtatva simogattam, amíg elérte az extázist; nem tartott sokáig. Ő [mindig] egészen nedves; fáradtan, mámorosan, szexuális mámorban aludt el.” (1922. április 5.; 66). De a mámoros izgalom közepette Schmitt hirtelen üresség- és undorrohamokat élt át. A „szavakkal kifejezhetetlenül szeretem és csodálom őt”,  a „magömlések" és „extázisok" („két extázis kézzel”, 1922. április 8.; 68) részletes feljegyzései váltakoznak a teljes elégedetlenséggel: „Tényleg semmi közöm K.-hoz. Micsoda tévedés.” (1922. április 13.; 70). „El akarok menekülni, sírni tudnék, annyira elárultnak érzem magam.” (1922. április 6.; 67).

A Hűséges cigány a rajongás és az undor eme elegyét tükrözi. Schmitt parodisztikus önarcképeként Shakespeare tragikus mórjának Don Quijote-i ellenpólusát játssza: „Othello és a hűséges cigány; - jegyzi meg Schmitt - [a]z amerikai nőnek igaza van, minden férfi hordja a feleségét.” (1923 március; 455). A két figura még az ellenpároknál is közelebb áll egymáshoz, és eggyé olvad, „a hűséges cigány Othellová (a színesbőrű férfivá) lesz”. (1923. szeptember; 489). A hűséges cigány története talán a könnyed szarkazmus gyakorlataként értelmezhető, ám az általa rögzített és kiváltott gondolatokban és érzelmekben nincs semmi könnyed vagy vidám. „Soha nem hallottam még olyan történetet - jegyzi meg Schmitt - amely ennyi filozofálásra késztetett volna. [...] Örvendetes tény, hogy egy történet ilyen értelmezhetőséggel bír, a  sok hibája ellenére.” (1923. április; 466-467).

Othello és a hűséges cigány ugyanannak a sötétségnek a lakói.  Schmitt Isten árnyékáról szóló glosszája árulkodó módon a hűséges cigányról szóló két elmélkedés közé van beágyazva:

Indítsuk el az írek, a zsidók, az illegális németek nagy összeesküvését, [több szó olvashatatlan] <...>  a vendégek vágyakozását a bennszülöttek között, a soványakét a kövérek között? A hűséges cigányokról?

Az árnyék: Isten árnyékot vet, mert van tartalma, mert Ő nem csak egy ikonosztáz, egy funkcionális fogalom vagy egy üres tény, hanem valami szilárd. Az árnyék a szubsztancia és a szilárdság bizonyítéka.

A hűséges cigány: Miért cigány; fel lehet-e tenni a nemzetiségi kérdést? Miért nem német? Miért hallgat? Miben áll a hallgatása? Nem kellene-e neki is cigánynak lennie, mint Don Quijote-nak? Nem proletár-e, mert káromkodik? (1923. március; 456-457.)

Isten csupa lényeg és szilárdság; a róla szóló mondatok kijelentőek. A cigány ezzel szemben kérdezősködik és bizonytalan. Végtelenül értelmezhető, képlékeny viszonyok hálójába szövődik. A határozottabb identitásoktól való elválasztásnak paradox hatása van, és még erősebben kötődik hozzájuk. Miért nem német ő valójában? Biztosak lehetünk benne, hogy nem az? S ha Don Quijote lenne? Vagy talán félig már most is az. Schmitt „nagy összeesküvésének” tétova névsorában a hűséges cigányok a [felsorolás] végén, [mintegy] csúcspontként jelennek meg, maguk alá gyűrve az őket megelőző, sokszínű csapatot. Leginkább a zsidók bevonása miatt figyelemre méltó, hogy a felsorolás összegyűjti  a kirekesztetteket, a kitaszítottakat, az alávetetteket.

A megalázottság kulcsszerepet játszik a naplókban Schmitt önkép-formálásában. Az árulás példaértékű áldozatai, a hűséges cigány és a mór Othello is a megalázottság példamutató figurái. Ezért nem német az a férfi, aki a feleségét a hátán viszi át Európán; de ezért fordulhat elő az is, hogy az „illegális németek” a cigányok társaságában találnak helyet.

Illegális németek, de mégis legitimek: Schmitt jogi gondolkodásának ez a kulcsfontosságú - a nácik számára közismerten kedvezőnek bizonyuló - megkülönböztetése azt a megosztottságot sugallja, amellyel különböző formában már korábban is találkoztunk: a „hivatalos” és az „igazi” Németország, vagy Stefan George kifejezésével élve a „titkos Németország” közötti megosztottságot. Schmitt leendő összeesküvőinek azonban kevés közük van George görög-germán idealizmusának hősies ifjúságához. Sokkal inkább a Lear király 3. felvonásában a kunyhóban menedéket kereső, radikálisan kitelepített alakokra hasonlítanak. Státuszuk hontalan, teljesen hovatartozás nélküli. Osztoznak a cigányok hontalan állapotában, de osztoznak másik tulajdonságukban is: hozzájuk hasonlóan ők is hűségesek, sőt, a végletekig hűségesek. A  nyomorúságos testvérek csoportja átlépi azt a határt, amely alapvető fontosságú Schmitt híres politikai koncepciójában: „a specifikus politikai megkülönböztetés - állítja - a barát és ellenség megkülönböztetése”. [Cs. Kiss Lajos fordítása] [9] Egy olyan térben, ahol ez a különbségtétel érvényesül, zsidó és német soha nem dörzsölhetné egymás vállát. A közösségük csak egy megkülönböztetés nélküli, politikain kívüli zónában létezhet. Csak a sötétben létezhet: Isten árnyékának sötétjében, és az a hit, hogy ez Isten árnyéka, hitet követel az alatta dolgozóktól. A naplóoldalon a két cigány bekezdés között láthatóan középre helyezett, Isten szilárd szubsztanciájáról szóló kijelentés végrehajtja, amit kijelent: árnyékát a két szomszédos bejegyzésre vetíti.

A sötétség a különbségek nagy eltörlője: „Ha minden gyertya kialszik, minden macska szürke lesz.” [10] Schmitt, a borotvaéles megkülönböztetések virtuóza számára a sötétség a „Káosz [...] újbóli eljövetele”, minden rend felbomlása, egy olyan állapot, amely épp olyan fenyegető, mint amilyen csábító. [11] Magába foglalja erotikus rögeszméinek kaotikus ambivalenciáját, a nők, húsuk, nedveik és szaguk iránti imádatát és undorát, amely váltakozva az extázis mámorába és az undor borzongásába taszítja. Visszariad „a szajha bűzétől”, megjegyzi „a bűnös asszony bujaságának asszonyszagát” (1923. január; 426). Marburgi hancúrozásuk során élvezettel jegyzi fel, hogy Kathleen „mindig egészen nedves” (1922. április 5.; 66), amikor megsimogatja, vagy szinte tudományosan: „nagyon nedves, nagy mennyiségű folyadék. Milyen különös.” (1922. április 18.; 72). Lola Sauerről ezt írja: „Amit én a vele született nemesség édes harmatának véltem benne, az valószínűleg csak a tenger sós maradéka.” (1922. november; 413.) A lány vezetékneve - németül „savanyú” - aggályokkal tölti el, ahogy kapcsolatuk - és vele együtt a lány „édes harmata”- a szó szoros értelmében „savanyúvá” válik. Egy álom az anagnorizis egy szemléletes pillanatát váltja ki:

1922. december 18/19. éjszaka: Félálomban láttam: a torony, amelyről beszéltem, a magányos torony valami más; ez a Sauer-garázs. Aztán eszembe jutott: 1922. december 1-jén, a feleségemmel való találkozás után a pincér a Parkhotelben, ahol reggeliztem, hozott nekem egy tojást, amely záptojás volt és undorító szagú; és a szag ugyanaz volt, mint L hónaljváladékáé, akivel előző este együtt voltam. 

1922. december 19., kedd: Már régen elment Sauer [savanyú].

Schmitt szexuális étvágyának női tárgyaitól való irtózása és szexuális undora kéz a kézben jár az önmagától való irtózással. Ez példaértékűen fejeződik ki a cigány és a mór alteregó alakjában. Mi sem illusztrálja ezt szemléletesebben, mint az álom, amelyben Othello, „a néger”, kinő a testéből, miközben egy hang azt mondja neki, hogy ha egyszer „megkeresztelkedik ezzel a textúrával, semmi sem mentheti meg”. (1923. december 29/30.; 505-506.) A visszataszító folyadékok megérintése (vagy „megkeresztelése”) bárki számára előkelő helyet foglal el az undor skáláján, amit vitathatatlanul csak a lenyelésük múlhat felül. De még ezt is felülmúlja az a borzalom, ami miatt Schmitt álma az Alien (1979) című film „mellkas-jelenetének” előzményének tűnik, ahol a visszataszítóan viszkózus idegen test az áldozat saját húsából tör elő.

„A káosz és a szörnyeteg az Othello kifejezésmódjai” - írja Schmitt (1924. április; 529). [Schmitt] Othellóval való azonosulása az, ami a németek Hamlettel való azonosulása - minden keserű önostorozásuk ellenére - soha sem volt: bemocskolódás, az én mélyebb befeketítése, mint amit Shakespeare fekete hercege valaha is indokolt. Hamlettel ellentétben Othello nem tudja „ledobni éjszínét” (Arany János fordítása; Ham. 1.2.68), és azt sem tagadhatja, hogy ez a szín valóban őt jelöli (vö. Ham. 1.2.83). A „fekete embert” vissza kell, és talán vissza is lehet szorítani, de csak belülről lehet. E szörnyű születés köldökzsinórját nem lehet elvágni: az én soha nem tudja magát teljesen elválasztani attól, amit eltaszít. A lealacsonyodás behatolást kínál az ellenségnek. Így Schmitt Othello-énje állandóan szimbiotikus szövetségekre lép, átfedésben az ellenséges másokkal:

A szexualizmus proletár [...]

A szexualizmus anarchisztikus;

A szexualizmus zsidó;

Proletár-anarchista szenzualista – zsidó (itt csak az istentelen zsidókról beszélek).

Othello, a proletár: szenzualista, anarchista. (1924. április; 529.)

Othello a „sötétség dolgainak” kódszava, amelyeket Schmittnek „el kell ismernie a sajátjaként” [„ez itt, enyém”; Shakespeare: A vihar, 5.1.278-9): [12] nemcsak azokat a dolgokat, amelyeket készségesen elismerne - a „szexualizmust” és proletárságot -, hanem azt is, amit a legélesebben megtagadna: a zsidóságot. Az a forma azonban, amelyben ezeket az elemeket tételesen felsorolják, új megközelítést sugall. A sötétség dolgai napvilágra kerülnek, a taxonómiai megkülönböztetés fényére. Lassan, de korántsem biztosan, Schmitt Othellóval való azonosulása átadja a helyét egy távolságtartóbb, analitikusabb magatartásnak. De azért előfordulnak visszaesések Othello sötétségébe. 1923 novemberében, ha csak azt látja, hogy „Duschka egy idegennel megy át az utcán”, féltékenységi reflexei teljes riadókészültségbe kerülnek. Amikor ezt bevallja neki, „azt mondta, hogy Othello vagyok.” (1923. november 12.; 269.)

Ám Duąka az is, aki végül lehetővé teszi számára, hogy száműzze fekete alteregóját. Az 1924 februárjában Zágrábba tett utazása („a szemüvege miatt”) hozza el a szükséges válságot, ami [Schmittet] a féltékeny gyanakvás őrjöngésébe taszítja. [13] De úgy tűnik, hogy minden jóra fordul: gyötrődése katarzist eredményez. Egy hónappal később, március 23-án jegyzi fel a naplójában:

Rosszul aludtam az éjjel, egyetlen vigaszom: „a hűséges Frau Duschka”. Ő mentett meg Othello sorsától; ő az egyetlen támaszom. Reggel reggeliztem, a poharakért akartam menni (micsoda babonás dolog! A poharak!). De nem voltak sehol. [...] Írtam Duschkának, [...] örültem, hogy egy kis nyugalomban lehetek. [...] Aztán a Hansa Színházba, Othello [Paul] Wegenerrel, egy vadállattal, [Bernard Georg] Eisler ott volt Fräulein Basseches-szel [...] Vacsoráztunk egy étteremben, beszélgettünk Othellóról. Nem értett[ek] semmit. Fáradt voltam. Féltem attól, ami jönni fog. (328)

Ez nem egy happy end, és az nincs is kilátásban. Schmitt érzelmi élete továbbra is viharosnak bizonyul. De egy Duąkához írt levéltervezetben felcsendül a remény hangja:

Ma megvettem az Othello című opera zongorakottáját. Holnapután Shakespeare drámáját adják itt, egy híres berlini színész játssza Othellót; valószínűleg elmegyek megnézni. Mindez eszembe juttatta, mennyit köszönhetek Neked, kedves Duschka: egészen szabadnak érzem magam, csodálom a dráma nagyságát, szeretem Othellót, a szegény, nemes Othellót, de a megrázó azonosítások nélkül, amelyek régebben oly rettenetesen gyötörtek. Kedves asszony, kedves anyja ennek a csodálatos szabadságnak, amely oly boldoggá tesz. Nagy szeretettel csókolom kezedet.

Huszonkettedikén: Nem érzed, hogy egész lényem megváltozott, amikor Othellóról beszélek? Úgy tekintek rá, mint egy szerencsétlen testvérre, akinek a sorsától a Te szeretetednek és jóságodnak köszönhetően megmenekültem. (1924. március 21/22.; 526)

A megkönnyebbülés tapintható. Mint egy feltört és kiizzadt láz, Schmitt felszabadulása a „fekete emberrel” (492, 506.) való kínzó azonosulás alól feljegyzések özönét idézi elő Othellóról, egy leltárt és búcsúzást:

Othello: a kalandot kereső hajléktalan (egy extravagáns és görcsös idegen itt és mindenütt).

Jago: Ich bin nicht, der ich bin. Nem vagyok én, ami vagyok (1.1).

(Isten azt mondja magáról: az vagyok, aki vagyok; az ördög: nem az vagyok, aki vagyok) [14]

A ténylegesség a tagadás.

A nő passzivitása (egy rossz nő tudta volna, hogyan válaszoljon Othello vádjaira; Desdemona nem tudja, mit mondjon).

[...] Othellót talán másképpen is lehet értelmezni: észak-afrikai kellett, hogy legyen, egy vad berber, aki a felesége házasságtörését természetesen a feleség és a házasságtörő megölésével bünteti. Milyen nevetséges; lehet, hogy mindez igaz, de engem nem érdekel.

[...] Gondolatok Othellóról.

Othello: lélektanilag a proletár erőszak aktusa.

Lélektanilag saját hűtlenségének reflexe.

Etnológiailag egy észak-afrikai jogszerű [legal] felfogása.

Féltékenység: a versengés jelensége; ezért az oroszok nem értik vagy gyűlölik. (1924. március; 527.) [15]

Ezután Schmitt Othellóval kapcsolatos elmélyülése kifulladni látszik. A véglegesség jegye érzékelhető egy 1924. februári naplóbejegyzésben, a „szemüveg-incidens” tetőpontján, amikor Schmitt a féltékeny kétségek és a kétségbeesett hinni akarás között vergődik, hogy higgyen Duąka "jóságában”. Ez talán azt a vízválasztó pillanatot jelzi, amikor Schmitt kezd kilépni Othello-mániájából, és  egyfajta búcsúbeszédben foglalja össze nézetét:

Ki ismer igazán téged, te nemes mór, Othello? Szilárd, erős szikla, itáliai kicsinyítő képző - idegen ruhában és lényegében lekicsinyítve, mert a harangok, a féltékeny férfiak bolond harangjai most nemes neved hiú csengésével keverednek.

Nemes Othello, volt bátorságod a tettedhez; habozás és pszichológia nélkül; sorsod egyenes logikájában. Olyan egyenes vagy, hogy kevés nagy költő értett meg téged úgy, mint Victor Hugo, aki az éjszaka félelmetes szimbólumává tett; olyan egyenes, hogy a professzorok nem firtatnak úgy, mint szerencsétlen, problémás testvéredet, Hamletet. Te jó, becsületes mór. (1924 február; 517.)

A búcsú azonban nem végleges.

Pongrácz Alex fordítása

*

[1] Jago csak egyszer fordul elő Az Isten árnyékában (1924. március; 527.)

[2] Duąka súlyos tuberkulózisban szenvedett.

[3] Lásd pl. Schmitt: Római katolicizmus és politikai forma (1923).

[4] A takarós afférhoz hasonlóan a szemüveges incidens is mindkét párhuzamos naplóban szerepel.

[5] Ez utóbbi, zárójeles megjegyzést a későbbiekben toldotta a szöveghez. Schmitt naplói tele vannak ehhez hasonló, utólagos észrevételekkel és megjegyzésekkel.

[6] Például: „Az árulás érzése a bölcsesség kezdete. Ma úgy érezzük, hogy a demokrácia elárult minket.” (1922. január; 43).

[7] Schmitt a „Hűséges cigányt” a Kathleen Murrayvel együtt Marburgban tölött tartózkodása alatt, 1922 áprilisában fejezte be. „Húsvéti üdvözletként küldöm neked a Hűséges cigányt” - írta barátjának, az író és kritikus Franz Blei-nek (1871-1942). „Kérlek, ne változtass meg [rajta] semmit. Tudom, hogy ügyetlen [munka]. De maradjon úgy, ahogy van. Egy kis [...] folyóirat is kinyomtatná. De én inkább egy szép kis könyvet szeretnék.” (Levél Franz Bleihez, 1922. április 12. Idézi: Schmitt: Der Schatten Gottes, 69., 202). Blei úgy vélte, hogy a történetet valóban meg kellene változtatni, és ki is kellene bővíteni. Schmitt azonban erre nem volt hajlandó; a kiadási tervei ekként meghiúsultak.

[8] „Frau Finner betoppant [Kathleen] szobájába, kitiltott a házból, s felszólította [Kathleen-t], hogy szombaton egy óráig hagyja el a szobát stb. Undorító.” (1922. április 15.; 70).

[9] Carl Schmitt: A politikai fogalma. Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok. Ford.: Cs. Kiss Lajos. Osiris - Pallas Stúdió - Attraktor, Budapest, 2002, 19.

[10] John Heywood: The Proverbs of John Heywood (1546), ed. Julian Sharman. George Bell & Sons, London, 1874, 22.

[11] Schmitt hasonló fenyegetést érzett a tengerből áradó feloldódás [okán is]: „a neptunikus, a feloldódás, a titokzatosság felemésztette a tudatomat, kiszívta a lelkemet; félelmem a Balti-tenger mellett Greifswaldban, szorongásom Helgolandban; a mocsár szörnyű, kígyóméregszerű, medúzaszerűsége. Hogyan kezdődött a világ: Isten elválasztotta a szárazföldet a tengertől.” (1922. december; 424).

[12] Annak ellenére, hogy Schmitt nem helyesli a vadállatként színre vitt Othellót, bizonyos átfedéseket lát Othello és Caliban között: „Őrangyal helyett az emberiség alsóbb rétegei egy védőgorillát kapnak. Kopár völgyeken és köves hegyeken keresztül viszi őket, s úgy segíti őket, mint egy kalibán. A nők nem az angyalukat keresik, hanem a gorillát. Szeretik és imádják őt emberi alakjában, mint egy uralkodót vagy hűbérurat stb.” (1923 január; 436).

[13] Február 27-én megjegyzi, hogy a „szemüveg” szó bármiféle említése elegendő ahhoz, hogy ugrásra késztesse: „öt órakor a postást várom; a „szemüveg” szó megdöbbentett; arról beszélt, hogy Zágrábban kap szemüveget!” (522).

[14] Schmitt ugyanezt a kijelentést tulajdonítja a Leviatánnak: „Álmomban hallottam: a Leviatán beszél/ Nem vagyok én” (1924. február 17.; 518.)

[15] Azt az állítását, hogy oroszok képtelenek megérteni Othellót, néhány héttel korábban is igazoltnak látta: „Othello: micsoda pszichológia; pontosan az, amit Tolsztoj nem érthetett. A bölcs okoskodás hiábavalósága, amely akkor következik be, ha valakit gyökerestül kiszakítanak. Az okosság mint az ösztönök helyettesítője. A közvetett bizonyítékok gyűlölete (mint Dosztojevszkij, Karamazov, mint a tragikus bölcsesség elve).” (1924. február 17.; 518.)

*

In Andreas Höfele: No Hamlets. German Shakespeare from Friedrich Nietzsche to Carl Schmitt. Oxford University Press, Oxford, 2016, 172-181.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés