Még inkább kitűnik állításunk akkor, ha a jelenkor aktuális politikai áramlatait vesszük vizsgálat alá. A modern történetbölcseleti diagnózis úgy hangzik, hogy ma történeti fordulóban vagyunk. Ezt több érvvel is alá lehet támasztani. A mai kor képe nem más, mint az előző korszak kiérése és hanyatlása. A reneszánsz élni akarás, a liberális felfogás és az individu­alista közszellem eszméi és erői delelőre jutottak, sőt már azon is túl vannak. A termelésnek az élethez való visszavezetése, a szolidaritás hangsúlyozása és a legújabb közösségi alkotmányokban és gazdasági rendsze­rekben végzett önmegtagadó munka képében ellenmozgalommal állunk szemben, mely ugyancsak törekszik a régi kor likvidálására.

A Földnek 510 millió négyzetkilométernyi felületéből állítólag csak 50 millió nem rendelkezik még tulajdonossal. Ennek elfoglalása és bené­pesítése után azután már nem lesz többé „senki földje”. Meg kell kezdődnie az új elhelyezkedésnek az adott területen, és a politikai történet új fázi­sába lép. A világ elfoglalása eredetileg az európaiaknak uralmát is jelen­tette. A világháborútól kezdve azonban ez is megszűnt és Európa hegemóniája nincsen többé.

A legutolsó napokig Európa volt az a kontinens, mely kis mérete és egyforma gondolkodása ellenére leginkább porondja volt sűrű egymás­utánban következő véres háborúknak.

Nincsen oly kontinens, amely a közös kultúra révén annyira egynek látszik, mint éppen Európa. „Nincsenek többé franciák - mondja egy kissé határozottan szélsőséges hangon Rousseau -, sem spanyolok, sem németek, de még angolok sem léteznek; ezentúl már csak európaiak vannak. Mind­nyájan ugyanazt az ízlést és ugyanazokat a szokásokat bírják.”

Mennyiben befolyásolták a Páneurópa előtti ilyen földrajzi alapokon nyugvó mozgalmak magát Páneurópát? Vajon Mussolini és a Führer gondolatvilágába mennyire folytak bele ezek a távoli és sokszor messzi tradíciókba visszamenő törekvések? Nehéz erre feleletet kapnunk, de azt hisszük, hogy az okozati összefüggések közvetlenül is nagy szerepet ját­szottak. A történelem sohasem ismétli meg magát - ezt a megállapítást igaznak kell elfogadnunk. Mindazonáltal a történelembölcselet feltétlenül ismer állandó tendenciákat, melyek valahol megkezdődnek és utánzás ré­vén elterjednek. Hogy most már éppen Páneurópát mennyire befolyásol­hatták testvérmozgalmai, arra a következő áttekintések fognak felvilágosí­tással szolgálni, melyek a páneszmék egymás utáni, szerves ismertetését tűzték ki célul.

Alapjában véve a pánideák között rendet teremteni igen nehéz. Nehéz eldönteni azt, hogy közelebbről mi az, amit ezek  a páneszmék összegyűj­tenek és összefognak. Schumacher [1] két fő beosztást különböztet meg: egy imperialisztikus csoportot, mely egy sejtből indul ki; egy állam, nép,  vallás kezdeményezni és saját világképét akarja rákényszeríteni a többire. A másik csoport több, világnézetileg, fajilag különálló egységet akar egybefoglalni, nem hegemónia, de egyenlőség alapján. Haushoffer [2] legfontosabb distinkciós szempontja az, hogy megkülönböztet egy evolúciós és egy re­volúciós csoportot.

Tisztán geográfiai és racionális szempontból egy az egész világra ki­terjedő esetleges organizáció területi átmeneti formációi gyanánt a konti­nensek volnának alkalmasak. Ezek tudnák kizárólag azt a feladatot el­vállalni, hogy a különböző nemzeteket először kisebb, vagyis nem az egész földkerekségre kiterjedő egységekké tömörítsék, úgy hogy a kontinenseket megint egy csúcsszervezet tömörítené.

Gyakorlati szempontból szemlélve azonban a dolgokat, azt látjuk, hogy a kontinentális pánideákat áttörik a tengeri páneszmék. Hogy ezek közül melyek kerültek ellentétbe a kontinentális tagozódással, azt a régi időkben kell először megkeresnünk. Első helyen áll ezek között az iszlám, amelyik a sivatagi öntöző kultúrával ellátott és a hegyes tengerpartokat összekapcsolta. Ide tartoznak továbbá a hellénizmus, a Gandhara és az indoseriai kultúrák. Továbbá a malájok vándorlása - akik Ratzel szerint a legkisebb számaránnyal a legnagyobb hatásokat érték el - derékban hasította ki az összefüggő ázsiai kontinens legnagyobb részét. Kontinens­törő tevékenységeket folytattak a modern hajós nemzetek is: rómaiak és utódjaik, az olaszok, ibérek, azután pedig a hollandok, franciák, britek. Kelet-Afrikára az indiaiak úgy néznek viszont, mint India Amerikára. Áttörő hatást gyakorolt a cárok melegtengeri politikája is.

A kontinenseket áttörő és tengereket átfogó kultúráknak első nyomaira találnak rá Griffith Tylor, Frobenius, Friederici, Sapper és mások, akik az amerikai kontinens maja, azték és Quichua kultúrája, valamint a Húsvét-szigetek Maláj-Polinézia és Délkelet-Ázsia maradványai között feltűnő hasonlóságokat fedeztek fel.

Miután az egész kérdéskomplexumot így futtában áttekintettük, ki kell választanunk a történelmi keretből azokat a páneszméket, melyek ma is aktuálisak, és egyúttal történelmet formáló erővel bírnak. Ilyen páneszme szerintünk négy létezik: a közép-ázsiai, a csendes-óceáni, az amerikai és az európai. Hogy ez a szelektálás helyt áll, azt mindenki belátja akkor, ami­kor a többi páneszmére vetődik tekintete. Ebben az esetben azok csekélyértékűsége azonnal nyilvánvaló lesz. De annál világosabban kitűnik vi­szont az előbb felsorolt négy páneszme óriási hordereje.

1. A közép-ázsiai törekvések középpontjában jelenleg Oroszország áll. Azon­ban érdekelve vannak, illetve inkább lesznek Oroszország mellett Kína, India, Per­zsia, sőt Közép-Európának egy része is, amint azt a továbbiakban látni fogjuk. Oroszország elsősorban már ázsiai hatalom. Gorcsakovnak, II. Sándor külügy­miniszterének szavai szerint is: „Oroszország jövője Ázsiában van”. Szovjet fo­galmazásban Irunskij szerint az előbbi elv így hangzik: „Szovjetoroszország és a rabságban sínylődő ázsiai népek gazdasági és politikai érdekei azonosak és közö­sek”. Már ennek a szolgálatában állottak azok a kaukázusi szovjetbizottságok, melyek 1920-ban Enzeli-ben kikötöttek, és megalakították a perzsa birodalmi köz­pontot. Látnivaló tehát, hogy Ázsiában az orosz és mongolfajú népek faji és szel­lemi összeszövődése befejezett tény.

Miért olyan fontos kérdés a közép-ázsiai probléma? - vetődik fel a kérdés. A legalkalmasabb felelet erre az, hogy ezen a területen az etnikum mélyében rejlő, és még kiegyensúlyozatlan erők amolyan lávaszerű állapotban vannak, le nem higgadtak, hanem tömegükkel állandóan veszélyeztetik a politikai egyensúlyt. Közép-Ázsia 4000 év óta állandóan népmozgalmak színhelye volt. A történelem bi­zonysága szerint eddig hússzor hágta át különböző népek hada a Himaláját, hogy birtokba vegye Dél termékeny vidékeit. Az égbe nyúló hegyek meredek szakadékai nem tudták visszariasztani a hódítókat, és az örökös hómezők sem képeztek akadályt. Dzsingisz kán lovasai, Szamarkand baburja, Timur Lenk serege legyőzték az eléjük tornyosuló akadályokat. Ma ezek szerepét Oroszország készül átvenni, illetve már át is vette. 1864-ben megszerzi Turkesztánt, 1865-ben Taskendet, 1868-ban protektorátust csinál Chivából és elfoglalja Szamarkandot, 1871-ben beveszi Kabult, 1873-ban ráteszi kezét Ferganára, [az] 1881-[18]85 évek között az orosz csapa­tok csak hétnapi menettávolságban vannak az afganisztáni Heracki oázistól, mely a közhiedelem szerint India kulcsa.

Közép-Ázsia vulkánszerű feszítő, repesztő és mozgalmas jellege így manapság sem vesztette el lökőerejét.

Igen érdekesen szemlélteti a közép-ázsiai dinamizmust Mackinder. - Haushoffer „Geopolitik der Pan Ideen“ és „Geopolitik des Pacifischen Oceans” munkáiban, sőt legújabb összefoglaló általános politikai művében is igen szívesen említi meg Mackinder angol geopolitikus felfedezését a sztyeppe és tengeri népesség egymással ellenlábas hatóerőiről. „The geogra­phical pivot of history” című zseniális tanulmányában kifejti a következőket: az ázsiai kontinens legnagyobb része, a nyugati, déli és keleti peremvidé­kek kivételével sztyeppelakó nomád, rabló népekkel van benépesítve. Ez a határ egy szabálytalan félkörrel rögzíthető legalkalmasabban. Az ezen masszív tömbön kívül oly területek fekszenek, melyeket belső oldalukról ez a szabálytalan félkör határol, külső oldalukról egy szabályosabb félkör, illetve félhold. Ezek a területek Közép-Európa, Közel-Kelet, India és Kínának műveltebb, vagyis keleti része, illetőleg szegélye. Ez a szabályosabb félkör, illetve félholdon kívül, de egy még sokkal nagyobb félholdon belül pedig ki­mondottan tengeri vidékek fekszenek. Ezek általában Norvégia, Dánia, Anglia, Észak-Amerika keleti szegélye, mint vezető geopolitikai erők a szomszédsá­gukban eső egyéb területekkel egyetemben. Az előbb említett közbeeső terü­letek egyrészt a belső sztyeppenépek, másrészt a külső tengeri népek állandó nyomása között állanak, és egyszer az egyik oldalra, másszor a másik oldalra hajlanak. Ezen négy felsorolt régió közül legérdekesebb Közép-Európa helyzete, legfontosabb pedig Indiáé. Közép-Európát, illetőleg Német­országot a külső, kimondottan tengeri hatalmak még a világháború alatt meg akarták nyerni maguknak. Erre azért volt szükség, hogy a belső nomád tömbnek a külső hatalmak feletti előnyeit kiegyensúlyozzák. Ugya­nis Mackinder 1904-ben Gróf Komura 1909-beni propagandabeszédében látták, hogy a középső masszív tömb Angliát és Japánt könnyen kiszoríthatja a tengerbe. Közép-Európa barátságára ezért Anglia nagy súlyt helyezett. Az idősebb Chamberlain például a köztudomás szerint is a francia és német barátság közül a németet választotta, és ettől csak az éppen akkor meg­induló német flottaprogram térítette el.

Közép-Európának alkalma is lett volna a sztyeppe népek mellett optálni 1898 és 1902 között, nehezebben 1905-ig, sőt végeredményben lehet mon­dani, hogy egészen 1914-ig is, amikor a német-orosz ellentéteket mégis át lehetett volna hidalni. II. Vilmos és II. Miklós az utolsó pillanatig foly­tattak magánlevelezést, és ami a legérdekesebb,  az orosz minisztertanács 1 914-ben az t ajánlotta Németországnak: „Lachez l’ Autriche, comme nous lacherson la France”. Viszont Közép-Európa nem is egyedüli terület, melyen a tengeri népek hanyatlása megfigyelhető.

Lord Curzon nem helytelenül adta egy könyvének címéül: „The lost Dominion", értve alatta Indiát. India kontinentális jellegét valóban növel­nék azon törekvések, melyek a fővárost Calcuttából Delhibe helyeznék, és a hátországokat, Burmát, Szecsuánt, Tibetet, Afganisztánt Indiához csa­tolnák. Továbbá, ha igaz is az, hogy a világháború Oroszországot lesüllyesztette, sőt Kínát is kikapcsolta indirekte a hatalmi nyeregből a japánok 21 követelése, más oldalról azonban a központi tömb mégis nyert azáltal, hogy Afganisztán pártjára állott, és az angol érdekek szolgálatától eltávo­lodott. Dél-Kína is bojkottálni kezdi Hongkongot; a centrálisabb fekvésű Kanton pedig a peremfekvésű Jangtse-vidéket és Észak-Kínát. Korea sorsa is majdnem megvan pecsételve, bár Chiang-Kai-Shek kijelentette, hogy a következő forradalom, a sikeres kínai felkelés után Indiában fog megtör­ténni, de ezzel csak a japánokat akarta szemmel láthatólag megnyugtatni.

Természetesen a Mackinder-féle sztyeppetömb kifelé törő államai nem egyforma fontosságúak. Bár az összeszövődés megvan közöttük, mégis je­lenleg Oroszország játssza a főszerepet. Ez az állam különösen jól tudja játszani azt a kettős játékot, amely szerint hol orosz imperializmust kínál fel Pán-Ázsia alatt, hol pedig ázsiai hegemóniát pánszlávizmus címén. [3] Haushoffer szerint a tág orosz léleknek (schirokaja natura) ügyes játéka, mellyel az ázsiai és európai nézeteket szofisztikus módon csereberéli, okos módszer az európaiak tévedésbe ejtésére. Ez az orosz nyomás pszihológiai oldala, amely fokozódik azon geopolitikai tény által, hogy Pánázsia és Páneurópa között a határvonalat meghúzni pontosan alig lehet, ti. itt a földközi határra gondolunk. Frobenius is már rámutatott arra, hogy az Európa-Ázsia ellentét a Rajna vonalánál fog összecsapódni. Haushoffer is azt tartja, hogy a közép-európai törmelékzóna alapvonása szarmata-jellegű, és csak a firnisz európai. Valóban, akár a földrajzi szegényes elha­tárolást, akár a latin írásmód elterjedési határvonalát, akár az ortodox görögkeleti egyház területét, akár az európai, Arisztotelészen felépülő, a Sorbonne-ban kifejlesztett jellegzetes piramis alakzatú gondolkodásmódot, ille­tőleg ennek hatását figyeljük meg, akkor Ázsia és Európa határa tekin­tetében egészen más eredményeket kapunk.

2. Másodsorban - földrajzi egymásután szerint - foglalkozunk a csendes-­óceáni pántörekvések politikai arculatával. Meg kell vallani, hogy a pánpacifik mozgalom aránylag különös és első pillanatra érthetetlen, annál fogva, hogy szélsőségesen messze fekvő és elszórt területek összekapcsolására törekszik: a Csendes-óceán peremvidé­kén levő országokat akarja tömöríteni. Természetesen ez nem annyira kö­zös birodalmat céloz, ellenben gazdasági és külpolitikai törekvései a történelem állandó leitmotiv-jaként szerepeltek. Itt azután tekintetbe lehetne venni azt is, hogy a brit birodalom, bár még a Pacifik óceán parti álla­mainál is szétszórtabb egységekből tevődik össze, mégis közjogi téren is egészet alkot, és a benne levő részek nincsenek más impériumnak alávetve. Nyilvánvaló lesz a pánpacifik összetartás továbbá akkor, ha meggondoljuk, hogy a tengeri közlekedés lényegesen könnyebb a szárazföldinél. Olcsóbb átszelni a Csendes-óceánt, mint Szibériát. Így a kör kerületén lévő részek tulajdonképpen közelebb vannak egymáshoz - értve kör alatt a Pacifik-óceánt -, mint mondjuk a Kínai birodalom nyugati és keleti tartományai. Ennek ellenére ezek a peremvidékek óriási kiterjedéssel és befogadóképes­séggel rendelkeznek. Ide sorolhatjuk először a nagymaláj-mongol kultúrkört. Ez magában foglalja a 80 milliós Japánt; a 12 millió lakossal rendelkező Filippi-szigeteket, melyek azonban 60 millió embernek tudnának kenyeret adni. Indonéziát 60 millió népességgel, de legalábbis 100 milliós kapacitással; és végül ide sorolandók az ausztrál-ázsiai középtenger szél­részein levő területek kb. 150 millió lakossal. A pánpacifik-hoz tartozná­nak még a kínai vizek is, melyeknek fontossága - legalábbis egyelőre - a kínaiak gyengesége és a tengertől való évezredes antipátiájuk következ­tében, nem túl nagy. Ellenben szervesen beleilleszkednek e körbe Dél- és Észak-Amerikának a Csendes-óceánnal határos területsávjai és államai. Érde­kesek [sic!] például az, hogy az Észak-amerikai Egyesült Államok egyes tagállamai, így Oregon, Kalifornia, Idaho, Nevada, Utah stb. meglehetősen befolyásolva vannak a pánpacifik törekvések által.

A pánpacifik eszmekörnek megvan a maga külön története. Balboa 1513-ban kitűzi Vasco de Nunez szigeten a kasztíliai lobogót. 1520-ban Magellán hosszú hajóútjának derekán eljut a Csendes-óceáni vizekre. 1511-ben következik be Malakka megszállása a portugálok által, míg Perué 1526-ban a spanyolok részéről. VI. Sándor pápa 1494-ben, VII. Kelemen pedig 1529-ben felosztják a Pacifik-óceán érdekszféráit a spanyol és portu­gál nagyhatalmak között. 1898-ban az USA, Nagy-Britannia és Németország kondomíniumot alapítanak Szamoa szigetén. 1922-ben már pánpacifik kon­ferencia ül össze Honoluluban, 1913-ban pedig szintén egy pánpacifik jel­legű, de tudományos jellegű értekezlet San Francisco-ban és Sidney-ben. 1922-ben pedig Washingtonban tartották a híres tengerjogi konferenciát, melynek kapcsán az angol, amerikai, japán, francia és olasz nagyhatalmak a tengeri fegyverkezés terén arra kötelezték magukat, hogy az 5:5:3:1,5:1,5 arányt túl nem lépik.

A Csendes-óceán ma a világ puskaporos hordója, ahol ma vészes felle­gek gyülekeznek, melyek a mai részleges világbékét teljes felborulással fenyegetik. Sok író - így például Mécs Alajos is - rendkívüli fontosságot tu­lajdonít a Csendes-óceán partján levő hatalmak versengésének, olyannyira, hogy az európai politikai helyzetet is csak e kérdés szerény függvényének tekinti. Ha meggondoljuk azt, hogy az elsőrendűen érdekelt felek - Japán, USA, Anglia, Oroszország és Kína - a világ népességnek több mint felét teszik ki, továbbá azt, hogy az egész játékban a tét nem kevesebb, mint a 400 milliós kínai fogyasztópiac, akkor az előbbi vélemény nem fog idegennek feltűnni.

Mindazonáltal el nem kerülheti az objektív szemlélő figyelmét egy év­ezredes szolidaritás sem, mely a Csendes-óceán népei között megnyilvánult. Előfordult-e az Atlanti-óceán világában egy olyan békés és 2500 éves szim­biózis, mely a régi Kína és Japán együttműködését jellemezte? Továbbá emlékeztetnünk kell az 1920-[19]21-es kínai éhínségre, ahol is az amerikai missziók, a közép-európai és orosz blokád ellenére igyekeztek megsegíteni Csendes-óceáni társaikat. Érdekes az is, hogy a Nemzetek Szövetségének hajdani működése alkalmával a legkisebb súrlódásnál éppen azok az államok fenyegetőztek leghamarabb kilépéssel, melyek a Csendes-óceán pere­mén feküsznek. Ezzel, lehet mondani, tanújelét adták annak, hogy többet ér nekik a „szűkebb” szolidaritás, mint a Népszövetség egészében való együttmunkálkodás. (Itt az USA, URRS, Kína, Mexikó, Japán, Ausztrália, Peru, Bolívia, Equador jutottak eszünkbe). Ugyancsak feltűnő egyezés a pacifik országok körében az is, hogy hajlamot mutatnak a federális beren­dezkedéshez. Ausztrália, Új-Zéland, az USA, a dél-amerikai államok leg­többje federális alkatú, és Japán is csak a legújabb időben hajlik a román államok specialitása, a centralizáció felé. Guizot volt az a még leginkább angolszász gondolkodású francia, aki az európai civilizációról szóló művé­ben azt állította, hogy a föderatív elv kívánja a legtöbb józanságot, er­kölcsöt, kultúrát a társadalomtól. Ott, ahol alkalmazható, fellendülés kö­vetkezik, míg elvetése esetén általános esés áll be. Már pedig a pacifik országoknál úgy látszik, hogy az előbbi eset következett volt be.

Mutatja még a csendes-óceáni népek összetartozását az a geopolitikai tény is, hegy a Pacifik-óceán menti államok, inkább autarkiára, saját terü­letük kihasználására törekszenek, nem kalandoznak messze a Csendes­-óceán vizeitől, ellentétben az Atlanti-óceán expanzív népeivel. E centripetális vonás kitűnően magyarázza meg a régi japán, kínai, közép-amerikai és perui népek életformáit.

Ez a csendes-óceáni szolidaritás kezd manapság nagyobb méreteket is ölteni. Így például az USA-ban, de kisebb fokban Kanadában is a lakosság mindinkább a Csendes-óceán felé vándorol. Midőn Anglia Canning alatt spanyol Dél-Amerikát elismerte, akkor ezzel tulajdonképpen a csendes-óceáni életformához tett lépéseket az atlanti elhagyása mellett. (Ugyanez például az eset Japán és Hollandia között is.) Valószínű, hogy a most folyó európai háború következménye a maradék Angliának még inkább a pacifik tájakhoz való hozzásimulása lesz, amit több államférfi, így Cook, Canning, Holland, Hughes, Balfour, ellentétben a nyugat-atlanti tájékozódású Pittel, Palmerstonnal, az Adams-okkal, Chamberlain-el, Curzon-nal és Mahannal, már az utóbbi évtizedekben is követelték.

3. A harmadik fő alakulat a páneszmék között: Pánamerika. Amerika maga is kontinens, és a Csendes-óceán partján fekszik, ezért a pánpacifik és a pánamerikai eszméknek tulajdonképen ütközniök kellene egymással. Ez a legújabb politikai konstelláció szerint be is következett, de nem gyö­kerezik tradicionális ellentétben, és talán nem is fog sokáig tartani. Ennek oka szerintünk abban fog rejleni, hogy mindkét páneszme nem revolutív, hanem ellenkezőleg, békés, fejlődéses, tehát evolutív arculatot mutat fel, és egyik a másik részének is tekinthető.

A pánamerikanizmus a pánpacifik eszmekörrel ellentétben még nagyon is fiatal, de az organizációs forma fejlettségében és általában egész fejlő­désében az utóbbit megelőzte, és messze el is hagyta. Jelenleg talán az egyetlen pozitív nemzetközi jogszabályokon nyugvó szervezet. Szülőanyja: a Monroe-doktrína.

[Az] Amerika az amerikaiaké jelszó adta a fogalmazást azon számtalan önállósági törekvéshez, melyek különösen a világháború után egymás után burjánoztak elő, és amelyekről a fehér ember, legalábbis az európai alig szerzett eddig értesüléseket.

Az elv három dolgot szögezett le: (1) Az amerikai kontinens nem tűr el több kolonizációt európai hatalmak részéről. (2) Európai államok nem avatkozhatnak bele többé amerikai államok ügyeibe. (3) Az Egyesült Álla­mok sem fognak interveniálni európai ügyekben. A doktrínának igen gyor­san mutatkozott hatása Amerikában.

Ma már úgyszólván teljesen paradox azt mondani, hogy a doktrína mindhárom pontja tényleg érvényesül. Az első pont ugyanis felesleges lett, mert már egy európai állam sem gondol komolyan arra, hogy Amerikában gyarmatosítson. A harmadik elv át lett törve azáltal, hogy azóta az Egye­sült Államok számos esetben interveniáltak európai ügyeket illetőleg. Részt vettek az algesirasi, a berlini konferencián. Az utolsó világháború alatt a szövetségesek oldalán beavatkoztak. Voltak amerikai államférfiak, akik mandátumokat akartak nyerni bizonyos területekre. Végül kifejezetten visszautasították a hozzájárulást a versailles-i szerződéshez, és 1921-ben Berlinben külön békeszerződést kötöttek. Az a pont sem áll már fenn, mely szerint az Egyesült Államok nem tűrnék azt, hogy európai hatalmak Ame­rika kontinensén interveniáljanak. Így például Kolumbiában és Equadorban a világháború folyamán többszörösen visszaéltek a semlegességgel Német­ország javára. Amidőn erre Nagy-Britania és Franciaország felszólaltak, az Egyesült Államok azt válaszolta, hogy annál az oknál fogva, hogy ők nem tudják vállalni a rendőri szerepet [a] latin-amerikai államokban, nem gátolják azt, hogy a központi hatalmak csapatai kikössenek, és bizonyos berendezéseket, így távíróvonalakat megrongáljanak, azzal a feltétellel, hogy nincsen szó állandó okkupációról.

Ami megmaradt a Monroe-doktrínából, az mindössze egy változó szigorúságú ellenőrzés a dél-amerikai államok felett. Ebből következik az a változó irányú politika, melyet a dél-amerikai államok gyakorolnak. Van, amikor hűek maradnak kontinensükhöz és a Monroe-doktrínához, és vissza­lépnek a Nemzetek Szövetségétől, mint európainak tekintett intézménytől. [4] Így például Mexikó, mely ugyan a csatlakozásra először meghívást sem kapott, de a későbbi felhívásnak nem tett eleget. Argentína, Peru és Bolívia csalódottan fordultak el a Népszövetségben való aktívabb közreműködés­től. Brazília és Costa Rica végleg kiléptek belőle. Teljesen szakítani azonban a latin-amerikai államok a Nemzetek Szövetségével mégsem akartak, való­színűleg azért, mert a pánamerikanizmust az észak-amerikai imperializmu egyik eszközének kezdik tekinteni.

4. Pánamerika létesítése után a páneszmék történetében hosszabb időre egy űr keletkezett, és a kézenfekvő ideát nem igyekeztek lemásolni. Pedig Európa például igen sokat tanulhatott volna.

Természetesen az organizáció csak kontinentális, és nem tengereket átfogó pánideákra támaszkodhatik. Ezen a téren szerintünk több megoldás jöhet figyelembe. Lehetne Coudenhove beosztását is követni, mely geográfiailag elég komplikált, mert a status quo-n alapszik. Eszerint [az] öt, szinte világállam-szerűen megszervezett csoportosulást egy politikától megfosztott csúcsszervezet, vagyis a Népszövetség foglalná össze. E területek Couden­hove szerint: Páneurópa, Pánamerika, British Empire, Szovjetunió, Kína-Japán.

Ennek a német-japán eredetű, entellektüel szobatudósnak munkái sok port vertek fel annak idején. Meg lehet állapítani azt is, hogy sok új gon­dolatot dobott be az európai diplomácia és külpolitika konvencionális esz­mékkel dolgozó munkájába. Mindazonáltal koncepciója alapvető hibában szenvedett: nem számolt le azzal, hogy tényleges egyenlőség létesítése a nemzetközi téren lehetetlenség. Európai rend, vezető nélkül - nehezen valósulna meg, és ha meg is születne, állandóan beavatkozásra szorulna. Lehet ezt impérium, hegemónia alakjában is elgondolni, de szerintünk ez a „vezetőszerep“ inkább úgy képzelendő el, hogy a nagyobb lélekszámú államoknak a vezetésben több súlyuk legyen a kisebbeknél. Tehát a meg­különböztetés és vezető szerep nem annyira kvalitatív, mint kvantitatív.

Ha átnézzük az előbb letárgyalt páneszméket, akkor azt látjuk, hogy ezek sem nélkülözik az egyik állam részéről megnyilvánuló túlsúlyt. A közép-ázsiai elgondolásban Oroszország, a Csendes-óceániban valószínűleg Japán, helyesebben a japán-maláji kultúrközösség (Japánnak több jövője van a déltengeri csendes-óceáni szigetvilágon, így például a Fülöp-szigeteken és Ausztráliában, mint a hideg Oroszországban vagy a sűrűn lakott Kíná­ban, ahol is a szívósabb és olcsóbb kínai munkással a japáni nem fogja tudni felvenni a versenyt, és végül is a Kínába kivándorolt japáni kény­telen lesz visszavándorolni, vagy magát elnyeletni a kínai tenger által), míg a pánamerikai keretben az USA viszi a tényleges vezető szerepet.

Természetesen olyan túlsúly, mely más országokat veszélyeztet, és egy még meg nem állapodott hatalom részéről származik, nem mondható kívá­natos és helyes vezérelvnek. Európát illetőleg azonban nem ez az eset áll fenn. Hisz egy újjászervezett Európa nem lehetne amúgy sem imperialisztikus. Az pedig, hogy Afrika is Európához tartozna, az nem terjeszkedési politika folyománya, hanem csak egy évezredes földrajzi, történelmi igazságnak és ténynek szentesítése. Ezt még olyan pacifisták is elismerik, mint Coudenhove és Mendelssohn-Bartholdy.

Nem lehet érvelni komolyan Páneurópa ellen a következő módon sem; a faji megoszlás nem fedi a kontinentális tagozódást, hiszen a latin fajú népek találhatók Dél-Amerikában is, germán fajúak pedig Észak-Amerikában. A kontinentális megoszlás túlságosan mechanikus ahhoz, hogy létjogot szerezzen magának. Az államok világérdeke továbbá azt kívánja, hogy ne csak saját, hanem a többi kontinenshez is csatlakozzanak. Végül a konti­nensek maguk lennének egymással ellenséges viszonyban. Egyesülés csak tényleges érdekközösség alapján történhetik, aminek azonban nem kell feltétlenül kontinentális alapokon nyugodnia, amint azt a washingtoni konferencia is megmutatta. A fenti szellemben szóltak az európai egység ellen például Gross, Schücking és Wehberg.

Ezek azonban elfelejtettek valamit. Mégpedig azt, hogy az európaiak már régen, illetőleg az első világháború óta elvesztették vezető tekinté­lyüket, és már egyáltalán nem olyan nélkülözhetetlenek világviszonylatban, hogy mindenki az ő barátságukat keresse. André Siegfried, a neves fran­cia közíró „La crise de l’Europe” című könyvében mutat rá tapasztalataira, és ismerteti azt a nagy különbséget, amely az európai és más ember viszo­nyában állott be az első világháborút követő években, viszonyítva a béke­beli évekhez.

Az Európára nehezedett veszély szerinte nem is abban áll, hogy az alacsonyabb kultúrájú népek autarchiára vagy emancipációra törekszenek, hanem abban, hogy a gravitációs centrum eltolódik. Tehát nem attól kel félni, hogy a gyarmatok, domíniumok stb. gazdasági, pénzügyi, sőt politikai önállóságra növekedve függetlenítik magukat, hanem attól, hogy más kö­zéppontot keresve az Egyesült Államokhoz csatlakoznak. André Siegfried végül felhívja az európaiakat, hogy helyzetük ezért mégsem reménytelen, mert jó tulajdonságaikat, főképp találékony természetüket még megtartot­ták.

Azt sem lehet állítani, mintha a kontinensek szerinti tagozódás valami túlságosan mechanikus dolog volna. Ez ellen már gróf Teleki Pál nevében is óvást kell emelni. [5] Földünk - mondja - földrajzilag egységes tájakra,életkamrákra van osztva, melyeken belül az életrendnek bizonyos egysége ismerhető fel. Ez a típusegység a politikumban is megvan, mert az egyes életkamrákon belül az államtípusoknak és a politikai gondolkodásnak is bizonyos azonossága fedezhető fel. Teleki szerint az atlanti Európa alkot ilyen földrajzi egységet, vagyis kontinensünknek az a része, amely az Óceán felé van nyitva, erősen tagolt, és az egyforma orosz nagytájtól, amely különálló, földrajzi egység.

A fenti geopolitikai igazságnak már csak politikai lecsapódása a híres Carl Schmitt nevéhez fűződő, és a Monroe-doktrínával párhuzamba állít­ható elv, az úgynevezett: „Völkerrechtliche Grossraumordnung, mit Inter­ventionsverbot für raumfremde Mächte“.

Tudjuk, hogy a régi nemzetközi jog elvileg egyenjogúságot és egyen­lőséget biztosított minden államnak, a tények ellenkező állása ellenére is. Pozitív jogi téren csak igen nehezen tudott egynéhány, a különbségeket is elismerő szabály érvényre jutni. Ezek között említhető a diplomáciai rangoknak az államok nagysága szerinti megalkotása. A berlini kongresszus kifejezetten is különbséget tett nagyhatalmak és a többi államok között. Továbbá a Nemzetek Szövetségének Tanácsában, az azt megalkotó nagyha­talmak mindegyike részt vehetett, addig a többi 19 államnak együttvéve volt csak öt megbízottja; ezek az államok azonkívül állandó tanácstagokat sem küldhettek.

Az egyenlőség ténylegesen sohasem fog tudni megvalósulni, és a kér­dés csak az, hogy a valóságos vezetést a véletlenre bízzuk-e, avagy előre kijelölt szervekre. Természetesen a legideálisabb berendezkedés az volna, ha Európa egy olyan kooperációt tudna megvalósítani, melynek keretében a vezetést az európai országok kiküldöttjeiből alakult testület gyakorolná úgy, hogy az államok a népesség arányában bírnának erősebb vagy gyengébb szavazati joggal, és az egyhangúság elve ki volna zárva. Ilyen kons­trukció azonban ma még nem tudna megvalósulni. A múlt még túlságosan érezteti hatását ahhoz, hogy ilyen terveknek ajtót tudna nyitni. Viszont szükség van egy sürgős együttműködésre, mert enélkül a vég lassan, de biztosan bekövetkeznék. Ilyen értelemben Németországnak ez irányú terveit és próbálkozásait örömmel kell üdvözölnünk. Ha a térképre tekintünk, azt látjuk, hogy a Német Birodalom Európának éppen a középpontjában fek­szik; joggal mondhatjuk, [hogy] Európa súlypontját alkotja. És ez a súlypont a történelem távlatából is éppen Németországba esett, mert a Római Birodalom bukásától Európának ez a közepe mindig a leghatékonyabb tényező­ként szerepelt.

Ez utóbbi alapon sok német író úgy véli, hogy a nemzetiszocializmus visszatérőben van a régi államok fölött álló „Reich“ gondolathoz, mely a Német-római Szent Birodalomnak is alapját képezte. Carl Schmitt is azt írja, hogy a világot fel kell osztani „Grossraumokra“, nagy térségekre, avagy Teleki Pál szerint életkamrákra. Egy-egy ilyen térség organizálása valamely nagyhatalom, nagy birodalom, ún. „Reich“ feladata. Ugyanis a nemzetközi jogok és kötelezettségek mértékét, és így az újjászervezett Európában a sorrendet a munkateljesítmény határozza meg. Itt az első hely Németországot illeti meg.

Az, ami Európa egészére konstruktív hatással van, és a kis államok javát is közvetlenül szolgálja, másban keresendő. Helyesebben olyan tény­ben, mely Német- és Olaszország megerősödésének folyománya. Ez pedig először abban áll, hogy e két nagyhatalom Európa közepén működve, job­ban tudja biztosítani a kontinens rendjét, mint más államok, melyek bár szintén hatalmasok voltak, de perifériális fekvésük nem tette lehetővé nekik a béke, a belső rend, a szervezett egységes gazdasági vérkeringés irányítását. Másodszor Német- és Olaszország néplélektanilag, de főként gazdaságilag inkább összeszövődött a szomszédos kisebb államokkal, és így az előbbiek gyarapodása, az utóbbiak gazdagodását is jelenti. Például Afrika bekapcsolásából származó haszonból meggyőződésünk szerint a középállamok, így Magyarország is részesedni fognak

*

[1] Die Welt in Gährung. Zeitberichte deutscher Geopolitiker, 184.

[2] Haushoffer: Geopolitik der Pan Ideen 14.

[3] Haushoffer: uo., 21.

[4] Dr. Drucker György: A nemzetközi szervezetek. A nemzetközi organizáció kialakulása, 137.

[5] Gróf Teleki: Európáról és Magyarországról.

*

In Külügyi Szemle, 18. évf., 5. szám (1941), 457-465.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés