Ez előadásoknak és tanulmányoknak tiszteletreméltó száma azt bizonyítja, hogy tudományos életünk érthetően messzemenő érdeklődéssel kísérte az olasz és német államjogi változásokat. És kétségtelen, hogy az említett előadások jelentős mértékben járultak hozzá szellemi életünkben a fasizmus és a nemzetiszocializmus lényegének és eszmevilágának megismertetéséhez. De valamennyi említett előadás kifejezetten az ismertető tudomány határán innen kívánt maradni, és szándékolt és hangoztatott önmegtartóztatással nem akart több lenni, mint az észlelt politikai és gazdasági jelenségeknek leírása. A bírálat hangja ez előadásokon csak elvétve szólalt meg. Viszont egyik-másik előadónál megesett, hogy az ismertetés hűvös objektivitása mögül meleg érzelmek bukkantak elő, és ez néha odáig terjedt, hogy ismeretszomjas fiatal egyetemi polgárok előtt ismertetésük tárgyát szinte lírikus megilletődéssel úgy állították be, mint az emberiség történelmének legjelentősebb és leghatalmasabb politikai és társadalmi mozgalmát.

Ha szükség volt kezdetileg a hazai tudományos közvélemény felvilágosítása céljából ismertető tanulmányokra, ez a cél nyilván már eléretett. Mert a puszta ismertetések akaratlanul a szálláscsináló tudomány jellegét ölthetik magukra. Holott a tudomány feladata csak az igazság elemző kutatása lehet. A komoly és szabad tudományos vizsgálódásnak legelsőrendű kötelessége tehát, hogy a tárgyilagos bírálatnak gátlások nélkül hangot adjon. És ez nekünk szerencsére módunkban is áll. Nem úgy, mint például az olasz vagy német előadóknak, akiknél a tudományos őszinteség és nyíltság előfeltételei hiányzanak, mert kénytelenek a jelenlegi politikai uralmat kiindulópontul venni, és ahhoz, mint létező és ez idő szerint megváltozhatatlan jelenséghez alkalmazkodni. És ha nem is vonom kétségbe, hogy meggyőződésük egybeesik az általuk hirdetett elvekkel és eszmékkel, de természetesen szabad és független próbáját ennek nem adhatják.

Jelen előadásom során azt kívánom vizsgálat tárgyává tenni: lehet-e a fasizmust, a hitlerizmust és általában az ún. tekintélyuralmi rendszereket, amely rendszerek mindegyikének uralmi területükön, de másutt is, a lelki függvény-területeken óriási irodalma és kidolgozott eszmetana van, a jogállam szempontjából új államjognak, illetőleg valamely új alkotmányos rendszernek tekinteni. Vizsgálódásaim során pedig kiváltképp azért helyezem előtérbe a fasizmust és az általa megvalósított rendszert és intézményeket, mert a modern diktatúrák közül a fasizmus az, amelynek elmélete a legjobban kiépített, intézményei pedig évtizedet meghaladó uralma alatt leginkább kijegecesedtek és állandósultak.

Félreértések elkerülésére előrebocsátom még: alábbi fejtegetéseim egyáltalán nem kívánják érinteni annak az érzelmi és politikai barátságnak kérdését, amelyet a magyar kormány Olaszország iránt táplál, még kevésbé azokat a mély kulturális kapcsolatokat, amelyek bennünket az örök Itáliához főznek. Azt sem vonom kétségbe, hogy Mussolini számos értékes egyéni tulajdonsággal rendelkezik, s hogy mindig megértést tanúsított Magyarország iránt. De sem barátság, sem hála nem homályosíthatják el a nyílt és független tudományos vizsgálódás kötelességét, és nem követelhetik tőlünk, hogy a fasizmus jogi és társadalomgazdasági elméletét akkor is mint új államjogi tudományos rendszert és felismerést köszöntsük, ha bebizonyul, hogy nem az.

I.

Diktatúrák minden időkben voltak. Már az ókorban voltak keleti, sőt görög és római kényurak is, akik korlátlan hatalommal és önkényesen uralkodtak. A történelemírás azonban az ő uralmukat jellemzőbb névvel önkényuralomnak, despotizmusnak nevezi. Valóban, ezeknek az ókori kényuraknak nem állott rendelkezésükre uralmuk alátámasztása céljára tudományos rendszerbe foglalt elmélet, hanem hatalmukat minden eszmetan nélkül, kizárólag fegyveres erejükre alapították.

A középkor és újkor abszolutista uralkodói sem erőltették meg magukat, hogy igazolást keressenek a fejedelmi önkényuralom gyakorlására. Ők egyszerűen a Gottesgnadentum-ra hivatkoztak, és ez az isteni kegyelem és kiválasztottság a történelem során elég volt úgy a felvilágosult abszolutizmusnak, mint a felvilágosodottság nélküli abszolutizmusnak igazolására.

A világháború után keletkezett és hatalomra jutott diktatúrák - illetve önkényuralmak vagy parancsuralmak, ahogy tetszik - már másképp jártak el. Ezek nemcsak igénybeveszik a propaganda és meggyőzés minden eszközét, hanem új államjogi tudományos rendszert is építettek fel uralmuk igazolására.

De ez mind hiábavaló lett volna. A legmegvesztegetőbb propaganda sem tudta volna elérni az új elméletek komoly térfoglalását és népszerűsítését. A parancsuralmak érvényesülését igazán az könnyítette meg, hogy a háború utáni gazdasági válság következtében a régi intézmények, tudományos meggyőződések és hitek elvesztették a tömegek előtt úgy a valóságban, mint a szellemi értékelésben megbecsülésüket és vonzóerejüket. A mai diktatúrák születésekor azok a közbeneső társadalmi rétegek - kispolgárok, félproletár intellektuelek, hivatalnokok, leépített munkások, stb. - álltak az új eszmék mögött, akiket létükben fenyegetett egyfelől a nagytőke, másfelől a radikális szocializmus. Úgy az olasz és német, mint az orosz önkényuralom valójában nem érzelmi újjászületésből támadt, hanem kikényszerített menekülés volt egy korábbi széteső, kívülről vagy belülről szorongatott beteg állapotból. És bűne az európai írástudóknak, hogy e beteg állapotban a „kiábrándult bölcselet“ szkeptikus belenyugvással önként meghátrált - ahogy mondani szokták - a „fegyelmezett rendi társadalom“ régen áhított értékei előtt.

A parancsuralmat megvalósító diktatúrák és csoportok a szerintük elavult jogállammal szemben nagyjában mindenütt azonos érvekkel a következő elméletet propagálták. A népszuverenitás helyébe az államszuverenitás lép. Az állami akarat sajátos törvényei szerint alakul ki, és ez állami akaratnak célja és legfőbb értéke a nemzeti hatalmi állam: a Machtstaat megvalósítása. A hatalom nem a mélyből, a tömeg csalóka erejéből emelkedik fel - Mussolini mondotta, [2] hogy „a parlament alaktalan tömeg nemlétező akaratának a kifejezése“ - hanem fentről, az állam legfőbb méltóságainak hordozóiból árad, akik tudják az összesség legegészségesebb értékeit képviselni, és hivatottak arra, hogy az egésznek legyenek hasznára. Rend, tekintély és hierarchia szükségességére hivatkozik igazolásul a diktatúra és Hegeltől Sorelig minden elméletet idéz, amelyet alkalmasnak vél a hatalmi állam, a Machtstaat gondolatának igazolására. (Utóbbi nem tévesztendő össze az államhatalom, a Staatsmacht korábbi fogalmával.) Az államélet alapgondolata: „der Staat kann nicht unter dem Recht stehen“, vagyis a hatalmi állam fölötte áll a jognak. Ennek az elvnek egyik további folyománya, hogy az állam a személyiség legfőbb javait nem feltétlenül veszi oltalmába, és nem feltétlenül biztosítja a törvény korlátai közt az egyesek cselekvési szabadságát. Sem a nullum crimen sine lege, sem a nulla poena sine lege nem vezérelvek többé, és a büntetőbíráskodás az egyesek cselekvési szabadságát nem helyezi szigorúan megvont korlátok közé. Épp oly kevéssé, amint nem juttatja világosan kifejezésre jellegéből folyóan a hatalmi állam, hogy büntetésnek csak oly cselekmény miatt van helye, amelyre a törvény büntetést állapít meg.

Persze valamennyi diktatúra, minthogy lemond arról az igazolásról, hogy a többség nevében gyakorolja a hatalmat, a legfőbb döntés jogát valamely eszmei elgondolásból igyekszik leszármaztatni, és ilyenkor mindig valami foghatatlanra hivatkozik, hogy a maga részére követelt totális hatalmat ezzel legitimálja. Ez a foghatatlan valami Olaszországban például a nemzeti- és állammítosz, Németországban a fajvédelem, és Oroszországban a forradalmi proletariátus. Ugyancsak valamennyi parancsuralmi elmélet mellőzi az állam fogalmának pontos meghatározását. Tudósaik szerint az állam fogalmát meghatározni alig is lehet, csak az intuíció érhet fel hozzá, mert: az állammítosz cél és önmagának igazolása, minden emberi létnek összefüggése és előfeltétele. Ehhez legföljebb azt fűzik hozzá, hogy az állami akarat semmi esetre sem azonos a milliók egyéni akaratának összességével, és történelemellenes elgondolás az, amely a társadalmat és az államot egyetlen nemzedék egyéni céljainak eszközévé kívánja alacsonyítani, holott az államnak történelmi és belső rendeltetése nem lehet más, mint önmaga fenntartásának, terjeszkedésének és tökéletesedésének szolgálata.

Hajdan a zsarnok azt mondotta: l'état c'est moi - az én akaratom az állam akarata. A modern parancsuralmi rendszerek ezt az ismerős és történelmi patinájú tételt persze nem használják - de viszont [sic!] a mai diktátor módszeres érveléssel bizonyítja be a saját akaratáról, hogy azt a nép lelkéből olvasta ki, és így az engedelmeskedő tömeg voltaképpen a saját parancsát teljesíti. S csak ő tudja, hogy mi válik a tömeg javára. Csak ő képes arra, hogy saját érdekeinek látókörén felülemelkedjék, és megvalósítsa a társadalmi közösség érdekeit. És ha a tömeg lemond a saját akaratáról, és lemond arról, hogy saját fejével önállóan gondolkozzék, akkor teljesül minden, amit kíván, mert csak a diktátor tudja jól és igazán, hogy mi válik a nép javára.

II.

Ugyanazzal a rövidséggel, mint ahogy fölvázoltam az előbbiekben az alapgondolatokat, szeretném most előrebocsátani a kritikának prima facie jelentkező szempontjait ezekkel a sarktételekkel szemben.

Legelsőbben: a parancsuralmi rendszerek elméletének buzgón és sikerrel terjesztett sarktételei egyet mind igazolnak. Nevezetesen azt, hogy egyetlen modern parancsuralmi rendszer sem lép fel nyíltan a tömegek előtt, hanem mind mint álcázott diktatúra jelentkezik, amely igyekszik autoritatív intézményeit demokrata színezettel bemázolni, és demokrata formába bujtatni. Valamennyi modern diktatúrát tehát az őszinteség hiánya jellemzi, amikor önmagát demokráciának nevezi ki, széles ún. nemzeti talapzatot épít maga alá, és százezres tömegeket igyekszik meggyőzni létezésének és tanainak helyességéről. Ez a bizonyos ködös és szemérmes szellemi bujósdi játék: ámító sajátossága valamennyi parancsuralmi teóriának. És mindebben egy furcsa és önkéntelen beismerés foglaltatik, ami szinte közvetett elítélése saját uralmi rendszerének.

Alig lehet továbbá kitérni annak a megállapítása alól, hogy az elméletnek ezek a kiinduló gondolatai így összefoglalva és talán némileg levetkőztetve, milyen naivul hatnak. És szinte indokolják, hogy miért toborozza valamennyi diktatúra híveit elsősorban a legfiatalabb nemzedékből, továbbá vidéken és a nők között, általában azokból, akiknek elméje még nincsen telítve kialakult társadalmi és politikai eszmékkel. És miért kisebb a sikere az értelmiség és az érett emberek között. Csak természetes, hogy aki például a bírálat kétségeivel hallgatja, amikor a diktatúra igazolásul a rend, a tekintély és a hierarchia szükségességére hivatkozik, az elháríthatatlanul fölteszi magának a kérdést, vajon igazi tekintély-e a kikényszerített tekintély, és a hatalom birtokának ténye már egymaga igazolja-e a hatalom birtokosainak csalhatatlanságát ?

És akik sem jóhiszeműen kritikátlanok, sem rosszhiszeműen alkalmazkodók, azok világosan tudják, hogy a hangoztatott testületi nemzetállam mögött ott van a pártállam, amely a tényleg intenzív propagandán kívül elsősorban mégis megfélemlítéssel, kizárással, az életlehetőségek megvonásával és kedvezésekkel győzi meg a százezreket uralmának helyességéről és szükségességéről. De nem lehet kétséges az sem, hogy az állam politikamentessége valójában annyit jelent, hogy az állam csak egyetlen politikát tűr meg, és legfeljebb csak az általános irányvonalakon belül maradó szakszerű ellenvéleményt engedélyez. Mint például a szovjet úgynevezett «belső demokráciája». És amikor a kritikus - mondjuk - a sokat idézett Cartu del Lavoro-nak [3] olyan szépen hangzó meghatározásait, mint például «az olasz nemzet oly erkölcsi, politikai és gazdasági egység, amely «integralmente» a fasiszta államban valósul meg» - a dagályosságból és őszintétlenségből kihámozza, nem marad a helyén más, mint a kormányzat, a párturalom és az alkotmány alapvető egységének - az uniformista fondamentale-nak - hamis jelszava.

De merő látszat a testületi nemzetállam kiépített önkormányzata is. Nyilvánvaló, hogy édeskevés közük van a megvalósított hierarchikus pártállami rendszereknek az igazi korporatív eszméhez és a testületekhez. Ez utóbbiaknak demokratikus magva az volt, hogy magából a szövetkezésből nőjön ki a szövetkezet élete, függetlenül minden rajta kívül álló uralmi tényezőtől, hogy a testületek joga a nép tudatából - kisebb körből mindig nagyobb körbe szivárogva - autonóm módon alakuljon ki. [4] A modern diktatúrák éppen fordítva - a testületeknek és szövetkezeteknek csupán nevét tartva meg - az önkormányzatot megtagadták. És csak a testületek technikáját használják fel arra, hogy egy központból irányított, kézbentartott, vezetett és ellenőrzött, az egész államot behálózó pártállami szervezet fölött rendelkezzenek.

De a diktatúra eszmeterjesztésében akkor is a tömegek hiszékenységére számít, amikor nyíltan támadást intéz az egyéniség tisztelete ellen. Minden parancsuralomnak egyik alapgondolata, hogy az egyén és az ő szabadsága semmi; minden alávettetik az egész és örök népi érdekeknek. Az állam, az minden: még a kultúrának minden ága is belőle meríti életét. A diktatúra nem ismer alanyi közjogokat. Az ember úgynevezett természetes szabadságjogait, illetőleg alapjogait «liberális előítéletnek» tekinti. Az állam és az állampolgár közti viszony nem egyéb, mint az állandó és egyoldalú kötelezettségi kapcsolat. Az egyén nem polgár, hanem - mint a fasizmus mondja - termelő, «produttore», munkás; szerszám, amelyet az állam a maga céljaira felhasznál. Az ember tehát testestől-lelkestől a közösségé, az állammá szervezett társadalom szolgája, amely már régen nem azonos a milliók egyéni akaratának összességével, hanem öncél, amely korlátlanul rendelkezik gyermekei fölött, háborúban és forradalomban épp úgy, mint békében.

De kételkedni kell annak a tételnek igazságában is, hogy az állam célja különbözik azoknak az egyéneknek a céljaitól, akik azt pro tempore alkotják. Mert hiába utal ez az egyént elhanyagoló elmélet unos-untalan a távoli nagy nemzeti jövő felépítésére, mint egyetlen feladatára; a történelem ismerője előtt nyilvánvaló, hogy ez csak ürügy arra, hogy az élő nemzedéken erőszakot gyakorolhasson. A jelenben sohasem lehet tudni, mi lesz és mire lesz szükségük a nemzeteknek száz év múlva, vagy akár ötven év múlva, nagyságuk és kiterjedésük céljából. Nem lehet tehát államnak, társadalomnak, nemzetnek - még ha önálló egységnek fogjuk is fel - más és igazabb célja, mint az összetevő egyének boldogsága. Teljes félreértése tehát az állam céljainak az a hangzatos megjelölés, hogy az állam feladata nem a polgár jólétének emelése, hanem az, hogy történelmet csináljon.

És mindenképpen komikus ellentmondás, hogy ugyanakkor, amikor a parancsuralmi propaganda az egyén tisztelete és életszemlélete ellen hadakozik, nem gondol a diktátor arra, hogy a tömegtől saját személyének, saját egyéniségének és csalhatatlanságának feltétlen és vak tiszteletét követeli meg.

Az állam állandó előtérbe tolása és az államérdek hangoztatása pedig csak a megvalósított párturalom takarója. Ismeretes, hogy valamennyi diktatúra által kormányzott országban a párt az államnak, illetőleg az alkotmánynak hivatalos szerve. A pártszabályzat formálisan is törvényerőre van emelve. Állást, hivatalt csak az vállalhat, aki a pártnak tagja. És mindazoknak - legalábbis kezdetileg -, akik állásukat nem akarták elveszíteni, be kellett lépniük a pártba. Persze, hogy a győzelmes pártra már alig lehet alkalmazni a «párt» megjelölést, mert a párt fogalma feltételezi szembenálló párt létezését és azt, hogy a pártokba szabad be- és kilépési lehetőség legyen.

Természetszerűen minden parancsuralmi rendszer kihat a gazdaság és a magánjog alakulására is. A gazdasági rendszerre gyakorolt kihatások szempontjából meg kell állapítani, hogy úgy a fasizmus, mint a hitlerizmus eredetileg antibolseviki [sic!] irányzattal létesítette a polgári osztály és a győzelmes pártszervezet diktatúráját. Nemzetiszocializmus és fasizmus között struktúrában alig is van különbség. A különbség csak a kulturális színeződésben és az emberekben van. Másrészt viszont a parancsuralmi rendszerek természetéből folyik, hogy kiindulópontul elfogadják a nemzeti gazdálkodás tervgazdasági motívumait, és igyekszenek egy központból irányított, vezetett és ellenőrzött munkamegosztást létesíteni. Ennyiben tehát hajlanak a szocializmus felé. A fasizmus például célkitűzésül hangoztatja, hogy ki akarja küszöbölni a nemzeti társadalomnak tőkére és munkára megoszlását. Ezt azonban - szemben a szocializmussal - a termelési eszközök kisajátítása nélkül és a gazdasági hozamnak és jövedelemnek államosítása nélkül kívánja megvalósítani. Sőt e tekintetben a fasizmus, helyesen, külön kiemeli tagadó álláspontjának indokaképpen azt is, hogy ha minden gazdasági tevékenységet bürokratikus szervek végeznének, akkor a nemzeti termelés nem érhetné el a legészszerűbb és legtökéletesebb eredményt.

Programja szerint tehát a fasiszta állam nem szocialista és nem államkapitalista. Nem vonja feladata körébe a gazdasági élet megszervezését. A gazdaságnak, bár az egyénnek külön jogai felől való szabad rendelkezését alaposan megnyirbálja, önkormányzatot ad, és csak az irányítást tartja fenn, bátorítással, kedvezményekkel és a közvetlen beavatkozás útján is. A valóságban tehát a gazdasági élet irányítása - amire a fasizmus elsősorban a testületeket használja fel - eléggé intenzív, és ez az irányítás rendszerint egy vonalba esik a tőkés érdekek keménykezű respektálásával.

Ebből folyik, hogy a modern diktatúrák uralmi területein a régi értelemben vett magánjogról alig lehet már beszélni. Jellemzi a felfogást egy ismert fasiszta közjogász ama kijelentése, hogy «il diritto privato é una porcheria». És valóban: a szindikalista és testületi szervezetek, a tulajdonnak és munkának társadalmi kötelességgé emelése, munkaadóknak és munkavállalóknak tarifális szerződések megkötésére kötelezése, a sztrájk- és kizárási tilalom mind igazolják, hogy a régi értelemben vett magánjog teljes kiküszöbölésével állunk szemben. Amihez járul még, hogy meglévén az államnak a gazdasági életbe a közvetlen beavatkozás joga, bármikor módja van arra, hogy a gazdálkodás egyedeivel szemben az úgynevezett «joggal való visszaélésnek» nevezett magatartás következményeit levonja.

Általában úgy a magánjogok - és itt a kereskedelmi jogot, csődjogot stb. is beleértem -, mint a büntetőjog megreformálásánál a parancsuralmi rendszerek az igazságosság iránti követelményt habozás nélkül mindenkor alárendelik érdekeik és céljaik szerint a hasznossági értéknek. Tanúsítják ezt a megvalósított kereskedelmi és csődjogi reformok, valamint elsősorban az új büntetőtörvények, amelyek szigorúan különböztetnek «politikai» és «közönséges» bűncselekmények között. Minthogy azonban a büntetőjognak legfontosabb célját az állam biztonságának védelmében jelölik meg, adott körülmények között minden gazdasági deliktum politikai bűncselekménynek minősülhet. Az állam létérdekeinek fokozottabb védelme alatt pedig elsősorban a megszerzett hatalom és uralom biztosítása értendő.

III.

Az úgynevezett alapvető ideáknak és a velük szembeszegezett kétségeknek e vázlatos összefoglalása után, úgy vélem, indokolt lesz a modern diktatúra alkotmányjogi berendezkedésének közelebbi szemügyre vétele. Vizsgálódásaim tárgyául itt is a fasizmus rendszerét veszem.

A fasizmus tanítása szerint a kormány az állam vezetését függetlenül gyakorolja. Kormányzati tevékenységéért nem felel sem a királynak, sem a parlamentnek. E két utóbbi intézményt: parlamentet és királyt egyébként is a fasiszta államjog a régebbi időkből meggyőződés nélkül mentette át, a valóságban azonban mindkettőt megfosztotta korábbi hatalmi körétől és jelentőségétől. A parlament, mint látni fogjuk, a kormányzat befolyása alatt összeállított formai tanácskozó testületté alakult át. A királyság pedig nem egyéb, mint politikai bölcsességből fenntartott leplező köntöse az egyéni diktatúrának. Az 1925. évi december 24-iki törvénynek 1. §-a, amely szerint «a király a végrehajtó hatalmat kormánya útján gyakorolja», nem több, mint a királyi prestige-nek formai kímélete. A valóságban a tényleges hatalom híján maradt uralkodótól elvették mindazokat a biztosítékokat és szankciókat, amelyekkel a miniszterelnököt felelősségre vonhatta.

A kormányzati hatalom, de a törvényhozó hatalom, sőt a bíráskodás hatalma is ténylegesen a Capo del Governo-nak, illetve a vele egy személy Duce del Fascismo-nak és jórészben a szintén tőle függő Nagy Tanácsnak, a Gran Consiglio-nak kezében van. A kormányfőnek a király által történő lemondatása tisztára csak teoretikus lehetőség. A király ugyanis a kormányelnök utódának kinevezésénél a Nagy Tanács javaslatához van kötve; a Nagy Tanács pedig, mint alább látni fogjuk, a hivatalban lévő miniszterelnök közvetlen befolyása alatt áll. A miniszterelnök tehát csak akkor volna - ha önszántából menni nem akar - elbocsátható, ha a király és a Nagy Tanács egyidejűleg ellene foglalnak állást.

Az, hogy az állami hatalmakat egybekapcsoló és jogkörüket meghatározó szerv nem a király, hanem a kormányfő, kitűnik abból is, hogy ő az, akit az 1928. december 9-iki törvény értelmében, különösképp azonban a királyi családi tanácsban elfoglalt pozíciójánál fogva, másrészt a Nagy Tanácsra gyakorolt túlhatalmi befolyása révén nemcsak a korona előjogai, de a trónöröklés rendje fölött is a döntés joga megillet. Az egyik rendelettörvény azt is kimondja, hogy a vezérkar főnöke is a miniszterelnök közvetlen és kizárólagos függősége alatt áll. [5]

A látszólag fontos szerepet betöltő Nagy Tanács tagjai a következők: a Marcia su Roma négy vezére, a két kamara elnökei, a belügy, külügy, igazságügy, pénzügy, nemzeti nevelés, földmívelés és a korporációk miniszterei, a Kir. Akadémia elnöke, a fasiszta párt titkára és két helyettes titkára, a milícia vezérlő tábornoka, a rendkívüli bíróság elnöke, végül az ipar, mezőgazdaság és a munkavállalók konföderációinak elnökei. A miniszterelnök kinevezheti még tagjául azt a volt miniszter párttitkárt, aki a nemzet és a fasiszta forradalom körül érdemeket szerzett. Valamennyien tehát részben a kormányfőnek alárendelt miniszterek, részben általa kinevezett és tetszése szerint meneszthető tagok, részben a testületi miniszter által kinevezett legmagasabb szindikális méltóságok, akik tehát a kormányfő akaratával szemben tartós ellentmondást nem fejthetnek ki. Az ülések titkossága folytán a nyilvánossághoz appellálni nem lehet. A kormányzattól csak közvetve függő tagok, mint a kamara elnökei, párttitkárok, akadémiai elnök, a kormányzat kitűzött irányvonalát nem befolyásolhatják és nem veszélyeztethetik.

A Nagy Tanács a legmagasabb államszerv, és egyidejűleg a legmagasabb pártszerv is. Utóbbi azért lehetséges, mert a párt is szerve az államnak, amely általa teljesít és végez különféle állami feladatokat. A Nagy Tanács és a korona közti esetleges összeütközés jogi úton nem oldható meg, erre az esetre jogszabályt nem alkottak. A Nagy Tanácsnak alkotmányos államokban ismeretlen nagyarányú feladatköréből és jogosítványaiból csak egyet emelek ki: megállapítja a testületi kamarák, az úgynevezett «parlament» képviselőinek egységlistáját, amely aztán népszavazás alá bocsáttatik.

A választási eljárást az 1928. május 17-i törvény szabályozta. A törvény szerint a képviselők száma 400, akiket a Nagy Tanács a konföderációk által javasolt 800 és más intézmények által javasolt további 200 személy közül jelöl ki, de joga van a javasoltakon kívül más prominens egyének közül is jelölteket megnevezni. Az egész ország egy egységes választókerület. A 400 jelölt listája nyilvánosságra hozatik. A választók pedig csupán arra a kérdésre, hogy «helyeslitek-e a képviselők listáját, amelyet a Nagy Tanács kijelölt?», titkos szavazással ugyan, de csak igennel vagy nemmel felelhetnek. Ez az a «titkos szavazás», amelyre hivatkozni szoktak, és amelynél a szavazatok megszámlálása a párttagokból összeállított bizottságok által, ellenőrzés nélkül, és minden alkotmányos biztosíték híján történik. Arra a praktikusan alig elképzelhető esetre, hogy a plebiszcitum a listát elveti, a törvény második választási menetet ír elő «versenyző listákkal». Meghagyták tehát a választás és szavazás műveletét azoknak, akiknek választási jogát elkobozták. Ez a választási rendszer - amellyel lényegileg azonos a nemzetiszocialista Németország választási rendszere is - azon az elven alapszik, hogy csak a hierarchikusan fegyelmezett és az állam által megszervezett egyesülések javasolhatnak - ezek is csak anélkül, hogy javaslatuk figyelembevétele kötelező volna - képviselőket, nem pedig maguk a választók, illetve a választóknak szabadon alakuló csoportosulásai.

De nemcsak közvetve, a parlamenti tagok kijelölésére gyakorolt befolyása folytán, hanem egyébként is a törvényhozás lényegileg a végrehajtó hatalom birtokában van. A fasizmus uralma óta nem volt még eset például arra, hogy a parlament egy rendelettörvénynek formailag is törvénnyé átalakítását megtagadta volna. A kormányzat állandó gyakorlata szerint ugyanis a kibocsátott rendeleteket, amelyek törvényerővel bírnak, jóváhagyás végett csak utólag mutatják be a parlamentnek. És a rendelettörvényekkel való kormányzást, illetve a rendeleteknek feltétlen joghatályosságát még csak a parlament előtti bemutatás elmulasztása sem korlátozza - mert utóbbinak csupán az a következménye, hogy amennyiben a bemutatás két éven belül nem történik meg, úgy az életbe lépett rendelettörvény hatályát veszti. Viszont a jóváhagyás netaláni megtagadása esetére elegendő óvatossági intézkedés van aziránt, hogy végül mégis a kormányzati akarat érvényesüljön.

Mindezekből következik, hogy a parlament lényegileg csak gépies működést fejt ki; alig más, mint a kormányzati hatalom legelőkelőbb propagandaintézménye. Háttérül és dobogóul szolgál arra, hogy nagyobb jelentőségű kormányzati programok és tervek a széles nyilvánosság elé jussanak. A kormányfőn és a Nagy Tanácson keresztül kialakult törvényhozói akarat szentesítése körül azonban a két kamarának, épp úgy, mint a királynak, csak formai szerepük van.

A parancsuralmi rendszer természetéből folyóan azonban a diktátor személyében megtestesülő végrehajtó hatalom nemcsak a törvényhozást ragadta legfontosabb részében magához, hanem - ellentétben az alkotmányos államokban a hatalmak megoszlása tekintetében uralkodó elvekkel - az igazságszolgáltatást is kezében tartja. A bírótól nálunk megkövetelt politikamentesség helyett kivétel nélkül minden bíró, épp úgy, mint minden más hivatalnok, igazolni tartozik kielégítő politikai magatartását. Aminthogy általában a szófogadás, a «buona condotte», az állampolgár legszebb ékessége. Mivel azonban ez a biztosíték nem látszik elegendőnek, az úgynevezett «állam személyisége ellen elkövetett cselekmények» a rendes törvénykezés alól elvonattak, és rendkívüli bíróság hatáskörébe utaltattak. És a kormányzatnak módjában áll e rendkívüli bíróságok hatáskörét messzemenően kiterjeszteni, hiszen a fasiszta szemlélet szerint adott körülmények között a gazdasági deliktumok is politikai bűncselekmények. A rendkívüli bíróságnak öt olyan bírája van, akik a fasiszta milíciákban konzuli rangfokozatot viselnek, elnöke pedig a királyi hadseregnek, vagy a milíciának valamelyik tábornoka. Az ügyeket a katonai igazságszolgáltatás egy tisztviselője referálja. Az államügyész szerepét a hadseregnek, vagy milíciának egy doktori címmel rendelkező tábornoka látja el. Mint védő csak egy olyan tiszt szerepelhet, aki legföljebb kapitányi rangfokozatot tölt be (!), vagy külön engedély alapján egyes ügyvédek. A tárgyalás zárt és a katonai perrendtartás szerint folyik, a vádlottak a főtárgyalás alatt vasrács mögött tartózkodnak. Az ítélet ellen csak semmiségi panasznak van helye, amely fölött a milícia parancsnokló tábornokának elnöklete alatt ülésező legfelső külön bíróság határoz.

A rendkívüli bíróság illetékessége kiterjed minden politikai bűncselekményre. Ezek közé tartoznak a királyi család és a Capo del Governo élete vagy szabadsága ellen elkövetett, valamint a codice penale szerint szabályozott egyéb bűncselekmények. Körülbelül egy tucat cselekményre halálbüntetés van kiszabva. A halálbüntetés megengedhetőségét nemcsak az igazolja, hogy az alattvalók vannak az államért, hanem visszaállításakor ez a büntetés „mint az újjáébredő tetterőnek és férfiasságnak szerencsés jele“ üdvözöltetett. A rendkívüli bíróság elé tartozik a nemzetgyalázásnak és a titkos egyesülésnek minden esete is. Minthogy pedig a fasiszta pártnak a politikai tevékenységre kizárólagos monopóliuma van, és a párton kívül minden egyéb szervezkedés tilos, már az ilyen irányú propagandáért is minimálisan 2 évi fogházbüntetés szabandó ki. A rendkívüli bíróság illetékessége tehát igen tág körű.

Külön fegyelmi bíróság jár el a párt tagjaival szemben, ha azok a „hit, bátorság, fegyelem és tisztesség“ határozatlan, laza és nyújtható követelményei ellen vétkeztek. E fegyelmi bíróság 5 tagú, és élén a párttitkár áll, aki maga is bármikor elmozdítható tisztéből. Büntetés a pártból való kizárás, ami egyértelmű a közéletből való kizárással. Fegyelmi ítélet ellen újrafelvétel csak a Duce kifejezett parancsára lehetséges.

Az általános jellegű alkotmányi intézmények és rendelkezések közül kiemelem még, amit már érintettem volt: az állampolgárok függősége teljessé válik azzal, hogy a jelentős hivatások és foglalkozások művelése csak pártigazolvány birtokában lehetséges. Csak fasiszta lehet például államhivatalnok, egyetemi tanár, orvos, újságíró, kereskedelmi tengerész, sőt általában nyugdíjat az államtól csak fasiszta élvezhet.

A már említett „buona condotte“ nemcsak az állampolgárnak legfőbb ékessége tehát, hanem minden jognak előfeltétele is. És éppen ennek folytán már a fasiszta Olaszországban -nem is szólva Németországról, ahol dur-vább és brutálisabb megoldásokhoz folyamodtak - kétfajta állampolgárság alakult ki: aktív és passzív állampolgárság, aszerint, hogy jogosult-e a polgár a politikai életben való részvételre. Passzív állampolgár mindenki, aki a kormányzat ellenfele. Utóbbiak, ha nem külföldön élnek, és ha mint politikai bűntevőket megfellebbezhetetlen rendőrségi intézkedés vagy ítélet nem száműzte őket Lipari szigetére, a legszigorúbb ellenőrzés alatt állanak. A közbiztonságról szóló törvény 172. §-a szerint ily ellenőrző intézkedés lehet pédául a lakhelykényszer egy messze eső helységben stb.

Az egypárt-állam alapja azonban elsősorban a milícia. Rajta nyugszik a kormányzat, ő tartja fenn a belső rendet. Ez a milícia nem a királynak, hanem a miniszterelnöknek személyére teszi le az esküt, és neki is van feltétlenül alárendelve. Fenntartásának költségeit a bel- és hadügyminisztériumok viselik. Mussolini mondotta a milíciáról, hogy ennek megalkotása volt a régi liberális állam alkotmányosdijának és a pártok váltakozó egymásutánjának halálos ítélete. A Vezérnek ebben igaza van. A régi alkotmányok a többségi akarathoz alkalmazták és szabták a kormányfő akaratát - az új autokrata rendszerek egyetlen személy vagy csoport szabad és korlátlan mérlegelési körébe utalják az állami intézkedések és akaratnyilvánítások megszabását. És ha a népakarat lázadoznék ez ellen, az egységes „állami akarat“ képviselőinek a fizikai kényszer eszközei tökéletesen rendelkezésére állnak. Persze ez a fegyveres hatalom nem azonos azzal a fegyveres hatalommal, amelynek igénybevételére adott esetben a jogállam is kényszerülhet. De a milícia elsősorban arra jó, hogy a polgár lépten-nyomon lássa, hogy a feketeinges fasiszták uralma alatt áll. És ma már az egyetlen bejutási mód a pártba is a milícián keresztül vezet. Ennek oka részben, hogy a konjunktúralovagok csatlakozását elhárítsák, főleg pedig, hogy a győzelmes forradalmárok első garnitúrája privilégiumait önmagának biztosítsa. A milícia utánpótlását csak a balillák közül kaphatja. A balillák közé pedig besoroznak minden gyermeket, aki hetedik életévét betöltötte; 14 éves korában a balillából avantgardista lesz, aki 18 éves korában jó magaviseletével kiérdemelheti a párttagsági igazolványt, és a milícia tagja lehet.

Íme: hiába mondja a fasizmus, hogy politikai alapgondolata népnek és államnak, szabadságnak és tekintélynek a szintézise. Mindez csak elkápráztató és tartalmatlan szólam. A szigorú alárendeltség szerint felépített államban nemcsak szubjektív állampolgári jogok nem létezhetnek, de nem találhat talajra ott, ahol minden a központi akarat alá van rendelve, a testületi, területi vagy bármilyen közületi igazi önkormányzat sem. A testületi önkormányzat hazájának nevezett Olaszországban ma például minden ötezernél több lakosú községnek podestája kineveztetik, és megbízása bármikor visszavonható.

A korporációs parlament pedig még a pártélet hátrányaitól sem véd meg. Az ilyen parlamentben, ha valóságos tevékenység kifejtésére egyáltalában sor kerülhetne, a megszűnt pártok helyett egyes érdekkörök alakítanának koalíciókat. Mert az érdekképviseleti rendszer éppenséggel nem mindig az erők hirdetett egységbe fogását, hanem igen gyakran csak az érdekek összeragadását valósítja meg. Amihez járul, hogy a közéleti bírálat szabadságának elfojtása elháríthatatlanul kitenyészti a korrupciót. És ezen sem a vezetők jóakarata, sem rajtaütésszerű áthelyezések nem segíthetnek. Mert a burjánzó panamák leleplezését maga a parancsuralom rendszere teszi lehetetlenné.

Így züllik a jogállam polgára (citoyen) a diktatúra alattvalójává (Untertan). Minthogy pedig a kormányzat ellen sem szóval, sem tettel a régi alkotmányos formák között fellépni nem lehet, az ellenzékiség hazaárulássá lesz. Sőt, mint láttuk, joghátrányok érik azt is a legtöbb életpályán, aki politikailag színtelen és csak semleges óhajtana maradni.

IV.

A polgári alapon nyugvó, illetőleg a magángazdálkodás rendszerét megőrző modern diktatúrákra a pszeudo-alkotmányos berendezkedés mellett talán a legjellegzetesebb a gazdasági életnek központi megszervezése - természetesen szintén a pszeudo-önkormányzat köntösében.

Az elmélet szerint a gazdasági szindikátusokban és korporációkban alakul át a szuverén állami akarat népakarattá. Ezért is nevezik a fasiszta államot demokrata államnak. És ezen az alapon állaptja meg a Duce, hogy a párt követőinek tömegével adja meg az önkéntes hozzájárulást az állami tekintélyhez, és erre alapítja a hűségeskünek felbecsülhetetlenül nagy erejét. Sőt: a Carta del Lavoro önmagát nagyon szépen „a nemzet, a tőke és a munka között létrejött szerződésnek“ nevezi.

A valóságban azonban a szerződéses jellegű önkéntes társulás és a testületi önkormányzat a szindikátusokban és korporációkban még nyomokban sem lelhető fel. Mindezek, tehát úgy az összes szindikátusok, mint gyűjtőszerveik: a korporációk - utóbbiak a munkaadóknak és munkavállalóknak szindikális szerveit egyesítik a termelés meghatározott ágán belül - nem egyebek, mint a központi államnak, illetve a minden hatalmat birtokló vezérnek szervei a gazdasági élet kézben tartására. Maguknak a szindikátusoknak csak tanácsadó szerep jut. A testületi minisztérium feloszlathatja őket, és a feloszlatásnak előfeltételei törvényben szabályozva nincsenek, csupán annyiban, hogy a minisztérium minden indokolás nélkül a testület minden funkcióját csak egy évre ruházhatja az elnökre. A korporációk vezetőit a testületi minisztérium nevezi ki, és a kinevezett vezetők elöljáróiknak alá vannak rendelve, és indokolás nélkül tisztükből bármikor lemondathatók. Utóbbi esetben - de általában nehéz helyzetekben - a szindikátusok helyébe fasiszta biztosok lépnek, akik a gazdasági kérdéseket, kollektív szerződéseket stb. törvényerővel oldják meg. (A kollektív szerződéseknek ti. az egyes termelési kategóriákon belül kötelező erejük van. Jogszabály jellegét öltik magukra, illetve minden esetre átmenetet alkotnak a szerződés és szabályrendelet között. Értelmezési viták esetén munkaügyi bíróság dönt.)

A szindikátusok konstrukciójánál vezető elvként nyomul előtérbe (a) a központi függőség, (b) a teljes szindikális alárendeltség és (c) a foglalkozási ágak szerint szétválasztott testületeknek kizárólagos és kötelező hatásköre. Egyugyanazon hivatáson belül a testületek munkaadók és munkavállalók tagozataira oszlanak. Területileg egy várost vagy egy tartományt ölelnek fel. Jogilag a testületekben munkaadók és munkavállalók egyenlő helyet töltenek be. A döntő és lényeges azonban az, hogy minden foglalkozási ágazat részére ugyanazon a területen belül az állam csak egyetlen szindikátust ismer el. Ez képviseli hivatalból a szóban forgó foglalkozási ágnak ama tagjait is, akik a szindikátusnak nem tagjai. Ilyen körülmények között csupán az elmélet frazeológiája annak a hangoztatása, hogy a munkavállalók szabad szervezkedési joga biztosítva van. Mert minden szindikátus megalakulása kettős előfeltételhez van kötve, éspedig megerősítő dekrétumhoz, amely csak az esetben adatik meg, ha a vezetőség nem esik kifogás alá; továbbá szükség van arra, hogy az illető foglalkozási kategóriához tartozó egyéneknek legalább 10%-a jelentkezzék az alakulni készülő szindikátusba. Ez utóbbi körülmény teszi lehetővé, hogy az engedélyezett szindikátusban tömörült összes munkavállalóknak 10%-a majorizálhassa az engedélyezett szindikátus kizárólagosságánál fogva azt a 90%-ot, amely esetleg nem tagja a megalakult szindikátusnak. A nem-tagoktól ilyképp az egyesülés lehetőségével az élet lehetőségét is jobbára megvonták, és ebből adódik a hivatalos szervezetbe való belépés kényszere. A fasiszta szindikátusokon kívül más egyesülések tagdíjat nem szedhetnek, kollektív szerződést nem köthetnek, sőt a munkaügyi bíróság előtt is csak valamely államilag elismert szindikátus indíthat pert.

Az 1926. április 3-i szindikátusi törvény 18. §-a szerint, mint már jeleztem, tilos a sztrájk és a munkáskizárás. Találkozik tehát a gazdasági élet ez ultima ratio-nak tilalmában a modern diktatúra a gazdasági problémák büntetőjogi gyógykezelésének napóleoni kísérletével. A Code pénal 414. §-a is ismerte már ugyanezt a tilalmat, és a „cessation du travail“ név alatt 6 naptól 3 évig terjedhető fogházzal és 16 franctól 3000 francig terjedhető pénzbüntetéssel sújtotta a kísérlet büntetése mellett. És nem véletlen, hogy a jelenben a túlsó oldalon a bolseviki diktatúra is természetszerűen törvénytelenítette a sztrájkot. Illetve az utóbbi tovább is ment: bevezette a munkakényszert, megtiltotta a munkások szabad költözködését, és éppen parancsuralmi jellegéből kifolyólag habozás nélkül folyamodott más olyan eszközök igénybevételéhez is, amelyeket szabad államokban még a legszigorúbb kapitalista munkafegyelem sem mert igénybevenni.

Kétségtelen, hogy a szervezkedési és egyesülési szabadság tökéletes elvonását és elnyomását a szindikátusok jótékony intézkedésekkel - mint ez másképpen elképzelhetetlen is lenne - feledtetni próbálják. Ilyenek például a nyári szabadság szabályozása, a bérminimum és végkielégítés intézményeinek megvalósítása. Nagyjában tehát átvették a korábbi szocialista szakszervezetek tevékenységének jó részét. Sőt az ún. Dopolavoro feladatává egyenesen a munkások szellemi és testi jólétének emelését tette a szabadidő okos felhasználása útján. Kedvezményeket biztosít, kiképző iskolákat, szanatóriumokat tart fenn, előadásokat, sportkurzusokat, szakképzést és művészi estéket rendez, valamint különböző egyéb előnyöket nyújt tagjainak.

Általánosságban így el kell ismerni, hogy a fasiszta társadalompolitika, illetve Mussolini, a hajdani szocialista, többrendbeli szociális kérdés megoldásával helyes irányban próbálkozott, vagy legalábbis helyes célokat tűzött maga elé. Amiként a jogállam már századok óta eltiltotta az önbíráskodást az egyének között, és a pártatlan állami igazságszolgáltatással helyettesítette azt, a fasizmus kísérletet tett arra,, hogy az osztályok egymás közti önbíráskodása és önvédelme helyébe is az állami döntőbíráskodást léptesse. Hogy a diktatúrát ebben a tőke és munka érdekeinek összeegyeztetésén és az osztályharc kiküszöbölésének célján kívül elsősorban sajátlagos központosító céljai vezérelték, az megbocsátható lenne, ha a szindikátust valóban a termelő osztályok jogszerű, bírói és bíróságon kívüli védelmének eszközévé tette volna. És ha a munkát valóban szociális kötelességgé, és a tulajdont szociális funkcióvá avatta volna. A hiba csak az, hogy a diktatórikus politikai államhatalom természetszerűen nem tudta levetni magáról az egyoldalúságot, amikor beavatkozott a szembenálló osztályok küzdelmébe, és a korábbi gazdasági harcok kiszámíthatatlan eredményeinek helyébe az állami bíróság döntését léptette. De ha többet nem, annyit mégis elért, hogy nemcsak a munkavállalók - mindenesetre a fasizmus hatalmi területén kívül -, de a munkaadók is joggal panaszkodnak; ki a nagyon jelentős munkabérmérséklések és jogelkobzó intézkedések miatt, ki az árak mérséklése, a súlyos szociális terhek, a termelési költségeknek a haszon megszorítása révén elért csökkentése és a kormányzat hatalmi beavatkozásai ellen.

Vitathatatlan, hogy a gazdasági kérdés kezelésének fasiszta célkitűzései - ha módszerei nem is - hozzájárultak másutt is a szolidaritás és sorsközösség eszméinek elmélyítéséhez, és ezzel talán az osztályok fogalmának elhalványításához is. De persze a szolidaritás, a kölcsönös segítség és a sorsközösség az emberiességnek és a haladásnak ellenállhatatlan lendületű eszméi, amely eszmék életreváltásának éppenséggel nem kelléke a diktatúra. S nem lehet kétséges, hogy amiként a középkorban a rendi gazdálkodás nem akadályozta meg a parasztok elnyomatását és a főurak tékozlását, úgy a rendi gazdálkodás feltámasztásától a gazdasági ellentétek kiegyenlítése ma sem várható.

V.

Mielőtt ez igénytelen tanulmány végső következtetéseit levonnám, úgy vélem, a ... magis elucescunt igazságára való tekintettel röviden szembe kell állítanom a diktatúra ismertetett „eszmetanával“ a szabadelvűség és népuralom rendszerén felépülő alkotmányos államnak és társadalomnak elvi és jogbölcseleti alapját.

A szabadelvű felfogás szerint a társadalom nem más, mint az egyének összessége. A társadalom céljai sem lehetnek mások tehát, mint az egyén céljai, azaz a társadalom az egyes emberekért van. Minthogy pedig az állam valamennyi egyén számára létesült: a főhatalom csak a népé lehet. Vagyis a szabadelvűség a népuralomhoz vezet.

Arról, hogy mi legyen az állammá szervezett társadalom célja, a vita épp oly régi, mint amilyen reménytelen. Ez egyike azoknak az örök kérdéseknek, amelyekre szabatos és kizárólagos, megnyugtató felelet sohasem lesz adható. Megjelölhetem a célt utilitarisztikusan a lehető legtöbb ember lehető legnagyobb boldogságának előmozdításában. Vagy megjelölhetem az állam céljául a nemzeti lét gyarapítását és kiteljesítését. És mondhatom, hogy az állam végső célja nem lehet más, mint a haladás és kultúra előbbrevitele, a humanizmus eszméinek megvalósítása. De mindenképpen bizonyos: az állam mint hatalmi szervezet nem lehet öncél, és nem lehet végső cél, hanem csak biztosítéka és eszköze a végső cél megvalósításának. És nem a biztosíték, hanem a cél érdekében tűrjük el és rójuk magunkra mi magunk a korlátozásokat, viseljük a terheket, fizetünk adót, katonáskodunk, törődünk bele szabadságunk ezerféle korlátozásába, és teljesítjük a reánk rótt aktív ténykedéseket.

Mi a lényege a demokráciának és a politikai szabadságnak? A demokrácia az a közéleti önrendelkezési jog, amely lehetetlenné teszi, hogy rólunk nélkülünk döntsenek. A politikai szabadság pedig legjobban biztosítja a vezetők kiválasztását, felelősségre vonhatóságát, ellenőrzését és elmozdítását. A jogállam ez intézményei magukban foglalják a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalmak szétválasztását is. Az önrendelkezési jognak további folyományai: az általános választói jog, titkos szavazás, parlament, esetleg a komoly referendum. (De parlament nem fasiszta értelemben, hanem mint a nép politikai akaratának gyűjtőmedencéje és szűrője, amelyben az egyes akarat tárgyalás, meggyőzés és a többségi elv érvényesülése útján közakarattá alakul át.) Legelsősorban pedig a sajtó- és véleménynyilvánítás szabadsága és az egyesülési és gyülekezési jog. A tapasztalat a történelem tanulságaival igazolja, hogy csupán a felsorolt alapvető jogoknak tiszteletben tartása tudja megakadályozni, hogy az állam öncéllá ne fajuljon, ne legyen a magánélet és általában az élet játékká a túldimenzionált eszköz kezében. És csak a végső cél szabhatja meg a határt: meddig szabad és érdemes a szemben álló értékek harcában korlátozni az egyéni szabadságot. Irányadó e tekintetben csak a javak mérlegelésének általános jogi alaptörvénye lehet: abban az esetben, amidőn két elv egymással szembekerül, és az egyik csak a másik rovására tartható fenn, akkor a magasabb értékűt kell a kisebb értékűnek rovására megvédeni. Végeredményben tehát úgy az egyéni jogoknak, mint az alkotmányos közjogoknak határait ez a mérlegelés kell, hogy meghatározza.

Kétségtelen, hogy tökéletes egyéni szabadság a legdemokratikusabb államokban sincs, és soha nem is volt. Az állam biztosítja az együttélés és az együttes erőkifejtés előfeltételeit, tehát az államot támogatni kell az egyéni szabadság részleges feláldozásával. De csak addig a határig, amíg az említett cél ezt indokolja. A jogállam pedig önmagának szab korlátokat és teremt biztosítékokat, amelyekkel az egyének jogait körülveszi. Így keletkezik az alanyi közjog. És ha a jogállamban érvényesül a demokrácia eszméje is, akkor a polgár mindig nagyobb és nagyobb szerephez jut az állami akarat létrehozásában és kialakításában.

Sokféleképpen határozták meg eddig a szabadság fogalmát. Vannak, akik politikai szabadság alatt azt az állapotot értik, amelyben az egyén személye, foglalkozása és vagyona biztosítva van magánosok és hatóságok túlkapásaival szemben. A büntetőjog is szabadság- és alkotmánybiztosíték oly értelemben, hogy az anyagi büntetőjog az egyént, az alaki büntetőjog pedig a vele szembenálló hatóságot köti. [6] Montesquieu szabadságnak azt nevezte, amikor a hatalommal büntetlenül visszaélni nem lehet. [7] A jogbölcselet pedig szabadság alatt azt az egyéni jogterületet érti, amely ment[es] minden hatalmi beavatkozástól, és amelynek társadalmi határait a többi ember joga és szabadsága állapítja meg. [8] Kérdés lehet viszont, hogy ha annyi nagy jelentőségű irányban nincs egyéni szabadság, miért olyan feltétlen követelménye a szabadelvű demokráciának a politikai szabadság? Hiszen kétségtelen, hogy sem a politikai szabadság, sem a szabadelvűség, sem maga a demokrácia nem végső célok, hanem ezek is csak biztosítékok és eszközök a cél eléréséhez. De mégis: a mi kulturális, gazdasági és tudományos fejlettségünk mellett a politikai szabadság, a törvény előtti egyenlőség, az egyéni jogok biztosítottsága, általában mindaz, amit a jogállam alapvető tartozékainak tekintünk, nemcsak eszközök és biztosítékok, hanem az emberi boldogságnak, az emberi méltóságnak alkotó részei és tényezői is, amelyek nélkül az emberi élet teljességét elképzelni nem tudjuk. És talán nem túlzás, hogy mi, akik a humanizmus és a szabadságharcok századainak véres küzdelmeiből sarjadzott eredményeket élveztük már, és azok részévé lettek lényünknek, lelki és szellemi világunknak, közéleti szabadság és önrendelkezési jog nélkül nem tudjuk elképzelni az emberhez méltó életet.

Nem vagyok mindenáron ellenzéki. Belátom, hogy az államéletben úgy gazdasági kataklizmák, mint politikai zavarok azonnali és hatékony intézkedéseket, sőt esetleg a régi intézmények sürgős átalakítását is szükségessé tehetik. Ilyenkor a «lassan és nehézkesen» működő alkotmányos állam mechanizmusával szemben gyors tettre és sürgős beavatkozásra valóban szükség lehet. Így felmerülhet a szüksége annak, hogy az ország rendjét kivételes hatalommal állítsák helyre. A régi alkotmányok is számolnak ily eset bekövetkezhetőségével. A közjogi tudomány pedig évtizedek óta keresi a parlamentarizmus kétségtelen hibáinak hatékony korrektívumait. De ilyen esetekben is jogtisztelő államokban alkotmányos úton történik a kormányfőnek kivételes hatalommal való felruházása, és érintetlenül marad a kivételes hatalommal felruházott - mondhatnám - alkotmányos diktátornak felelősségre vonhatósága, utólagos ellenőrzése és mindenkori elmozdíthatósága. Ilyen esettel állunk szemben például ez idő szerint az Észak-amerikai Egyesült Államokban.

Nyilvánvalóan tehát kivételes helyzetek megoldása végett a demokrácia önkéntesen is korlátozni tudja az alkotmányos élet teljességét. Sőt ez néha kötelessége lehet. Éppen a legutóbbi évtized tanulságai bizonyítják, hogv a jogállam önvédelmi okokból akkor járt volna el helyesen, ha az alkotmányos jogok türelmes védelme alatt folyt mozgalmakat és izgatást, amelyek léte ellen irányultak, idejében a törvény védelmén kívül helyezi.

Mindezek ellenére elvileg nem elképzelhetetlen, hogy parancsuralom is kitermelhet jótékony, sőt nagyvonalú és messzeható kedvező eredményeket. De ez a rendszer helytelenségén és a jóra felhasználhatóságának bizonytalanságán nem változtat. Persze, hogy a diktatúra is hozhat, és hoz is - különösen, ha a diktátor jószándékú és tehetséges államférfi - jótékony eredményeket, vagy tartalmilag helyes jogszabályokat. Így például a büntetőjogban a fasizmus érdeme a család elhagyásának büntetőjogi értékelés alá vonása és vétséggé nyilvánítása. Véletlenül a diktátor is működhetik jól, de a kedvező eredmények nem a parancsuralmi rendszer sajátos lényegéből folynak. Ami jó benne, az lehet a diktátor egyéni érdeme, de még kitűnő diktátor mellett is a rendszer maga csak ideig-óráig fakaszthat jótékony eredményeket. Arra a kérdésre tehát, hogy bármely parancsuralom alatt elért nemzeti vagy szociális eredményhez szükség volt-e a diktatúrára, nyugodtan nemmel válaszolhatunk. A legjobb esetre is áll: minden, diktatúra olyan kerülő és vargabetű, amelyen nem jutunk el tovább, mint ahová erőszak nélküli úton is elértünk volna. Így például kétségen kívül áll, hogy kisebb véráldozat, kisebb anyagi kár és kisebb erkölcsi veszteség nélkül demokratikus úton is elérhetők lettek volna mindazok a félszeg, de letagadhatatlan indusztriális és kulturális eredmények, amelyekre az orosz bolsevizmus hivatkozni szokott, és amelyeket csak a legféktelenebb parancsuralom könyörtelen eszközeivel tudott megvalósítani.

És azután: igazán annyira elhanyagolható érték-e az, hogy a szabadelvű népuralmi jogállam nyílt tere az összes szellemi áramlatok és erők küzdelmeinek? A parancsuralom alatt nincsen vita és hozzászólás, nincs eszmék csatája, tilos a küzdelem az eszmék valóraváltásáért - csak tompa lelki fásultság és egyöntetű szellemi pangás van. Csak ilyen értelemben igaz, hogy a parancsuralmi közélet és társadalom egységes. Avagy lehet-e ott tudományról és irodalomról beszélni, ahol mindenkitől egyenlő gondolkodást követelnek, és a tudomány is csak úgy űzhető, mint az engedélyhez kötött ipar. Ez pedig nemcsak metafora. Mert a tudomány, ha nem szabad, valóban iparrá züllik. És mindezek után csak az csodálatos, hogy az irányított gondolkodás hívei és hitvallói a mukkanást nem tűrő kényszert és a gondolatközlés jogának láncra verését mégis «szabadságnak» dicsőítik.

A gazdasági élet megszervezésének szükségessége a jogállamban is magával hozhatja a független egyéni szféra visszaszorítását. A szolidaritásért a gazdasági szabadságból lehet, és kell áldozatot hozni; a kizsákmányolás szabadságát meg kell szüntetni. De a szolidaritás oltalmazó ölében nem az egyéni szabadságot, csak az egyén magára hagyottságát kell megszüntetni.

Mert ha túl minden diktatúrán a parancsuralom igazán biztosítani tudná a jogállamnál jobban a nagyobb karéj kenyeret és gondtalanságot, akkor sem lehetne az emberségére tartó embernek ragaszkodását a szabadsághoz idejemúlt bourgeois előítéletnek tekinteni. Ellenkezőleg: a polgártól meg lehet és meg kell követelni, hogy az összesség gazdasági boldogulásáért hozzon áldozatot a gazdasági szabadságból, és lehet tőle időleges áldozatkészséget elvárni valamely tervgazdasági cél végrehajtása érdekében is. De nem lehet a polgárnak, az egyénnek, az embernek szabadságvágyát, a szabadsághoz ragaszkodását lomtári avultságnak minősíteni. És csak érzelmi sivárság és fogalo-zavar eredménye lehet, ha akadnak egyesek, akik lelkendezni tudnak a lélek szabadságának és az Ember tekintélyének eladásáért.

Holott magasztosabb és szebb emberi célkitűzés elképzelhetetlen, mint az erőszaknak kiküszöbölése az emberi haladás és fejlődés tényezői és eszközei közül. Kiküszöbölése annak az erőszaknak, amely fizikai alapja és döntő érve nemcsak a háborúnak, de támasza és talpköve minden parancsuralmi rendszernek is.

És mi magyarok e kérdés taglalásánál joggal hivatkozhatunk arra a magyar hagyományra, amely sohasem volt hajlandó elismerni még az állami piramis csúcsán álló koronás királyt sem autokratának, sem az erőszakot érvnek, és az elnyomást szabadságnak. Nem véletlen, hogy hétszáz évvel ezelőtt már az Aranybulla törvénybe iktatta a jus resistendi-t zsarnoki önkényuralmi kísérletekkel szemben. És talán ma sem anakronizmus még, amit majd száz évvel ezelőtt a Végtelen felé szárnyaló «Hymnus»-ában harsogott bele a magyar szívekbe Vörösmarty:

Isten segíts! szabadság istene!
Add, hogy megértsük e nagy szózatot,
Adj csüggedetlen szívet is vele,
Hogy tűrni tudjuk, mint szent közjogot:
Tiszteljük azt a törvény érc szavában,
S ha víni kell, a vérnek bíborában.

*

[1] Kayser Béla: „Mussolini és a fasiszta eszmetan“ és „A fasiszta testületi állam.“ Jogászegyleti előadások.

Urbánszky Andor: „Kollektív gondolat és munkavédelem a fasizmusban.“ Jogászegylet.

Angyal Pál és Rácz György: „A nemzetiszocialista büntetőjogelmélet jellemzése“ és „A német Btk. reformja és a legújabb tervezet kritikai ismertetése“. Jogászegylet.

Szakács Kálmán: „Az új német birodalmi sajtóreform.“ Jogászegylet.

Faluhelyi Ferenc pécsi egyetemi tanár nemzetközi jogi intézetében Anselmi, Carli, Volpicelli meghívott olasz előadóknak és magyar egyetemi tanároknak előadásai a fasizmus jogi felépítéséről, gazdasági és szociológiai vonatkozásairól.

Gr. Alessandro Monti bolognai egyetemi tanár Pécsett és Szegeden megtartott egyetemi előadásai a fasizmus elméletéről.

Magyary Zoltán előadássorozata a budapesti egyetemen a harmadik birodalom közigazgatásáról.

[2] Mussolini B.: Discorsi del. 1925. Milano, 1926.

[3] Carta del Lavoro, törvényerőre emelve 1928. december 13-án 2832. szám alatt.

[4] Gierke, Otto von: Das Wesen der menschlichen Verbände. Leipzig, 1902.

[5] 1925. december 24-i törvény, mely a Capo del Governo jogkörét először szabályozta.

[6] Medvigy Gábor: «A bűnvádi eljárás reformja». Jogtud. Közlöny könyvtára, 1934.

[7] F. Lassalle az egyéni szabadság lehető tiszteletben tartásának elvén felépülő és a gazdaságilag szervezetlen államot «Nachtwächterstaat»-nak nevezte.

[8] Vámbéry R.: «A demokrácia úgynevezett válsága» című legutóbbi értekezésében a szabadságnak alaki és tartalmi elemeit egyesítő, következő költői és egyben precíz definícióját adja: ... Szabad csak az, aki nem csupán a polgári szabadságjogoknak teljességét élvezi, hanem aki épp úgy felszabadult a tudatlanságnak, előítéleteknek és babonáknak fojtogató öleléséből, mint azokból  bilincsekből, amelyekbe a gazdasági nyomor veri áldozatait.

*

In Századunk, 11. évf., 1. szám (1936), 12-26.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés