Először: Japánban uralkodik a legrégibb dinasztia (immár 2859 esztendeje). Másodszor: az ország fennállása óta a szigetország területére ellenség még nem tette be a lábát. Harmadszor: noha a japáni írás összehasonlíthatatlanul nehezebb, mint bármely európai - Nipponban nincs analfabéta. Mind a három jelenségnek okairól külön-külön hosszas tanulmányt lehetne írni. Én ezúttal a japáni uralkodóház és a nemzet közötti viszonyról szeretnék egyet-mást elmondani.

A téma most szomorúan aktuális (1926. december), mert uralkodónk halálával áll kapcsolatban.

A császár meghalt. Ez nekünk nem egy „hivatalosan szomorú” hír. Ez számunkra lelket tépő és katasztrofális, családi esemény. Más részvéttel és sajnálkozással fogadja az európai ember uralkodójának halálát, mint teszem fel, az uralkodó legszűkebb családi környezete. Ez a szomorú eset az uralkodó családjára a szó igaz értelmében gyász és csapás, az alattvalók szemében azonban csupán megdöbbentő esemény.

Nekünk a császár nemcsak uralkodónk, hanem minden anyagias és kicsinyes motívumoktól mentes, igaz, nagy és tiszteletreméltó rokonunk. Ő a legelső ember az országban, és rokoni viszonylata a legalacsonyabb sorsban élő japáni emberrel épp oly összefüggő és hagyományoktól szentesített, mint minden hozzá legközelebb állóéval.  

Csiu-Kó-Iccsi. A japáni nép származása tudományos szempontból még nincs tisztázva. Az iskolákban azonban a japáni mitológia alapján azt tanítják, hogy a japáni nép a császári családból származik. A császári család őseit pedig az égből származtatja a japáni mitológia. Nincsen hódító és meghódított. Ezért Japánban az ősök tisztelete azonos a császárhűséggel. Mert minden japáni őse a császári családból származik.

Ennek következtében a szülők iránti engedelmesség is megegyezik a császárhűséggel. Ezt a császárhűség és a szülők iránti ragaszkodás között való különös viszonyt Japánban „Csiu-Kó-Iccsi”-nek hívják, ami azt jelenti, hogy a császárhűség megegyezik a szülők iránt való ragaszkodással. Ezen alapszik a japáni nemzeti erkölcs, amelyben minden japáni nevelkedik. Ezért a japáni készséggel feláldoz mindent szüleiért, császárjáért és hazájáért.

Kuni-Gara. Minden államnak van nemzeti egyénisége, éppen úgy, mint minden embernek individualitása. Ezt a nemzeti individualitást Japánban „Kuni-Gara”-nak, Európában államformának hívják a jogászok. De a Kuni-Gara nem egyezik meg teljesen az államformával. Ez a nemzeti individualitás irányítja az illető nemzet életének standardját a nemzetközi társadalmi életben, épp úgy, mint az egyén életének standardját az egyéniség az emberi társadalmi életben.

Ha valaki meg akarja érteni a japáni császár és a nép között való igazi viszonyt, akkor legelőször a japáni birodalom Kuni-Gará-ját, azaz Japán nemzeti egyéniségét kell megismernie. Az egyéniség a priori és örök. A japáni birodalom egyénisége Japán nemzeti ideálja, amely az ország megalapításával egyidejűleg keletkezett, s idővel tapasztalattal gazdagodott és művelődött, mint ahogy az egyén individualitását alakítja átöröklése és environement-ja.

Japán nemzeti ideálja a nép szellemi életében és tetteiben egyaránt tapasztalható. Például: a) a császárhűség, a császári család tisztelete; b) a nemzeti erkölcs, különösen az ősök tisztelete és a szülők iránt való forró ragaszkodás; c) az emberiségért való áldozatkészség és önfeláldozás; d) a hazaszeretet. Mindez a japáni nemzet ideáljának megnyilvánulása, vagy a japáni nép nemzeti ideálja előtti hódolat, avagy az „inocsi”-hoz való ragaszkodás.

Inocsi. Az „inocsi” az állam ideáljáért való folytonos törekvés; hasonló az egyénnek életcéljáért folytatott küzdelméhez. Inocsi etimológiája körülbelül azt jelenti, mint a francia „la vie”, vagy az angol „life”, vagy a tömör és mély értelmű magyar szó, az „élet”. Az inocsi szó elválaszthatatlan az „iyaszaka” szótól, amely azt jelenti, hogy szünet nélkül, örökké nő, teremt és fejlődik, például olyan, mint az örökzöld növény. Az inocsi az életerőnek a pulzusa. Minden vallás ezen az inocsin alapszik.

Néhány európai tudós azt mondja, hogy Japán az ősöket tisztelők országa. Ez pedig egyoldalú nézet, s nem fejezi ki teljesen a japániak igazi szellemi életét. Japánban nemcsak az ősöket tisztelik, hanem az utódokat is oltalmazzák. A gyermekeket pedig különösen szeretik. A japáni nép pszichéjét semmi más nem jellemzi jobban, mint a legelterjedtebb japáni közmondás: „Kodakara”, azaz: a gyermek kincs. Ez rávilágít arra, hogy mennyire szeretik és milyen nagyra becsülik a japániak a gyermekeket: az utódokat. Ez azt mutatja továbbá, hogy az egyéni és a nemzeti élet elveit, céljait, ideáljait a leghívebben és örökre igyekeznek megőrizni. Ez az inocsi-imádás nem más, mint a Szumera-Mikoto-ért való hódolat és lojalitás. A Szumera-Mikoto Japán nemzeti életének a gócpontja, épp úgy, mint az egyénnek a szíve, amely az egyén születésétől haláláig szünet nélkül működik.

Miért követnek el öngyilkosságot Japánban, ha a császár meghalt? „Szumera-Mikoto” ősjapáni szó, amely két tőszóból áll. Szumera: Dai-Nippon Teikoku, azaz Nagy-Japán birodalom, és Mikoto: a császár. Nálunk Japánban a császárt manapság sohasem hívják Mikadó-nak. Ez régi, elavult elnevezés. Mikado szó szerint annyit tesz: szent kapu, valami olyasforma, mint a török „magas porta”. Japánban a császár neve: Tennó vagy Tensi, amely etimológiailag azt jelenti, hogy az ég fia.

Szumera-Mikoto, más értelemben, a japáni mitológia szerint „Amate-raszu-Ómikami”-t, azaz napistennőt jelent, akitől származik a japáni császári család őse és az egész japáni nép. Az inocsi nemcsak az egyén egóját, hanem a nemzet egóját is jelenti, amely az ország megalapításától kezdve addig tart, amíg a nemzet létezik. Ezért az inocsi nemcsak egyéni és nemzeti, hanem egyúttal univerzális egó.

Szumera-Mikoto a Felkelő napország nemzeti egójának égi fényessége, amelynek megtestesített személye a Tennó, azaz a japáni császár. A Szumera-Mikoto csupán az egész japáni nemzettel együtt a teljesség és az igazi pompázás. Ezért a Szumera-Mikoto nem képzelhető el a japáni nemzet fogalma nélkül.

A Szumera-Mikoto tehát egy nagy államalkotó- és fenntartó fogalom. Erkölcsi súlya, pompája és jogi teljessége egyrészt a nemzet, másrészt az uralkodóház nélkül elképzelhetetlen. Hasonlóan a magyar Szent Korona fogalmához, amely nem egyszerű szimbólum, hanem magába foglalja a király és nemzet teljességét, az ország múltját és jövőjét, területi integritását és a jogok forrását. A Korona, a két szuverén hatalom, a nemzet és az uralkodó egyesüléséből származik. Épp úgy, min nálunk a Szumera-Mikoto; csakhogy a japáni nagy nemzeti fogalom abban különbözik a magyartól, hogy annak külső szimbóluma nem tárgyi, hanem élő jogi folytonosság, amelyet maga a császár szimbolizál.

Vegyünk példát: a Szumera-Mikoto olyan, mint a Nap, a japáni nép pedig a napsugárhoz hasonló. A fényes napsugár a Napból ered, viszont a Nap napsugár nélkül elképzelhetetlen. A napsugár nélküli Napot csak az asztronómusok képzelik el a természettudomány szempontjából. Így a japáni császárt, mint fizikai lényt is, csak a rideg szemű antropológusok kutatják a faji megismerés céljából, nem pedig, mint én e helyen.

A Szumera-Mikoto Japánország nemzeti ideáljának éltető és életerőt adó szelleme. A Nap ragyogása a napsugárnak a kisugárzása. A napsugár melegsége a Napnak a heve. Éppen így elválaszthatatlan a japáni császár dicsősége a japáni nemzettől. A japáni császár szerencsétlensége egyúttal a japáni nemzeté is. A Tennó a japáni nemzetnek a szíve és az inocsi-ja. Ezért az alattvaló önként a nemzeti egónak, ideálnak, Tennó-nak legbensőbb tisztelettel hódol, noha minden japáninak van külön egyéni egója és inocsija. Így nem csodálható, ha a császár halála buzgó híveit sebzi meg legmélyebben, s hogy éppen ezért néha-néha öngyilkosságot is követnek el a japáni államformának eme rajongó imádói. Hasonló elvekkel és felfogásokkal többé-kevésbé talán a többi nemzetek is bírhatnak. De Japánban ez nemcsak puszta szó, elv vagy felfogás, hanem elvitázhatatlan valóság, történelmi tény, amely az ország megalapítása (Krisztus előtt 660-ik év), vagyis 2859 év óta szakadatlanul élő folytonosság.

Az igazi demokrácia. Ilyen körülmények között Japánban a nemzet meggyőződése szükségesnek tartja azt, hogy az államforma a császárság legyen, a kormányzás pedig demokratikus.

A japáni államszervezet egyáltalában nem tűri a despotikus kormányzást. Az igazi demokrácia különben is nem a kormányformától, hanem az állam individualitásától, a Kuni Gará-tól függ.

Ezért, ha valaki meg akarja tudni, hogy vajon valamely állam demokratikus-e vagy nem, akkor - hogy helyes ítélethez jusson - nem az illető államforma vagy kormányforma címe után kell indulnia, hanem minden államnak a Kuni Gará-ját, a nemzeti individualitását és a kormányzás lényegét kell elsősorban és alaposan tanulmányoznia.

*

In Imaoka Dzsuicsiro: Új Nippon. Az Athenaeum Kiadása, Budapest, 1929, 37-40.  

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés