Nyugodtan feltételezhetjük tehát, hogy Schmitt sóhaja egy Hamlet-szerű Németország után nem a hamleti „tétovázás” és „fecsegés” utáni vágyakozást fejezte ki. [3] Schmitt úgy vélte, hogy a weimari parlamentáris rendszerben e tétovázásból és fecsegésből bőven elegendő akadt. Ehelyett - Freiligrath „Hamletjének” eredeti, negatív hangvételével ellentétben - Freiligrath híres nyitó sorát idézve Németország erkölcsi csődjét hirdette. A nemes lelkű Hamlet, nem pedig a halogató Hamlet az, akinek az elmúlását Schmitt siratja. Ez világossá válik az idézetet megelőző szakaszból, amely egyáltalán nem Hamletről szól, hanem Othellóról:

Othello: az ember sorsa: kegyelemből, magányból megöli a civilizációt, amely befogadta őt; aztán megöli önmagát. Nevetséges sors egy római [ember] és egy szláv szemében egyaránt; a rómait nem értem, mert intézményekben gondolkodik; a szlávot nem értem, mert nem gondolkodik intézményekben. Az ember a kettő között áll. Szörnyű helyzet. A következmény a féltékenység. Fekete a féltékenységtől; az állandó otthontalanság. Feleségül vesz egy olasz lányt. De nem erről van szó; mert Ludendorff Németországában nem volt semmi olyan nemes, mint amit Othello végig megőriz; az öngyilkosság útjára lépett. (499)

Schmitt naplói szinte megfejthetetlen gyorsírással íródtak, és gyakran egyfajta szellemi gyorsírást is mutatnak. Asszociációs ugrásait - például Othello olasz házasságától Ludendorff Németországáig tartó ugrást - nem mindig könnyű, sőt, nem is lehetséges követni. De az általános irányvonal elég világos. Othello nemes, Ludendorff viszont nem az. Erich Ludendorff, a császári hadsereg tábornoka és Hindenburg utáni legjelentősebb képviselője, a harcos szélsőjobboldal legjelentősebb alakja volt az 1920-as évek elején, amikor Adolf Hitler még csak kezdett felsejleni a szektás homályból. Ludendorff az ancien régime megvetendő maradványa; épp oly elavult, mint maga a császár. „Tehát II. Vilmos még mindig él, [...] Ludendorff még mindig él” - jegyzi meg Schmitt 1923 szeptemberében. „Öljük meg végre a halottakat.” [4] Az elfuserált müncheni puccs után Ludendorff még lejjebb süllyedt Schmitt szemében. Ebben a kudarcban nyoma sincs a nemességnek, a legcsekélyebb tragikumnak sem. [5] Ez sokkal inkább Hamlet tragikus kudarcát idézi, és egy elveszett Hamlet-Németország gondolatát kelti, amely erkölcsileg a Ludendorff-Németország fölé magasodik.

Hamlet azonban csak utólag jelenik meg; Schmittet sokkal jobban érdekli Othello. Naplójegyzetei 1921 és 1924 között mindössze két utalást tartalmaznak Hamletre, de több mint hatvanat a velencei mórra. Nem Hamlet, hanem Othello szimbolizálja „az ember sorsát”, pontosabban egy bizonyos ember sorsát: Carl Schmittét. „Othello kísért engem” (1921. november 26., 22.), írja Kathleen Murray-nek, ír-ausztrál származású szeretőjének. Egy másik, szintén hozzá írt leveléből ez fantasztikus részletességgel tárul fel:

Az [egyetemi] előadásom után [...] nem tudtam megállni, hogy ne olvassam el az Othellót. Minden egyes szó még mindig élőnek bizonyult, és nem éreztem különbséget az angol és a német szöveg között. Remegtem, mint aznap a színházban, és azt hittem, hogy melletted ülök; a kezed után nyúltam. Hallgasd csak! A keszkenőt cigány jósnő adá Anyámnak, ki szívekben olvasott stb. és a szörnyű sor: S majd ha nem szeretlek: A régi káosz újra visszatér. [Szász Károly fordítása] Mindez még mindig [bennem] él. Mi az idő. Rosszabb, mint te; nekem nincs időérzékem. Aki ilyen magányos tud lenni, annak nincsen időérzéke. Az idő egy társadalmi konvenció. Magányos vagyok nélküled. A magány régen a barátom volt. Ő adott nekem intenzitást és éleslátást. Most pedig úgy jött hozzám, mint egy fekete gyászlovag, és azt mondta: Egykor, amikor a barátod voltam, nem voltál magányos, most pedig haldokolsz a vágytól. Hol van az új asszonyod? Én mindig ott voltam, ha hívtál. Az új asszonyod jön és újra elmegy. Ne hívj többé, menj az új asszonyodhoz! Válaszoltam: szigorú úrnő vagy, de kérlek, ne beszélj rosszat az új asszonyomról. Mindennél jobban szeretem őt, még nálad is jobban; te olyan közönséges nő vagy, hogy egy másik nő puszta gondolatára is felháborodsz? A barátnőm (nem új barát, örök barát; nem tudok elképzelni olyan időt, amikor nem volt a barátom, sem a múltban, sem a jövőben. Nincs többé időérzékem, mióta beleszerettem). Az asszonyom szép és eleven gyermek, de téged is ismer, és te sem vagy idegen számára. Ő is a barátoddá válhat, ha megérted őt. Ez látszólag megnyugtatta őt. Barátságosabbá válik. Sok vidám és tarka ember érkezik, Twine, a szabó, aki azt mondja [Kathleen Murray] anyjának: Mindig nagy sikereim voltak a nőknél, de a legnagyobb 1922. január 2-án, hétfőn, a szerencseszámunk évében; egy csinos ausztrál [egyetemista lány] nem akart hazamenni, mert én ott voltam, és halálosan szomorú volt, amikor mindenki azt akarta, hogy elmenjen: egy Truffaldino nevetett rajta. Leandro egy nagyon romantikus fonalat sodort, mondván: A lány jobban szeret téged, mint engem, mert te szabó vagy. Ő nem szeret engem, mert romantikus vagyok és irónia nélküli. - Vizsgatéma. Twine, a szabó nyöszörög: Ez a különbség. Királyi felséged a vizsgatéma, én a lelkesedés témája vagyok. Papageno kineveti Taminót, és azt mondja neki: Herceg, te még csak nem is vagy vizsgatéma, és még kevesebbet benyomást keltettél, mint én a fuvolámmal. Hirtelen elhallgat. Othello jön, és minden eltűnik. Kék köd a nagy fájdalom, a fekete tragédia előtt.

Hall engem még, grófnő, ott van még? Mondd, hogy szeretsz engem.

Csókolom a szemed és a szíved. A szívem olyan hangosan lüktet a szerelemtől és az Ön iránti vágyakozástól, ahogy még soha nem hallotta lüktetni. Isten áldja meg, K., ezer áldás önre, drága szívem - Carl. (1922. január 19.; 31.)

II. A zaklatott professzor

Carl Schmitt élete nagy részében naplót vezetett - időnként több naplót is. Ezekből egy mélyen ellentmondásos személyiség képe rajzolódik ki, aki szinte bipoláris intenzitású hangulatingadozásoknak volt kitéve, akit szorongás és önbizalomhiány gyötört, s aki az elragadtatás és a kétségbeesés szélsőségei között ingadozott.

Alig huszonkét évesen (1910) summa cum laude minősítéssel szerzett jogi doktorátust. Schmitt a Nagy Háborút egy müncheni katonai irodai állás biztonságában vészelte át, ahol többek között baloldali folyóiratok és más, potenciálisan felforgató kiadványok megfigyelésével foglalkozott. Az unalmas és igénytelen állás lehetővé tette számára, hogy megírja habilitációs disszertációját, és előadásokat tartson az (akkor még német illetőségű) strasbourgi egyetemen. A háború végén áthelyezték a müncheni katonai közigazgatás főhadiszállására, ahol testközelből tapasztalta meg a kérészéletű Bajor Tanácsköztársaságban az erőszakos zavargások egy részét. [6] 1919-ben leszerelt a katonai szolgálatból, és a következő két évben a müncheni kereskedelmi főiskolán tanított. Első rendes egyetemi tanári kinevezése a kis Greifswaldi egyetemre vitte, a Balti-tenger partján fekvő egykori Hansa-városba. Egy éven belül egy bonni ajánlat révén távozott „Pomeránia sarkvidéki mezőiről” (1921. október 5.; 10.), és mindössze harminchárom évesen a tudományos ranglétra csúcsára jutott: Németország egyik legtekintélyesebb egyetemének tanszékére. Schmitt gyors felemelkedését a nagy visszhangot kiváltó publikációk folyamatos közlésének köszönhette. Ezek mind jogtudósként, mind politikai íróként megalapozták a hírnevét; Schmitt ennek köszönhetően határozott antiparlamentáris nézetekkel, valamint polemikus és briliáns rövidítési tehetséggel rendelkezett.

Ám miközben szakmai karrierje felfelé ívelt, privát élete - amint azt a naplóiban feljegyezte - úgy tűnik, hogy állandóan válságban volt. Dr. Jekyllhez hasonlóan őt is „az élet elviselhetetlen kétszínűsége”; a mindennapi normalitás felszíne alatt megbúvó démonok beteges tudata sújtja. Az Othellóról szóló gondolatsorát megszakítva kitör belőle: „Mi vagyok én: racionalista arabeszkekkel és kondikciókkal [7] hímzett fátyol egy irracionális szakadék felett” (1924. március; 527.). A középosztálybeli lét béklyóinak feszülve, ideges érzékenysége állandóan az összeomlás határán lebeg:

Nyolc órakor már kész voltam öngyilkosságot elkövetni, nyugodt határozottsággal alászállni az éjszaka világába és a csendbe. Aztán arra gondoltam, hogy inkább mégis karriert kellene csinálni. Néhány órával később már nem törődtem semmivel, és katona akartam lenni. Bele lehet őrülni ebbe az összefüggéstelenségbe; mit tegyek? Egy óra múlva agyonlövöm magam a saját jelentéktelenségem miatti dühömben. (1915. szeptember 6.)

Van itt némi öndramatizálás, de ez semmiben sem hasonlít ahhoz az üres pózoláshoz, amit Joseph Goebbels naplóiban találunk. Schmitt katolikus, alsóosztálybéli származása - amely nem különbözik Goebbelsétől -, a becsvágy és az önbizalomhiány, a sértődöttség és az önsanyargatás hasonló keverékét szülte. Schmitt ingadozó antiszemitizmusa, amelyhez furcsa módon számos zsidó barátság is párosult, úgy tűnik, hogy legalábbis részben a társadalmi kisebbrendűségi komplexusából fakadt. Schmitt azonban legalább tisztában van az erkölcsi deformációival, és képes is elemezni azokat:

Micsoda összevisszaság vagyok! Pénzsóvár, becsvágyó szolgalelkű; lusta, lemondó Schmitt, magányos, büszke római, hiú, tetszeni vágyó érzéki ember; csupa kiegyensúlyozottság és kicsapongás; kegyetlen és könyörületes; kemény és lágy; hívő és hitetlen.

Schmitt, aki szüntelenül „problémás jellemén töpreng”, [8] „proletárnak” bélyegzi magát, és még egy karaktertanulmányt is szándékozik írni erről a típusról, amelynek alapvető vonása az opportunizmus. „A proletárnak, vagy plebejusnak - jegyzi meg - ösztönei vannak: a helyzetnek megfelelően kúszni vagy hivalkodni. Ad alterum, azaz alkalmazkodik minden más emberhez, akivel találkozik.” [9]

Ahogy Schmitt naplóinak egyik szerkesztője megjegyzi: „Nem ismerek olyan Schmitt-kortársat - és ma sem ismerek senkit -, akinek írásos feljegyzései olyan kíméletlenül tárnák fel szerzőjük lelki állapotát, mint ezek a naplók”. [10] Schmitt magánéletének legkíméletlenebbül feltárt területe szexuális megszállottsága: ez az „erotomániától hajtott” férfi megpróbáltatásait tükrözi. [11] „Gyakran feltör [bennem] a szexuális vágy” (1923. február 27.; 164.), bűntudatosan jegyzi fel „magömléseit”. „Olyan kanosan sompolygok el egy konferenciáról, hogy az ujjaimat kell harapdálnom” - jegyzi fel 1912 novemberében. [12]

Még ebben az évben megismerkedett élete első szerelmével, Caritával, egy spanyol kabarétáncosnővel, aki azt állította magáról, hogy egy szerb [más források szerint: horvát] arisztokrata: Pawla von Dorotić - ám valójában nem volt nemesi származású. Egy bádogos lánya, [13] Carita, vagyis Pawla, klasszikus femme fatale volt, aki ki tudta elégíteni a fiatal jogász bohém álmait. A férfi fülig szerelmes volt belé, és hosszú, szenvedélyes szerelmes levelekben bálványozta, valahányszor különváltak. A házasságot el kellett halasztani, amikor a lány útlevele rejtélyes módon eltűnt - és vele együtt szerény származásának és valódi születési dátumának (1883, nem pedig 1888, ahogy ő állította) bizonyítéka is. A háborús körülmények között azonban kivételes engedélyt kaptak, és a házasság végül 1915 februárjában megköttetett. Schmitt annyira ragaszkodott „Cari”-hoz, hogy kiadványainak címlapján a saját neve mellett az övét is szerepeltette  A briliáns köntösbe öltöztetett Politikai romantikát (1919) Schmitt-Dorotić néven jelentette meg.

Schmitt azonban már rajongásának fénykorában is a féltékenység megszállottja volt, és e megszállottság miatt jelenik meg először Othello a naplójában: „Mit jelent a féltékenység: a másik lehet az, ami önmaga [ti. az ember maga] nem, vagyis hűséges. Othello nem volt hűséges.” (1912. október 26.; 27.). A megjegyzés a Carihez írt, áradó szerelmes levelek piszkozatai és a vágy kifürkészhetetlen természetéről szóló elmélkedések közepette hangzik el.

Miért antiszociális egy szerelmes férfi, ha hűségesen ragaszkodik egy nőhöz, és fél [...], hogy elveszíti, míg a normális, egészséges fickó, aki követi a szokásos sémákat, vidáman megy a háborúba és szabályosan végzi a karrierjét, mindig poligám, élvezi a fizetett kurvákat és egyáltalán nem sújtja önpusztító féltékenység? (1912. október 26.; 27.).

Schmitt bizonyára mindkét típusból talált magában valamit; a sebezhetően hűséges szerető és a robusztus nőcsábász nem annyira különálló karakterek, mint inkább saját személyiségének két oldala. Az odaadás ragaszkodó céltudatossága szükséges ahhoz, hogy a féltékenység elérje teljes önpusztító erejét; egy olyan céltudatosság, amely a szeretőt nemcsak társadalmi környezetétől, hanem végső soron a szeretettől is elszigeteli, és szenvedélyének magányos zártságába zárja. A féltékenység kialakulásához azonban eleve a nőcsábász elméje szükséges. A közmondásos logika szerint „mindenki magából indul ki” [it takes one to know one], és csak a hűtlenek gyanakodhatnak mások hűtlenségre. Ezért kellett Othellónak hűtlennek lennie. Tornyosuló féltékenységének csírája a saját hűtlenségének ismeretében rejlik.

Othello csak 1921 novemberében tér vissza, hogy „kísértse” a naplóírót (november 26.). Ám bár hosszú ideig távol volt, és most hirtelen mindenütt jelen van, feltűnő Schmitt Othellóról alkotott karakterisztikájának folytonossága. Az „Othellóról szóló elmélkedések" alatt megjegyzi: „[Othello] Lélektanilag a saját hűtlenségének reflexe”. (1924. március; 527.) [14] Annak ellenére, hogy 1912 és 1921 között nem találunk írásos feljegyzéseket, úgy tűnik, hogy Othello alakja sosem tűnt el Schmitt fejéből; az [1912 és 1921 közötti] szakadék inkább a lappangásról, semmint a hiányról tanúskodik. Schmitt rendszeresen írt, de rendszeresen olvasta és újraolvasta a naplóit is; és amikor Othello visszatér, Schmitt eredeti, [a mór] szorult helyzetéről vallott tézise számos helyen újra felelevenedik, és más irányokba is kibontakozik.

Ekkorra, 1921 őszére Cari iránti lángoló szerelme már alábbhagyott. Schmitt végül belátta, amit mások is láttak, vagy legalábbis mindvégig sejtettek: hogy egy szélhámos átverte. Hogy a felesége is hűtlen volt-e, az nem derül ki a naplókból, de Alice Berend 1919-ben megjelent kulcsregénye [roman-à-clef], A szerencsés fickó [Der Glückspilz] alapán erősen feltételezhető.  Schmitt a világtalan, ártatlan tudós Böckelmann professzort alakítja, akit fiatal felesége, Marianne szemtelenül felszarvazott. Schmitt eddigre már külön élt, Cari viszont még mindig a müncheni lakásukban lakott. A férfi nem csak elválni próbált,  a házasságot az egyházi bíróság előtt is érvényteleníttetni kívánta. A katolikus diszpenzáció szerint ez lett volna az egyetlen módja annak, hogy újraházasodhasson.

Időközben ugyanis egy új csillag lépett a pályájára: Kathleen Murray, az egy ír származású, hívő katolikus ausztrál diáklány, akit szeretett „grófnőnek” szólítani. Schmitt nemcsak a templomba kísérte el a lányt, hanem az ágyába is, és segített neki megírni a német nyelvű doktori disszertációját Taine-ről és az angol romantikáról. [15] A lány konzulense Ernst Robert Curtius, a marburgi egyetem oktatója és kiemelkedő tudós  - és Schmitt ismerőse - volt, aki később kapcsolatba került a híres George-körrel [George-Kreis, befolyásos német irodalmi csoport]. [16] Schmitt megint fülig szerelmes lesz, áthatja a rajongás, felemészti a vágy, bálványozza Kathleen szépségét, de taszítja a közönségessége, magasztalja a jóságát, ugyanakkor gyanakszik, hogy újra kihasználják, és visszatérő féltékenységi rohamok gyötrik. [17]

Bár a házasságkötést lehetetlenné tette, hogy Schmittnek nem sikerült érvényteleníttetnie a Cari-val kötött házasságát, a szerelmesek mégis hűséget fogadtak egymásnak. De amint befejezi a doktori tanulmányait, a „grófnő” - aki yeatsi névrokonával ellentétben nem hajlandó kockáztatni a lelkét - Ausztráliába hajózik, s kétségbeesett szerelmes levelek sora követi őt kikötőről kikötőre. A levelezés még azután is folytatódik, hogy Schmitt új viszonyba kezd egy müncheni orvossal, Lola Sauerrel, s ezzel egyidejűleg egyre inkább kötődni kezd a fiatal szerb diáklányhoz, Duąka Todorović-hoz. Miután a lány fordítói segítségét kérte a Cari szerb származását firtató kutatásaihoz, [Duąka] kezdetben nem nagyon vonzódott hozzá. Ám 1923 közepére  [Schmitt] a naplókban már nyugtalanságának minden korábbi tünetét újból regisztrálta. Újra szenvedélyesen szerelmes, de ugyanúgy a hit és a kétségek között vergődik, mint korábban. Duąka esetében a bizalom - bár mindig is törékenynek bizonyult - végül győzedelmeskedik: 1926-ban összeházasodnak.

III. Isten árnyékában

Ezek a személyes összefonódások teremtik meg az Othello drámájának színterét Schmitt naplóiban. A többes szám használata azért szükséges, mert 1922 és 1924 között Schmitt a szokásos naplójával párhuzamosan egy második, szabadabban szárnyaló naplót is vezetett jegyzetekből, levelekből és reflexiókból. Ez az Isten árnyékában címet viseli, és találó, hogy az Othellóval kapcsolatos gondolatainak nagy része itt, Isten árnyékában került lejegyzésre.

„Isten árnyékot vet - írja Schmitt -, mert van tartalma, mert nem pusztán ikonosztáz, [18] funkcionális fogalom vagy üres tény, hanem valami szilárd. Az árnyék a szubsztancia és a szilárdság bizonyítéka.” (1923. március; 456-457). [19]

Schmitt ezt a gondolatot A zsoltárok könyve 121:5-6-ból vezeti le, amelyet idéz is: „Az ÚR a te árnyékod a te jobb kezed felől. / Nappal a nap nem szúr meg téged, sem éjjel a hold.” (1922. október; 405). Schmitt azonban kihagyja az idézetét megelőző döntő fél sort: „Az ÚR a te őriződ.” A zsoltárban Isten árnyéka nyújt menedéket. Schmitt számára viszont ez az ellenkezőjét jelenti: menedék helyett a teljes védtelenség állapotát. Isten árnyéka „még feketébb”, mint a „nagy elsötétedés”, amelyet a kulturális hanyatlás kortárs megfigyelői diagnosztizálnak. [20] „Nem fény és sötétség - hangsúlyozza -, hanem fény és árnyék.” (1923. március; 456-7).

Othello áll ennek az árnyéknak a középpontjában; bőrszíne az árnyék „még feketébb” sötétségének látható lenyomata, a fény ellentéte. Schmitt Victor Hugót dicséri, [21] és Victor Hugóra támaszkodik, aki ezt a kettősséget látta a darab középpontjában:

Mi Othello? Éjszaka. Óriási, végzetes figura. Az éjszaka szerelmes a nappalba. A sötétség szereti a hajnalcsillagot, egy afrikai rajong egy fehér nőért. Desdemona Othello számára világosság, és ugyanakkor őrület. És ezért lesz rajta olyan könnyen úrrá a féltékenység. [...] A féltékenység hirtelen szörnyeteggé változtatja a hőst. A fekete ember négerré lesz. Mintha az éjszaka gyors jelzést adott volna a halálnak. [22]

Hugót visszhangozva Schmitt a darabot saját rögeszméitől roskadozóvá teszi.

Othello a férfi: fényre vágyó éjszaka. A fény miért nő [woman]. A férfi sötétsége egy nő fényére vágyakozik. Ez az őrület. Mindkét dolog a fizikai törvények szerint történik. Ez fordítva elképzelhetetlen, mert a nő sötétsége képtelen a fény után vágyakozni. Gyűlöli a fényt. A nő nem szenvedélyből, hanem birtoklási mohóságból ölné meg a férfit: Ha eljön a káosz. [sic!] (1923. március; 455)

Az állandó hitválsággal küszködő Schmitt Isten árnyékát a nő, a „Nő” árnyékával olvasztja össze. Ezért a hit elárulása, kínzó elmélkedéseinek vezérmotívuma, mindig kettős kódolású: erotikus és vallásos. Az árnyék témájára vonatkozó asszociációs ugrások sora, amely a 121. zsoltárból vett idézettel kezdődik, azzal ér véget, hogy Villiers de L'Isle Adam Byront idézi: „On eût dit que cette femme projetait son ombre sur le cœur de ce jeune homme” (1923. március; 455). Byronnál ez így hangzik:  „[S]he knew, / For quickly comes such knowledge, that his heart / Was darken’d with her shadow.” [„S ő tudta, / Mert gyorsan jön az ilyen tudás, hogy a szívét / Sötétítette a nő árnyéka”.]  [23]

A szexuális és a lelki kétségbeesés elválaszthatatlanul összefonódik Az Isten árnyékában. Ez az összefonódás az, ami Othello „fekete tragédiáját” (1922. január 19.; 31) Schmitt saját szorult helyzetének tökéletes tükrévé teszi. Egy részben olvashatatlan bejegyzésben 1923 januárjában jegyzi fel:

Hirtelen nem kapok választ senkitől, és senki sem lát többé. Érzem, hogy sötétség terjeng körülöttem, és mintha a fejemet egy sötét ruhába burkolták volna. Közben rájövök [ennek] értelmére: ahogy a varázslat eltűnt, és a csodák, amelyek <...> csendbe és sötétségbe burkolóznak, úgy az embert is sötétségbe és magányba taszítják. Ezt el kell viselnem. Egy nap majd eljön a fény.

Schmitt rasszista hajlamai, amelyet mindig a zsidók lobbantanak fel, feltűnően hiányoznak, amikor Othellóról van szó. A faji hovatartozása [24] helyett sokkal inkább az számít, hogy ő déraciné, a kívülálló, aki kiszakadt a társadalmi kohéziójából, vagy akármilyen társadalmi kohézióból.

Othello: A házasság társadalmi intézmény; nincs házasság társadalmi közeg nélkül, [s] a férfinak kell biztosítania a társadalmi közeget. A déraciné nem házasodhat meg, ha mégis megteszi, [akkor] megöli a nőt. A féltékenység válik a nő kivégzésének formájává; a férfi magával rántja a nőt a semmibe. (1923. február; 447)

Nyolc hónappal később megjegyzi:

Othello, a gyökereitől elszakított, akinek már volt egy Emíliája, bár ő is magányban élt. Ezt intézményi szempontból kell szemlélni, nem lélektanilag. A fekete ember - a magányos (funkció, nem intézmény).

Magányos az, akinek nincs Emiliája. A fekete ember, akinek nincs színe, és annyi színe van. (1923. október 22.; 492).

Ha Hamletet „nagyon is bántja a nap” [ti. túl sokat van a napon, Ham. 1.2.67, Arany János fordítása], akkor Othello túl sokat tartózkodik az árnyékban. Annyi színe van, hogy ez elszigeteli őt egy fehér környezetben; egyáltalán nincs színe, mert a feketeség a fény teljes hiánya. Schmitt saját „fekete" magányának érzése a gyökereitől elszakított, elárult, féltékeny Othellót nem különleges kisebbségi esetté teszi, hanem az emberi állapot reprezentánsává. Isten árnyékában Othello sorsa „az ember sorsává” válik (1923. november/december; 498).

A fenti állítást tartalmazó szövegrész két lényeges megkötést is tartalmaz. A szlávok és a román népek kivételt képeznek az egyetemes kategória alól: „Az emberiség a kettő között áll” (1923. november-december; 498). Az emberiség, másként fogalmazva, tulajdonképpen német, azaz normatív közép a szláv és a „román” [római] mentalitás között. Othello sorsában osztozva Németország, különösen a Versailles utáni nyomorúságos állapotában, „nevetségesnek” számít keleti és nyugati szomszédjai szemében; [Németország] a tartósan meg nem értett nemzet (vagy legalábbis annak látja magát). Schmitt szerint azonban az ilyen félreértésben sok erény [is] rejlik: ez az a minősítés, amely szükséges ahhoz, hogy megértsük Othellót. A szláv és a római szellem nem képes megérteni Othello sorsát, és azt a saját sorsaként azonosítani. Nyilvánvaló, hogy egy olyan elmének, amely erre képes, alapvetően németnek kell lennie; és így csakugyan helyénvaló, hogy Schmitt úgy találja: Othello „németül [olvasva] szebb, mint angolul”, sőt, azt állítja, hogy „az Othello német darab” (1923. december; 506). Sőt nemcsak a darab német, hanem a főszereplője is. Egy Lo Sauerhoz - Schmitt müncheni orvos barátjához -  írt levelében beszámol róla: „Ma éjjel azt álmodtam, hogy Othellának hívnak, és álmomban megcsókoltalak. Mikor felébredtem, eszembe jutott, hogy Othello a Ottó kicsinyítő képzős alakja.” (1923. január; 437.) Nehéz elképzelni egy olyan nevet, amely jobban telítve van németséggel, mint az Ottó. I. (Nagy) Ottó (912-973) a középkori királyok és császárok Ottó-koriként [Otthonians; Szász-ház, Liudolf-ház] [25] ismert sorát nemzette, Otto von Bismarck pedig a „vaskancellár” és „a birodalom építésze” volt. Schmitt álma nem pusztán „honosítást” eredményez: Othello ahelyett, hogy németté válna, inkább németnek bizonyul, alapvető identitását egy olasz kicsinyítőképzővel leplezve. „Othello - olvashatjuk egy másik bejegyzésben - a germán nevű, germán sorsú mór; a fűzfadal egy germán ködfoszlány Velencében” (1923. július/augusztus, 472).

Még inkább a csontokig hatol egy másik álom, amelyben Othello nem csupán az álmodó saját nemzetiségében gyökerezik, hanem szó szerint „saját belseinkben” (Shakespeare: Julius Caesar, 5.3.96.):

Álom 1923. december 29-30-a éjjelén: a mór, a néger nő ki a testemből. Hallok egy hangot: Ha egyszer megkeresztelkedtél ezzel a textúrával, semmi sem menthet meg. (Csodálatos az Othellóban: semmilyen csoda sem ment meg); úgy érzem, el kell nyomnom a bennem lakozó „feketét”, különben elveszek. (505-506.)

A „fekete” (der Schwarze; azaz a fekete ember) egyszerre idegen test és elidegeníthetetlen része annak a testnek, amelyben lakozik. Legfeljebb elnyomni lehet őt, de kiűzni nem. Akárcsak Lear [király] és Goneril esetében, az erősen autoagresszív átok ellenére sem tudja Schmitt kiűzni a [benne lakozó] „feketét”, amely saját testének része:

És te mégis
Testem, leányom, vérem vagy - vagy inkább
Betegség testemben, mit kénytelen
Vagyok magaménak mondanom: fekély vagy,
Duzzadt kelés, mirígyes daganat
Romlott véremben. [Vörösmarty Mihály fordítása]

Schmitt Othellója egyszerre a testében lakozó betegség és a nemes szenvedő, akinek ügye „szakasztott mása az övé” [Hamlet 5.2.67.11., Arany János fordítása]. Egyrészt az „őrjöngő Othello-hatás” okoz neki „őrült fejfájás[oka]t” (1924. április 9.; 335) és „szívgörcsöket” (1922. február 5.). Másrészt a „nemes lápos Othello” (1924. február 15.; 517) az identifikációs modell, amelynek tragikus sorsa Schmitt saját szenvedéseit tükrözi. A Hamletre általában úgy tekintenek, mint arra a darabra, amely inkább kérdéseket tesz fel, s nem válaszokkal szolgál; a dráma önvizsgálatot folytató hőse vég nélkül visszadobálja nekünk a saját kérdéseinket. Schmitt számára Othello az, aki egyszerre végtelenül kinyilatkoztató és végtelenül zavarba ejtő.

Othello: Nem szeretett, különben nem lett volna féltékeny; a féltékenységnek semmi köze a szerelemhez? (Othellónak semmi köze a féltékenységhez). Mindenesetre: Látom, hogy képes vagyok Othello tettére? Mi Othello tette: összetörni egy bálványt. (1924. február 15.; 517.)

Érdekes azzal szembesülni, hogy a Schmitt védjegyévé vált bizonyosságretorika miként siklik ki a két kérdőjel beiktatásával. A féltékenységnek semmi köze a szerelemhez. Vagy mégis? Képes vagyok Othello tettére. Vagy képes vagyok rá? Schmitt híres aforizmáinak kijelentő módszere egy olyan alanyba ütközik, amely szembeszegül a bizonyossággal. Ez a szubjektum nem csupán egy színdarab szereplője, hanem maga a zaklatott naplóíró. Schmitt egy másik, Othellóról szóló feljegyzésében tiltakozik [az ellen], hogy „mindent intézményi szempontból kell nézni, nem pedig pszichológiailag” (1923. október; 492); az ilyen analitikus távolságtartás [azonban] egyszerűen nem állja meg a helyét Schmitt Othello-élményének zűrzavarával és ellentmondásaival szemben.

Ennek az élménynek a lényege az Othellóhoz kapcsolódó általános kiindulópont: „Ha nem szeretlek, káosz fog bekövetkezni. A középpont: a sötétség, a káosz volt az uszály/farok [tail]. A nő csúnyává válik, mint az arca.” (1924 március; 526). A döntő mondatot a Kathleen Murray-nek írt, korábban idézett levélben is megtaláljuk (1922. január 19.; 31): „Ha nem szeretlek, újra visszatér a Káosz; hová menjen Othello?”.

Schmitt a 3. felvonás sorait (Oth. 3.3.91-2) az 5. felvonás egyik sorával (5.2.278) úgy kombinálja, mintha azok egyetlen szakaszt alkotnának. Ez az egész darab cselekményét a központi periódusra, az egyetlen katasztrofális fordulatra szűkíti. Az idő felfüggesztődik. A döntés pillanata egybeesik annak kimenetelével. A gyanúval már megfertőzött, de még mindig a féltékenység határán tétovázó Othello egyidejűvé válik azzal az Othellóval, akire kivetette hálóját a káosz, aki meggyilkolta Desdemonát, és akinek nincs hová mennie. Az ily módon tömörített tragédia a végtelen ismétlődés hurokjába fagy.

Ez a következőképpen jelenik meg Schmitt naplóiban: „[egy] rémálomszerű helyzet” (1923. november-december; 498-499.), amelyben a szerelem és a szerelembe vetett hit kétségbeesett szükségletét mindig az árulástól való kínzó félelem kíséri. „De már megint elárulnak, mert a Nő nem téged imád, hanem a világot és az életet.” (1922. január; 34). A „Nő”: Kathleen Murray. Szinte közvetlenül a január 19-i „Othello-levélben” tett szerelmi vallomásait követően ez a bejegyzés olyan elmélkedések sorában tűnik fel, amelyekben a nő iránti szerelme - vagy bármely nő iránti szerelme - könyörtelen kiábrándultsággal bomlik le.

A Lukács 4:9-11-re, [Jézus Krisztus] Sátán általi harmadik megkísértésére támaszkodva („Azután  Jeruzsálembe vivé őt, és a templom ormára állítván, monda néki: Ha Isten fia vagy, vesd alá magad innét”) Schmitt így ír: „Vesd alá magad ennek az asszonynak a szintjére. Az asszony, ha kell, elkísér a templom bástyáira, de a templom bástyáin nem lehet kényelmesen átmenni.” (1922. január; 34.)

Emeld fantáziádat egyre magasabbra, mássz fel az élet csúcsára, és tudd, hogy csak te magad emelkedsz fel ezekre a csúcsokra. Ha már egyszer ilyen magasra feljutottál, akkor hirtelen látni fogod, hogy egyedül vagy; a nő nem követett téged. Látod őt. Lent, unott arckifejezéssel. (1922. január; 35)

Amit Schmitt Kathleennél, ahogyan korábban Caritánál és később Duąkánál is keres, az nem más, mint a megváltás. De miközben a megváltás után kutat, rájön, hogy hiábavaló a Nő utáni „blaszfémikus” kutakodása, akit „jobban szeret, mint Istent”. A férfi „megváltónak nevezi a nőt. Mitől menthetné meg egy nő a férfit! Egy nő legfeljebb egy másik nőtől mentheti meg, amíg a férfi olyan messzire nem megy vele, hogy ismét megváltásra szorul.” (1922. január; 34).

A kilengések meglehetősen szélsőségesek. Schmitt a lelkes szerelmes hangvételből hirtelen önmegvetésbe és keserű szemrehányásba csap át, s akárcsak Othello, nem ismer középutat a teljes odaadás és a teljes kiábrándulás között. De Othellóval ellentétben ő ide-oda ingadozik, sőt időnként egyszerre mindkét szélsőség csapdájába beleesik. A minta 1924 februárjában még mindig ugyanaz, bár Schmitt megváltó angyalának stafétabotja Kathleenről Duąkára szállt át:

Szeretett asszony, kezedet csókolom; hálás vagyok gyönyörű leveledért, és nem akarok más lenni vagy maradni, mint a lelked, mindig és mindenben a lelked. (Közzétéve február 16-án)

Egész nap céltalanul bolyongtam, közel az őrülethez. Este arra gondoltam, hogy elmegyek gyónni Feldmann atyához, de nem tehettem; ez Duschka elárulása lett volna. Aztán megnéztem Rembrandt rajzait, a szörnyű történéseket, és rájöttem, hogy semmi közöm hozzájuk, és mégis nagyon közel állok az ilyen dolgokhoz. Hát nem nevetséges egy nőre építeni a boldogságot? A szekularizált Madonnára? (1924 február; 517-518.)

Pongrácz Alex fordítása

Folyt. köv.

*

[1] Carl Schmitt: Der Schatten Gottes. Introspektionen, Tagebücher und Briefe 1921–1924, ed. Gerd Giesler, Ernst Hüsmert, Wolfgang H. Spindler (Berlin: Duncker & Humblot, 2014), 499.

[2] Carl Schmitt: Politikai teológia. Ford.: Paczolay Péter. ELTE Állam- és Jogtudományi Kar TEMPUS „Összehasonlító Jogi Kultúrák” projektumának kiadványa, Budapest, 1992, 1.

[3] Ld. Seamus Heaney Hamlet-ábrázolását: Viking Dublin: Trial Pieces. (London: Faber and Faber, 1975), 23.

[4] Carl Schmitt: Der Schatten Gottes. 482.

[5] Bár húsz ember halt meg a Feldherrnhalle-i lövöldözésben, Ludendorffot később - a háború során szerzett érdemeire figyelemmel - minden vádpont alól felmentették.

[6] Schmitt saját elmondása szerint szemtanúja volt annak, hogy egy rendőrtisztet közvetlen közelről lelőttek.

[7] Kondiktionen - jogi kifejezés: egy dolog vagy fizetés visszaszolgáltatására irányuló követelés.

[8] Mehring: Carl Schmitt. 67.

[9] Schmitt: Die Militärzeit 1915-1919, 124.

[10] Wolfgang Schuller: Nachwort. In Schmitt: Tagebücher 1930-1934, 464.

[11] Gerd Giesler - Wolfgang H. Spindler: Einführung.  In Schmitt: Der Schatten Gottes, XIII. Az erotománia kifejezés nem annyira a túlzott szexuális aktivitásra utal, inkább arra a szorongó intenzitásra, amellyel Schmitt megélte és megfigyelte szexuális késztetéseit.

[12] Idézi: Giesler - Spindler: Einführung, XIII.

[13] A bécsi Gumpendorf külváros egyházi anyakönyve a lány szüleiként Johann Dorotić, agrami (zágrábi) bádogost és feleségét, a regensburgi Johannát (leánylori neve: Schachner) nevezi meg (Gerd Giesler, személyes közlés).

[14] Ugyanez a gondolat szerepel egy 1923. januári bejegyzésben (430): „Elárult áruló. (Nincsenek más árulók, mint az elárult árulók, és nincsenek más árulók, mint az elárultak; a kölcsönösség törvényei). Visszatérő az a gondolat is, hogy a férfi vágya, hogy uralkodjon egy nőn, saját belső ürességében gyökerezik.” Vö. 1912. október 26.; 27.: „Honnan a késztetés, hogy egy lányt rabszolgasorba taszítsunk, hogy teljesen uraljuk?” „A legtöbb férfi - állítja Schmitt - megragadná a lehetőséget, hogy hipnotizálják a nőt, akit szeretnek, és pusztító hatalomvágyukat felfednék azokban a parancsokban, amelyeket tehetetlen kedvesüknek adnának. De mi ennek a képtelen vágynak a mélyebb értelme? Talán [ez] csak saját ürességük, bizonytalanságuk kifejeződése, [...] a belső ürességük és ürességük kompenzálásának szükségessége.”

[15] Kathleen Murray: Taine und die englische Romantik (Munich und Leipzig: Duncker & Humblot, 1924).

[16] Curtius European Literature and the Latin Middle Ages (1948) című művét T. S. Eliot „csodálatos könyvként” méltatta. Curtiusnak a George-körhöz fűződő kapcsolatáról ld. Friedrich Gundolf: Briefwechsel mit Herbert Steiner und Ernst Robert Curtius, szerk. Lothar Helbing és Claus Victor Bock (Amsterdam, Castrum Peregrini, 1963).

[17] Schmitt viszonyulása Curtiushoz igencsak ambivalens volt. Míg a levelezések a kellő kollegiális megbecsülésről tanúskodnak, a naplójában már kevésbé melegszívű: „Curtius megköszönte a »briliáns esszémet«. Ha erre a hideg, hiú emberre gondolok, a hideg futkos a hátamon.” (1923. május 13.; 195). Úgy tűnik, hogy Curtius tisztában volt a Schmitt és Murray közötti kapcsolattal.

[18] A keleti ortodox templomokban a templomhajót a szentélytől elválasztó ikonfal.

[19] Vö. Gerd Giesler, Ernst Hüsmert, Wolfgang H. Spindler: Vorwort. In Schmitt: Der Schatten Gottes, VI.

[20] Schmitt konkrétan egy ismerősére, az osztrák expresszionista művészre és íróra, Albert Paris Güterslohra (1887-1973) utal.

[21] 1924. február; 517.

[22] Victor Hugo: William Shakespeare. Chicago, IL: McClurg, 1887, 242.

[23] Lord Byron: ‘The Dream’, ll. 91-93. In The Poetical Works of Lord Byron (London - New York - Toronto, Oxford University Press, 1966, 9.)

[24] Othello faji hovatartozása az Isten árnyékában is említésre kerül, de soha nem a faji gyalázkodás értelmében.

[25] [II.] Arnulf milánói érsek jellemzése szerint Nagy Ottó „az első germán, akit Itália császárának neveznek.” Arnulf von Mailand: Liber gestorum recentium; szerk. Claudia Zey. Hannover, Hahn, 1994, I. 7.

*

In Andreas Höfele: No Hamlets. German Shakespeare from Friedrich Nietzsche to Carl Schmitt. Oxford University Press, Oxford, 2016, 160-172.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés