Ezek 2-50.000 km²-re tehető területek. Lakosságuk legfeljebb 1-2 millió, állami pénzügyeik pedig (1908-as értékben)1/2-10 millió márkára tehetők. Nagyon érdekes az az összehasonlító munka, amelyre Sehmoller támaszkodik. Kérdezhetjük, vajon nem egy új gazdasági fokra utalnak-e az ő vizsgálatai? Nem beszélhetnénk egy „territoriális” fokról? Erre nézve itt csak röviden jelezzük véleményünket: nem. Ugyanis a territoriális egységek, vagy földrajzi szóval, nagytájegységek nem mutatnak oly vonást, amelyet vagy egy előző, vagy pedig egy következő fokban ki nem lehetne mutatni. Itt tehát átmeneti jelenségről van szó. Schmoller nem is lép fel azzal az igénnyel, hogy ő a területi testületeket külön fokra ossza be. Más a célja, mint Büchernek. Schmoller munkája más jellegű: egyszerűen tipizálás, egy történeti típusnak kidomborítása. Ez azonban tanulságos ránk nézve azért is, hogy rámutassunk: egy gazdasági fok lehet egy típusban, de maga a fok még nem típus. A típusok leírás eredményei, összehasonlítások gyümölcsei, a fokok pedig mindig lényegkutató, nyomozó eszközök, mégha olykor konstrukciók is lépnek előtérbe.

5. Az országgazdaság foka

Közönségesen a „nemzetgazdaság” fokának nevezik. Sokkal ismeretesebb, mintsem hogy bővebben kellene kitérni tárgyalására. Mégis akad itt is revizionálni való. Mindenekelőtt a névvel van baj. Akik ezt a fokot elnevezték, nem ismerték jól a szociológiai fogalmakat. Bücher fokainak megfigyelése már eddig is arra a felismerésre vezetett bennünket, hogy ő öntudatlanul szociologizál, oly fokokat vesz alapul, amelyek társas csoportok, legtöbbször egyenesen közösségeknek mondhatók: ház, város, nemzet (vagy nép). Célja annak kimutatása volt, hogy a „Volkswirtschaft” történeti fogalom, mely múlékony jelenségre utal, nem pedig örök fogalom. Ezt az elrelativizált fogalmat átvettük mi is, és magyarul nemzetgazdaságról, nem népgazdaságról szoktunk szólani. Már a fordítók nem vették tekintetbe, vajon a Volk nép, vagy nemzet-e, - avagy mást jelent, csak épp a német szóhasználat különleges, és azt nekünk - a tárgyhoz képest - másképp kellene kifejeznünk. A német közgazdasági műszó még akkor keletkezett, amikor Németország egysége még nem volt meg, illetve más egység nem volt, mint egy nép (faj) kulturális egysége. Meinecke ismert szavával még nem volt meg a „Staatsnation”, csak a „Kulturnation” volt meg: ez éppen a német nép. Magyar szóhasználatban a nép az ún. alsóbb néposztályt jelenti, és ekkor egy rétegződésbeli jelenség van előttünk: vertikális (rétegbeli) népfogalom ez. Van egy másik népfogalom, amely az „egész népet” vagy nemzetet jelenti: ez a totális népfogalom. Ámde ekkor szívesebben mondjuk a népet „nemzetnek”. Így lett a Volkswirtschaft nálunk nemzetgazdaság, mert itt egy egész (totális) népről, egy nagy történeti egységről, illetve ennek gazdaságáról van szó. A német műszó pedig nem is épp ezt jelenti; nem egy nép életében folyó egységre utal elsősorban, hanem olyan egységre, amelyre viszont a német nyelvnek nincs meg az a tökéletes szava, mint nekünk: országról van szó, ennek a gazdaságáról. Területi és népi egységről van szó, ennek a gazdasága: „országgazdaság”. A német Land szó ugyanis többértelmű, jelenthet szülőföldet, tájat, jelenthet tartományt, és végül országot is; oly szó, mely éppen csak az „országot” jelenti, egyik kultúrnyelvben sincs, csak épp nálunk [28] - és éppen erről van szó. Tárgyi szempontból tehát országgazdaságról kell beszélnünk. Nem csak egy nép, hanem egy egész „ország” kerül gazdasági összefüggésbe ezen a gazdasági fokon. Nézzük meg a történeti tényeket, melyek az. újkorban Európában jól ismertek a történelemből.

Oly kor áll előttünk - egy stádiumra ez a legfőbb példa -, ahol a fejedelmi abszolutizmus Európa-szerte hatalmas, „országos” egységbe vonja be a külön élő vidékek, tájak életét: ez a merkantilizmus kora (a szó ismét nem szerencsés). Bonyolult kor ez, és egyben oly stádium, amelyben nagy történeti egységen belül nagy gazdasági egységesítés, integráció folyik le. Politikai egységgel párhuzamos a gazdasági egység, így csak együttesen lehet tárgyalni ezt a kettőt, ami gazdaságtörténeti íróknál ritka, köztörténelmekben sem közönséges. [29]

Az új állapot tendenciájára beszédes lesz néhány adat. A munkavállalás szabadsága a városgazdaság, a céhek virágzásának korában nem volt meg: mindenfelé kiváltságok falai emelkedtek. Hajnal István írja a francia abszolutizmus idejéről: „A külvárost a belvárostól, egyes városrészeket egymástól, s egyébként is keresztül-kasul testület, mesterség, család stb. szempontjából szinte mindenkit mindenkitől privilégiumok különböztetnek meg. Párizs e privilégium-tömkelegeknek óriási együttese.” [30] Most vidékek, céhek, emberek elzárkózása megszűnőben van, minden „országossá” lesz: a város falait lebontják, „az ágyúk az országhatárra kerülnek... A 18. század elején a régensherceg egy körútja után megjegyzi: A kapukulcsokat átnyújtották, de kaput sehol sem láttam.” A szakember pedig mehetett oda, ahova akart. Nem kellett egy kiváltságos testületbe kapaszkodnia, hogy megélhetést találjon. „Mindenütt letelepedhetett az egész országban a párizsi mester, megtelepedhettek a parlamenti városok mesterei az illető parlament kerületében, hasonlóképp a finomiparok nagy központjának mesterei; tehát a fejlettebb ipar számára áttöri a céhi-helyi, városgazdasági kizárólagosságot az elegáns francia logikával megszerkesztett rendelet.” Már nem a privilegizált az, aki az idegentől fél, hanem a tőke a versenytárstól: „Jellemző - írja Hajnal -, hogy idegen mesterek letelepedése, újak kreálása ellen ott legerősebb a tiltakozás, ahol a céh, a mester valóban vállalkozóvá lehetett, mint pl. a lyoni selyemiparban: a tőke féltékenyebb, mint az egyszerű, szakmunkájában bízó egzisztencia.” Új probléma tehát „az” ország egysége, a királyi felvilágosodott gyámság által létesített egységes gazdasági vérkeringés. Már a városokban kifejlődött a munka, mint mindenkinek legtermészetesebb életcélja. Most az állam a legkülönbözőbb utakon gyűjti és ápolja a munkaerőt; Colbert pl., aki kereskedő család gyermeke, s kiről azt mondják, hogy rendszere a „felvilágosodott fiskalizmus”, Franciaországot dolgozó állammá kívánja tenni; a munkások kivándorlását megtiltja; úgymond: mindenki már születésekor szerződést kötött a királlyal, hogy dolgozni fog, a kivándorló tehát szerződésszegő. Buzdított a korai házasságkötésekre; volt idő, amikor a gyermekekben gazdag családoknak adómentességet adott; koldusokat és szegényeket szorgos munkára fogott. Íme, az ún. merkantilista állam dolgoztató állam. Kell, hogy mindenkit elfogjon a polgári munka láza. Csak így élhet meg a modern, immár egyre drágább állami apparátus.

A politikai fejlődés új stádiuma ismét szorosan kapcsolatos nagyobb gazdasági egység kialakulásával: ezeket az egységeket szervező dinasztiák hozzák létre, melyek partikuláris, széttördelődött országukból - területükből és népeikből - egységet kovácsolnak össze, azt kormányozni, állandóan vezetni kívánják új hadsereg, bürokrácia és fejedelmi gazdaságpolitikai vezetés kialakításával. Jól ismerjük a merkantilista gazdaságpolitikai elveket, de ezek mögött meg kell látnunk a politikumot: a felvilágosodott abszolutizmus rendszere először a gazdaságpolitikában jelentkezett; nem másról van itt szó, mint fejedelmi (országos) gazdasági vezetésről. Mi sem természetesebb, mint az, hogy egy nagyarányú vezetéshez emberek és sok pénz szükséges, ehhez pedig az adóalanyok ápolása veti meg az alapot. Sokba kerül (1) a fejedelmi udvartartás, (2) a hadsereg, (3) a bürokrácia, (4) az ezek táplálására szükséges pénzügyigazgatás. Mindezek pedig nem csak vagyonos, hanem pénzes, fizetésképes országot tételeznek fel. Mindenütt pénz és pénz kell. A merkantilizmus nem a vagyonosodás, hanem a pénzesedés műveleteinek a foglalata. A sok pénz leggyorsabban műkereskedelmi forgalomból látszott remélhetőnek: csak így vélték megtölteni a kincstárt, melyet szüntelenül kellett táplálni. Akkor még járta a „spanyol legenda”, az Amerikából tonnaszámra behurcolt arany legendája, melyek a spanyol háborúk folytán forgalomba kerültek, és elfoghatók voltak. A merkantilizmus legismertebb ténye és elmélete a külkereskedelmi mérleg: kiviteli többlet kell. Ha az ország állandóan többet visz ki, mint behoz, akkor valamiképp fizetséggel végződik a kölcsönös leszámolás, az ország „pénzesedik”. Persze nem biztos, hogy „vagyonosodik”, mert ez az utóbbi attól fog függeni, hogy az egyes, megkötött üzletek minők, értéktöbbletre vezetnek-e, vagy puszta pénzzé tételre. Kiviteli jutalmak nem jelenthettek sokat, viszont annál többet a behozatali vámok. Ezek lefölözik a kereskedelmi üzleteket, a külföldet meglehetősen elzárják a belföldtől, a forgalmat akadályozzák, az ország gazdasági élete egyetlen vérkeringésben egyesül. A belső vámok jórészt megszűnnek, az „ország” egyetlen gazdasági test lesz. Íme, az integráció cél is, és egyben eszköz is. Mind ennél is többet jelenthetett a termelés közvetlen vezetése: gyárakat alapítanak, fejlesztik a fényűzésipart, (mert ezek is a pénz előcsábítását hozzák meg), szabályzatokat dolgoznak ki a termelési eljárásokra (Colbert stb.), általában a gazdaságot az állam gyámsága alá helyezik. Csak az államot tartják az észszerűség forrásának, az állami tevékenység az egyetemes gyógyszer, így azon az úton halad minden, hogy a magánkezdemény, és a magánész elsorvad, mindenütt előtérbe jut az államrezon, a közhivatalnok belátása és rendelkezése. Tudjuk, ez megtorpant, az akkori bürokrácia korántsem tudott üzletember lenni, és a gazdasági elállamosodás természetes reakcióban végződött: a fiziokratizmusban. Végre azonban nem szabad elfelednünk, hogy a gazdaság felülről való vezetése, a sok rendelet és kormányhatósági intézkedés lélektani hatással járt: hozzászoktatta az embereket országos szempontokhoz - ami hatalmas haladást jelentett a régi céh-idők béka-perspektívájához képest.

Nem célunk itt tovább ecsetelni a merkantilizmus nézeteit és gyakorlatát, nagyon is ismeretesek ezek, azonban ki kellett emelnünk egyet-mást arra nézve, hogy merre kell keresnünk a lényeget, mely egy stádiumnak adja meg az alaphangját. Még csak egyet: ebben a korban születnek meg a gazdaságtan alapfogalmai: a „köz”-gazdaságtan „országos” szempontokat tart szeme előtt, még ha sok is benne a magángazdasági nézőpont. Áttérünk a következő stádiumra, mely szintén éles fényben áll előttünk, hiszen belenyúlik a jelenbe.

6. Az egyéni vállalatgazdaság foka

Ez a fok Büchernél hiányzik. A történeti fejlődés során azonban ez oly kiemelkedő és oly sajátos gondolatrendszeren alapszik, hogy külön „foknak” célszerű lesz felvennünk. Mondottuk, hogy a merkantilista korban az államrezonba vetett hit erősen kiemelkedik. Ezzel szemben a Smith-féle tanítás lényege az egyéni üzletember racionalitásába vetett hit: a legjobban ismeri jól felfogott gazdasági érdekét az önérdektudatos gazda, ő a legfőbb tényeziő, nem pedig az „államészt” szem előtt tartó, hivatali szobából intézkedő, racionális rendeletekben gondolkozó állami szerv. Ez a helyzet teremt új jogérzetet: a „vállalkozó” végre is maga határozhat mindenben - jól felfogott önérdeke szerint, ebben a magánracionalitásban rejlik általában a racionalitás legfőbb biztosítéka. A vállalkozó lesz a gazdasági élet legfőbb hajtóereje. [31] Ez a történetszemlélet hoz létre új, fokot, új stílust [32] a gazdasági fejlődés során.

Az országgazdasági fok, egy időre is legalább, letűnik. Nem tarthatja magát tovább a 18. század második felénél. Háttérbe kellett vonulnia, mert sem a régi, „szervező dinasztiák” nem voltak már eléggé aktívak, sem nem azok az általuk teremtett bürokráciák. Kialakulván a pusztán önmaguk fényűző életét néző, udvari arisztokráciák, a felvilágosodott abszolutizmus népjóléti érzéke elveszik, a társadalmi egyensúlyt is egyre kevésbé tarthatták fenn az ancien régime-ek. Idézzük itt Schmoller egy tömör megállapítását, mely jelzi, miért kellett letűnni a régi országos gazdasági rendszernek, a „területi testületek” korának, és miért kellett helyébe új szervezeteknek: vállalatoknak lépni. A családi, házi gazdasági egységnél - úgymond [33] - „a területi testületek (kis és nagy országok) és a vezetői sokkal távolabb néztek, gazdagabbak és erőteljesebbek voltak. Ezek tudták először vállalni a hadügyet, az igazságügyet, a közigazgatást, sőt egy nagy csomó, tisztán gazdasági feladat megoldását. Azonban ez utolsó téren mégis csakhamar ellanyhultak, mert a vezetők nagyon sok dologgal terhelték meg magukat, továbbá tisztviselőik, szerveik a legtöbb gazdasági kérdéstől nagyon távol álltak. A gazdasági kérdéseket meg bírták ugyan valahogy oldani, de csak úgy, hogy igen sokba került, sokféle visszaélés keletkezett, és igazságtalanul osztották szét a terheket: 1750-[től] 1870-ig ezért adtak szabad utat a magánvállalkozásnak.” Ez mindenesetre eleget mond számunkra.

Az országgazdasággal szemben való nagy reakciót - a politikai világ szabadságeszméje nyomán - nem a legtalálóbb módon nevezték el liberalizmusnak. Nevezik egyik áramlatát egy jelszóval „laissez-faire”nek is: eszerint az állam hagyjon szabad utat a gazdaságnak, a szabad vállalkozásnak. Liberalizmus kétféle van: politikai és gazdasági liberalizmus; a kettő nem épp párhuzamos: az utóbbi el is zárkózik az állam szerepe elől, oly államot akar, amely nem kormányoz bele a gazdasági élet szabad folyásába („ne gouvernez trop!”). A gazdaság „tiszta”, „autonóm” akar lenni. A magas kapitalizmus korában jó részben valósággá is lett: egyedül a szerzési szempont vált uralkodóvá. Ki-ki boldoguljon, ahogy tud, használja fel erejét: ez a szabad verseny álláspontjának eredeti kiindulása. Verseny persze kétféle van: pozitív, amidőn valaki szabadon érvényesül pozitív teljesítményével, és negatív, ez a „lekonkurálás”; ez társadalmi harc, kikönyökölés, félretolás. Ettől a szabad vállalkozási rendszer is csakhamar menekülni próbált.

Általában a fejlődést nézve, az előbbi fokon, az országgazdasági fokon, a gazdaságot megpróbálták túlpolitizálni, most a liberalizmus korában ismét alulpolitizálták azt, a politikai kérdéseket jelentőségükön alul vették figyelembe. Úgy vélték, hogy a szerfölött aktív, új társadalomgazdasági egységek: a vállalatok virulhatnak anélkül, hogy az állam erejének növelésére nagy súlyt kellene helyezni. Az államok fulladoztak is az államadósságokban, és katonai téren is egyik-másik erősen lemaradt. Sajnos, a világtörténet nem ad helyet idillikus hiedelmeknek; megbosszulta magát az államok erejének elsorvadása. Ez azonban éppen nem volt mindig felszínen. A 19. század az egyének kora, az individualizmus százada, és - tagadhatatlan - egyes egyének csodákat vittek végbe az üzleti életben, vállalatok alapításában és nagyra növesztésében. Az indiviualista vállalatgazdaság lett a század legjellegzetesebb ténye, és diadalának fokmérője. Egy század alatt csodálatos az eredmény: egyes vállalatok soha nem remélt dimenziókat öltenek, tevékenységük fokozásában nem ismertek határt, és csakhamar újabb világproblémák keletkeznek: új elosztás a gyarmatok terén, imperializmus stb. Közben lefolyt a rendkívüli méretű - első - közlekedési forradalom (1830-1880), amely szinte egy csapásra megmozgatta a társadalmat, mobilissé tette, és a tömegek szükségleteit erősen fokozta. Mikor a század vége felé közeledett, már a tömegek hangos szóval jelentkeztek új életszínvonalért. Ezzel már nem lehetett megküzdeni a vállalatgazdasági elvekkel, ismét az állami szervező erőnek kellett előtérbe lépnie.

A[z 18]80-as években kialakulnak a világpiacok számos termékben, egyik termék előbb, másik később jutott oda, hogy egyik ország sem termelt már csak magának, hanem a világpiacnak; így alakult ki az a tudat, hogy a szabadkereskedelem állapotában máris a világgazdaság fokára jutottunk. A vállalatgazdaság megtűri a vámokat, az állami jövedelmet ezzel gyarapítva; e téren a vállalat tárgyaló fél. De nem igen viseli el az „elvi akadályokat”, minő az elzárkózás, az állami autarkia. Van is ebben valami természetellenesség, hiszen a föld tájai egymást kiegészítik, az egymást kiegészítő (komplementer) tájaknak gazdasági kapcsolatba kell jutniuk egymással, és ez ellen az autarkia „elvi” akadályt jelent be. Így le kellene mondanunk igen egészséges „tájkombinációkról”, azaz a nemzetközi munkamegosztás áldásairól. A merkantilizmusról mondották, hogy a rendkívül érzékeny bőrű emberhez hasonlít: mindig a határain, különösen érzékeny. Mintha a politikai határokon túl ott leselkednék a gazdaságát megrontó ellenség! A merkantilizmus egocentrikus; de végre is integrálja az országot, és ez szükséges. Azonban a leggroteszkebb földrajzi tudatlanságoknak lesz az áldozata (nálunk pl. Mária Terézia oly növényeket akart meghonosítani, amelyek csak forró éghajlat alatt nőnek. [34]) Ma viszont túlnézünk az országok határain, azt termeljük, ami épp éghajlatunk alatt a legnyereségesebb, és a legjobban értékesíthető bárhol: ez magától értetődő. Épp az egyes vállalatokról tételezzük fel, hogy az üzleti lehetőségeket a legjobban tudják. Ugyanakkor az államról azt tételeztük fel, hogy megmarad a maga „szuverén” területén, a határai közt. Természetesnek mutatkozott a magánjogi jellegű üzletkötésekben, hogy a vállalat is szuverén módon jár el, azaz kereskedik azzal, ami neki a legrentábilisabb. Úgy tűnt fel, mintha az állam - elvileg - passzív volna a gazdaság terén, éppen mert voltaképpeni aktív tényezőnek a vállalat számított. Tartósnak ez az elképzelés sem mutatkozott. Az állam sem maradhatott el a gazdasági aktivitás terén, ha egy fél századon át azt is képzelte, hogy a passzivitás, a „laissez-faire” az ő természetes állapota. Kérdés, hogy a politikai hatalom mikor és minő mértékben lép előtérbe? Ez egy következő fok problémája.

7. „Élettérgazdaság” és világgazdaság

A legújabb gazdasági fejlődés megítélése terén bizonyos zavarok vannak. Úgy látszik, hogy gazdasági téren is az elmélet - a tényleges gazdasági fejlődéshez képest - elkésik. Nagyon is soká követjük a múltból származott fogalmakat, és így egy ideológiai gátlás következik be. Öröklött fogalmakba igyekszünk beleilleszteni lehetőleg mindent, még azt is, ami már eléggé láthatólag körülöttünk van, mint új világ. A liberalizmus korának fogalmai eszmeileg kötnek bennünket. Nem is kevés az, amire sokan szívesen gondolnak vissza, hiszen - kétségtelen - ama fejlődési időszakból páratlan gazdasági fejlődésnek emléke és csodálatos aktivitásnak látványa maradt fenn. Mindamellett kérdéses az, hogy elérjük-e ez alapon a kialakult új világnak a lényegét, s jól látjuk-e, hogy hol ta-tunk ma? Nem kevesen vannak, akik ma aggódva figyelik az új, világot, s nem szívesen konstatálják, hogy a liberalizmus tért veszít. Már a múlt század végén egyre-másra beszéltünk neomerkantilizmusról, amikor láttuk, hogy a szervező állam egyre aktívabb lett, egyre inkább buzgólkodott az állam a szociálpolitika terén - ez sokáig csaknem kizárólag a városi-ipari, sőt egyenesen csak a nagyipari munkásság életkérdéseinek rendezését jelentette -, holott az előtt az állam jobbára csak az adó- és vámpolitika terén nyúlt bele a gazdasági életbe. Azt hittük, hogy a szociálpolitikai reformok is egyszer csak nyugvópontra fognak jutni, s lényegében megmarad a szabad vállalkozási rendszer. Azonban egyre újabb hullámok érkeztek el az állami beavatkozások terén. Meddig megy ez?

A liberalizmus sok évszázad küzdelmének a gyümölcse, de végeredményben „klasszikus kora” alig több egy századnál. Ily rövid idő csak átmenet lenne a gazdasági történetben? Sajnos, a kérdés feltevése nem mentes esetleges félreértéstől, hiszen a történetben végre is minden csak átmenet, amennyiben a haladás folytonos, megállíthatatlan, előretörő, a történetben továbbá visszafordíthatatlanság található, minden csak „előre” mehet. Így a liberális időszakról sem mondható más, ami minden másról mondható, hogy ti. átváltozik, és más jön a helyébe. De akik jól ismerik a történet filozófiáját, azt is hozzá fogják tenni, hogy habár minden csak átmenet, egyben semmi teljesen el nem süllyed a történetben, hanem tovább él, csak épp elveszíti előbbi arányát. Egy-egy régebbi kor a maga egészében ma is megvan, ám egy újabb kor felszíne alatt. Így pl. megmarad ma is a magánkezdeményezés lehetősége, meg a vállalkozás szelleme, még ha korlátokkal találkozik is. Azt szintén nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy nemcsak bizonyos, egyre újabb korlátozások jelentkeznek, hanem egyre tágabb működési körök is alakulnak ki: szinte már lépten-nyomon számolnunk kell azzal, hogy a „világgazdaság” itt van elutasíthatatlanul. De vajon itt van-e? Vajon a világgazdaság-e az, aminek a küszöbén túljutottunk? Egyesek előtt ez alig lehet kétséges. [35]

Sajátos, hiába kopogtat az ajtón a 19. század végén a világgazdaság eljövendő rendszere, egyre késik az, hogy teljes szabadsággal törhet be a régi „nemzetgazdaságok” helyébe. Ugyanis egy közbeeső fokot - úgy látszik - át nem tudunk ugrani: ez a fok nevezhető újabb szóval „élettérgazdaságnak”.

Az élettér kifejezés politikai árnyalatot hord magán. Felmerülhet a kérdés, nem lenne-e elegendő az, ha tisztán gazdasági kategóriára szorítkoznánk, s egy tisztán gazdasági kifejezéssel élve jelölnénk meg egy újabb gazdasági fejlődési fokot? Bücher stádiumok sorára vonatkozó elméletének (stadiológiájának) épp az teszi ki fő érdekességét, hogy tisztán gazdasági téren mutat be valaminő lényeges mozzanatot, amely épp jellemző egy gazdasági fokra: a (zárt) házi gazdálkodás fokán lényeges a (teljes) „önellátás”, és ezzel egy szélesebb munkamegosztás hiánya; a városgazdálkodás fokán lényeges és jellemző a „közvetlen árucsere”, városi ipar és vidéki mezőgazdaság közvetlen kapcsolatba jutása; a nemzetgazdaság fokán jellemzők egy ország széleskörű „munkamegosztása”, országos „forgalma”, országos vámhatára stb. Nem maradhatnánk-e meg mi is ilyen, „tisztán gazdasági” fogalmak körében, midőn egy, legújabb fejlődési fokra megjelölést keresünk? Azt hisszük, nem. Csak akkor maradhatnánk meg az előző, Bücher-féle alapon, ha bizonyos történeti tények előtt behunynánk a szemünket. A fennálló viszonyok között azonban a tények nagyon is világosan beszélnek, sőt már az elmúlt, illetőleg felülmúlt fokokon is beszéltek a tények arról, liogy a történetben „tisztán gazdasági” élet - olyan, mely a politikai hatalomtól elválasztódott - nem volt. Ami volt és van, mindig olyan, hogy a politikai hatalom gazdasági jelentőségének valaminő arányára kell következtetnünk. Ami pedig épp a legutóbbi fokot illeti, a politikai hatalom erősen előtérbe lép, hiszen nagyobb tér és nagyobb termelő-fogyasztó tömegek fölötti uralom nélkül a modern gazdasági élet már nem képzelhető. [36] Ily megfontolás után jutunk el ahhoz, hogy megnyugszunk az „élettérgazdaság” fokának ily megjelölésében. Az élettérnek magának van bizonyos politikai magja: ez a szervező hatalom helye, területe. A politikai mag jelenlétét mutatja már az, hogy területi igénnyel lép fel, azaz nem zárkózik el, hanem kifelé gyakorol valaminő hatást, gyakorol gazdaságit is, sőt ez a gazdasági érvényesülési igénye ma épp jellemző.

Vannak sokan, akik az „élettér” problémájáról ma bizonyos izgatottsággal hallanak, holott a mai kor nem hozott e téren új problémát, csak egy megszokott, de észre nem vett kérdésnek a tudatosulását hozta meg. Elég arra gondolnunk, hogy évtizedeken át hallottuk a világháború előtt pl. azt, hogy a monarchia belsőleg állandóan tiltakozik az orosz hatalomnak balkáni terjeszkedése ellen; még ha a terjeszkedés „csak gazdasági” is, rejtve ebben is van politikai előnyomulás. Nem más ez a balkáni kérdés, mint két „élettér”-gondolat összeütközése. Az orosz pozitíve igényelte a Balkánt, hiszen le kívánt hatolni a meleg tengerek felé. Itt pozitív tér-igény áll előttünk. Ezzel szemben áll a volt Osztrák-Magyar Monarchia negatív igénye: a Balkán másé - az oroszé - ne legyen. A pozitív és negatív igények a történelem lapjain minduntalan jelentkeznek: népek, országok ütköznek egymással a térben, az igények keresztül-kasul szelik egymást; lehet- e ez másként? A közösségek is élő lények módjára „érvényesülni” kívánnak; [37] az érvényesülésnek egyik faja a tér fölötti uralom. Ugyanez maga után vonja a tér erőforrásainak kiaknázását: ez sokáig „gyarmatok” szerzésének formájában volt felszínen. Ma e téren is igen nagy a változás: a gyarmatszerzés a kérdés megoldásának immár egy elavult formája! A tér kiaknázása ugyanis nem kívánja politikai hatalom közvetlen érvényesítését. Jól látjuk ezt akárhány esetben. Egy vállalat oly kihasználási jogokat kaphat, hogy nem szorul egy térdarab közvetlen uralmára. A Standard Oil Company nem uralkodik a tér egy pontján sem, elég neki, ha megszerzett bizonyos „koncessziókat”. [38] Ez volt az általános rendszer: a vállalatok mintha a tért uraló államokon kívül estek volna. A 19. század általában - mint már előbb utaltunk rá - kifejlesztette a maga korára igen jellemző „vállalatgazdaságot”. A vállalatok magától értetődően fegyvertelenek. Egyszerűen elővették a szerződések kötésének évszázados gyakorlatát, puszta szerződések utján kitűnően tudnak „érvényesülni”. Ma is voltaképp ez folytatódik. Az új csak az, hogy a szerződéskötők államok lesznek, avagy állami befolyás érvényesül azoknak a szerződéseknek megkötésében. A gazdasági fejlődés során tehát itt is aránylag kevés az új. Nóvum csak a tér-igények nagyméretűsége, és ez megint nem más, mint folyománya az épp befejeződő - második - világközlekedési forradalomnak.

A gazdaságtörténeti vizsgálódásban is elfogulatlanul kell megnézni az összhelyzetet. Látjuk, milyen hatalmas „élettér-komplexumok” vannak. Ezeknek nagy méretei immár századok óta láthatók: „nagyhatalmaknak” nevezzük őket közönségesen, ámbár gazdasági nagyhatalmak sorában néha kisebb államokat is találunk, minő a maga óriási gyarmatbirodalmával együtt vett Hollandia. Még inkább ilyen az a roppant terület, melyet angol világnak [39] mondhatunk. A nagyhatalmakat gyarmataikkal együtt természetesen a gazdaságtörténet is észrevette, csak mintegy „elvi hátterükben” nem domborította ki, mit jelentenek a fejlődés egyes stádiumainak szemszögéből. Most immár feltárult előttünk a helyzet, melyet a következő általános formulával fejezünk ki: vannak „gazdaságilag vezető” anyaországok, amelyek maguk köré vonják a Föld jelentékeny részét. E nagy komplexumok „kész életterek”, viszont vannak mások, amelyek csak „készülő” élettérrel rendelkeznek. Alapvető tények ezek, melyeket ma még hangoztatnunk kell, miután a múlt század fogalomkészlete mellett gyakran megfeledkezünk róluk.

Ha a gyarmatosító hatalmak sorát nézzük közvetlenül a világháború után, [40] látjuk, hogy négyféle típusuk van; jellemző hatalmi helyzetükre épp a gyarmatkérdéssel való viszonyuk.

(1) Ki nem fejlődött gyarmatosító hatalmak közé tartozott az Osztrák-Magyar Monarchia, mely nem szerzett „tengeren túl” semmit; a szomszédságban - kénytelen-kelletlen - kiterjesztette hatalmát Bosznia-Hercegovinára., előnyomulásáiban megtorpant, és 1918-ban szétbomlott.

(2) Letűnt gyarmatosító nagyhatalom Spanyolország, mely elvesztette óriási gyarmatbirodalmát. Ide tartozik a világháború után Németország is. Feszítőereje azonban ez utóbbinak annál erősebb lett.

(3) Leszorított gyarmati hatalom pl. Hollandia és Portugália (Olaszország is egész az abesszin háborúig). E típusnak tekintélyes a gyarmata területre nézve, de a terület nem a legértékesebb, növelni pedig nem tudja. Wütschke Németországot is (1922-ben) a „gehemmte Grossmächte” sorába helyezi.

(4) Uralkodó (domináló) gyarmati hatalmak: Anglia, USA, Franciaország, Japán, Szovjetoroszország. Ez a kép a világháború után.

Más szempont is jó tekintetbe: ez a világérvényesülésben való képesség (Weltmachtpotenz). E szempontból egész más kép tárul elénk: vannak oly hatalmak, amelyek nagyon kiemelkedőek, de területükben hallatlanul szét vannak szórva: Anglia és Franciaország gyarmatai. A jövőt illető kilátás (hatalmi „képesség”) szempontjából ezek éppen nem mondhatók biztosítottnak. Igazi világhatalmi jövőjük azoknak van, amelyek - W. Vorgel szavával - „földrésznyi államok”. Pusztán a nagy terület nem jő számba, mert jövendő nagysághoz, gazdasági erőhöz az éghajlatuk nem ad kellő alapot (ide tartozik Ausztrália 7,7 millió km²-rel. Kanada nem kevesebb, mint 99 millió km²-rel). Így csak azokat vehetjük számba, amelyeknek népessége is nagy, vagy azzá lehet. E szerint „földrésznyi államok” ezek lesznek: Orosz birodalom (21,1 millió km²), Kína a világháború után (ma bizonytalan) 11,1 millió, Brazília 8,5 millió, az Egyesült Államok 8 millió, India 4,8 millió km²-rel. A legnagyobb államterületekből azonban sokat le is kell ütnünk, ha leszámítjuk azokat a tájakat, amelyek sűrűbb településre nem alkalmasak, s így nagytérű gazdasági államegység alapjául nem szolgálhatnak. Ilyformán az USA területéből nem kevesebb, mint 3 millió km²-t kell levonnunk, marad kereken 5 millió, Kínából még többet kell leütnünk, marad W. Vogel szerint 4,7 millió; legtöbbet a Szovjet birodalomból kell leütnünk, úgyhogy csak 8,9 millió km² marad hatalmi alapul. Úgy ez a három terület oly arányba jut, mint a USA: 1, Kína: 14, Szovjet birodalom: 26.

Ha csak ezeket az adatokat vesszük is számba, látjuk a világ gazdasági helyzetében mutatkozó feszültséget, s ezzel a mai történések dinamizmusát könnyű megértenünk. A Párizs-környéki „békék” a feszültséget nem csökkentették, hanem éppen nagyon is növelték, bár nem szabad felednünk, hogy nem minden nagytérű hatalom jelent feszítő erőt kifelé; van több, mely „belső élettérpolitikát” folytat - belső területét kell még kiaknáznia -, vagy pedig belső szociális problémáival (India) tartósan le van kötve, s a világfeszültségben kifelé nem vesz részt; végül pedig népessége (Braziliáé nem sokkal több, mint 30 millió) egyelőre nagyon is csekély, s tropikus fekvése folytán gyors szaporulata nem is remélhető.

Gazdaság és politikai hatalom itt egymást támasztják alá. Csak bizonyos múlt századbeli gátlások folytán nem vesszük észre, hogy a liberalizmus a történeti fejlődés képét - épp a gazdaságtörténet keretén belül - szinte állandóan „alulpolitizálta”, és ezzel a fejlődés magyarázatában egyoldalú maradt. Csak így eshetik meg, hogy nem vesszük észre az „angol világ” sajátos gazdaságtörténeti jelentőségét, csak így történhetik meg az, hogy egyesek ma - a politika óriáshullámai idején - felszisszennek annak a régóta világos ténynek hallatára: vannak „életterek”, melyek központján nagyobb hatalmak vannak. Vannak életterek, a beavatottak már igen régen tudják, és ennek le kell vonnunk a gazdaságtörténeti következményét is, mely a következő: a világgazdaság nem közvetlenül jő el egy individualista-liberális vállalatgazdaság után, hanem egy élettérgazdaságon keresztül. Ezen a fokon ismét előtérbe jut az állam, egy „neomerkantilista” igénnyel és szerepkörben.

Nézzük meg kissé közelebbről, mi az élettér?

Az „élettér” nem más, mint valaminő politikai és gazdasági hatalom tényleges és igényelt érvényesülési tere. Az „igény” nem egyéb, mint a hatalom előre vetett árnyéka. Természetes, hogy az államok vannak első helyen igények kijelentésében: elsősorban az államok a „tértartó” szervezetek. [41] Állam és államterület viszonya más, mint számos elmélet feltünteti a szuverenitáselméletek hatása alatt. Ez utóbbiak az államterületet védik, és belpolitikailag áthatják: államterület az, ahol „idegen” hatalom nem szerepel, amely tehát éppen az államé. Ez statikus elmélet, a történeti valóság pedig dinamikus: az állam funkcióját nem egyedül a maga „területében” veszi alapul, hanem minden lehetséges téren, azaz minden irányban. Az állam tehát „imperialista” is lehet. Nem a múlt század jogászi államtanának felfogását kell tehát egyedül magunk előtt látni, hanem a történeti tények teljességét. A jogászi elmélet belpolitikai jellegű: hozzászoktat bennünket ahhoz, hogy az államot gondolatban lezárjuk a maga határain. A történeti valóság pedig ahhoz a látványhoz szoktat bennünket, hogy az állam funkciója nem áll meg a maga „szuverenitása” határánál: dinamikus társadalom él benne, amely gazdálkodik is, tehát dolgozik és igényeket támaszt, igényeket vagyontárgyak terén, termelés, fogyasztás terén stb.; mindenek fölött térigény jelentkezik az állam részéről. Ez is benne van az „élettér” fogalmában.

Ebben két elem van tehát: tényleg bírt államterület és igényelt terület. Az igény érvényesítési módja természetesen igen sokféle, távolról sem csak ún. hódítás. Jelentheti - legélesebb formában - azt, hogy egy darab területet a törzs-állam annektálni akar. Minimális formában kereskedelmileg kíván kiaknázni. Nagyon sokféle az eshetőség. Egyesek aggodalmak között mindjárt az elsőre gondolnak, míg mások nem látják a jelent ily sötétnek, aktuálisan a második esetre gondolnak. Bizonyos, hogy ma a távolközlekedés korába jutottunk, a második közlekedési forradalom (autó, rádió, repülőgép) mélyrehatóak hatásaikban.

Mi mindennek a következménye? Az, hogy a gazdasági élet is egyre szélesebb körökben mozog, túlmegy egyes államhatárokon, és egész kontinensekben, illetve kontinensek között keresi a maga egységes összefüggéseit. Az új idők itt vannak, visszafelé - a kis társadalmi egységek felé - menni nem lehet. Az út csak előre vezet. Itt az imperializmus elleni vádak elfelednek valamit: azt, hogy az ún. imperialisztikus terjeszkedés mögött éppen nem csak egyféle lelki rugó (mohó terjeszkedési vágy) van. Ez csak szubjektív ok volna, amelyről le lehetne tenni. Van azonban a mai „nagyméretű” állami életre való berendezkedés mögött több, reális, objektív ok is: alig képzelhető el ország, amely kiegészítésre ne szorulna, akár a szomszédságban, akár távoli gyarmatokon.

Van-e éles határ uralt és „igényelt” tér között? Legtöbbször nincs, mert (1) a tér - akár uralt, akár igényelt - voltaképp mindig csak részben van egy állam, avagy egy történeti közösség birtokában, amennyiben a tér maga valóságban (azaz nem csak forma szerint) mindig nehezen birtokolható, számos eleme, része van, ahova a hatalom alig férkőzhetik be. (2) A tér fölötti uralom igénye nem is teljes, rendesen csak valaminő szempontból néz egy területre egy állam, vagy közösség, pl. arra, hogy ott külpolitikailag veszélyes hatalom ne keletkezzék. Ilyen volt Hollandia esete: ez az állam Anglia külpolitikai „uszálya” volt három századon át. A holland gyarmatok sohasem számítottak veszélynek angol szempontból, az anyaország mindig kerülte annak a látszatát is, hogy ő veszélyes.

Uralt és igényelt terület más jellegű: az uralt terület nyilvános és körülhatárolt, az igényelt tér kevéssé nyilvános és alig körülhatárolt. Az igényelt területeket mindig homály veszi körül. Jól érthető, hogy igényhatárok keresztezhetik egymást: a jövőnek van fenntartva az, hogy az igényhatárokat megvonják, azaz a „függő” kérdéseket tisztázzák. Mindezekkel kissé világosabbá véljük tenni azt, hogy az állami tevékenység mint terjed a határokon is túlra, mint „ömlik az államerő” kifelé, ismeretlen határokig, és ha nem, akkor mint nyújtja a lelki erő előre a maga „igényét”. Mindez sokat szerepel a „pénétration pacifique” fogalmában. És nincs köznapibb jelenség, mint idegen „piacok” meghódítása. Ma már látható, hogy soká nem mehetett az individuális vállalatgazdaság: a gazda-sági hódítás egyszerű magánjogi formák között „üzletek kötésében” ment végbe. Ma? Az államok mögéje állanak az üzletkötőnek, mert - rendszeressé és biztosítottá kívánják tenni a magánjogi üzleti viszonyt. Íme, vannak gazdasági szükségszerűségek is, amelyek megmagyarázzák azt, miért van az, hogy az állam a maga határain túl is „igényel” magának némi politikai befolyást. Ez látszik meglepőnek az élettér hangoztatása közepette, pedig - mint utaltunk rá - ez is jó ideje megvan a gyarmatok kérdésében: a gyarmatok is sokszor félig csak igényelt területek, nem pedig ténylegesen bekapcsoltak az állam életébe. Jól látjuk ezt ma Abesszínia esetében, ennek óriási területei vannak, amelyeket az olasz államhatalom még alig érintett. Kezdetleges dolog azt képzelni, hogy a gyarmat, azért, mert „csak” gyarmat, már be van kebelezve, illetőleg alá van vetve: a gyarmatnak is megvan a maga gazdasági élete, ahol az állam egyszerűen nem parancsolhat korlátlanul, csak bizonyos mértékű befolyást gyakorolhat (mint Anglia Indiában). A gyarmat tehát sok esetben közbenső fázis igényelt és bekapcsolt terület között.

A jelen világválság természetére vet fényt, ha csak futólagosan felvázoljuk magunk elé az államokon-túl-terjeszkedés egyes motívumait és a fő formákat, melyeken átment a fejlődés. A középkor egyszerűen a hatalom terjeszkedő vénájának „naiv korát” mutatja: az állam terjeszkedett különösebb gazdasági cél nélkül (mint a német birodalom Itáliában). Az állam terjeszkedett a szomszédok felé. Közlekedési fejletlenség miatt a távolterjeszkedés még lehetetlen gondolat. Majd következtek az újkori gyarmattípusok: (1) a kizsákmányoló gyarmatok (főtípus a spanyol), a nyers szerzésvágy orgiái; nem a gyümölcsöt szedik le a fáról, hanem a fát irtják ki; (2) a kereskedelmi gyarmatok (főtípus a holland) csak egyes ritka, kereskedelmi úton jól hasznosítható cikkeket termelnek ültetvényeken és hoznak forgalomba; (3) a letelepülési gyarmaton (főtípus az USA) kivándorlók vernek tanyát, egy merőben sajátos munkakultúrát teremtve, amely az állam lényege lesz. [42] Az első két típus elavult, legmodernebb, a harmadik, de a második még életképes. Az állam nem egyformán érzi magát érdekelve. Kezdetben szabadon enged működni kiváltságos társulatokat (Hollandiában a Kelet-indiai, majd a Nyugat-indiai társulat, 1602, illetve 1621), Angliában az Angol-Kelet-indiai Társulat (1610) stb. Ezek állampótló társulatok, fegyveres erejük is van. Az állam is meglehetősen közönyös, a gazdasági társadalom is az. [43] Mégis a kormánykörök elől járnak a kérdés szemmel tartásában. Kisembereknek nem kell a „nagytérű” állam, de egyes, különösen buzgó államférfiaknak hatása nem marad el; szinte országuk nyakára erőltetnek gyarmatokat (mint legutóbb Mussolini is Abessziniát). A gyarmatokban megjelennek az egyes népek gazdasági és politikai erényei. A spanyol gyarmatok mutatják, mennyire hiábavalók e téren a politikai erények gazdasági erények nélkül. Az angol gyarmatokon a politikai és gazdasági erényeket egyensúlyban látjuk, sőt hozzájárulnak azok is, amelyeket népesedési erényeknek nevezhetünk - ez utóbbiak hiányzanak a francia gyarmatokon, ezek miatt - a történeti tapasztalat szerint - laza a kapcsolat az anyaország és a gyarmata között. Igazi gyarmatnak az mutatkozik, amely hazulról állandó népességi áramlatot kap. Mikor a nagy világközlekedési forradalom lezajlik, két-három állam kimarad a nagy területi osztozkodásból. És íme, ez sokáig nem tűnik fel veszélyes helyzetnek: épp akkor elégnek tartják, ha egyes vállalatok indulnak meg a világpiac meghódítására. A magántőke magában elég mozgékony, nagy távolságokra is elmegy üzleti haszonért. Íme, azt hittük, hogy ez már a „világgazdaság” elejét jelenti, holott még nem jutottunk el annak küszöbére, legfeljebb előzetes kísérleteket tettünk. De csakhamar kiderült, nehezen képzelhető el, hogy államok szótlanul tűrhessék el, miszerint az ő vállalataik következetesen hátrányt szenvedjenek. A nagy világháború már az imperializmus jegyében folyt le, de épp a gyarmatok kérdését intézték el úgy, hogy újabb robbanásnak kellett elérkeznie. A mostani világháború előtt teljesen világossá vált a probléma. Megérett a gondolat, most már teljesen tudatos formában, hogy egy dinamikus, szaporodó társadalom a maga területén nem élhet meg semmiképp, hacsak más tájak, éghajlatok termékeivel a maga termelését alá nem támasztja. Megeredt az anyaország tájkiegészítésének a gondolata. A „tájelőnyöket” fel kell kutatni, rendszeresen vizsgálni, és keresni kell, hogy azok hogyan kombinálhatók. Egyes országok különös nyomatékkal utalnak a maguk szervezőképességére - ezek is kombinálandók, alacsonyabb értékű országokba vezetendők stb. Vannak tehát kulturális színvonaluk szerint vett gazdasági vezérállamok. Így ma már külön tudomány (gazdasági földrajz) veszi kezébe a nagy probléma előkészítését. Új államkomplexumokat állapítanak meg, új élettérgazdasági egységeknek mutatják ki a jogosultságát. Itt tartunk ma, nem egy olyan „világgazdaságnál”, amelyet egyes, állam nélküli gazdasági vállalatok képzelnek maguknak. Nagy szervező hatalmaké és nagy szervezett, kellő kombinációba hozott „élettérgazdasági egységeké” a jövő. Ennyit le kell olvasnunk a történelem arculatáról. A reális fejlődés azt mutatja, hogy a „tisztán gazdasági” fejlődés utópia, a politikai hatalom túlságosan érdekelve van a gazdasági fejlődésben, az ebből ki nem kapcsolható.

8. Visszatekintés

Korlátozott helyen csak röviden írhattunk az egyes gazdasági fokokról, és egyes kritikai lépéseinket alig indokolhattuk: ehhez könyvre volna szükségünk. Itt is csak arra szorítkozhatunk, hogy megtett útunkat végigpillantva kiemeljük, mik voltak a Bücher-féle fokozatelméletben a tudatos szempontjaink. Mindenekelőtt feltűnt az, hogy számos oly kérdést vettünk fel az elméleti fokok sorába, melyek Büchernél nyomokban is alig találhatók. Így tekintettel voltunk az agrárfejlődésre is, mikor a nagyuradalmat párhuzamba helyeztük a városgazdasággal. Ezzel Bücher nem is tudott volna mit tenni, hiszen neki a forgalom fogalma adta kezébe a varázsvesszőt, amellyel elindult a fokok terére. Továbbá mi itt hosszmetszetet készítettünk, míg Bücher megtorpant a „nemzetgazdasági” fokán, akkor, mikor - már túl voltunk azon; csak fel kellett ismerni a történeti tényállást. Mi a tényállások ösztönzésére jutottunk el a jelenig: a nagyméretű élettér gazdasági egységek fokáig. Ezzel kapcsolatban feltűnhetett az, hogy elméletünkben számos oly szempontra hívtuk fel a figyelmet, amely Büchernél meg sincs pendítve. A Bücher-féle fokok terén kezdetben nem tűnt ki az, hogy vajon kell-e gazdaságetikai nézőpontokat érvényesíteni, van-e súlya a gazdasági éthosznak, a nevelésnek stb. Erre Sombart utalt nyomatékosan, felhasználtunk tanából egyet-mást. Bizonytalannak tűnt fel Bücher elmélete nyomán, hogy van-e egyáltalában súlya a politikai tényezőnek a gazdasági életben, azaz egyáltalán a történet folyamán. Még lappang elméletében egy feltételezés, mintha a gazdasági élet külön világ volna, vagy lehetne. Világosan feltüntettük, hogy igenis a gazdasági élet erősen függ a politikaitól. A gazdasági élet „fokai” sem lehetnek tisztán gazdasági tényekkel jellemezhetők, csak éppen olyanok, melyek főként gazdasági mozzanatokkal alátámasztottak és jellemzettek. Kizárólagosan gazdiasági élet nincs Végül legnagyobb súlyt nyert fennebb annak a felismerése, hogy minden gazdasági fok mögött egy gazdaságtársadalmi, sajátos egység áll. Ez Büchernél világos, mégis csak egy sejtelem az. Holott talán itt kezdődik a gazdasági szociológia, mely kutatja: minő egységek vannak, illetve lehetnek, minő kollektív, azaz csoportos alanyai vannak a gazdasági életnek; és azok minő aktivitást fejthetnek ki. Minden egység önfenntartó, egocentrikus, és létküzdelmet folytatva elsősorban gazdasági tevékenységre szorul rá, tehát gazdasági alany. Büchernél ez már világos - azok előtt, akik ki tudták a sorok közül ezt olvasni. Egyes pontokon revíziónk nem volt több, mint kisebb helyesbítés, így a nemzetgazdaság fokának értelmezésében. Lemondottunk arról, hogy a történeti életet éppen csak gazdasági fogalmakban oldjuk fel, ezt a fokot is másképp kellett értelmeznünk.

Végül magának a gazdasági tudománynak adtunk némi perspektívát, midőn azt hangsúlyoztuk, hogy annyiféle „köz”-gazdaságtan van, ahány gazdaságtársadalmi közösség.

*

[27] Grundriss d. allg. Volkswirtschaftslehre, 1908 I. 282-344. lk.

[28] V. ö. Fejtegetéseinket: „Ország” és „haza” nyelvünkben. Társadalomtudomány. 1940. A német irodalomban ma is homály dereng e téren, pl. legújabban K. Pütz: Über den Erkenntnisgegenstand der Volkswirtschaftslehre, Zeitschr. für die ges. Staatswiss. 1939, 93-135. lk. W. Mitscherlich: Nationalstaat und Nationalwirtschaft ii. ihre Zukunft. 1916. 14. lk

[29] Igen jó kísérlet K. Kaseré: Geschichte Europas im Zeitalter des Absolutismus, 1923. 1. fej. 5-23. lk

[30] Az újkor története. 1936, 423-429. l.

[31] V. ö. Mitscherlich: Der moderne Wirtschaftsmensch. Weltwirtschaftl. Archiv, 1924, 31-37. l.

[32] A stílus fogalma újabban kapcsolódik be, v. ö. H. Möller: Wirtschaftsordnung, Wirtschaftssystem. Wirtschaftsstil. Schmollers Jahrbuch, 1940. 459-482. és H. Bechtel: Die Wirtschaftsgeschichtsschreibung im Neuaufbau der Wirtschaftswissenschaft. Zeitschr. für die ges. Staatswiss. 100. köt. 38-92. l.

[33] Schmoller: Grundriss. 552. l.

[34] V. ö. Echkardt F.: A bécsi udvar gazdaságpolitikája Mária Terézia korában, 1922.

[35] V. ö. pl. Ad. Weber: Weltwirtschaft. 1932. (népszerű). Sartorius von Waltershausen: Die Weltwirtschaft etc. 1926.

[36] V. ö. pl. Br. Kuske fejtegetéseit: Entstehung und Gestaltung des Wirtschaftraumes. Bonn, 1930.

[37] H. Kniesche: Das Volk in der Wirtschaft. 1937, 336. „A gazdaság nem más, mint a nép emancipációja, a létért való küzdelem megnyilvánulási alakja.”

[38] Érdekes volna vizsgálni azt, vajon minő jogesetek fordulnak elő e téren. Vajon, ha a koncessziókat adó hatalom, ország önkényesen hajlandó volna visszavonni szerződéses engedményét, minő fórumok merülnek fel de facto? Minden valószínűség szerint fennáll az az eset, hogy a koncessziót nyert vállalat mögött egy-egy nagyhatalom áll, amely látens fenyegetésével gátat képez abban, hogy valamely kisebb hatalom koncesszióját önkényesen visszavonja. Így a koncesszió-visszavonás alighanem erős ritkaság. Az egésznek mégis az a látszata, mint ha „magánjogilag” volna szilárd a helyzet! Ezen természetesen túl kell látnia minden reális vizsgálatnak.

[39] V. ö. J. Stoye: Das britische Weltreich. München. 1935.

[40] V. ö. W. Vogel: Erdteilstaaten als Weltmächte. Weltwirtschaftliches Archiv. 20. Ed. 55-78. A fentit átrevidiáltam, lényegesen.

[41] V. ö. E. Dékány: Communautés et organisations. Paris. 1940. 3. fej.

[42] V. ö. Corr. Gini: Una societá „lavorista”. 1940

[43] Solomon: Der britische Imperialismus. 1916

*

In Közgazdasági Szemle, 64. évf., 9. szám (1940), 539-575.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés